Reggeli után felmentem a szobámba és úgy döntöttem, hogy már csak azért sem adom fel. Sejtettem, hogy Reiji fejben fogja utasítani a többieket az indulásra, így első dolgom volt, hogy előbb elkészüljek náluk.
Kitártam a szekrényemet, hogy megtaláljam a tökéletes öltözéket a vadászathoz. Tetőtől talpig feketébe bújtam. Lehet, hogy a szűk farmerom első ránézésre nem a legtökéletesebb döntés, de nem volt más választásom. A lenti komódból előkaptam a bőrcsizmámat és ráérősen befűzögettem. Leültem a kétszárnyú ajtó melletti hatalmas ablak párkányára. Innen már csak egy feladatom volt; kivárni a többieket.

Én tulajdonképpen egy türelmes személynek tartottam magam. Kétórányi ücsörgés után azonban már kezdtem megunni a dolgot. Éppen az élet értelmén törtem a fejem - mert jobb dolgom tényleg nem volt - amikor közeledő halk léptek nesze ütötte meg a fülem. Azonnal felugrottam, és kiegyenesedve álltam be az ajtó közepére.
- Csak a testemen át. – jelentettem ki magasra szegett állal, magabiztosan. Kanatoval kellett farkasszemet néznem.
- Már majdnem megijedtem North. – pont úgy tűnt, mint akit marhára érdekel a dolog.
- Most indulunk?
- Készülünk indulni. – javított ki, miközben az egyik szekrényben kotorászott. A szokásos ruháit viselve kicsit sem nézett ki úgy, mint éppen arra készülne, hogy levadássza az egyik ellenségünket.
- Te is azt akarod, hogy maradjak itt? – kérdeztem keresztbe fonva magam előtt a karjaimat.
- Igen. – úgy válaszolt, hogy rám sem nézett. Nagyon el volt foglalva valaminek a keresésével. – Itt nagyobb biztonságban lennél.
- Kanato, ugye tudod, hogy pont olyan erős vagyok, mint ti? – végre felém pillantott és megvetően húzta fel a szemöldökét. – Hadd segítsek. – tereltem el inkább a témát, amikor megláttam mivel foglalatoskodik. Felvette a kisméretű hátizsákot én pedig a legjobb tudásom szerint megpróbáltam belegyömöszölni Teddyt.
- Csak finoman! – szólt rám, valószínűleg megérezte, hogy a mackója fejét próbálom a zipzár alá tömködni.
- Azon vagyok. – nyugtattam meg, majd letöröltem egy sóhaj kíséretében a nem létező izzadságcseppeket a homlokomról. – Teddy indulásra kész.
- Köszönöm North. – valami mosoly félét küldött felém, majd leült az ablakba oda, ahol korábban én kuporogtam.

Nem mondom, hogy jól esett, amikor ő is szinte semmibe vette az igenis létező fizikai erőmet. Viszont azt figyelembe kellett vennem, hogy semmi jó nem származik majd nekem abból, ha Kanato pikkelni fog rám, amiért hajthatatlan vagyok. Mögé álltam, az ablakkeretnek döntöttem a fejem és hátulról óvatosan átöleltem a vállát. Egyik kezem szinte tudatlanul a lila tincsei közé siklott, és lustán játszadozni kezdett vele, amíg a többiekre vártunk.
Kanato nem, vagy is inkább nehezen tűrte mások érintését. Ebben nagyon hasonlítottunk egymásra, én nem voltam az a bújós fajta, még kiskoromban sem. Ennek ellenére mind a ketten néha vágytunk arra, hogy a szúrós reakciók ellenére valaki megöleljen, és eszünkbe juttassa, hogy vannak, akik törődnek és még esetleg szeretnek is minket. Az is ritkaságszámba ment, hogy az engedélyével, de megérinthettem Teddyt.

