Kou hátat fordított nekem és elindult. Megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem.
- Ezek után nem léphetsz csak úgy le! Mondasz egy csomó sületlenséget, hogy aztán főhessek a saját levembe? – Förmedtem rá, mire ő gyorsított a tempón. Sóhajtottam egyet és én is követtem a példáját. Elég alap szinten lehet csajozásból, ha azt hiszi, egy lányt ennyivel le lehet rázni. Egy vámpír lányt, hogy pontosabb legyek.
- Szóval az embereket szereted jobban, hmm? – folytattam a gondolatmenetemet hangosan.
- Ezt meg honnan veszed? – pillantott rám megütközve. – Én ilyet soha nem mondtam.
- De nem is tagadod. – vigyorogtam, mire ő sóhajtott fel.
- Éppen meg akartam kérdezni, hogy bírod idegekkel a Sakamaki testvéreket a nap huszonnégy órájában, de rájöttem, hogy inkább tőlük kéne megkérdeznem... Hogy bírjátok Northot, amikor be nem áll a szája és csak hülyeségeket beszél? – láttam rajta, hogy jól szórakozik, tőlem csak annyira tellett, hogy megforgattam a szemem.
- Ha nagyon szeretnéd tudni, beköltözhetsz a kastélyba egy teljes napra és akkor majd meglátjuk Szöszi, hogy te mennyire állnád a sarat. – löktem vállon viccelődve.
- Köszi, nekem is megvannak a saját gondjaim. – puffogott. Sejtettem, hogy nem lesz kedvére a dolog, elvégre rajtam kívül kinek lenne? Olybá tűnt, hogy mindenki kerüli a kastélyt és ez egyre nyilvánvalóbb lett, ahogy több időt töltöttem ott. Visszaemlékezve mi sem látogattuk a Sakamaki testvéreket túl gyakran. A soha talán még jobb szó lenne rá, de az sem teljesen igaz, mert jártam már náluk korábban, csak akkor még kicsit többen éltek ott...
- Jössz az örömtűzre? – Kou kizökkentett a gondolataimból. Abban sem voltam biztos, mennyi ideig maradtam csöndben, de a környezetünk egyre ismerősebb lett. Föl sem tűnt - még magamnak sem mertem bevallani-, hogy hagytam neki, hogy félúton elkísérjen hazáig.
- Nem vagyok benne biztos. – vontam meg a vállam.
Az örömtűz egy ünnepség volt, ami inkább hasonlított egy bálra. Évente csak egyszer tartották meg a másik dimenzió királyi palotájában; ami valójában Karlheinz rezidenciája. Az összes vámpír hivatalos volt a rendezvényre, ennek ellenére szinte mindig ugyan azokat az arcokat láttam évről évre. Tavaly is részt vettem rajta, akkor még a teljes családommal...
- Még nem döntöttem el, hogy akarok-e akkora tábortüzet látni vagy sem. – nem csak megszokásból kapta az ünnepség a nevét; valóban hatalmas tüzet gyújtottunk, amit aztán körbetáncoltunk meg ilyesmi. Az emberek Decemberben ünneplik a leghosszabb éjszakát, mi azonban az örömtűz napján tettük ugyan ezt.
- A habos ruhákról és cicomáról meg ne is beszéljünk. – fintorogtam. Nem néztem egyenesen Koura, de a szemem sarkából láttam, hogy mosolyog.
- Remélem, találkozunk a hétvégén. – megállt a kereszteződésben. Hálás voltam, hiszen nem nekem kellett emlékeztetnem arra, hogy innen már egyedül szeretnék sétálni.
- Meglátjuk... - intettem neki és meg sem várva a válaszát elindultam. A hátamon éreztem még sokáig a tekintetét; ennek ellenére gyalog mentem, nem teleportáltam. Több idő marad gondolkodni.

