A reggeli ezek után viszonylag csöndben zajlott. Részemről csak annyit lehetett hallani, hogy megkértem Subarut, adja közelebb a lekvárt. Mivel a zabkásámat valaki megette, és a palacsintából sem sikerült rendes adagot lenyúlnom, kénytelen voltam pirítóst kenni magamnak. Unottan rágcsáltam a reggelimet, azonban Reiji megköszörülte a torkát és egy pillanatra megdermedtem. A kezem a levegőben megállt, benne a következő falattal. A jó öreg fizikának köszönhetően a pirítóson trónoló lekvár egyenesen az ölembe pottyant, mert nem kaptam be a falatot elég gyorsan. Mellettem Raito magába fojtott egy kuncogást, de a biztonság kedvéért bokán rúgtam az asztal alatt. Én is a nyelvemre haraptam és mély levegőt véve próbáltam nyugtázni, hogy át kell öltöznöm.
- A mai nap folyamán dolgunk lesz. – hajtogatta össze a szalvétáját Reiji. Ő már végzett az evéssel és minden figyelmét ránk szentelte. – Hívattak minket, ráadásul nem is akárki.
Kíváncsian biccentettem oldalra a fejem, de az asztalfőn ülő testvér rám emelte a tekintetét majd leintett.
- Te itt maradsz.
- Héé... - hallattam halkan egy csalódott hangocskát.
Várjunk csak.
- Mind a hatunknak meg kell jelennie a kastélyban. Megbeszélés lesz, de az is lehet, hogy valami feladatot fogunk kapni. – úgy tűnt, hogy a pápaszemes sem tudja hova tenni a felhívást, hogy jelenjenek meg Karlheinz előtt a démonvilágban.
Azonban nekem ez csak jót jelentett.
- Egy óra múlva legyetek kész és indulunk. – a fiúk kifejezéstelen arccal bámultak maguk elé, vagy a tányérjukba.
Az egyik felem sajnálta őket, amiért meg kellet jelenniük az öreg előtt, de egyébként magamba kellett fojtanom a hirtelen lehetőség adta örömömet.
- North, te itt maradsz, vacsorára hazaérünk.
Bólintottam, de fejben már mást tervezgettem.
Le. Fogok. Lépni.

***

A lehetőség olyan hirtelen jött, hogy eszembe se jutott végiggondolni a dolgot. Gyanús lehet a sok véletlen egybeesés? Ugyan. Ki kell használnom a lehetőséget és felkutatni a szőke vámpírt, aki elcsúnyította a bőrt a csuklómon.
Kou Mukami, ma nem menekülsz előlem.

Leváltottam a lekváros öltözetemet és teljesen feketébe burkolóztam. Reméltem, hogy így könnyebb dolgom lesz elrejtőzni, de ha a szőkeség használja a vámpír ösztöneit és nem tompítja el magát, akkor már messziről ki fogja szagolni, hogy közeledek. Okosan kellett kiválasztanom az utamat. A sok fangirl által írt blogoknak köszönhetően pontosan tudtam Kou melyik plázában szereti elütni a szabadidejét, hogy néha napján a legkedvesebb rajongóival töltse a szombat délutánt.

Nagyjából egy órát vártam miután a többiek elmentek, és a kúriára olyan nehéz csönd telepedett, hogy egyből mehetnékem támadt. Buszra szálltam, ám délután kettőkor még mindig a belvárosban kavarogtam. Megpróbáltam vegyülni az emberekkel, koptatni a Sakamaki testvérek jellegzetes illatát. A hétköznapi járókelők számára ezek csupán jelentéktelen pillanatok voltak. Egy-egy összeérő alkar, megbotlás a járdán, elfogadni a segítően felém nyújtott kezet, egy fiatal lány erőteljes parfümfelhője, vagy a helyi kedvenc kávézóm erős aromája.

Amikor beléptem a plázába rájöttem, hogy nem lesz könnyű dolgom kiosztani a szőkeséget, mert elég nagy tömeg gyűlt össze szombat délutánra, ráadásul már magam előtt láttam a képet, amint a rajongói úgy követik őt, mint kiskutyák az anyjukat. Elég volt egy percre becsuknom a szemem és a levegőbe szippantva koncentrálnom, hogy megtudjam a második emeleti cukrászdában ücsörög. Úgy tűnik Kou egyáltalán nem tart az esetleges ellenségeitől. A hozzám hasonló tisztavérű, nemesi származású vámpíroktól a félvérek általában tartózkodtak, mert nem mindenki állt olyan semlegesen a létezésükhöz, mint én. Példának tökéletes a Sakamaki család legtöbb tagja.

