Ötletem sem volt mi kötött le annyira, ennek a szőke arrogáns vámpírnak a rajongói oldalán, de egy óra is eltelt mire fölpillantottam a képernyőről.
Hogy mit tudtam meg?
Elég információt szereztem ahhoz, hogy megtudjam hova jár iskolába, merre lehet vele találkozni a leggyakrabban és hogyan kezeli a hirtelen meglepetéseket, amikor lányok ugranak visítozva a nyakába utcai lámpapóznák mögül, vagy egy bokorból.
Én nem akartam egyik kategóriába sem tartozni, még is úgy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül a tényt, hogy belém harapott. Ha már engem mindenki leszidott ebben a házban (Shuu kivételével, mert ő erre lusta), akkor ő is megérdemel egy fejmosást, amiért ilyen helyzetbe hozott. Nem féltem attól, hogy találkozzak vele. Ayatoval simán harcba tudok szállni, ha bunyózásról van szó, pedig ő egy edzett tiszta vérű vámpír.
Egyáltalán nem néztem le azokat, akik úgy lettek átváltoztatva, de mi ki tudjuk őket szúrni, mert egy kicsit más az illatuk. A szőkeség is ebbe a kategóriába tartozott.
Hajdanán ember volt.

Ennek ellenére eszemben se jutott alábecsülni. Valami furcsa volt vele kapcsolatban. Talán a szeme, ami szokatlanul rabul ejtett, vagy a kifejezetten hideg érintése? Találkoztam már félvérekkel, az ő létezése azonban még is piszkálta a tudatalattimat, valami arra késztetett, hogy ezt nem érdemes annyiban hagyni.
Én, meg a ki tudja honnan jövő késztetéseim...

Tisztában voltam vele már akkor, az ágyamban fetrengve, hogy ez több szempontból is rossz döntés. De... Valahogy nem érdekelt.

- Látom nagyon elfoglalt vagy. – mintha a nagy semmiből tűn volna fel – ami nagyon is lehetséges nála – Raito egy tompa puffanás kíséretében landolt az ágyamon. A lendülettől még alattam is megmozdult a matrac, megpróbáltam kevésbé intenzíven és agresszívan lecsapni szerencsétlen laptopom tetejét.
- Á, dehogy mondjad csak. – ültem fel törökülésbe, a gépet az ölembe húzva. Rámosolyogtam, mire fintorgott.
- Hát neked meg mi bajod? – hozzávágtam egy párnát.
- Te rontasz csak úgy be a szobámba és még neked áll följebb? – horkantottam és a hajamat úgy söpörtem hátra, mint egy díva. – Ha valami mondandód van, akkor most közöld gyorsan, mert szoros az időbeosztásom. – vizsgálgattam a körmeimet, de nem folytathattam művészi fellépésemet, mert a párna visszarepült és arcon vágott.
- Szóval. Hallgatlak. – dobtam az ölembe a párnát is és rákönyököltem a kupacra. Komolyabbra fordítottam a hangvételt, de ő a hátára fordult és a plafont bámulta, ahelyett, hogy hozzám beszélt volna.
- Eléggé rád jár a rúd mostanában North... - muszáj volt cinikusan felnevetnem. Még ő mondja? Én vagyok az, aki átéli. – De ezek mind a meggondolatlan döntésidnek a következményei.
- Te jó ég. Reiji küldött, hogy lelkizz velem? Megmondd, hogy hogyan kell viselkedni? Te? - a szemöldököm meglepettségemben a homlokom közepéig szaladt, de közben majdnem elnevettem magam. – Hol van az igazi unokatestvérem? – néztem körbe a szobába.
- Akit én ismerek ő egy kicsit... komolytalanabb és... Hagyjuk, az a tulajdonsága amúgy sem hiányzik. – legyintettem gyorsan.
Nem tudtam eldönteni, hogy ő most ezt a dolgot komolyan gondolta és este tizenegy után áll le velem jó modort és ésszerűséget tanulni, vagy csak szórakozik. Érdeklődve hajoltam közelebb, mert még mindig nem volt képes felém nézni. Olyan volt mintha nem hozzám beszélne, vagy be lenne rúgva, vagy megszállta a szentlélek, vagy észhez tért. A baj az, hogy ezek közül egyik sem volt lehetséges.