- Nem fogtok tudni itt tartani. – jelentettem ki határozottan. Nem fordultam meg. Az ablakon tökéletesen tükröződött a maradék öt testvér alakja. – Ha mégis megpróbáljátok, utánatok fogok menni. Kiszagolom merre mentetek, és ha úgy akarom, ti nem fogjátok észrevenni, honnan követlek titeket... - nem tűnt föl, hogy az ölelésem egyre erőteljesebb lett, Kanato nyafogni kezdett és kelletlenül ütötte félre a kezemet. Bocsánatkérően sandítottam rá, majd magabiztosan megfordultam, hogy szó szerint szembe kerüljek a többiekkel.
Reiji sóhajtott egyet, és az arckifejezése egyből elárulta, hogy feladta a velem szembeni harcot. Kissé kicsinyes eszközökkel vettem rá, hogy belemenjen a dologba, de ettől nem hervadt le a jókedvem, és a sikerélmény.
- Ayato, Raito, Kanato, ti velem jöttök. A maradék meg legyen együtt. – Shu és Subaru felé pillantottam. Izgatottan iparkodtam közéjük, de ők legkisebb figyelmet sem tulajdonítottak nekem.
A legidősebb úgy tűnt, menten elalszik és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy valami bundás kellemetlenkedő alakokat üldözzön egész álló nap. Subaru pedig úgy meredt maga elé, mintha ő lenne az áldozat, nem pedig a vadász.
- Reiji, miért pont fényes nappal megyünk utánuk? – tettem föl azt az egyetlen kérdést, ami nem hagyott nyugodni.
- Hihetetlen! Megengedem, hogy velünk gyere és megkérdőjelezel engem és a döntéseimet? – gyorsan megráztam a fejem. Ilyen vagyok én, nem tudom, mikor kell befogni. – Még van idő arra, hogy bezártassalak Ayatoval az Iron Maiden-be. – nem tehettem semmit Reiji kioktató hangneme ellen. Akármennyire is fájt az önbecsülésemnek, lehorgasztottam a fejem és a bakancsom orrát kezdtem tanulmányozni. Elengedtem a fülem mellett Ayato kuncogását és csöndben követtem a többieket, amikor elindultunk.

***

Egyrészt azért erőltettem, hogy eljöhessek a fiúkkal, mert érdekelt az idegenek kiléte, másrészt nem akartam kimaradni a buliból.
Egy aprócska tényezőt nem vettem figyelembe; részt kellett vennem a dögunalmas részeken is.

Természetesen nem indultunk el egyből, hogy szó szerint levadásszuk őket. Reijinek volt egy pontos térképe, hogy amióta ez a két személy fölbukkant, pontosan hova mentek és mikor. Ezeket a helyszíneket kezdtük el végigjárni. Kutakodtunk, hátha hagytak valamit maguk után, szagokat, információmorzsákat. Számomra semmi logikus kapcsolat nem volt a helyek és az időpontok között; Reiji éppen ezeket próbálta kideríteni.
Közelebb férkőztem hozzá és lopott pillantásokat vetettem a papírra, így megtudtam, hogy a két keresett bajkeverő elég közel állt egymáshoz. Tsukinami – ennyi volt a lap sarkába firkantva. Testvérek. A mi fajtánknál teljesen megszokott volt, hogy valakinek legalább három-négy testvére legyen, és ennek tetejébe a férfiak előszeretettel váltogatták a párjaikat is. (Khmm Karlheinz bácsi...)
Egy gondolat azonban megragadt bennem. Mint minden nagyon illedelmes úri hölgynek, nekem is voltak különóráim, ahol a nevelőnőm próbálta meg a fejembe verni (néha szó szerint) a felesleges információk tömkelegét, ami a vámpírokról, démonokról és úgy általában rólunk szólt.
A családnév nem volt számomra ismeretlen. A Tsukinami családba az első generációs tisztavérű vámpírok tartoztak. A démonvilágban meglehetősen ismert a nevük, viszont az utóbbi időben szinte semmit nem lehetett hallani róluk. Vagy csak én jártam keveset odalent... Mindannyian nagy erővel rendelkeznek és képesek alakot váltani. Ezek szerint a farkas formát létesítik előnyben.
És én még azt hittem igazi vérfarkasokra vadászunk.

