Kou Mukami minden előjel nélkül, egyszerűen megcsókolt.

Hirtelen annyira megrémültem, hogy azt sem tudtam mihez kezdjek. A testem viszont tisztában volt vele, és mielőtt végiggondolhattam volna, hagytam, hogy csókoljon. A fejemben ezer vészcsengő szólalt meg egyszerre, de valami mégis ott tartott arra a pár másodperce. Nem vagyok normális. Hátraléptem és meglepődtem, mert Kou nem tartott vissza, nem zárt erőszakkal a karjai közé.
- Ennek nem kellett volna megtörténnie. – feleltem szárazon.
- Hmm, pedig nekem úgy tűnt, hogy élvezted. – húzódott lassan mosolyra a szája. Arra a gúnyos félére.
- Ezt meg mégis miből gondolod? – tettem karba a kezeimet a mellkasom előtt, mintha ez bármilyen módon is megvédene attól, hogy magyarázkodnom kelljen.
- Tetszem neked. – kuncogott.
- Pff. – erre nem tudtam mit válaszolni, inkább rácsaptam a karjára.
- Szerintem meg csak öntelt vagy. – kötöttem az ebet a karóhoz. Hátat fordítottam neki és elindultam az ellenkező irányba.
- Szeretem a harcias lányokat. – kocogott utánam.
A szememet forgattam és a válaszadást kihagytam, pedig volt a nyelvem hegyén néhány csípős megjegyzés.

Nem vetettem el a célt, miszerint a lehető legtöbb információt húzom ki a Mukami testvérekből, mielőtt lelépek. Kelletlenül szisszentem fel, amikor eszembe jutott valami, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
Valószínűleg értem fog jönni valaki a Sakamakik közül, és akkor is elráncigálnak, ha foggal-körömmel küzdök. Szerencsémre a telefonom még mindig a farzsebemben pihent, előkaptam és a lehető leggyorsabban kezdtem sms-t írni.

Vöröske

· Adjatok még pár órát a Mukamikkal. Úgy érzem szerencsém lesz és sikerül belőlük egy kis információt kiszednem a vérfarkasokról!

§ Mégis hova a francba tűntél?! Rajtam lett számon kérve az egész és most miattad lila az állam! Ezt még megbánod...

· Ohh, naaagyon sajnálom a szép arcocskádat. Szóval mondd meg a többieknek, hogy mindenki marad ott ahol van és egyedül fogom megoldani a dolgot.

§ Kizárt.

· Oldd meg, bízok benned nyomi!👏

§ Haha...😒

Szedtem a lábam, de megpróbáltam nem kocogni. Az már ártott volna a lelkiismeretemnek, ugyanis nem futok vékonyka szőke fiúk elől... Kou azonban minden erejével arra törekedett, hogy a vállam fölött a képernyőmre lessen.
- Kinek írsz? – kérdezgette párszor, szinte ártatlan hanggal.
- Semmi közöd hozzá.
Lefoglalt a billentyűk ütögetése, így nem tűnt föl időben, hogy elém vágott. Majdnem beleütköztem a mellkasába, de még reagálni sem volt időm; kikapta a kezemből a telefont. A hirtelen támadt hadakozás közben sikeresen megnyomódott az oldalsó gomb és a kijelző elsötétedett. Diadalittas mosoly terült el a számon. A képernyő már nem villant fel új üzenetet jelezve, csak reménykedni tudtam és bizakodni.
Jobban meg kellett volna fenyegetnem Ayatot.