Mint valami lassított felvétel, úgy fordult felém. Viszont ahelyett, hogy rám nézett volna – mondjuk a szemembe – a tekintete délebbre vándorolt.
- Tudod, ez alá a póló alá igazán húzhatnál egy melltartót.
- Ez a pizsamám te perverz kalapimádó. – szó szerint páros lábbal rúgtam le az ágyról, miközben a laptopot és a párnát még mindig magamnál szorongattam. Meglehetősen kecsesen nézhettem ki.
Úgy vettem észre, hogy az esés jót tett neki, legalább a fejét verhette be, mert amikor ismét megjelent az ágy túloldalán, a szokásos kaján vigyor terült el az arcát.
- Na, ide figyelj! – emeltem fel a mutató ujjam, mielőtt megszólalhatott volna. – Próbálj meg egy teljes napig merevítős melltartót hordani a legbelső kapocsba akasztva, érezd át, aztán még este is aludj benne. – összefontam magam előtt a két kezem és makacsul méregettem, amint leült az ágy szélére.
- Nem értem a nőket. Így olyan... jobban néznek ki. – a kezével úgy tett, mintha melleket markolászott volna.
Ennyi volt. Filozofikus, érdeklődő, perverz, neveletlen, az igazi vagy nem, akármilyen Raito most telt be a pohár.
- Kifelé! – vágtam hozzá az összes párnát, ami a kezem útjába került.
- Vagy? – kapta el az utolsót, ami felé repült.
- Vagy hívom a rendőrséget! Nem is, a tűzoltóságot fogom hívni, mert már megint forrnak benned a férfias indulataid. – horkantam fel, szinte sértetten.
- Tűnés innen. – nem túl kedvesen morogtam, ami Ayatonál már megadta volna a jelet, hogy készen állok bunyóra, és ha kell, én penderítem ki innen, de Raito csak felkelt az ágyamról és röhögve kivonult.
- Jó éjt Hugi! – csukta be az ajtót épp időben, így a párna azon csapódott, nem a hihetetlenül arrogáns fején.
Hogy milyen magabiztossággal képes cukkolni az embert... ezt tanítani kéne.

Akármennyire is szórakozott velem bármelyik Sakamaki testvér, eddig nem vitték túlzásba, vagy tettlegességig a dolgot. Ayato kicsit vakmerő. Túlértékeli azt, hogy mit szabad és mit nem, de Raito pontosan tudta, ha kell én is seggbe tudom rúgni. Nem vagyok az a toronyba zárt hercegnő típus.

***

Másnap annyira vegyes érzelmek kavarogtak bennem reggel, hogy még az étvágyam is elment. Vártam a délelőttöt, mert tudtam, hogy melyik kávézó Mr. Szuper híres Idol törzshelye szombatonként. Ennek ellenére eddig még nem léptem ki úgy ebből a kúriából, hogy valaki nem jött velem, vagy lopakodott volna utánam. Még is mekkora az esélye annak, hogy ma meg tudok lépni?  Ki kellett próbálnom, más lehetőségem nem volt.

- Ki fog hűlni a zabkásád. – nyitotta ki az ajtót Kanato kopogás nélkül. Nem festhettem túl kellemesen, mert az arca megnyúlt és láttam rajta, hogy megpróbál nem beszólni a reggeli megjelenésemre. Legyintettem és egy kicsit megborzoltam a hajam, amivel nem sokat javíthattam a dolgon, de egyelőre nem volt másra affinitásom.
Úgy állt ott az ajtóban mintha nagyon mondani akarna valamit, de nem tudja, hol kezdje. Felemeltem a bal karomat ő pedig egy mozdulattal mellém vetődött az ágyra és az ölembe hajtotta a fejét.
Az ikrek és a hármuk közötti különbség. Ayato és a birtoklás mániája, Raito és a leállíthatatlan perverzsége, és ott volt Kanato, aki kívülről kiscicának tűnhet, de valójában belülről egy agresszív oroszlán. És van is olyan erős.
Engem a hisztijével nem tudott kihozni a sodromból, és sikeresen le tudtam állítani a dühkitöréseit. Viszont még mindig nem voltam biztos abban, hogy kedvel-e engem, mint unokatestvérét, vagy csak egy halott valakit hiányol bennem, aki még valamikor régen babusgatta.

- Reiji hihetetlenül dühös volt rád tegnap. És nem csak a paprikás szósz miatt, hanem a hülyeségeid miatt is.
- Nagyszerű. – sóhajtottam. Kész. Itt kéne feladnom a mai napot. – Milyen hülyeségeim?
- Például a folt volt a nyakadon, amivel elmentél iskolába...
- De hát azt Ayato hagyta rajtam! Törtem volna be az orrát vagy mi? – komolyan gondolta ezt a pápaszemes, vagy csak az őrületbe akar kergetni?
- Megakadályozhattad volna. – mondta színtelen hangon.
- Ha már itt tartunk, te is ott voltál és közbe léphettél volna. – vetettem fel a tényt, a kérdés ott lógott a levegőben.
- Persze... - horkantott cinikusan. Eddig a selymes lila fürtjeivel játszottam és csavargattam az ujjam köré, de most megálltam.
- Kanato, ne becsüld alá magad. – nem válaszolt, talán még levegőt sem vett, nem pislogott. Inkább elkezdtem simogatni a haját, mielőtt úgy döntött volna, hogy a kezével, amit a térdemen pihentetett, megpróbálja összeroppantani a csontomat.
- Csak meg ne mozdulj, csak meg ne mozdulj!- fohászkodtam magamban. Ezen a reggelen nem hiányzott egy dühkitörés.
- Ki fog hűlni a zabkásád. – közölte színtelen hangon. Megint.
- Oké, megyek reggelizni. – nyaláboltam fel az ölemből és óvatosan megöleltem. Azt hiszem megszagolta a hajam (egyébként nem ölelt vissza), felkapta Teddyt (aki végig engem nézett), és az ágyamról lemászva minden szó nélkül, ahogy bejött, most kiment.