Mivel elég nagy felfordulást hagytam magam után, amikor leléptem a kastélyból, úgy véltem az a legjobb megoldás, ha beszökök. Halkan lopóztam, akár egy macska. Pontosan tudtam merre kell mennem kívül a falak tövében ahhoz, hogy ne vegyen észre senki. Mivel nem voltam kívülálló, az érkezésem nem tűnt fel egyik testvérnek sem. Az ereszcsatornán másztam föl a második emeletig, ahonnan egy kisebb ugrással el tudtam kapni az erkélyem korlátját. Az ajtó azonban kívülről nem nyílt... Azt már biztosan észrevették volna, ha bárhol betöröm az üveget, így jobb ötlet híján nézelődni kezdtem, hátha találok nyitott ablakot.
Szerencsémre Ayato szobáját a sajátommal összekötő folyosón meglibbent kifelé a függöny a kora esti szélben így hamar észrevettem, hogy az ablak résnyire nyitva van. A díszpárkányon óvatosan végigsétáltam, halkan belendültem az ablakon és még be is csuktam magam után, mint aki jól végezte dolgát.
Örültem, hogy senki nem látta a kis akciómat, különben totál idiótának néztek volna; mint valami macskanő utánzat, úgy lopóztam be egészen idáig. Halkan és a legnagyobb nyugalommal sétáltam a szobámba. Senki nem vett észre. Magamra zártam az ajtót, és első utam a fürdőbe vezetet, mert egy forró zuhanyért bármit megtettem volna.

Negyven perc. Ennyi szabadidővel jutalmaztak meg a Sakamaki fivérek, amiért visszajöttem anélkül, hogy komolyabb bajt okoztam volna. Leszámítva a hatalmas törött ablaküveget, amit még az indulásomkor zúztam darabokra.
- Tudom, hogy bent vagy. – Raito szinte nyafogott. Egy kulcsra zárt ajtó egy vámpírokkal teli házban inkább csak jelzés értékű volt; hagyjatok békén. Éppen a vaskos könyvet olvasgattam az ősöm feljegyzéseivel, amikor megzavart.
- Mit szeretnél? – kérdeztem végül. Már vagy tíz perce nem tágított az ajtóm elől.
- Ayato összerakta a konzolt, gondoltuk te is jönnél játszani.
- Úgy érted a PlayStationt amit én hoztam? – dobtam le az ágyamra a könyvet, a következő pillanatban már a nyitott ajtóban álltam és Raitot méregettem.
- Az ő ötlete volt, ő ért hozzá, őt nyúzd meg ne engem. – emelte maga elé a kezét védekezően. Bosszúból az arcába húztam a kalapját, gyorsan becsuktam magam után az ajtót és már indultam is, hogy megmutassam a Vöröskének ki itt a főnök.

Legnagyobb meglepetésemre a közös nappali kanapéjának a sarkában Kanato kuporgott.
- Hát te? – kérdeztem, mivel Ayato egyenlőre nem bukkant elő.
- Jöttem nézni, ahogy elvered mindkettőjüket valami idióta játékban. – felelte, de a hangja teljes érdektelenséget tükrözött.
- Reiji küldött, hogy tartsatok szemmel?
- Nem egészen, de inkább mondjuk ezt, mert sokkal jobban hangzik. – megpördültem a tengelyem körül és hezitálás nélkül vetettem magam a legfiatalabb ikerre.
- Már megmondtam neked egy párszor, hogy ne merészelj a konzolomhoz nyúlni az engedélyem nélkül! – mordultam fel, a fogaimat kihívóan villogtatva. Éppen azon voltam, hogy kivegyem a kezéből a kis műanyag tokot, amiben az egyik kedvenc játékom lemeze pihent, de ő megpróbált a földre teperni. Fél füllel hallottam miközben birkóztunk, hogy a másik kettő fogadott, vajon ki áll fel először a padlóról.
Kanato nyert, ő rám voksolt.
- Legközelebb kétszer is gondold meg. – hunyorogva pillantottam le a földre ahol Ayato még mindig kapkodva vette a levegőt. Egyszer halálra csiklandozom, abban biztos vagyok; ha előtte nem fojtom meg az arroganciája miatt.