Egyre nyugtalanabb lettem, ahogy haladtunk az előre lejegyzett útvonal követésével, úgy éreztem minta valaki követne minket.
- Subaru... - felgyorsítottam, hogy beérjem az előttem teljes csendben baktató testvért. – Te is érzed?
- Mégis mit? – pillantott felém bizonytalanul. – Éhes vagy? – hunyorogva mért végig, de a találgatása messze volt a célponttól.
- Olyan mintha valaki figyelne minket. – halkan beszéltem, szinte suttogtam. Reiji és Raito komoran hajoltak a térkép fölé és eléggé elmerültek valamibe. Ayato néha közbeszólt, míg Kanato egy közeli édességbolt kirakatára volt rácuppanva éppen. Shu pedig... Azt hiszem állva aludt és csak néha lépett egyet-kettőt tudat alatt, hogy ne hagyjuk le. Ennek ellenére nem akartam, hogy a többiek halljanak a kételyeimről.
- Borsódzik a hátam. – nyomatékosítottam a véleményem, de hiába néztem körbe, akár lopva, akár nem, az égvilágon semmi szokatlant nem fedeztem fel. Az érzékeim még sem hagytak nyugodni.
- Tényleg nem érzek semmit North, de remélem csak paranoiás vagy. Nem lenne jó, ha a Tsukinamik találnának meg minket először. Kezd sötétedni... - kérdőn emelte rám a tekintetét.
- A vadászat miatt jöttem. – nyugtattam meg. – Semmi bajom nem lesz egy kis izgalomtól. – megvontam a vállam és bíztatóan elmosolyodtam. Subaru csak ingatta a fejét, és valami olyasmit morgott, hogy soha nem fogja megérteni a nők gondolkodását, de én már Reijire koncentráltam, aki felénk fordult. Mindenki közelebb lépett, igazi kis kupaktanács vette kezdetét.
- Most kettéválunk. Ha minden a terv szerint halad, ők tudják, hogy kutatunk utánuk és már elindultunk. Ti erről kerülitek meg a kertvárost. – bökött a hármasunk felé. – Mi pedig a külső kerületek felé indulunk. Ne becsüljétek le őket, méltó ellenfelek lesznek és egyáltalán nem félnek tőlünk.
Úgy tűnt befejezte a mondandóját. Éppen sarkon fordultam volna, hogy a sötétedő város felé vegyem az irányt, de Shu megfogta a vállam.
- Még valamit. – tette hozzá Reiji halkan. – Élve kellenek. Értettétek? Ha minden megvan, akkor a démonvilágban találkozunk.
A vállam fölött visszanézve biccentettem.

Most kezdődik az igazi szórakozás...

***

Olyan gyorsan futottam amennyire csak a lábam bírta. Subaru ezüst haja néha felvillant előttem a holdfényben, Shu pedig olyan halkan zárta a hármasunkat, mintha ott sem lett volna. Órák óta először szagot fogtunk.
- Ezek csak játszadoznak velünk. – mordult fel Subaru a fejemben.
- Ez csak természetes... Mégis mit vártál két beképzelt, önelégült tisztavérűtől? – forgattam meg a szemem.
- North, remélem figyeltél amikor Reiji ahhoz a részez ért, hogy ne becsüljük le őket. – Shu ritkán utalt a pápaszemesre, mint követendő példára, meg úgy általában ignorálták egymást, így egy kicsit meglepődtem.
- Persze...
- Ne lankadjon a figyelmed.
Megjelent előttem, így erőteljesen bele kellett vágnom a földbe mindkét sarkam, hogy legalább lelassuljak, és ne ütközzek teljes erőből neki. Amilyen gyorsan felbukkant, olyan hamar el is tűnt. Már csak a saját lélegzetem páráját láttam elszállni magam előtt. Shuu Subaru társaságában, magabiztosan halad előre.
- Mi lenne, ha nem most fitogtatnátok az erőtöket? – furcsa volt, hogy éppen Subaru próbálja megnevelni a legidősebbet – meg persze engem – de inkább egy szó nélkül felvettem a tempót és utánuk szegődtem.