- Miért nem akarsz itt maradni velünk?! – fakadt ki hirtelen Kou. Felkaptam a fejem, és feltűnt, hogy szeme nedvesen csillogott. – Hát tettünk ellened valami rosszat? – kérdezte dühösen.
- Azzal kezdjem, hogy elraboltatok az iskolából, vagy esetleg ugorjak vissza a tegnapi eseményekre és jegyezzem meg, hogy a közelből végignéztétek, ahogy a Tsukinamik porig aláznak aztán meg kiütnek... - az utolsóhoz valójában semmi közük nem volt, szerettem volna azt is az ő rovásukra írni.
Kou a fejét rázta, remegett az ajka.
- Még mindig nem értem mit akartok tőlem. – sóhajtottam és leültem az ablakpárkányra. Próbáltam megnyugodni.
- Szükségünk van rád! – nagyon szűkszavú volt, de láttam rajta, hogy ennél sokkal többet tud.
- Nem tehetek semmi, ha nem áruljátok, el miről van szó. És arról is elfelejtettetek megkérdezni, hogy egyáltalán akarok-e segíteni. – a hátamat a hűvös üvegnek nyomtam és mivel Kou nem válaszolt azonnal, körbenéztem egy kicsit a helyiségben.
Amikor a telefonomat nyomkodtam nem is figyeltem merre megyek, így kellemes színekkel dekorált, derengő fényű pihenőbe kerültünk. Balról a folyosó volt mellettünk ahonnan idesiettem, jobbról pedig egy galéria nyúlt két díszes könyvespolc fölé, így láthattam a második emelet egy részét is. Néhány ülőalkalmatosság és egy tűz nélküli kandalló tette barátságosabbá a helyet. Úgy tűnt, innen csak arra lehet kimenni, amerről jöttünk.
A kastély jóval kisebb volt, mint a Sakamaki rezidencia, mégis libabőrös lettem attól, mennyire hasonlít a kettő egymásra építészetileg, színek és dekoráció szempontjából is. Nem pillantottam fel a képernyőmről, mégis úgy éreztem tudtam merre kell kanyarodnom, hol kell átlépnem egy küszöböt. Abban biztos voltam, hogy a kastélyban nem járhattam korábban, hiszen vámpírként számomra az illatok voltak a legmeghatározóbbak. Biztosan emlékeznék bármilyen apró illatfoszlányra még akkor is, ha tipegő koromban raktak itt le a szőnyegre játszani.
- Szóval utálsz minket? – szinte csalódottnak tűnt, én meg legszívesebben homlokon csaptam volna magam. – Még engem is? – hajolt közelebb, lebiggyesztett ajkakkal és hatalmas szemekkel.
- Olyan, mint egy macska. – tűnődtem magamban.
- Mondták már többen is. – vonta meg a vállát.
- Na jó, ez nagyon ijesztő volt. Most azonnal szállj ki a fejemből! Biztos vagyok benne, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. – követeltem türelmetlenül, és a hátamat teljesen az üvegnek feszítettem.
- Nem vagyok gondolatolvasó. – fintorgott.
- Akkor ne hazudj. Már korábban is észrevettem. – tűrtem félre a haját a jobb szeme elől, ami most már kék volt. Mindenemmel azon voltam, hogy ne gondoljak arra milyen puhák és fényesek a szőke tincsei.
- A szemed árult el. Sejtettem mire gondolsz. Ennyi az egész. – megfogta a csuklómat és félretolta a kezem.
- Nem szereted, ha hozzád érnek, de te csak úgy lesmárolsz lányokat, akiket előzőleg elraboltál? – vontam fel a szemöldököm. Szinte poénos csipkelődésnek szántam, de Kou arca elsötétült.
- Nem elraboltunk. Csak elhoztunk onnan, mert szükségünk van rád. – még mindig ködösített, de úgy döntöttem nem jegyzem meg, hogy a bátyja csak úgy a vállára kapott, mint egy zsák krumplit.
- Már megmondtam, ha nem árulsz el többet a dologról, akkor egyszerűen visszamegyek az iskolába. – nehezemre esett komolynak lenni, hiszen eszem ágában sem volt visszamenni, hogy unalmas órák tömkelegét üljem végig a padban. Fölpattantam és határozott léptekkel indultam meg a folyosó felé.
- North. – valami volt a hangjában... ahogy kiejtette a nevem, az egy lépés, amit utánam tett, így hát megálltam és szembe fordultam vele.
- El kell tűnnöd onnan. Csak kihasználnak, és mindenki magáénak akar, még azok a vérfarkasok is... Veszélyben vagy, érted? Csupán egy kellék valami sokkal nagyobb játszmában. – hoppá, végre valami felhasználható. Próbáltam semleges hangot megütni és érdektelenséget tettetni.
- Úgy érted a Sakamaki kastélyban veszélyben vagyok, de itt az agresszív testvéreid között nem? Még csak nem is ismerjük egymást közelről. Arra akarsz buzdítani, hogy bízzak meg bennetek és ne az unokatestvéreimben? – zúdítottam rá mindezt.
- A testvéreim nem agresszívek és sokkal kevésbé veszélyesek rád nézve, mint a Sakamaki fivérek, vagy a vérfarkasok! Képes lennél a közeli vérszerinti rokonaiddal... - és itt elharapta a mondatot, valami borzasztó kifejezés ült az arcára és megrázta a fejét. Tudtam, hogy a testvéreinél fején találtam a szöveg és a gyenge pontjára támadva szedtem ki belőle mindezt.
- De mit? Mit lennék képes megtenni? – ötletem sem volt mire próbál utalni.
Két lépéssel átszelte a szobát és előttem termett.
- Te jelented számunkra a felemelkedést... és nem csak nekünk. Sok mindenki másnak is ezekben a körökben. – halkan beszélt és mélyen a szemembe nézett.

