Sejtettem, hogy ismét a plázában találom.
- North! – akkora lendülettel pattant fel, hogy a széke csikorogva vágódott hátra és a közelben mindenki felénk pillantott. Dühösen csaptam le az olcsó műanyag borítású asztalra, amivel azonnal letöröltem az arcáról a tízkarátos mosolyt. Körülnézett és egyből leesett neki, ami korábban már nekem is föltűnt; ennél csendesebb helyre lesz szükségünk.
- Baj van? – túrt bele a szőke tincseibe Kou és egy hanyag legyintéssel elintézte, hogy a rajongói ne kövessenek minket. Cseppet sem érdekelt, hogy valami fontos találkát szakítottam félbe. Karon ragadtam az idolt és magam után rángattam egy félreeső folyosóra, ami a pláza egyik vészkijáratához vezetett. Errefelé nem kószált egy lélek sem, így a keskeny átjáró tökéletes volt arra, hogy kiszedjem belőle, mit tud.
- Igen, elég nagy baj van. – szűrtem a fogaim között és nyomatékul még egyszer megszorítottam a karját, aztán elengedtem.

Túlzottan izgatottnak tűnt ahhoz képest, hogy tökéletesen megértette, nem bájcsevegni jöttem. Szinte észrevétlenül egyik lábáról a másik lábára helyezte a testsúlyát és a szeme ide-oda cikázott rajtam; megfigyelte a lezser öltözetemet, a futástól kócos hajamat és a kipirult arcomat. Nem tudtam mire vélni a hangulatát, ezért inkább belevágtam a mondandómba mielőtt ő kérdezte volna meg, hogy miért bámulom ennyire.
- Mit tudsz az Ádám Éva projektről? Ne merj hazudni nekem. – léptem hozzá közelebb, egyenesen a szemébe nézve. Kou nagyot nyelt és a csalódottság egyértelműen kiült az arcára. Mégis mit várt, mit fogok neki mondani?
- Tudok róla... - kezdett bele bizonytalanul.
- Bővebben? – türelmetlenül ropogtattam az ujjaimat. Ha valamivel nem foglalom le őket, még a szőkeség nyakára tapadnak, szorosan markolva azt, és még nagyobb bajba kerülhetek.
- Az elsődleges cél az, hogy egy teljesen tisztavérű, képességekkel rendelkező nemesi vérvonalat tartsanak fenn a Tanács tagjai. – szinte monoton, betanult hangon közölte velem a nyilvánvalót. Semmi részlet. Meg sem közelítette Karl Heinz és a vagyon fogalmakat, amik engem sokkal jobban érdekeltek volna. Így már kezdett elbizonytalanítani a dolog. Nem csak a mi családunk projektje létezik?
- Ez minden, amit tudsz róla? – próbáltam leplezni, hogy kifejezetten információ híján vagyok. Nem tudom mennyit vett ebből észre a kérdezősködésem miatt.
- Az elég nyilvánvaló, hogy te egy potenciális Éva vagy... Ádámból pedig egy kicsit több jelentkező akad. – ezzel nem árulta el, hogy a Sakamaki testvérekre gondolt, vagy úgy általánosságban beszélt a nagyszámú nemes vámpír férfiakról.
Azért belőlük sem akadt olyan sok, mint az ember gondolná. Egy dolog teleportálni, alakot váltani meg repkedni. Az igazi képességekkel megáldott tisztavérűek az alap vámpír lét adta előnyöket legalább dupla annyira élvezhették mint a többiek, és ezek mellett valamilyen különleges erővel rendelkeztek. Az én tűzhöz való viszonyom nem volt átlagos, de találkoztam olyan vámpírokkal, akik mellett szinte labdába sem rúghattam. A gondolatolvasást és suttogást, amellyel át lehetett venni mások teste és néha tudata felett is az irányítást, meglehetősen ijesztőnek tartottam. Az ilyen vámpírok kezébe egyszerűen túl nagy hatalom gyűlt össze és néhányuk nem tudott vele mit kezdeni.
- Neked mi közöd van a projekthez? Mármint ha tudsz róla, gondolom okkal történt a beavatásod. – pláne figyelembe véve, hogy én bezzeg semmit nem sejtettem.
- Azért akarunk a részesei lenni, hogy jobb kilátásunk és életünk legyen. Semmiképp se kerüljünk vissza oda, ahonnan kiindultunk. – egyértelmű, hogy a testvérei miatt beszélt többes számban. Úgy döntöttem, hogy kicsit változtatok a testtartásomon, pusztán érdeklődést mímelve. A hűvös csempefalnak vétettem a hátam, a karjaimat a mellkasom előtt összefontam és oldalra billentett fejjel érdeklődtem tovább. Így talán már nem sütött rólam, hogy legszívesebben kitekerném a nyakát.
- Honnan indultatok ki? Nem elég szép a kastély ahol most éltek? – tiltakozóan rázta a fejét és a korábbihoz képest éles ellentétet váltott a hangulata.
- Neked ahhoz semmi közöd. – előre hajtotta a fejét, hogy a haja a szeme elé hulljon, mire felmordultam.
- Meg. Ne. Próbáld. – tagoltam tisztán és jól érthetően. Már korábban is sejtettem, hogy képes a gondolatolvasásra, ő azonban letagadta. A tudatomat mintha egy óvatos kéz simította volna végig, amit én azonnal megpróbáltam lerázni magamról.
- Miért éppen engem kerestél meg kiscicám? – emelte fel a fejét és a hangja szinte gúnyosra váltott. – A Sakamaki fivérek nem tisztelnek annyira, hogy elárulják mennyire fontos vagy?
Tehetetlenül horkantottam. Szóval így állunk; ő is elkezdett játszani és megpróbál minden hasznos információt elraktározni, amit tőlem megtudhat.
- Karl Heinz. Ismered? Mi közötök van egymáshoz? – tértem a tárgyra.
- Igazán fontos kapcsolat fűz minket hozzá. – vágta rá szinte azonnal.
- És erről nekem mit kell tudnom?
- Semmit. – felelte határozottan, és egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.
- Nem lehetsz Ádám igaz? Hiszen nem vagy tisztavérű vámpír. – az arcán megrándult egy izom, mintha egy kicsit bántotta volna a megjegyzésem.
- Az nem olyan biztos. Kicsit sem vagyok olyan haszontalan, mint amilyennek látszok.
- Egy szóval sem mondtam, hogy haszontalan lennél. – gyorsabban válaszoltam, mint amennyire szerettem volna, de már nem tudtam visszaszívni a megjegyzésemet. Az arca megenyhülni látszott, ezért gyorsan feltettem még egy kérdést, amit az elmúlt időszakban talán túl sokat hangoztattam a legkülönfélébb személyeknek.