Csak a hármunk lépte vert aprócska neszt a felhőtlen éjszakában, mégis volt egy olyan érzésem, hogy valaki vagy valami a fák között követ minket.
- North, előre figyelj, már közel vagyunk! – Shu hangja meglepően izgatottan csengett a fejemben. Hát hogy lehet, hogy ők ebből semmit nem vesznek észre? Biztos voltam benne, nem a képzeletem játszik velem. Ennek ellenére a fő feladatra kellett koncentrálnom, mert a két Tsukinami illata egyre erőteljesebb lett.

A fák sűrűsödtek, tisztán lehetett hallani a mancsaik surrogását az aljnövényzetben, ahogy előttünk haladtak. Csak a két testvér volt jelen, és nem futottak túl gyorsan, meg sem próbálták elrejteni a nyomaikat. Egyértelműen azt akarták, hogy kövessük őket, ennek ellenére nem sok esélyünk maradt, hogy eléjük vágjunk, vagy elkapjuk őket. Rossz érzésem támadt.
Esetleg csapdába akarnak minket csalni és mi van, ha az orruknál fogva vezetik a két csapatunkat... Reiji megnyugtatott, hogy ő ebből semmit nem vett észre. Eszem ágában sem volt megfutamodni, de még nem értettem az üldözés lényegét. Meglehetősen furcsának tartottam, hogy két ilyen erős vámpír ráér arra, hogy szórakozzon velünk ahelyett, hogy nyíltan felvállalnák a területsértést. Nem tudom mi volt a konkrét ok, vagy mit tettek, ami ennyire nem tetszett Karlheinz bácsinak, de talán jobb is, hogy tudatlanságban hagytak. A vámpírok nemesi családjai ritkán adnak ki igazi hajtóvadászatot egymás ellen. Inkább a biztos határokon belül idegesítik egymást.
Egy határozott sáv volt a két csapatunk között, amit előrehaladás közben lassan egyre kisebbre zártunk. A két farkas, mintha követte volna a sémát, középen haladtak. Mindenki vérszomjasan és harcra készen várta, hogy leteríthesse valamelyik Tsukinamit és diadalmasan térjen vissza a démonvilágba. Már előre láttam, ebből mekkora veszekedés lesz, ha elérkezik ennek az ideje...

Szellő futott végig a fák között, süvítve, nekünk kedvezve szemből érkezett. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy megérezhessem a beköszöntött ősz jellegzetes illatát. Megpróbáltam lenyugtatni magam, mert teljesen tomboltam belülről, alig vártam, hogy egy kicsit kiengedhessem a hetek alatt felgyülemlett energiáimat.
Ehelyett teljesen leblokkoltam. Élesen szívtam be a levegőt újra és újra. Ugyan a szívem nem vert, a vér mintha megállás nélkül dübörögni kezdett volna az ereimben. A két kezem remegni kezdett a dühtől, lassan ökölbe szorultak. A körmeimet a kenyerembe vágtam és megpróbáltam még egy lassú lélegzetet venni.
Viszont az emlékek megállás nélkül lerohantak. A szél ismerős fák, és a közelben lévő tó illatát hozta felém. A levelek pont úgy zizegtek, mint bármelyik ősszel, hogy aztán élettelenül hulljanak le a földre. A föld nyirkos és hideg, mert a minket körülvevő erdő szorosan zárta ki a fényt. A fák széles törzsei között tökéletes volt bújócskázni. Tudtam, hogy hány lépést kell megtennem ahhoz, hogy a tisztásra érjek. Azonban nem tettem. A szél, már nem zörgette a spalettákat a ház hatalmas ablakain, a kertben nem nyíltak az utolsó rózsák, mert a kastély már nem volt sehol.
Az illatok megváltoztak.
A levegőben lévő füst csavarta az orromat és a széllel szálló pernye folyton beleragadt a hajamba. Az arcom és a kezeim koromtól és vértől voltak koszosak, nem csak a saját véremtől. A hő kellemetlenül nyomott a kinti kőpadlóhoz. Nem volt szükségem levegőre, mégis szaggatott lélegzetvételekkel próbálkoztam. Kiáltani akartam, de nem volt hangom. Az utolsó erőmmel is azon voltam, hogy feltápászkodjak, akármennyire is süvöltöttek rám a lángok, hogy fussak az ellenkező irányba.
Pedig én szeretem a tüzet. Beszél hozzám, duruzsol és megmelenget, amikor odakint hideg van. Hallgat rám. Sosem szegülne ellen.

