A nap hátralevő része szinte eseménytelenül zajlott. Némaságba burkolóztam és órákat töltöttem a fürdőszobámban, hogy megszabaduljak a sártól meg a rám száradt vértől. Természetesen Reiji kiselőadást tartott arról, hogy milyen felelőtlen voltam és igazából az egészet magamnak köszönhetem. Hiába mondtam neki, hogy nem önszántamból ugrottan át a dimenziók között, nem hitt nekem. Sóhajtva feladtam a próbálkozást és inkább csendben hallgattam végig a kioktatásom hátralevő részét.
A két Tsukinami testvér elérte nálam, hogy még éjjel is álmatlanul forgolódjak az ágyamban. Mielőtt eltűntek a szemem elől, gondolkodásra intettek. Rengetegszer próbáltam elkerülni a kastélyunkhoz visszatérő álmokat és képzelgéseket. Eszem ágában nem volt újra végigmenni az eseményeken.
- De mit is tettem valójában akkor? – suttogtam az engem körülvevő sötétségbe. A régi könyv, amit az ősömről olvastam az éjjeliszekrényen pihent. Lefekvés előtt lapozgattam, de sajnos még ez sem tudta elterelni a gondolataimat.
Morgolódva keltem fel; idő közben el kellett kezdenem készülődni, nehogy elkéssek az iskolából.

Először azt hittem Reiji a tegnapi eseményekre való tekintettel majd jószívűen felajánlja, hogy maradjak csak a kastélyban. Nem is tudom miért reménykedtem.... Olyan szúrós tekintettel bámultam a reggeliző tálamba, hogy még a müzlim is megijedhetett tőlem.
- Szerencse, hogy egy kis zúzódással megúsztad. – jegyezte meg Raito. Már vagy hatodszorra nézett a szám szélétől az államig húzódó foltra.
- Ühümm. – ennyi volt a beszélgetés részemről, amit a továbbiakban sem folytattam. Reiji még egyszer a lelkemre kötötte, hogy ne lógjak el sehova tanítás után, hanem jöjjek vissza a kastélyba, mert „dolgom van". Hogy miről beszélt, ötletem sem volt, de inkább ráhagytam az egészet.

Elérkezett az ebédszünet és én mindenemmel azon voltam, hogy kerüljem a társaságot a mai napon. A Sakamakik természetesen nem mutatkoztak az ebédlő környékén, így nyugodtan ülhettem le az udvaron egy üres padra. Kerek öt percet tölthettem tökéletes magányban az ebédes dobozommal, amikor egy jellegzetes édes illat ütötte meg az orromat.
- Ne már. – nyögtem fel kelletlenül.
- Ennyire örülsz nekem? – huppant le mellém a szőke Mukami fiú.
- Nem mondtam, hogy leülhetsz. – csusszantam arrébb, mire ő megforgatta a szemét. Tudtam, hogy nincsen hozzászokva az elutasításhoz.
- Ki tette ezt veled? – elkapta az állam és én ismét kénytelen voltam elhúzódni tőle.
- Neked ahhoz semmi közöd.
- Úgy értem, melyik Tsukinami szorított meg ennyire a kezével.
A világ szinte megállt változni körülöttem, ahogy lassan a helyére kattant minden a fejemben.
- Ott voltál! Végig követtél minket? – találgattam még mindig egy kicsit hitetlenkedve. Az édes illata... Hát ezért volt korábban is olyan ismerős! Csak addig nem jutottam el, hogy összekapcsoljam a fejemben Kouval. Ő továbbra sem válaszolt csak kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Azt hiszem az az arrogáns szemüveges... Shin. – bármennyire is kellemetlen volt, megpróbáltam visszaemlékezni. Kou szinte dühösnek tűnt és fújtatott egyet.
- Nem egyedül jöttél tegnap, jól gondolom? Hozzád is tartoznak mások... - most én vontam kérdőre és ő is hozzám hasonló vonakodó képet vágott.
- Jobb lenne, ha nem ártanád bele magad mások dolgába. – fontam magam előtt keresztbe a karomat, az ételes dobozom veszélyesen megingott a két combomon.
- Rukitól tanultad ezt a kioktató hangnemet?
- Hogy kitől? – megzavart a kajám elpakolása közben – muszáj volt rátennem a tetőt, kicsit sem akartam szójaszószos lenni.
- Mindegy, gyere velem. – kapta el a karomat és ellentmondást nem tűrően maga után ráncigált. Eszem ágában sem volt jelentet rendezni az iskolaudvaron mindenki előtt, de a lehetőségekhez mérten azért megnehezítettem a dolgát. Megvetettem a lábamat, néha az ellenkező irányba húztam. Ennek ellenére nem éreztem magam különösképpen veszélyben. Már korábban is azon voltam, hogy mindenféle érdeklődésemet a szőkeség iránt csírájában elfojtsam. Sajnos nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna.
- Még a szúrós nézésetek is hasonlít. – állapította meg félhangosan, amikor lefékeztünk egy kinti, árnyékos folyosón. Erre szokták kihozni a szemetet. A józan eszem megkongatta a kis vészharangot és ezek után igyekeztem óvatosabb lenni, ugyanis két marcona kinézetű vámpír bámult rám a félhomályból.
- Miért hoztál ide? – kérdetem Koutól, bár nem rá néztem. Pislogás nélkül meredtem a hihetetlenül magas copfos srácra, aki maga előtt összefonta a kezét és kissé fintorogva mért végig.
- Hogy bemutassalak a többieknek. – ugrott ismét a látómezőmbe. Éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor a sápadt képű, sötét hajú megszólalt.
- Indulás! – a hangja érzelemmentes és határozott volt.