Megálltam kint néhány méterre a cukrászdától és a korlátnak dőltem. A tősgyökeres fangirl banda valóban a helyén volt, de elég volt horkantanom egyet kelletlenül, Kou egy szempillantás alatt megfordult és egyenesen a szemembe bámult. Macska-szerű vigyor terült el az arcán, majd kényelmesen felállt, minden személyes holmiját hátrahagyva és komótosan elhagyta a cukrászdát. Ellöktem magam az üvegkorláttól, ám csupán két lépést tehettem, ő már előttem termett.
- Rég láttalak kedvesem. – kéjesen elnyújtotta a szavakat és nekem a hátamon futkosott a hideg a behódoló modorától.
- Nagyon megviselt a dolog. – egy ujjal a vállánál fogva hátrébb tessékeltem, mert megsértette a személyes teremet. Úgy tűnt kelletlen szokása, hogy túl közel áll a másikhoz. A magasságával nálam nem ment semmire, egyáltalán nem lett kisebbség érzetem, ahogy megpróbált fölém tornyosulni. Legfeljebb egy centivel lehetett magasabb nálam, maximum kettő, ha hozzáadjuk a szőke hajkoronát.
- Milyen oknál fogva tisztelsz meg a jelenléteddel? – összefonta maga előtt a karjait, mintha azt akarta volna a tudtomra adni, hogy ő ugyan le nem áll velem hadakozni.
- Ugye nem gondoltad, hogy ezt minden szó nélkül el fogom tűrni. – felemeltem az általa megsértett kezem és egy kicsit letűrtem a ruhám ujját, hogy a teljes heg láthatóvá váljon.
- Azzal is leálltál vitatkozni, aki ezt hagyta? – kuncogott, majd közelebb hajolt és eltűrte a hajamat, így a nyakamon lévő folt is láthatóvá vált.
- Semmi közöd hozzá. – ütöttem félre a kezét. – Most arról jöttem bizonyosságot szerezni, hogy felfogtad a tetteid súlyát.
Ahelyett, hogy válaszolt volna, nevetve sarkon fordult és visszasétált a cukrászdába. Az ajtóban megállt és kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Ugye nem gondoltad, hogy elsütizgetek veled? – horkantottam, mire ő megvonta a vállát. Odabent mondott valamit a kisebb lánycsoportosulásnak, mire ők halk kuncogások és széles vigyorgás közepette elhagyták a terepet. A szőkeség anélkül, hogy felém pillantott volna kihúzta az asztalnál az egyik széket majd leült a másikra és várt. Sóhajtottam, és végül bementem a cukrászdába. A kabátomat a szék háttámlájára terítettem, majd lehuppantam a vele szembe lévő üres helyre.
- Tényleg azt hiszed, hogy szórakozhatsz velem Kou Mukami? – kérdeztem kihívóan. Két könyökömet az asztalra támasztottam és az államat az összefont ujjaim tetején pihentettem.
- Ki vele. – pislogás nélkül nézett a szemembe és olyan furcsa érzésem támadt, hogy teljesen átlát rajtam.

A baj csupán az volt, hogy én sem tudtam ezek után mitévő legyek. Nem úgy tűnt, hogy Kou a mai napon, itt a pláza közepén hajlandó lesz bevérezni a kezét, én pedig indulatokkal és haraggal fűtve érkeztem ide. Ehhez képest már egész lecsillapodtam és képes voltam szóban felvenni a harcot.
- Mégis mivel? – kérdeztem unottan.
- Tudod a nevem, megtaláltál anélkül, hogy egyszer is követtél volna, vagyis valahol utána kellett nézned, ki is vagyok valójában. Sikerrel jártál, én viszont nem tudok rólad semmit.
Hát ez sem volt teljesen igaz, de ott a pont...
- North. – feleltem szűkszavúan. – North Whitepalace.
Kicsit előrébb hajolt, mintha hegyezné a fülét.
- Ennyi... Nincs több nevem.
- Harapófogóval kell kihúznom belőled mindent? – megvillantotta hibátlan fogsorát mire felszisszentem.
- Még mit nem. – agresszív pillantást vetettem rá, de mindez átcsapott meglepettségbe, amikor elém csúsztatott egy papírt. Nem is papírt, hanem az étlapot.
- A süti jót tesz az idegeknek. – mosolyodott el édesen.
- Akkor két kilót kell, hogy rendeljek. – mormogtam inkább csak magamnak, de ő jót szórakozott a nyomoromon. A választásom az epres sajttorta szeletre és egy kávéra esett. Ha ember lennék, már biztosan tönkretettem volna a szervezetemet azzal a sok kávéval, amit egy nap alatt megiszok. Vannak előnyei is a vámpír létnek...