- Mit tudsz a két hónappal ezelőtt történt tűzvészről? – nem volt szükség részletekre. Általában mindenki tudta mire vagyok kíváncsi.
- Azt, hogy egyedül te maradtál életben a családodból... - jegyezte meg óvatosan. – North lehet, hogy több közös van bennünk, mint gondolnád. – szinte fel sem fogtam a mondat második felét. Még egy zsákutca. Ő sem tudott több részlettel szolgálni a projektről, sem a tűzről. Meg kell tennem amit legszívesebben elkerültem volna; meglátogatni Karl bácsit a démonvilágban. Alapjában véve semmi bajom nem volt az öreggel, de elég rafinált és nekem nincs szükségem több problémára és egyezségre.
- Akkor hallottam rólad először. Bár, akkoriban minden erről szólt legalább egy hétig. Gyilkosság, merénylet. Mindenki ezt emlegette. – ott álltunk mind a ketten a folyosón, viszonylag közel egymáshoz, mégis máshol járunk.
- Tessék? – kaptam föl a fejem. Egyből visszatért belém a parázs, ami szította dühömet. Annyira elkalandoztam, hogy nem is tűnt föl, hogy még mindig hozzám beszélt. – Azt ne mondd, hogy kutakodtál utánam, mert itt és most búcsút mondhatsz a csinos kis copfodnak. – emeltem föl az államat haragosan. Kihúztam magam és tettem felé egy lépést. Ő meg sem moccant. Így a falnak támaszkodva, szinte esetlennek nézett ki hozzám képest.
- Látom alapjáraton ilyen tüzes vagy. – sóhajtott, majd ellökte magát a csempétől és a vészkijárat felé indult.
- Nem hagyhatsz csak úgy itt! Még nem végeztünk! – siettem utána és én is lenyomtam a fém kart ami kitárta előttem az ajtót, és a pláza melletti szabadtéri parkolóban találtam magam. Kou szinte incselkedve hátrált egy félreeső zug felé, amire egy oszlop és néhány bokor takarásában árnyék borult.
- Meg ne próbál lelépni. – most már futottam és a hátán sikeresen megmarkoltam a pulóvert, mire megtorpant. – Kérlek, árulj még el valamit! Teljesen el vagyok veszve ebben a hülye Ádám Éva projektben, pedig úgy tűnik elég fontos szerepet osztottak ki nekem. – ismét megbántam, hogy engedtem a felszínre törni az esetlen énemet, de miután az idol megfordult és a szemembe nézett, beismertem, hogy néha megéri gyengének látszani.
- Maradjunk annyiban, hogy jelenleg te vagy a trófea, amire sok vámpírnak fáj a foga. Túl sok mindenkinek. – tette a vállamra a kezét.

Pislogni is elfelejtettem. A korábbi megérzésem beigazolódni látszott... Mások is tervezik megkaparintani és sikeresen véghezvinni a projektet. Egyszerűen nem fért a fejembe: Miért képzeli mindenki azt, hogy én vagyok az egyetlen, aki megfelelne Évának?