Miután Reiji befejezte a mondatot szörnyű, nehéz csönd támadt. Pisszenni sem mertem, és a félelem lassan elöntött. Bizonytalanul fürkésztem minden egyes mozzanatát, amikor maga után intett, hogy kövessem. Ez után már hátra se nézett, hogy vele tartok-e. Nem kifejezetten tőle, és a belőle áradó természetfeletti erőtől és elhatározottságtól tartottam, hanem attól, amit mondani készült. Még akkor is, ha fogalmam sem volt róla mi is az pontosan.
Az étkező és a hall közötti nappaliban álltunk meg, és anélkül, hogy felém fordult volna a kanapé felé intett. Csöndben ingattam a fejem; eszem ágában sem volt leülni, ahhoz most túl ideges voltam. Föl alá járkáltam a szőnyegen, ami pontosan a szoba közepén díszelgett. Ez a nappali nagyon hangulatosnak tűnt a kandallóval, a hatalmas ablakokkal és kényelmes díszpárnákkal, annak ellenére, ami előttünk állt.

Távoli hangok ütötték meg a fülemet, motoszkálás és halkan elsuttogott néhány szó. Hamarosan a ház minden tagja elfoglalta helyét a szobában. Néma csönd honolt a helyiségen, furcsamód még kívülről sem szűrődött be semmilyen zaj. Mindenki teljesen határozott volt, zárkózott és olybá tűnt, teljesen tisztába vannak a dolgokkal annak ellenére, hogy semmit nem tudtak a dolgokról, amik az imént Reiji és köztem történtek. Raito és Ayato kivételével egyikőjük sem nézett rám. Kérdő és meglehetősen kételkedő pillantásokat váltottam az ikrekkel, de Ayato némán intett a szemével, hogy hagyjam.
Most nem volt helye a vitának és az ellenállásnak.

Úgy döntöttem, nem nekem kell megtörnöm a jeget. Összeszorítottam a számat és Reiji hátát nézve megpróbáltam tudat alatt arra késztetni, hogy végre mondjon valamit. Megfordult, felvonta a szemöldökét és feljebb tolta a szemüvegét az orrnyergén. A szándékom célba ért, mikor összefonta maga előtt a két karját és egyenesen a szemembe nézett. Azt hiszem jobban tetszett, amikor nem volt hajlandó észrevenni az elmúlt öt percben. Igaz, hogy végtelennek tűntet az ódon óra kattogása, ami a kandallón állt és szinte vánszorgott az idő. A szemében olyan különös, tompa fény gyúlt, amit nem tudtam hova tenni.
- North, te teljes egészében része vagy az Ádám-Éva projektnek. Lehet, hogy ez eddig nem volt egyértelmű számodra, de szerettük volna a háttérben intézni a dolgokat, amíg igazán szükségünk nem lett volna rád. Viszont ha már így konkrétan rákérdeztél, jobb lenne tisztáznunk néhány dolgot.
- Annak örülnék, mert eddig nem igazán értem miről van szó. – jegyeztem meg óvatosan. Éreztem, hogy most nem vagyok olyan helyzetben, hogy sürgető kérdéseket tegyek fel.
- A célunk fenntartani egy teljesen tisztavérű, nemes származású, arisztokrata viselkedéssel és vonásokkal rendelkező vérvonalat. – nyeltem egyet, de a torkomban képződött gombóc nem tűnt el. Mégis mit jelentsen ez?
- Ha eddig nem jöttél volna rá, nézz csak egy kicsit vissza a múltadra. – jelentőségteljesen pillantott rám és kivárta, amíg elgondolkodok. Szerencsémre még Reiji sem sejthette, hogy mi zajlik a fejemben pontosan. Mert egyáltalán nem a származásom jutott eszembe. Annál valami sokkal szalonképtelenebb.
- A szüleid, az ő szüleik és a dédszüleid is tisztavérűek voltak, mindegyikük rendelkezett valamilyen különleges erővel. – az ujjaimat melegen nyaldosó lángokra gondoltam, amik akkor és ott, azon az éjjelen elárultak. Ökölbe szorítottam a kezem.
- De arra is gondolj vissza, hogy a leszármazottak közül milyen gyakran fordultak elő nők. – a maradék szín is kifutott az arcomból, amikor leesett a dolog. Közel s távol a családomban én voltam az egyetlen női leszármazott. Anyám családjában gyakrabban születtek lányok, ezért is várta mindenki a gyerekei érkezését. Idővel szerencsével jártak, amikor a bátyáimat én követtem. Mindenki óvni akart a széltől is, hiszen én voltam a család értékes kincse, aki tovább vihette a hagyományokat, a vérvonalat, a nevet és a vagyont. Azonban ennél egy kicsit vadócabb, merészebb és nehezebb eset voltam.
A fiúk is értékesnek számítottak a vámpírok történelmében – főleg az elsőszülöttek – de ha egy női ágon kihaló félben lévő családot lánnyal áldotta meg az ég, annak mindenki örült. Sokan elítélték azt, hogy a nők vigyék tovább mindezt; a felelősséget és a többit, én szerencsére nem ilyen családba születtem.

