Ki nem állhatom, ha valaki más teleportál el engem. Magam is képes vagyok rá, bár ritkán használom a képességem. Raito enyhe tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva, egyszerűen vissza teleportált minket a kastélyba. A procedúra olyan érzés, mintha valaki erőszakkal belenyomna egy fekete dobozba a vállaidnál fogva, majd ott is tartana, amíg kétszer-háromszor megforgatja veled együtt a tárgyat, hogy aztán valahol máshol borítson ki.

Most sem történt másképp, émelyegve landoltam és majdnem arccal érkeztem Reiji ajtajának.
- Igazán hozzászokhatnál már. - morogta Raito a szemköldökét ráncolva. Én csak fújtattam egyet, nemtetszést kifejezve. Az ajtó mögött várakozó dühös vámpír most sokkal inkább lefoglalta a figyelmemet, mint Mr. Fedora. A gyomrom egy aprót görcsbe rándult amikor Reiji megköszörülte a torkát odabent, egyértelművé téve, hogy már vár minket. Raito a vállam fölött kinyújtott kézzel belökte az ajtót, nem várta ki, amíg én reagálok a kicsit sem szívélyes invitálásra.
Nem féltem a másik testvér haragjától, de az igazat megvallva neki is megvolt hozzá a teljes joga, hogy kitegyen a házból mindenestől. Tulajdonképpen nem tettem rosszat, de valószínűleg megszegtem vagy millió etikai szabályt.

Raito éppen szóra nyitotta volna a száját, hogy bemártson, amikor Reiji egy egyszerű kézmozdulattal intett neki, hogy távozzon.
- Hallani akarom a történetét. - fonta maga előtt keresztbe a karját.
- Két szobával arrébb is pont olyan jól fogod hallani. - a vállánál fogva megfordítottam maga körül és az ajtó felé lökdöstem.
- Te csak ne parancsolj nekem. - fintorgott rám és közelebb hajolt, hogy megijesszen. Nem vettem komolyan a csipkelődését, inkább visszafordultam a csöndben várakozó Reiji felé. Egy sóhaj kíséretében Raito elhagyta a szobát és valószínűleg csak annyira távolodott el, hogy még tudjon hallgatózni.
Kíváncsian oldalra billentettem a fejem, vártam mit rejteget számomra a ház „rettegett" lakója.

Igazából Shuu a legidősebb, de valahogy mindig is Reiji volt az irányító személyiség a hat testvér között. Ő gondoskodott arról, hogy el is menjenek a többiek az iskolába, ne csak úgy tegyenek mintha, ő osztogatta a parancsokat és a leszidásokat is.
A szemével lyukakat tudott volna égetni rám, én azonban álltam a tekintetét.

- Bűzlesz tőle. - jelentette ki röviden, tömören és leginkább undorodva. Egyet-kettőt szippantottam magam körül, az orrom elé emeltem a karom, majd megrántottam a vállam.
- Egyáltalán nem vészes. - úgy tűnt nem érdekelte a véleményem egy cseppet sem.
- Van fogalmad róla, kivel akadtál össze? - eddig az íróasztalának támaszkodva beszélt hozzám, de három lépéssel már előttem termett.
- Kou...? - el kellett gondolkodnom, de úgy tűnt a válaszom helyes, mert Reiji elégedetlenül fújt egyet.
- Mukami. - egészítette ki.
- Ezzel nekem nem mondtál semmit. - a közelsége egyre kellemetlenebbé vált, ám ő kétség kívül élvezte a helyzetet. Kesztyűbe bújtatott kezével felém nyúlt és megszorította az államat, majd feljebb emelte (hozzáteszem nem túl finoman), hogy egyenesen a szemébe nézzek.
- Akkor ideje megtudnod egyet, s mást rólunk, ha már idekerültél.
- Örömmel. - feleltem keserűen. Nem mintha lett volna más választásom.
- Kicsit több tiszteletet! - sziszegett rám, majd úgy kapta el a kezét, mintha megégette volna. Pedig ez most nem az én bőrömön száradt.

Az orrnyergét dörzsölve nagy levegőt vett és én nem tudtam, hogy leüljek-e vagy egyáltalán megengedett, hogy elmozduljak a jelenlegi helyemről. Úgy éreztem hosszú történetnek nézek elébe. Reiji az ablak felé indult és leült az egyik karosszékbe, de engem nem kínált ülőhellyel. Közelebb léptem és megálltam a szőnyeg szélén, összefont karokkal.
- Karl Heinz... Úgy döntött, hogy a jó hírét terjesztve érdemes dolog árvákat örökbe fogadni. Majd vámpírrá változtatni őket. Nevelni, ellátni és lehetőségeket adni nekik anélkül, hogy cserébe bármit is elvárjanak tőlük. - a fejét az ablak felé fordította, lassan már nem is nekem beszélt, hanem inkább magának. - Saját lakhely, egy új élet. Mindezt... valami jó imázs és elismertség miatt. El tudod hinni?

