Nyári, fülledt éjszaka volt. Egy pisszenést sem lehetett hallani, a szél sem fújt, állatok sem neszeztek. Szinte természetellenes volt a környék mozdulatlansága. A sötétség takaróként ölelte körbe a hatalmas kúriát, ami a tisztás közepén magasodott. Az építményt körülvevő fenyőfák veszedelmesen magasodtak a csillagtalan ég felé, semmi jót nem ígérve annak, aki véletlen erre téved.

Ezen az éjjelen mindent elvesztettem, ami valaha számított az életemben.

Két hónapja már, hogy a családomat kiirtották. Szó szerint. Sokszor kívántam azt az elmúlt hetekben, bárcsak én is meghaltam volna ott és akkor, azon az éjszakán. Emlékeim homályosak, valószínűleg a saját agyam sem akarja, hogy emlékezzek a szörnyűség minden részletére.

Az a narancssárga, piros és vakítóan forró áradat elevenen él bennem, és örökre ott marad majd a lényemben. A tűz akkora volt, és annyira természetfeletti, hogy az egykori Whitepalace családi kúriából nem maradt semmi. A szüleim, a két bátyám és az összes szolgáló égett a hatalmas épületben miután meggyilkolták őket.

Ahelyett, hogy velem is végeztek volna, egyszerűen megszabadultak tőlem és az erdőben tértem magamhoz. Az arcomhoz hozzátapadt számtalan fenyőtüske, minden tagom sajgott és az orromat betöltötte az ismerős fenyőgyanta illata. Az ismerős érzéseket azonban megzavarta a füst és a tűz maradékának fanyar szaga.

Így telt az utolsó napom Romániában.

~*~

Két hónapja teljesen más életet élek, és én magam sem leszek már olyan, mint egykor voltam. A személyiségem, a lelkem egy része a tűzben elégett és meghalt a családommal együtt. Hiába elleneztem, harcoltam foggal, körömmel új életerőt és nyugalmat kényszerítettek rám. A rangom miatt már megszoktam, és egész kicsi korom óta tanítanak rá, hogy vannak olyan dolgok az életben, amiket tűrni kell.

De én soha nem kívántam magamnak egy új családot. Mégis kaptam egyet.

A vámpírok dimenziójának, az alvilágnak egyik hercegnője vagyok a sok közül. Világunkat rokoni szálak ölelik körbe, egyik dinasztia kapcsolódhat úgy egy másikhoz, hogy a harmadikról már kevesen tudnak.

Én azonban tisztában voltam vele kikhez rendelt a sors. Az a sors, amelyet Karlheinz hozott el számomra. A nagybácsim, néhai édesanyám Charlotte bátyja úgy döntött megmentő szerepébe bújik mindenki előtt, és magához veszi az árva vámpírhercegnőt, vagyis engem, mint legközelebbi rokon. Törvényeink szerint így már ő rendelkezett felettem a pillanattól fogva, hogy kijelentette; magához vesz.

Nem tudom mit gondolt az öreg, amikor ezt kijelentette a Tanács előtt...