Éjfélkor tápászkodtam föl a kanapéról és közöltem a többiekkel, hogy nincs kedvem többet porig alázni őket; fáradt vagyok. Meg kellett erőltetnem magam, hogy az unalom és a kimerültség üljön ki az arcomra, semmi más. Valójában reggelig tudtam volna püfölni a gombokat és kiabálni, hogy „Headshot!", de más terveim voltak.
Karlheinz meglátogatása elsőbbséget élvezett a mindenféle teendőim listáján. Még ma éjjel el akartam teleportálni a másik dimenzióba, hogy az ő szájából halljak mindent. Előtte azonban még lelkileg is fel kellett készülnöm erre az utazásra, mert az öreg nagyon manipulatív; az hiányzik, hogy még valamit a nyakamba aggasson.
Átöltöztem, lassan aprólékosan ügyelve minden részletre. Azt szerettem volna, hogy a magabiztosság süssön rólam és senki ne kérdőjelezze meg a szándékaimat. Titokban kellett tartanom, hogy ismét lelépek, különben Reiji őrjöngött volna és azért a többiek sem díjaznák az ötletem. Az hiányzott még nekem a mai napra, hogy bezárjanak valahova. Bár szimplán teleportálhattam volna a szobámból, inkább macskanőt játszottam ismét. Hangtalanul landoltam a szobám ablaka alatt elterülő puha pázsiton. Kifelé sokkal egyszerűbb volt két emeletet ugranom lefelé, mint korábban visszamásznom. Elővigyázatosságból két ablakomat is nyitva hagytam éjszakára. Időre volt szükségem, hogy mindent átgondoljak, és erre egy erdei séta volt a legalkalmasabb. A ruházatom egyáltalán nem passzolt a csípős időjáráshoz, de élveztem, ahogy a hideg érintkezik a bőrömmel. A déli szárny mögött surrantam be a fák közé. Innen kényelmes tempóval tizenöt perc alatt érem majd el a kis tisztást az erdő közepén, ami tökéletes volt arra, hogy köddé váljak. Most már nem szántam figyelmet arra, hogy hangtalanná tegyem a lépteimet. Kis ágak és kavicsok ropogtak a cipőm talpa alatt. Az agyam folyton azon kattogott, miként tegyem fel a kérdéseimet, hiszen arra pályáztam, hogy feltétel nélkül válaszoljon, ne legyen más választása, csak az igazat mondja. Persze ez sokkal nehezebb feladat, ha az ember lányának bácsikája az évszázad legerősebb vámpír királya.

Megborzongtam. Nem tudtam eldönteni, hogy paranoiás vagyok vagy tényleg hallottam valamit. Szinte már láttam a tisztást a fák vastag törzse között, ha valaki a házból jött utánam, de előtte nem követett, futnia kellett. Azt pedig sokkal hamarabb észrevettem volna.

Valaki itt várt rám az erdőben.

Lendületet vettem és a tisztásig rohantam, hogy előnyben legyek, ha valaki rám támadna. Így már tisztán láthatott engem, de ahhoz, hogy eljusson hozzám, elő kellett lépnie a fák közül. A támadó a hátam mögül érkezett, azonban arra sem hagyott időt, hogy megforduljak. Már felismertem az illatát; Shin kapaszkodott két kézzel a nyakamba. Az alakváltó farkas fivérek várakoztak rám a fák között. Abban biztos voltam, ha az egyik itt van, a másik sem lehet messze. Hiába próbáltam teleportálni, annyira szorította a nyakamat, hogy a menekülési ösztöneim átvették az irányítást. Ott próbáltam benne kárt okozni, ahol csak értem.
- Engedd el, szerintem megértette, hogy már nem menekülhet. – Carla úri nyugalommal lépett elő az árnyékok közül, sárga szeme természetfelettien világított a holdfényben.
- Mit akartok? – a hangom gyenge volt és rekedtes. Nem tudtam visszatartani a feltörő köhögéseimet, túl erősen szorították a nyakamat. Shin ezúttal a két csuklómat fogta közre, de annyira, hogy a fehér bőröm még inkább elfehéredett.

Megrémisztett, hogy képesek voltak úgy bejönni a birtok területén belülre, hogy senki nem vette észre. Mert ha észrevette volna bármelyik testvér, már rég itt lennének nem igaz? Elvileg senki nem lett volna képes erre.
- Ha velünk jössz, fontos információval tudunk neked szolgálni. – csendben kivártam, hogy folytassa, hiszen a lényeg az, hogy érdektelennek mutassam magam. Mindenkinek jobb lesz, ha azt hiszik, nem érzem magam fenyegetve. – A tűzzel és a családoddal kapcsolatban. – kimért volt. Nem tetszett ez nekem...
- És én cserébe... - arra vártam, hogy helyettem folytassa a mondatot. Carla vette át a szót, még mindig tartva egy tisztességes távolságot, mintha a testvérére akarná kenni az összes piszkos munkát.
- Velünk jössz és segítesz nekünk.
- Valami konkrétumot kérek. – kezdtem türelmetlen lenni, Shin pedig egyre jobb szórakozásnak találta, hogy csavargatja a két kezem. Kényelmetlenül ficánkoltam a szorításában.
- Ádám és Éva projekt. – tűrte a füle mögé egyik hosszúkás tincsét.
- Még két Ádám hiányzott nekem. Így is van bőven elég, nem kérek többet!
- Még hogy Ádám! Én?! – Shin hangjából csak úgy csöpögött a gúny, meglehetősen undorodott a dologtól. – A célunk az, hogy megfékezzük a tervet. Nem mehet ez így végbe-
- Elég lesz! – a másik belevágott testvére szavába, hogy rendre intse. Nekem pont ennyi kellett ahhoz, hogy összeszedjem minden erőmet és rátapossak fogva tartóm lábára, és közben megpróbáljam kihúzni mindkét kezem a szorításából. A vérfarkas felszisszent, káromkodott egyet, de mire Carla értem nyúlt, már nem voltam ott.