Most azonban egyedül voltam odakint. Egyik oldalról perzselő hőség, a másikról halálos hideg és ridegség. Az arcom vagy hatodszorra is a kőpadlónak csapódott; nem tudtam lábra állni.

Legszívesebben saját testembe fojtottam volna a tűz egészét. Azonban erre már nem voltam képes.

***

Köhögve próbáltam meg feltápászkodni a hideg és nedves földről. Tiszta kosz voltam, az arcom sáros. Annyira elvesztettem a saját testem fölött az irányítást, hogy az eszméletvesztés előtt nem volt időm felfogni a becsapódást a kezemmel. Megtette ezt helyette az arcom egyik fele.
A vér szaga keveredett az erdő jellegzetesen nyirkos, őszi illatával.

Mielőtt magam alá húzhattam volna a lábaimat, hogy ültő helyemről fölálljak, valaki a vállamba rúgott, így ismét elterültem. A tudatom még mindig kicsit ködös volt, nem vettem észre, hogy az alak az imént a semmiből került elő.
- Most akkor nyald le a cipőmről a mocskot, ami miattad került rá. – az orrom előtt egy pár cipő jelent meg. Valóban koszosak voltak, de eszem ágában sem volt bármi mást tenni, mint leköpni őket.
- Tudd, hogy kivel van dolgod. – ezúttal egyből talpra kerültem. Kezdtem visszaszerezni az irányítást a testem felett, de az egyensúlyérzékem még nem volt az igazi, fél kézzel megtámasztottam magam egy fa törzsével.
- Ezt én is mondhatnám. Te alsóbbrendű. – az utálat szinte csöpögött a hangjából. – Most már nem vagy olyan biztos magadban, hmm?
Az ismeretlen Tsukinami testvér nem volt túl magas, de annál nagyképűbb. Az egója legalább öt centit emelt a magasságán. Egyetlen ép szemével tetőtől talpig végigmért, mire kihúztam magam.
- Soha nem láttam még egy-pápaszemes idióta vérfarkast. Köszönöm a lehetőséget. – ahelyett hogy hátrafelé léptem volna, oldalazva próbáltam megkerülni, hogy jobb pozícióba kerüljek.
Hatalmas butaság lenne részemről, ha egyedül megtámadnám, ezért a lehető legjobb védelmező felállást igyekeztem megtalálni.
- Úgy tűnik igaz, amit rólad beszélnek. Meglehetősen pimasz vagy. Nem ártana, ha lenne valaki az életedben, aki megtanítaná neked, hogy kell viselkedned a fölötted állókkal. – dühösen mordultam fel, a fogaim veszedelmesen villantak meg a holdfényben, ennek ellenére egy szempillantás alatt előttem termett és megragadta az állam. Szerencsére már teljesen magamnál voltam, így nem volt nehéz dolgom félreütni a kezét.