Annyi időt adtak, hogy kettőt léptem hátra, de amint teleportáltam volna, a magas srác átvetett a vállán, mint valami zsákot és futásnak eredtek. Amikor azt hittem meg sem ártott nekem a tegnapi, rosszul gondoltam. Szörnyű hányinger fogott el attól, hogy vámpír sebességbe futottak velem, miközben és tehetetlenül lógtam.
- Le fogom hányi a hátadat. – közöltem a sráccal, miután belevágtam a lapockájába párszor a könyökömmel, hátha elenged. Ebben a tempóban sajnos nem mertem teleportálni. Nem akartam ismét felszántani az arcomat és biztos volta abban, hogy képtelen lettem volna pontos célt kitűzni, na meg abban is, hogy nem érkeztem volna talpra.
- Ez elég gyenge próbálkozás volt.
- Mindig így viszed haza a lányokat? Mert nem mennek veled maguktól? – jegyeztem meg gúnyosan kuncogva, mire úgy megszorított, hogy azt hittem szándékosan erőltetné ki belőlem az ebédemet, aminek a felét így is ott kellett hagynom a padon.
- Kussolj töpszli, vagy beültetlek téged is a karfiolok közé! – ezen a fenyegetésen még ilyen gyatra állapotban is képes voltam nevetni. A tőle származó morgást hallva, azonban rájöttem, hogy ő ezt teljesen komolyan gondolta.

Már azt hittem soha sem állunk meg. A copfos olyan hirtelen állt meg, hogy szinte magamtól repültem le a válláról a lendületnek köszönhetően.
- Most komolyan elraboltattál az iskolából? – fordultam Kou felé számon kérőn.
- Miért, kézen fogva kellet volna idevezesselek? – vonta fel a szemöldökét, utánozva a mimikámat.
- Ezt nem néztem volna ki belőled idolkám!
- Nem tudsz te rólam semmit! – úgy nézett ki, mint egy nyurga, túl nagyra nőtt durcás gyerek.
- Úgy feltételezem te sem rólam, mégis elraboltattál. Nem tudtad volna véghezvinni egyedül, igaz? Mert ehhez te kevés vagy. – kuncogva feszítettem be a karomat, ahol a rövid ujjú felsőm láttatni engedte a szálkás izmaimat.
- Hmpf! Úgy érzem itt az ideje összeverekednünk kiscicám, hogy megtudd ki is az erősebb kettőnk közül. – szórakozottan felém kapott, de a kettő másik éppen ekkor elégelte meg a civakodásunkat.
- Befelé. – ragadta meg a vállamat a sápadt képű és durván előre tolt.
- Ne játsszatok öreg civakodó házaspárt. – horkantott fel vele egy időben a copfos.
- Még csak a neveteket sem tudom. – jegyeztem meg ártatlant színlelve. – De van egy olyan tippem, hogy ti tudjátok az enyémet.
- Yuma és Ruki. – intett Kou a copfos, majd sápadt pofa felé. – Az én nevemet már tudod. – hol mellettünk, hol előttünk iparkodott. Ő is ki akarta venni a részét a „feladatból" ami az én elrablásomat takarta.