Ezért kell viszonylag nyugodt körülmények között, koncentrálva teleportálni. Szó szerint belezuhantam a másik dimenzióba. Mérgelődve álltam fel és poroltam le a ruhámat. Mindkét csuklómon meglátszott a hosszú és kegyetlen ujjak nyomat. Megpróbálhatta volna elrejteni őket, de nem hoztam semmiféle pulóvert és a rövid ujjúmnak nem vettem hasznát. Sóhajtva indultam kifelé a legközelebbi ösvényre. Valami parkféleségben landoltam, és örültem neki, hogy legalább nagyjából belőttem a kastély környékét, így nem kellett annyit gyalogolnom.

Már csak meg kellett találnom Karl bácsit.

Tudtam, hogy megérezte a jelenlétemet. Egy hozzá hasonló, szinte végtelen erővel bíró vámpír több szempontból is félelmetes volt, de engem ez akasztott ki a leginkább. Előle gyakorlatilag nem lehetett hova menekülni. Ha jól tudtam, legalább a fejembe nem látott bele, ezért ebből a szempontból a Szöszi nyert. Na jó, talán Karlheinz jelenléte egy kissé frusztrálóbb volt, mint az idolé. A Tsukinami testvérek korábbi akciója miatt még mindig felpaprikázott volt a hangulatom és szörnyen éreztem magam. Le kellett nyugodnom, mert így még több figyelmet vonok magamra; hiszen érezni fogja rajtam a szagukat. Ez ellen nem volt mit tenni.