- Ezzel most azt akarod mondani, azért van szükség rám... hogy tovább vigyem a vérvonalat? – vontam fel kételkedve a szemöldökömet. – Hiszen előbb utóbb úgy is megházasodtam volna... Tudod, még előttem az élet, örökké élek vagy mi.
- Az nagyon nem mindegy, hogy kit veszel el. – a szobában hamarosan feszültség támadt, ki-ki úgy állt a saját helyén, mint egy szobor. Bőrük alatt minden izom, pattanásig feszült és a vámpír érzékeimet már-már bántotta a helyzet.
- Rám akartok erőltetni egy előre eltervezett házasságot valami olyan fazonnal, akit soha nem láttam? Hogy majd gyerekeket szüljek neki, akik kis hercegekként vagy hercegnőkként lennének kezelve csak azért, mert teljesen tisztavérűek a szüleik? Ezért mindenki felett állnának? – kezdett nálam elszakadni a cérna, és a pánik kihegyezte az összes érzékemet. Még ha Reiji az arcomba üvöltött volna, akkor is tisztán hallottam volna Subaru apró, elkeseredett sóhaját. Felé kaptam a fejem, de nem tudtam meg többet, mint eddig. A padlót bámulta, a haja az arcába lógott eltakarva bármilyen kifejezést, ami rajta ült. Szinte már számon kérőn pillantottam az idősebbik testvér felé.
- A lényeg az, hogy minden a régiben maradjon. A környezeted nem változna meg túlzottan, hacsak nem kívánod az ellenkezőjét. És még választási lehetőséged is akadna.

Egyre jobban összezavarodtam. Ellenzően ráztam a fejem és éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor Kanato hozzá nem illő határozottsággal szólalt meg, és mintha éveket idősödött volna, kihúzta magát.
- North, mi vagyunk azok a választási lehetőségek. – Először nehezemre esett pislogni. Aztán gondolkodni, megszólani, lélegezni. Bár az utóbbira nagy szükségem nem volt, mindezek felett képtelen voltam elhinni a dolgot.
- Igaz ez? – körbepásztáztam a szobát, mindenkin végignézve, mire Kanato panaszosan horkant fel.
- Nem hazudtam. – tért vissza a gyerekes hangja, mire a mellette álló Shu, legnagyobb elkeseredésemre csak bólintott egyet, ezzel igazolva öccse hitelességét.
- Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy én ebbe bele fogok menni? – a harag olyan szinten és olyan gyorsan öntött el, mintha valaki mögöttem állva egy hatalmas vödörből zúdította volna rám. A két kezem olyan erővel szorult ökölbe, hogy a tenyerembe vágtak a körmeim, miattuk vér serkent és füst szaga lengte be a szobát. A haragom lángjai viszont bennem dúltak.
- Én ebben nem veszek részt. Nem vagyok valami tenyészkanca. – undorodva léptem hátra legalább kettőt és tetőtől talpig végigmértem Reijit, aki továbbra is rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy kifakadtam. És a java még hátra volt.
- Nagyot csalódtam bennetek. Elsősorban nem azért mert hisztek ebben a hihetetlenül visszataszító projektben, hanem azért mert a gyászomat arra használtátok ki, a családom halála miatt érzett fájdalmat, hogy biztosan hozzátok kerüljek. – erőteljesen hangsúlyoztam, lassan és halkan beszéltem. A hatalmas érzelmi zivatar belülről bomlasztott és sebzett. Kívülről biztosan borzasztó és csalódott képet vághattam, mert Raito megpróbált felém tenni egy lépést, de elhátráltam. Nem hagytam magam eltéríteni.
- Ne gondolkodj így. Félreérted a dolgot. – próbálkozott be Raito ismét, ezúttal szóban.
- Szerintem pontosan értem miről van szó. Talán túl jól értem.
- Ez nem úgy működik, mint az embereknél North. Semmi köze ahhoz a dolognak, hogy milyen közeli rokonok vagyunk. – az undort Reiji helyesen olvasta le az arcomról, hiszen azt a közeli rokoni kapcsolatnak köszönhettem, de a többit félreértelmezte.
- A projekt alapjaiban helytelen, az erkölcsi részéről nem is beszélve. Mégis miért kéne nekem valamelyikkőtökkel megállapodnom? Hiszen ilyen közeli rokonok vagyunk. – gesztikuláltam hevesen. – Az érzéseimre ki gondolt? Arra, hogy én milyen éltetet szeretnék magamnak ezek után? Nem akarom elhinni, hogy egyedül én jöhetek szóba. Más teljesen tisztavérű nők is léteznek a vámpírvilágban. – egyelőre csend fogadta a szónoklatomat, de ez engem nem tántorított el. A többiek arcára volt írva, hogy csak részben értenek egyet a dologgal, és nem érdekelt melyik részét ellenzik, mert az én emberem még mindig Reiji volt. Ha őt nem győzöm meg az igazamról, akkor végem.