Csöndben néztünk farkasszemet. Lemásolta a testtartásomat és egyikünk sem mozdult, amíg ki nem hozták a rendelésem. Éppen vettem egy falatot a villámmal a tortaszeletből, amikor megszólalt.
- Tulajdonképpen miért mutatkozol a Sakamaki testvérekkel?
A falat ezúttal a tányéromra esett vissza. Legalább nem az ölembe. Reijinek talán igaza volt reggel és végre meg kéne tanulnom kulturáltan enni...
- Közeli unokatestvérek vagyunk... egy ideig náluk vendégeskedek. – talán egy kicsit túl agresszívan vadásztam le a tortadarabkát, mert a porcelántányér megadta magát és megrepedt. Szerencsémre nem tört el.
Kou rendelt még valamit, majd ismét felém fordult.
- Ezúttal melyik testvér fog jönni, hogy elrángasson?
- Remélem egyik sem. – észrevehette a rémületet az arcomon, mert halkan elnevette magát. A kézfejével eltakarta a száját, de nem tudta így leplezni magát. Sóhajtottam és megpróbáltam nem vele együtt kuncogni a saját szerencsétlenségemen.
- Miért pont idol? – biccentettem oldalra a fejem kíváncsian. – Az a fajta vagy, aki szereti a figyelmet?
- Mondhatjuk így is... - felelte már-már szégyenlősen.
- Erre fogadni mertem volna.
- Úgy gondolod, hogy öntelt vagyok? – nem vette a viccelődő hangnemet, majdnem sértettnek látszott.
- Néhány internetes cikk olvasása után semmi jogom arra, hogy így megítéljelek. – mondtam őszintén, mire ő ismét lazított a korábbi feszes tartásán. Ez aztán gyors hangulatváltás volt.
- Mindig ilyen kötözködő vagy? – kontrázott.
- Többnyire igen. – bólintottam. Kihozták a rendelését. Rá sem nézett a tányérra. Ha pontos akarok lenni, le sem vette rólam a szemét, úgy tolta elém a krémtúrósnak látszó süteményt. Megint olyan érzésem támadt, mintha tapogatózna az elmémben.
- Nem eszel? – megpróbáltam eloszlatni a korábbi gondolataimat. Elvégre ő nem született vámpír... Nem lehet, hogy... - Na jó, ezt meg hogy csinálod? – tettem le a villám és már én is megfeszültem ültömben.
- Mit? – tetette az ártatlant, de a hangja magasabb volt, mint korábban.
- Nem tudsz belelátni a fejembe olyan könnyen, mint azt hitted. – feleltem halkan. A harag ismét elkezdett bennem gyülemleni. Csak azért, mert nem vagyok olyan szép formás, mint a többi vámpírlány és kicsit magasabbra nőttem és sutábbra sikeredtem, miért hiszi mindenki azt, hogy gyenge vagyok? Senkinek nem fogom engedni, hogy a bábjaként használjon. Vagy az engedélyem nélkül kotorásszon a fejemben.
- Inkább edd meg ezt is. – bökött a frissen kihozott édességre.

Aha! Innen jön a turpisság. Egy másodperc tört része alatt dőltem előre és kaptam el egy kézzel az állát. Felemeltem a fejét, hogy rám nézzen. Az előbbi kis akciója nem rejtette el előlem tényt, hogy a szeme egy pillanatra színt váltott. A jobb szeme.
Ahelyett, hogy fizikailag állt volna ellen, mentálisan próbált bejutni a tudatomba.
- Mondtam, nem fog menni. – mordultam rá. Éreztem, hogy egyre több szempár szegeződik ránk a természetfeletti kirohanásom miatt, ezért visszahuppantam a helyemre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Magam elé húztam a túrós süteményt és nekiálltam elpusztítani.
- Hogy..? – nem találtam a megfelelő szavakat.
- Hosszú történet. – ismét lehajtotta a fejét és az ölében összekulcsolt kezeit vizslatta.
- Ráérek.
Ezúttal fölnézett és olyan pillantást vetett rám, amivel belém fojtotta a szót. Tudtam, hogy nem kellett volna erőltetnem a dolgot, elvégre ő sem kérdezett semmit a családomról, amikor szűkszavúan válaszoltam.
- És mit csinálsz szabadidődben akkor, amikor... nem a rajongóiddal vagy? – próbáltam terelni a témát, és finoman megfogalmazni azt a részt, amikor élvezi, hogy az emberlányok szőke angyalként tekintenek rá és imádatuk közepette még azt sem veszik észre, hogy kicsordult a nyáluk.