Összeszűkült a szeme és a továbbiakban már nem én voltam a figyelme központjában. Fintorogva fújtattam rá. Volt annyi vér a pucájában, hogy hátat fordítson nekem.
- Carla. – kelletlenül szólított meg valakit. Feltehetően a testvére lépett elő egy fa takarásából. Az arca előtt félig felhúzott sálja, mintha meg sem akadályozta volna a beszédben. Tisztán hallottam a megvetést a hangjában.
- Shin, nem ezt beszéltük meg. – oktatta ki, és közben közelebb lépett. Legnagyobb bánatomra nem a testvérére, hanem rám emelte a tekintetét. Neki tényleg farkas-szerű tekintete volt a holdfényben csillogó sárga íriszével.
Nem ütöttem be annyira a fejem, hogy túlértékeljem a saját képességeimet. Lemerevedtem az általam jól ismert ütést hárító pozícióban. Még addig sem jutottam el, hogy megfontoljam, mekkora esélyem van elfutni, Carla már előttem állt.
Nem lépett olyan közel hozzám, mint a testvére, csupán előrehajolt. Az önbecsülésem a régi volt az ütés ellenére és a számításaival ellentétben nem léptem hátrébb, hogy megőrizzem a saját személyes terem. Az orrunk majdnem összeért, és hiába tudtam, veszélyes játékot űzök; mélyről előtörő morgás szakad ki belőlem.
- Miért vezettetek ide? – ő egy hasonló, ám sokkal állatiasabb morgással válaszolt, de kevésbé volt kihívó. A gondolkodása, mint egy rókái, megfontolt és ravasz – kinézetre inkább farkas, mint vámpír. Shin hangtalanul figyelt minket a holdfény által keltett fénykörben. Úgy tűnt, ő a másodhegedűs és a testvérének minimum az inasa.
- Talán nem ártana elgondolkodni mit is tettél valójában azon az éjjelen North Whitepalace. – ezzel eltűntek.
Esküszöm, még csak pislogni sem pislogtam. Az egyik pillanatban még ott voltak, aztán már nem. Én is képes vagyok teleportálni, de még erőm teljében sem olvadok ilyen gyorsan bele a dimenziók közé.

Most csak képzeltem az egészet? Kizárt dolog... Ennyire nem ütöttem meg a fejem. Megdörzsöltem a tompán sajgó fejem, és a kezemen a megalvadt vér maszatos foltokat hagyott.
- Pff, nagyszerű. – kezdtem kicsit megnyugodni, hogy végre magamra hagytak.
Azonban a tény még mindig felkavart, hogy ha kilépnék a fák közül, ott állnék a tisztáson, ahol egykor az otthonom volt. Szó szerint felkavart a dolog, mert pár pillanat múlva kellemetlenül öklendeztem vissza a reggelimet, meg egy kis vért az aljnövényzetbe. Éppen kifújtam magam, mély levegőket véve, és majdnem lefejeltem Subarut, amikor felegyenesedtem.
- Neked teljesen elment az eszed? – kérdezte. Szinte magán kívül volt a dühtől, a szeme teljesen kikerekedett és a sérüléseim ellenére erősen megrázott a két vállamnál fogva.
- Mégis miért gondoltad, hogy megbeszélés nélkül jó ötlet el teleportálnod tőlünk? – számon kérő volt, nagyon is.
- Nem én voltam... Mármint nem tudatosan tettem. Megéreztem a szagokat... aztán minden sötét volt. Vagy nem is... Bújócskáztunk a testvéreimmel. – mondtam kissé összezavarodva, miközben megpróbáltam sorba állítani az eseményeket. – Aztán megint ott voltam. A tűzben. És a kő... olyan hideg volt és kemény. – a számra szorítottam a kezemet, és megpróbáltam magamba fojtani a feltörő hüppögést. A könnyek nem jöttek – még – legnagyobb szerencsémre.
- Itt voltak. – jegyeztem meg halkan, amikor képes voltam ismét megszólalni.
- Tudom. – Subaru felemelte a fejem és megsimította az állam, ahol Shin hozzám ért. – Érzem rajtad a szagukat. - dühös volt, de úgy tűnt már kissé lenyugtatta tény, hogy egyben túléltem és nem a halálomért kell a későbbiekben felelősséget vállalnia.
Lepillantottam, és végignéztem magamon. Csupa sár voltam, és alvadt vér. A fejem sajgott, az ajkam is fájt, mert ki tudja hányszor haraphattam bele ez idő alatt.

Abban a helyzetben, ott és akkor csak egy dologban voltam biztos.
- El akarok innen menni. Gyorsan. – meg sem vártam a reakcióját, szinte a nyakába ugrottam és olyan szorosan kapaszkodtam Subaruba, mintha az életem függött volna tőle.
- Már itt sem vagyunk. – megsimogatta a fejem búbját. Képtelen voltam felemelni a tekintetem. Még akkor sem, amikor a bőrömön éreztem a kastély kellemes belső melegét. Az arcomat a vállába fúrtam és annyira mozdulatlanul álltam, hogy még levegőt se vettem.

Subaru mindezt csöndben tűrte. Még nagy köszönettel tartozok neki ezért.