Hamarosan megláttam a következő dolgot, amitől kirázott a hideg ebben a dimenzióban. Ha valaki szolgának állt a kastélyban, tulajdonképpen jól járt: biztonságban volt, csak dolgoznia kellett. Azonban ennek súlyos feltétele volt. A szolgálók mind arc nélküliek voltak, és szerintem a hangjuk mellett a személyiségüket is elvesztették. Abban sem voltam biztos, miféle lények; emberek, vámpírok, farkasok vagy valami más? Ajtót nyitottak nekem, köszöntésképp bólintottak felém. Én is hasonlóképp tettem, már kiskoromban hozzászoktam, hogy nem érdemes hozzájuk beszélni. Rettenetesen sajnáltam őket főleg azért, mert mind olyan fiatalnak és valahogy mégis gyönyörűnek hatottak annak ellenére, hogy nem volt arcuk. Nem mintha megcsonkították volna őket vagy ilyesmi... sokkal inkább eltörölték a vonásaikat. Az egyikük, aki az imént beengedett, előttem termet és egyenes vonalban lépkedett. Tudtam, hogy őt kell követnem, hogy minél előbb a bácsikámhoz jussak.
- Szervusz, Karl bácsi. – köszöntöttem, miután kinyitották előttem az ajtót, és többé-kevésbé betessékeltek.
- Tudom miért jöttél. – hú. Hát ez hirtelen jött. Az íróasztalánál ült, egy halom papír hevert előtte, sőt még az asztala mellé is jutott belőlük. Szemüveget viselt, bár nem tudom miért. Talán Reiji innen kapta az inspirációját. – Leülhetsz. – még mindig nem nézett rám. Nem fogadtam el az ajánlatát, közelebb sétáltam az asztalhoz. Amikor látótávolságba értem fölpillantott rám, és hátradőlt a széken. Eszem ágában sem volt elolvasni a papírokat és ezt ő is tudta. De végre elnyertem a teljes figyelmét, amit nagy bátran ki is használtam.
- Miért pont rám esett a választás? Miért én vagyok Éva? – ha tudta miért jöttem, úgy gondoltam a legegyszerűbb, ha rögtön belevágok.
- Mert tökéletesen megfelelsz a követelményeknek, te voltál a lehető legkézenfekvőbb megoldás. – rám nézett, egyenesen a szemembe, de nekem olyan érzésem volt, mintha a lelkembe bámulna. Mégis milyen kritériumai vannak annak, hogy valaki Évává váljon?
- De ha minden terv szerint halad, hamarosan nem te leszel az egyetlen Éva. – még levegőt venni is elfelejtettem. Annyira összezavart az egész, hogy inkább elfoglaltam az ülőhelyet, amivel korábban kínált.
Már éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor ismét eszembe jutott valami, de ellenmondást nem tűrő hangon folytatta.
- Kivel jössz az örömtűzre? – nem, jössz-e az örömtűzre, hanem kivel. Végigfutott rajtam a hideg.
- Még nem tudom. – feleltem óvatosan. Úgy tűnt, kötelező lesz megjelennem.
- Szóval a legfiatalabbikat kedveled... a szőkét. - morfondírozott, miközben levette a szemüvegét és unottan hajtogatta össze, gyakorlott mozdulatokkal, majd a hatalmas mahagóni íróasztal szélére tette.
Még szerencse, hogy az előbb eszembe jutott leülni. Amúgy is fenékre estem volna a meglepetéstől.
- Örülnék neki, ha vele jönnél North. – hevesen bólogattam.
- Persze, majd megkérdezem tőle, hogy van-e kedve elkísérni. – egyenesítettem ki a gerincemet, hogy magabiztosabbnak tűnjek. Utáltam, hogy Kar bácsi képes volt ilyen szimpla dolgokkal porig alázni. És ezzel ő is tisztában volt. Elnéztem jobbra, morfondírozva vizslattam a hátam mögött elterülő hatalmas könyvespolcot, hogy egy kicsit lenyugodjak. Papírzörgést hallottam, a bácsikám visszatért a munkájához. Ezek szerint a leckéztetésnek vége. Felálltam a lehető legkevesebb zajt csapva és az ujjaimat a könyvek gerincén futtattam, valami ismerőset keresve. Motoszkált a fejem hátuljában egy dolog, de még nem jöttem rá, hogy micsoda.
Démonok.
Akasztottam meg az ujjam egy latin című könyvön, amiből csak ezt az egy szót értettem. Miért kellett még a vámpíroknak is latinul írni? Vagy ezt kivételesen egy halandó jegyezte le? Éppen engedélyt akartam volna kérni, hogy levehessem a könyvet a polcról, amikor Karlheinz közvetlen a hátam mögött szólalt meg.
- Magaddal viheted. – összerezzentem és próbáltam leplezni mennyire meglepődtem. – Legközelebb légy óvatosabb. – tudtam, hogy a csuklómat figyeli, ahogy a könyvért nyúltam egy viszonylag magasan lévő polcon. Ez a kötet tökéletes lesz arra, hogy jobban megértsem miről írt az ősöm a saját könyvében. Szívesen nézelődtem volna még itt órákon át, sokkal érdekesebb könyvek után kutatva, de ekkor kopogtattak. Karl bácsi ajtót nyitott, de pont akkora rést hagyott, hogy ne lássam ki áll odakint. Miért ő nyitott ajtót? A szolgák semleges illattal rendelkeztek, aki odakint állt, máshonnan érkezhetett. Sokkal... fűszeresebb aromát húzott maga után. Ismét a polc felé fordultam, nehogy azt feltételezzék rólam, hogy hallgatózok. Lekaptam még valami regényt , ami véletlenszerűen akadt a kezembe, így pont akkor fordultam az ajtó felé, hogy induljak amikor Karlheinz végzett az idegennel. Ha elég gyors leszek lefelé menet, akkor még utolérhetem. Ebből a kastélyból ugyanis nem lehetett kifelé teleportálni, de közvetlenül befelé sem. Erre csak a bácsikám volt képes.
- Köszönöm, hogy benézhettem hozzád és... válaszoltál a kérdéseimre. – ez nem volt teljesen igaz, ennek ellenére kedvesen mosolyogtam. Ő egy biccentéssel válaszolt és felém indult, ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót. Lehet, hogy az idegen még mindig odakint állt?
- Viselkedj North, hétvégén találkozunk. – már éppen megkérdeztem volna mi a baj, amikor közönségesen, mint valami szórakozó kisgyerekkel szokás, homlokon pöccintett. Megszédültem, és kénytelen voltam kicsit dörzsölni ott ahol hozzám ért; tagadnám, ha azt mondanám nem éreztem semmit. Csípett a helye, biztosan be is pirosodott, de legnagyobb meglepetésemre, amikor leengedtem a kezem, a Sakamaki kastély előterében találtam magamat, kezemben a két könyvvel.
- Ezt meg hogy...? – túl sok volt ez mára. Ideje lefeküdnöm.