Valamiért úgy éreztem várhatok még a megszökéssel. Ha el akartak volna tenni láb alól, már rég megtehették volna. Ezen kívül pedig a rendezett kastély főbejáratán át vezettek be, és nyomtak le egy fotelba ahelyett, hogy az alaksorban kötöttem volna ki, egy a fejemhez szegezett pisztollyal.
- Elárulnátok végre, mit keresek itt? – néztem végig a szobában összegyűlt három vámpíron. Most már név szerint tudtam melyik Mukami testvér melyik, de magamban továbbra is csak copfosnak és sápadt képűnek tartottam őket.
- Miért vagy a Sakamaki testvérekkel?
- Ne válaszolj kérdéssel a kérdésemre. – kaptam a fejem a sápadt elé. Úgy tűnt, közöttük ő az irányító személyiség. Valóban hasonlított Reijire, de a Sakamaki inkább volt rejtélyes mintsem rideg, Rukival ellentétben.
- Itt most én vagyok az, aki kérdez. – erre csak sóhajtottam.
Mégis hogy lehettem ilyen béna, hogy hagytam néhány félvér vámpírnak, hogy elraboljanak? Ennyire unalmas lenne az életem?
- Rokonok vagyunk. Egy ideig náluk élek, ennyi az egész. – kettőt pislantva visszatértem a valóságba.
- Mégis mi késztet arra téged, hogy hazudj? Hazudsz a környezetednek és mindenkinek, aki azt hiszi, hogy ismer? Talán még saját még saját magadban is elferdíted az igazságot?! – fakadt ki a nagydarab srác. Shu is elég magas volt, de Yuma zipzáras pulóvere alatt jóval több kőkemény izom feszült meg a hirtelen jött dühtől.
- Yuma, nyugodj le! Megbeszéltük, hogy megvárjuk, amíg ő mesél nekünk! – Kou a fotelom oldalának dőlt és keresztbe fonta a karját. Így közém és a testvérei közé került. A sápadt ellenzően ingatta a fejét, a copfos pedig elégedetlenül csapott a combjára.
- De hát nem beszél!
- Mégis miért tartozom nektek beszámolóval... Bármiről is? – valóban nem tudtam konkrétan mit akarnak hallani, de azért akadt pár tippem.
- Mi történt azon a nyáron? Úgy három hónapja? – ó jaj, még sem a tegnap estére kíváncsiak. Ruki hangja olyan hideg volt akár egy családi kripta. Szótlanul tördeltem az ujjaimat.
- Ezt nem veled fogom megbeszélni. – néztem föl végül. Éppen arra készült, hogy rám ripakodjon, amikor a hátunk mögött megroppant az emeletre vezető lépcső legfelső foka.
- Meghoztátok? – a hang halk volt és bizonytalan. Megfordultam ültömben és éppen csak egy pillantást vethettem a lépcsőn álldogáló fiúra, mert Kou a vállamnál fogva visszafordított.
- Igen. De úgy tűnik nem hajlandó több információt megosztani velünk. – nézett rám a copfos összehúzott szemekkel.
- Nem... beszél? – hajolt hirtelen a vállam fölé a semmiből. Ettől kirázott a hideg és teljesen belelapultam a fotelba. Véres, elhasznált kötés csavarodott le mindkét alkarjáról. Hamarosan fölkapta az egyiket és a végét rágcsálni kezdte. Bizonytalanul néztem. Valami nem volt oké ezzel a sráccal, és mivel csak egy név nem kapott eddig arcot, tudtam, hogy Azusa próbál még a lelkembe is belelátni a pislogás nélküli tekintetével.
- Egy kicsit túl közel vagy ahhoz, hogy bármit is mondjak. – vallottam be, de úgy tűnt őt ez kicsit sem hatja meg. a Mutató ujjammal hozzáértem a vállához és egy kicsit megtoltam. Úgy kapott oda, mintha tűvel szúrtam volna meg.
- Hát neked semmi nem elég? – bosszankodott Yuma. Mégis mire gondolhatott? Legalább az ijesztő kis kötszeres hátrébb húzódott, de olyan tekintettel méregetett, mintha komolyan megsértettem volna.
- Pedig azt hittem Karlheinz világos üzenetet adott ahhoz, hogy ő lesz a kulcs. – a sápadt félhangosan gondolkodott, de azért a nevet tisztán kivettem a motyogásából.
- Mi van Karlheinz bácsival? – dőltem előre ültömben. Talán még engem is érdekelni kezd a dolog a végén.