Kanato ijesztő viselkedése késztetett arra, hogy felöltözzek és a reggeliző asztalhoz siessek. A lépcsőn még a pólómba bújtattam a kezeimet menet közben, és húztam le magamra, amikor Shuu jelent meg a fordulóban.
- Hé. – fékeztem le előtte. – Te, ilyen korán? – a telefonomat felélesztve elé tartottam, hogy ő is észrevehesse, még csak reggel kilenc. Shuu sokszor hagyta ki a reggelit, főleg hétvégén.
- Még is mit gondolsz ki dörömbölt az ajtómon, hogy keljek fel? – sóhajtott kelletlenül és elvette tőlem a telefont és elindult lefelé. Hagytam, hogy kutakodjon benne, de felvettem a tempóját, hogy mellette sétáljak.
- Már azt hittem te is azért sietsz reggelizni, hogy hallhasd a Sakamaki ház külön bejáratú drámáját, avagy North aki leöntötte Reijit és meggondolatlan, valamint tiszteletlen volt és most vár rá az évtized lehordása. – Shuu valami kuncogás félét produkált a poénom miatt, de megrázta a fejét.
- Szerintem Reiji valamit közölni akar. Mindenkivel.
- Ő mindig csak közöl mindent. – sóhajtottam.
- Ne is mondd... Egy kicsit több ideje élek vele, mint te. – nyújtotta vissza a telefonomat.
- Ez igaz... - zsebre vágtam a készüléket és előre sietve kitártam előttünk a kétszárnyú ajtót. – Na, elhűlt már a zabkásám? – pillantottam Kanato felé, aki gyanúsan nem a saját helyén ült.
- Nem. Megettem helyetted, nehogy elhűljön.
- Nagyszerű. Köszönöm. – borzoltam össze a haját, ahogy elhaladtam mellette, kikerültem Raitot, és Ayato fölött áthajolva a palacsinta kupacért nyúltam, ami a vöröske előtt gubbasztott.
- Te úgy sem akarod ezt mind megenni. – a másik kezemmel lekaptam a legfölső arany barnára sült amerikai palacsintát, és belegyömöszöltem a számba.
- Hé, ez nem a tiéd! Ha még egyet elmersz tűntetni, akkor megnézheted magad. – méltatlankodott az „áldozat". Aki nem a palacsinta volt. És nem is a második, amit a betömtem.
- Köpöd ki! – erre úgy elnevettem magam, hogy tényleg majdnem visszaköszönt a palacsinta. Olyan intenzitással szólt rám, mintha én legalább az esküvői tortájába ettem volna bele az ünnepélyes felvágás előtt, mindenki szeme láttára.
Nem szórakozhattam tovább a vöröskén, mert rám vetette magát és a földhöz vágott, majd úgy döntött, hogy halálra csikiz.
- Most azt akarod, hogy kihányjam? – kérdeztem, amikor éppen kaptam levegőt a nevetéstől.
- Igen! – közölte magabiztosan.
- Nagyszerű. – már majdnem fuldokoltam. Ha szükségem lett volna igazán a levegőre.
Hiába rugdostam, nem tágított.
Az étkezőben mindenki jót mulatott rajtunk, ahelyett, hogy leszedték volna rólam Ayatot. Subaru úgy tett, mint aki köhög és nem nevet, Shuunak ezúttal mindkét szeme nyitva volt, de a másik két iker harsányan nevetett.

Ekkor érkezett meg a valaki, aki eddig hiányzott a képből. Aki nem nevetett volna. Szinte megdermedtem, és egy jól irányzott mozdulattal lelöktem magamról Ayatot, fölpattantam és kisimítottam a ruhámat. Bár a helyzet már így is menthetetlen volt, legalább a pólóm egyenes lett. Leültem a székemre, ahonnan Kanaro addigra felállt.
Reiji mindezt egy kellemetlen „Chh" hanggal díjazta és helyet foglalt. Komolyan csak én tartok tőle ennyire?... Már majdnem megnyugodtam, ám ő nagy levegőt vett és kinyitotta a száját.

- North, örülnék ha nem ennél úgy mint egy neveletlen malac és megtanulnál végre az asztalnál viselkedni, Ayato, díjaznám, ha nem bokszzsáknak használnád az unokahúgod, Raito, tedd vissza a virágot a vázába, ne most próbálj meg bárkinek is imponálni, Kanato a saját reggelidet edd meg legközelebb, te még tanultál is illemet, még sem használod, Subaru ha köhögnöd kell, akkor azt ne az asztalnál tedd és ha megfulladni kell akkor is kimehetsz, Northal egyetemben, Shuu ne aludj az asztalnál, reggelizni jöttél, ez nem valami kabaré, ülj már föl rendesen!

Szóval ezért vette azt a nagy levegőt az elején. Tökéletes. Mindenkinek jól indult a szombat reggel, de ha jól sejtettem Reiji volt köztünk a legpihentebb.