Nem válaszoltam a költői kérdésre, de egyre rosszabb érzésem támadt. Sosem láttam még ennyi érzelem kimutatást Reijitől, annak ellenére, hogy leginkább ellenszenv beszélt belőle. Most akkor rólam is így vélekedik? Elvégre én szintén egy árva vagyok, aki örökbe lett fogadva... nem hiszem, hogy bármit számítana a tény, vagy javítana a helyzetemen, hogy vér szerinti rokonok vagyunk. Eszembe se jutott elgondolkodni azon, vajon bármelyik testvér ellenezte-e az ittlétemet. Talán az ikreknek jelentek némi „szórakozást", de ezen kívül semmi pozitív dolgot nem tapasztaltam. Bár kicsit elhamarkodott lenne következtetéseket levonni pár hónap után, most sikerült elgondolkodnom rajta.
Reiji még továbbra sem fordult vissza felém, ezért nem esett le, hogy a „chh" hang nekem szólt. Azt hitte nem figyeltem.
- Sajnálom, nem akartam gondot okozni. - hajoltam meg előtte bocsánatkérőn, és zavaromban a csuklómra kenődött száraz vért dörzsölgettem. Ismét begyógyult a seb. Mivel ezúttal senki nem szorongatta meg, a heg már megjelent a fehér bőrömön gőgösen hirdetve, hogy vámpír harapott belém. Ez volt az egyetlen hátránya annak, ha egymást haraptuk. A helye bizony a mi halhatatlan bőrünkön is nyomot hagyott.
- Remélem, a közeljövőben nem hozol több gondot a fejünkre. - eszeveszetten bólogattam. Az ösztöneim is sürgettek a szoba elhagyására, szinte egyértelmű volt, hogy a beszélgetésünk itt ért véget. Meg sem szólalt, így nekem se kellett több, az ajtó felé iszkoltam. Mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, az utolsó szó jogán hozzátette:
- Ne legyél önfejű, North. - na, ez meg mit jelentsen...?
- Mmm... igen. - persze a pápaszemes elől nem lehet csak úgy eltitkolni a dolgokat, egyből rájött, hogy nem vettem az adást, de én nem vártam meg, hogy felém forduljon. Továbbra is merenghetett ki az ablakon egymagában, mert már a hallban lévő lépcsőn szedtem a fokokat.

~*~

Az ágyamra vágtam magam és az agyam szüntelenül zakatolt azon, amit most Reijitől hallottam. Az örökbe fogadott árvákról többes számban beszélt, ebből kikövetkeztettem, hogy nem csak a szőkeség böki a Sakamaki testvérek csőrét. Az utolsó filozofikus megjegyzését nem tudtam hova tenni még akkor sem, amikor ötödszörre játszottam le a fejemben a mondatot.
Inkább visszadobtam a párnát a helyére, amit eddig a fejemhez szorítottam, és lehuppantam az íróasztalom előtti székre. A könyv, ami biztos helyen nyugodott a közelben épp olyan fejfájást okozott, mint Reiji megfejthetetlen utalásai.
Az ősöm, akiről a sárguló könyv lapjai szóltak eléggé nyughatatlan fickó volt a kísérletezések terén, akárcsak Karl bácsi. Ő is mindig valami újjal és lehetetlennel áll elő, mint dr. Malachi Dewey Whitepalace. Úgy tűnik az érdekes nevek, amik egyeseknek tökéletes okot adnak a piszkálódásra, meglehetősen családi vonás.
- Szóval Malachi... - doboltam a tollammal eltűnődve az asztalon.

Túlságosan nem tudtam elmélyülni a témában, mert percenként eszembe jutott az korábbi elszúrt vadászat. Ami annyit jelentett, hogy szörnyen éhes voltam. Vérre.
A szőkeség szépen belekavart a terveimbe. Elhúztam a számat, amikor eszembe jutott a hűtőben tárolt dermedt, és csak erős jóindulattal frissnek mondható vér, ami a konyhában lapult.
Győzött az éhség, mert tízpercnyi ücsörgés után hátratoltam a székem, kihúztam a hajgumit a hosszú fürtjeim közül és megborzolva a hajamat elindultam a konyha felé, hogy bekebelezzek legalább ötüvegnyit a piros folyadékból. A jegyzetfüzetem, amit a kutatásomnak szenteltem gyűrten és megviselten hevert az asztalon. Leginkább nevekkel, helyszínekkel és dátumokkal volt tele, az ősöm rovata még annál is üresebben tátongott. Elég szegényesen haladtam.

Már a folyosón kötöttem masnit a melegítő nadrágom derékmadzagjára, amikor mocorgás ütötte meg a fülem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, elvégre a fiúk mind itthon voltak, valószínűleg a vacsora (amit mi kihagytunk Raitoval) utáni teendőiket végezték.

A hátam mögül hallottam a lépteket, de kicsit sem tántorított el attól bármelyik fiú közelsége, hogy pótoljam a vacsimat. Azonban a vállamat megragadták és egy kéz erősen a számra tapadt.
- Egy hangot se. - csupán azért nem haraptam, és támadással sem próbálkoztam, mert az illat meglehetősen ismerősnek hatott.

Ennek ellenére Ayato hangja pont olyan rideg, távolság tartó és határozott volt, mint korábban a másik ikeré.