Minden probléma nélkül eléldegéltem volna nélkülük, nem volt segítségre szükségem ahhoz, hogy egyedül talpon maradjak. De abban biztos voltam, ha megpróbálok ezek után elszökni, a föld alól is előkerítenek és a hajamnál fogva rángatnak vissza. Mert kellek nekik.
Hirtelen túl sok minden villant be egyszerre.

- A vagyon? Erről is szó van nem igaz? Ha ti mind összeszedtek valakit és hivatalosan is felvállaljátok őket a Tanács előtt, akkor bizony szét lesz hordva minden. – hallgatás, beleegyezés. Ebből tudtam, hogy fején találtam a szöget több szempontból is. A célunk ilyen körülmények között csakis Karl Heinzre vonatkozhatott és simán el tudtam képzelni, hogy Reiji örömmel támogatta a nagybácsim nagyratörő terveit, hiszen több oka is volt kedvezni az öregnek. A Shu és közte zajló értelmetlen versenynek soha nem lesz vége, amíg mindketten életben vannak.
Az egyik részét a dolognak meg mintha már hallottam volna... Hihetetlen, hogy a beszélgetés kezdetétől fogva ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek milyen módon kapcsolódnak hozzánk ezek az újonnan, szinte a semmiből felbukkanó alakok. Valamit a Sakamaki családtól akarnak elvenni, vagyis valakit, aki kell nekik.

Túl sok volt ez így hirtelen. Egy ilyen nap után ez hiányzott a legkevésbé. Úgy éreztem, ha nem szellőztethetem ki a fejem most azonnal, tűzbomba módjára robbanok fel a nappali közepén. Oda lenne a hangulat, ami a térben rejlett.
- Elmentem. – jelentettem ki tömören. Már számítottam rá, hogy valaki az utamba fog állni, ezért egyenesen Reiji felé vetettem magam. Pontosabban a mögötte lévő hatalmas ablak felé. Egy kis üvegszilánk zápor a mai napnak már nem ártott.
- Hagyjátok. – hallottam még Reiji elhalóban lévő hangját, ahogy megállította az utánam induló testvéreket. Egyetlen határozott szavába került és szabadon rohanhattam át a kerten.
Teljes erőmből futottam, a vonalak elmosódtak mellettem, az elmém mégis pontosan látta az utat, amerre tartottam. Nem eszeveszetten vetettem bele magam a menekülésbe; egy helyre, egy bizonyos személyhez igyekeztem, akit reméltem jó erőben találok és készen áll a kérdéseimre, hiszen a mostani hangulatomat leginkább egy nyári tomboló erdőtűzhöz tudtam volna hasonlítani. Nekem pedig megerősítésre és egy kis bunyóra volt szükségem.

aBH