Meg sem várta mit válaszolok, kikerült, de én elkaptam a karját.
- Várj... - nem értettem pontosan milyen körre gondolt és azt sem, hogy ebben nekem még is milyen szerepem lehet úgy, hogy gőzöm sincs róla. Lerázta a szorításomat - ami nem volt túl határozott – majd faképnél hagyott.
Nagyszerű. Most már még jobban összekuszálódtak a szálak. A tervem az volt, hogy információt gyűjtsek. De ezek nélkül talán jobbat aludhatnék éjszaka.

***

Kihasználtam azt a pár percet, amit Kou nyert nekem. A lelkem mélyén éreztem, hogy ezt direkt tette; eljött az én időm, hogy megszökjek. Szélesre tártam a kétszárnyú ablakot, kiugrottam rajta és futásnak eredtem. A belső kertben landoltam, de a rémisztő hasonlóságnak hála, könnyen megtaláltam a kiutat. Gyorsan futottam és hátra sem pillantottam.
Alig értem el az erdő szélét a keskenyedő folyó partján, ismerős dobbanással ért földet előttem az első Sakamaki testvér. Szerintem már mindenki unta a sémát. Én bajba kerültem, hazarángattak, Reiji fejmosást tartott, valakivel összevesztem aztán mindenki ment a maga dolgára. Így mielőtt elindulhatott volna ismét a lavina, önként vettem magam a teleportálásra.
- Most jön az a rész, hogy elmondod, mekkora idióta vagyok és felelőtlen. Átugorhatnánk? Valójában csak arra vagyok kíváncsi szívesen láttok-e a vacsora asztalnál vagy rendeljek pizzát. - dőltem a tapétázott falnak Reiji szobájában. Annyira meglepődött a teleportálásom végett, hogy a kis teáscsészéjét hangos koccanással tette a helyére. Valami érdekes illatú könyv hevert nyitva az asztalán, körülötte hófehér papírlapok. Ezúttal nem ősrégi dolgok között kutakodott és ez még inkább felkeltette az érdeklődésemet.
- Kezdjük ott, hogy kopoghattál volna. – engedelmesen tettem amit kért, néhányszor megkopogtatva a mellettem csukva álló ajtót.
- Odakintről. – jegyezte meg az orrnyergét masszírozva. Nem tetszett neki a viccelődésem.
- Semmi kezdem ahhoz, hogy kihallgass, ezért ma én kérdezek. – löktem el magam a faltól és felé sétáltam. Reiji semmilyen szempontból sem szeretett alárendelt szerepében lenni, felállt a székéről és így fizikailag is fölém emelkedhetett egy fejjel.
- Elrángattak az iskolából, ott kezdődött minden. – azt a részletet persze elhallgattam, hogy hagytam magam. – A kastélyba vittek, ahol élnek. Ami meglepően hasonlít erre egyébként. – toppantottam néhányat a lábammal és karba tettem a kezem. Eddig Reiji egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
- Úgy gondoltam éppen ideje életjelet adnom, ezért küldtem az sms-t Ayatonak, egyébként teljesen az éreztem, hogy képes lennék egy kis infót kicsikarni belőlük. Ezért volt fontos, hogy békén hagyjatok arra az időre. – meséltem teljesen ártatlan képet vágva, aztán határozottan a szemébe néztem. – És nagyon érdekes dolgokat hallottam tőlük.
- Pontosan miért lettem pont ide küldve? Miért is tartotok itt? – húztam ki magam azt remélve, hogy a határozottságom mellett egy kis magasságot is nyerhetek. – Milyen célt szolgál az ittlétem? Nem akarom elhinni, hogy önként és dalolva elvállaltad, hogy Karl bácsi még egy csomagnyi szerencsétlenséget a nyakadba varrjon. – nagy levegőt vettem.
- Mit. Akartok. Tőlem. – szótagoltam lassan, nem is kérdésként föltéve a dolgot.

- North... azt hiszem, beszélnünk kellene. – a szeme dühösen izzott, olyan természetfeletti erővel, ahogy eddig még sosem láttam.