Egy emberként fordultak felém.
- Mégis mit gondoltatok? Rokona vagyok a Sakamaki testvéreknek, Karlheinz a nagybátyám. – mentegetőztem. Egymásra néztek, túl lassan ahhoz, hogy ne vegyem furcsának a dolgot.
- Te vagy Éva? – Kou az ujja köré tekerte az egyik barna tincsemet és az arcához emelte, hogy megszaglássza.
- Semmit sem értek ebből az egészből... – szabadítottam ki a hajamat a szorításából. Kou még mindig megigézve nézett, és aztán rájöttem, hogy az egyik szeme színt váltott.
- Ezt hagyd abba! Az előbb még te szóltál a copfosra, hogy hagyjon, hadd beszéljek. – minden vámpírságom adta erővel azon voltam, hogy kitaszigáljam Kout a lelkemből és talán még a fejemből is. Nem tudtam pontosan az egyén melyik részébe lát bele, de határozottan éreztem a jelenlétét. Ezzel a képességgel egy tisztavérűt soha nem vert volna át, viszont az életben elég hasznos dolog lehetett.
- Miért nem mondod el nekünk, amit tudsz? Ártottunk neked valaha, vagy a terhedre voltunk? Miért nem beszélsz?! – Yuma fent sem akadt azon, hogy az imént nem a nevén szólítottam, de eléggé kibukott. Nem tudtam miről kellene vallanom azon kívül, hogy arra a szörnyűséges éjszaka részleteire voltak kíváncsiak. Ez a srác néha tiszta nyugodt volt és szarkasztikus, aztán hirtelen elszakadt a cérna és kikelt magából.
- Micsoda passzív-agresszív viselkedés. – jegyeztem meg összevont szemöldökkel, mire ő felpattant a kanapéról és határozottan felém indult.

A méretei és a lehetséges erőfölénye nem rémített meg. Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hol vagyunk képes lettem volna teleportálni, és tisztavérűként némi előnyre tettem szert. Eszem ágában sem volt összeverekedni vele, mert ezzel csak az így is gyatra esélyeimet rontottam volna; futásnak eredtem.
De nem kifelé, hanem befelé a kastélyba. Ha már elhoztak ide zsák módjára, legalább körülnézek. Gyorsan szedtem a lábamat és kezdetben úgy tűnt, senki nem követ. A szemem sarkából még láttam, hogy Kou megpróbálja lenyugtatni a többieket.
A hely egyébként nagyon rendezett és szép volt. Határozottan emlékeztetett bármelyik nemesi vámpír kastélyára, csak egy kicsit modernebb, újabb építés volt, szerényebb berendezéssel. Nem árasztotta azt az ódon benyomást, mint a Sakamaki rezidencia és a mi „weekend-ház" jellegű kastélyunkhoz sem volt fogható. Minden irányból az ő illatukat éreztem, egyértelműnek tartottam ezek után, hogy egyedül élnek itt. Elértem valami tágas előtér szerű szobát, ahonnan –ha a szaglásom nem csal- az ebédlő nyílt, és még egy széles lépcsősor vezetett az emeletre. Ami viszont megragadta a tekintetem, egy üres falfelület volt. Egyértelműen azért volt kihagyva díszítés terén, hogy a család büszkeségeit bekeretezve fellógassák a falra. Közelebb léptem, de így sem láttam halvány körvonalakat, amik arra utalnának, hogy régen képek lógtak volna itt.
- Érdekel a történetünk kiscicám? – meg sem rezzentem, amikor a lehelete megrebbentette a tarkómon az apró hajszálakat. – Ha nem mondasz semmit, akkor én is csöndbe maradok. Egy kis információért, viszont hajlandó vagyok mesélni.
Rátapintott a gyengepontomra. Igen, kíváncsi vagyok. Tisztában voltam vele, hogy Reiji mennyire tiltott a Mukamiktól és milyen féltékeny lett a többi testvér. Ennek ellenére tudni akartam mi a kapcsolat köztük és Karl bácsi között, valamint nekem ehhez mi közöm volt.

Kou felé fordultam, éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy egy egész apró részletet megemlítsek neki azzal a nyári éjszakával kapcsolatban, amikor olyat tett, amire végképp nem számítottam. Leblokkoltam, és hirtelen azt sem tudtam mihez kezdjek. Az ajka hihetetlenül puha volt és olyan óvatosan tapadt az enyémhez, mintha törékeny lennék. Fél kézzel átkarolta a vállamat, viszont nem húzott kellemetlenül közel magához.

Kou Mukami minden előjel nélkül, egyszerűen megcsókolt.