***

Be kellett vallanom, hogy egész jól elbeszélgettem a szőkeséggel ahhoz képest, hogy verekedni jöttem ide. Azt egyből észrevettem rajta, hogy nincs odáig attól, hogy én nem estem hanyatt a kisugárzásától. Ő velem ellentétben a cuki arca mögé rejtette a dühöt és a gyűlöletet, amit benne lakozott. Meg sem próbált veszélyesnek látszani. Egyes témáknál szinte a semmiből lett haragos, de hamar lecsillapodott, és olyankor a jobb szeme szinte észrevehetetlenül kékről pirosra, majd ismét kékre váltott. A hangulatingadozásait még a mágikus szeme is szeszélyesen tűrte.
Ennek ellenére kellemes társaságot nyújtott, amíg elfogyasztottam a süteményeimet. Kiderült, hogy több közös dolog van bennünk, mint hittem, ettől függetlenül miután kifizettem a fogyasztásomat, bejelentettem, hogy mennem kell.
- Én is indulok. – szó nélkül sétáltunk ki a bejáratig. Követett, egészen a buszmegállóig. A környék szerencsére kezdett kihalni, a sötétedésben mindenki talált magának jobb elfoglaltságot. Az utcai lámpák fénye felvillant, pont amiikor nekidőltem az egyik oszlopnak.
- Meg sem köszönöd a mai csodás délutánt? – libbentette hátra szőke hajkoronáját. Egy igazi díva.
- Éppen arra készültem. – elkaptam a kezét, amit éppen leengedni készült az oldala mellé és beleharaptam a mutatóujjába. Egy ártatlan kis visszafizetés a saját hegemhez képest, amit ő hagyott rajtam.
A jobb szeme vörösen izzott és mind a ketten dühös morgást hallatunk. Én válaszoltam az övére, azonban három sötét árnyék közeledte megzavarta a kakasviadalunkat. Az őszi szellő felém hozta a három félvér illatát. Mind a négyükbe volt valami közös; fenyő.
- Azt elfelejtetted mondani, hogy három másik haragos tekintetű vámpír is tartozik hozzád. – pislogtam az újonnan megjelent fiúkra. Az egyikőjük igazán magas volt.
És még én gondolkodtam korábban azon, mi lesz ha Kou nem figyel majd a környezetére...
- Te sem közölted az elején, hogy az unokabátyád meg fog jelenni és legszívesebben a fejemet venné egyetlen pillantásával. – hadarta.
- Ohh, Raitorol beszélsz!
- Ühüm, a kalaposról.
A kormos szürke hajú előre lépett és megköszörülte a torkát. Te jó ég, egy szemüveg nélküli Reji! Itt a vég...
Gyorsan hátrébb rebbentünk egymástól. Nem is vettem észre, hogy egészen eddig Kou kezét szorongattam.
- Hé! Mégis mit képzeltél?! – a magas nem csak magas volt, hanem nagyon mérges is. Valószínűleg csak most vette észre, hogy megsértettem a szőkeség hibátlan fehér bőrét, és a vére már az én kezemen is csillogott az utcai lámpa tompa fényében.
- Én? – pillantottam gyorsan körbe, mintha nem lenne egyértelmű. – Csak visszafizettem azt, amivel Kou kedveskedett a számomra!
Egy pillanattal később már köddé váltam. Még láttam, hogy a passzív-agresszív vámpír felém kap, a csöndes megszeppenve rágcsálja a csuklójára tekert fásli végét, mintha moziban ülne. Ha jól ítéltem meg, a háztartás okoskája pedig éppen leckéztetni készült. Engem, vagy a többieket, azt már nem tudtam meg, mert halk léptekkel érkeztem meg a szobámba, a Sakamaki rezidencia második emeletére.

A többiek még sehol. Pont, ahogy terveztem. Egyvalami azonban még is félresikerült. Fénysebességgel dobáltam le magamról a ruhákat és a fürdőkádba vágódva embertelenül forró vizet folyattam magamra. Valószínűleg egy havi tusfürdő adagomat használtam el akkor, amikor a bőrömet vadul dörzsölve próbáltam meg eltüntetni magamról minden illatfoszlányt, ami gyanakvásra késztette volna a többieket.

Vajon az ismeretlen félvérek most nagyon megharagudtak rám? Azt hiszem nem Kou lesz az, aki le akar majd vadászni...

Reijinek volt igaza, bármennyire is keserű volt bevallani magamnak; itt kellett volna maradnom.