Fél óra. Reiji az iskolába indulás előtt pontosan harminc perccel korában kopogott be a szobám ajtaján és közölte velem, hogy kezdjek el készülődni. Lássuk csak, hogyan is töltöttem el a fennmaradt időmet...
Az első öt perc ott veszett el, hogy nem volt kedvem felállni. Iskola? Blehh. Azonban erőt vettem magamhoz és átültem az íróasztalom előtti székre. Mert tankönyvek és füzetek kellenek azért, nem igaz? Bedobáltam az összeset egy nagy táskába, hogy aztán az iskolai szekrényembe zárhassam őket, így jó messzire kerülnek tőlem arra az időre, amikor nem a suliban rostokolok. Tíz perc kellett, hogy megcsináljam a hajam. Ez a hosszú fürtök átka. Kizárólagos kellemetlenség a szög egyenes hajú lányoknak, hogy muszáj alaposan megfésülködni, mert bárhol is marad egy csomó, az biztosan meglátszik. Befontam, aztán még is inkább kontyba kötöttem, hogy ne lógjon az arcomba sehol egy tincs.
Észre sem vette, hogy már húsz perc is eltelt azóta, hogy becsukódott a szobaajtó. Így történhetett meg az a ballépés, hogy úgy gondoltam lesz elég időm válogatni a fehérneműim között. Nekem pont az az egy melltartó kellett, amin középen masni van és olyan kényelmes, semmi más. Könyékig turkáltam az egyik fiókban, amiben minden hátracsúszott, amikor az ajtó halk kattanására felkaptam a fejem.
Nem tudom mi történt hamarabb: az, hogy egy marékra való melltartót vágtam a kukkoló arcába, vagy az, hogy észrevettem Subarut elvörösödni és láttam olyan zavart arcot vágni, mint még soha ezelőtt.
- Kifelé. – jelentettem ki egyidejűleg, viszont őt nem kellett bíztatni. A látványom, amint egy szál francia bugyiban hajolok egy fiók fölött, teljesen elriasztotta szerencsétlent attól, hogy ismét kinyissa az ajtómat.
Bár nem tudom mit gondolt, amikor nem kopogással kezdett...

- Ne haragudj, nem akartam ekkora mellbedobással rád támadni. – nevetgéltem, amikor már teljesen felöltözve, iskolai egyenruhában kiléptem a folyosóra. Javára legyen mondva, megvárt. Az ablakkeretnek dőlt és a karjait a mellkasa előtt összefonva mered rám, és végigmért. Amikor meggyőződött arról, hogy teljesen fel vagyok öltözve elindult anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rám ezután.
- Nem mintha érdekelne. – morogta maga elé.
- Aha, gondolom. – viccelődve löktem egyet a vállán, de nem reagált. Úgy döntöttem nem ugratom, ha nincs jó kedvében. Ő rendelkezhet nálam ezzel a kiváltsággal.
- Ülhetek melléd az autóban? – kérdeztem fojtott hangon, amikor megláttam a hatalmas kétszárnyú bejárati ajtó előtt várakozni a többieket. Reiji már nem mutatkozott, valószínűleg azután lelépett, hogy bekopogott hozzám.
- Igen. – szúk szavú meg morcos is... Jó napja van ma mindenkinek.
- Elkészült a hercegkisasszony is? – kérdezte Raito amint meglátott közeledni. Ahogy lefelé jöttem a lépcsőn minden volt, csak nem kisasszonyhoz illő. Úgy trappoltam, mint egy elefánt és az arcomra volt írva, hogy nem akarok menni.
Shu nem szaporította a szót, ajtót nyitott és kiterelt mindenkit. Most, hogy Reiji nem osztott parancsokat, a csöndesebbik testvérre szált a feladat, hogy betuszkoljon minket a limuzinba, ami már várakozott a kúria kocsifelhajtóján.
Próbáltam kerülni mindenki tekintetét és Subarut követve behuppantam az ülésre. Egy kicsit azért hálás voltam a sorsnak, hogy egyik Sakamakival sem járok egy osztályba.

- Léptem! – ugrottam ki elsőként, amikor a limó megállt az iskola előtt. Egész úton csöndben maradtam, mert már az is elég fejfájást okozott, hogy Kanato és Raito végig civakodtak. Hol Subaru mordult rájuk, hol Shu közölte velük fogják be a szájukat, mert nem hallja a zenét. Persze. Én meg a gondolataimat nem hallottam.
Meglehetősen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy a mindig pontos és mindenhol jelen levő Reiji, vajon merre kószál. Ő nem lógott a suliból és nem is intézett magánügyeket, amikor itt kellett lennie. Ez annyit jelenthet, hogy valaki hívatta. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy az a valaki Karlheinz.

A többiek nem akadtak fent azon túlságosan, hogy minden megbeszélés nélkül otthagytam őket. Tisztában voltam vele, hogy Raito úgy is megkeres majd, ha végeztem az óráimmal, mert akkor indulunk is megcsapolni néhány emberi lényt. Éppen ezért „sajnos" fel kell áldoznom néhány tanórát arra, hogy kutakodjak.
Próbáltam közönyös arcot vágni, ahogy végigsétáltam a második emeleti folyosón. Néhányan a szemük sarkából pillantottak csak felém, mások pedig egyenesen a képembe bámultak és pislogtak még kettőt, amikor leesett nekik, hogy életben vagyok. A családommal történt szörnyűségek futótűzként terjedtek. Milyen ironikus.
Szerencsére senki nem volt olyan tapintatlan, hogy bármilyen kérdést is nekem szegezzen. Éppen ezért kijutott nekem három szünet és négy tanóra arra, hogy kiterveljem, merre fogok kutakodni válaszok után, itt az iskolában.

Az első választásom a könyvtárra esett, ami a pinceszinten volt. a negyedik órám utáni szünetben sietős léptekkel szeltem a távolságot, mert semmiképp nem akartam összeakadni a Sakamaki testvérek bármelyik tagjával. Ha meglátnak, akkor biztosan nem szabadulok tőlük egy ideig.
Magabiztosan löktem be az ódon ajtót, ami mögött a könyvtár rejtőzött, mert kifinomult vámpírérzékeimnek köszönhetően tisztában voltam azzal, hogy senki sincs a helyiségben. A családom nem mostanában alakult, hosszas múltra tekint vissza. Így reméltem, hogy a régi könyvekben, újságcikkekben és hasonlókban találhatok olyan nyomokat, amik haragosokra utalhatnak, vagy a tűzzel összekapcsolhatók.
Elcaplattam a hátsó sorig, ahol a betűrendben sorakozó könyvek évezredekig visszanyúló dinasztiák történetét tartalmazták. Több w-vel kezdőd családnév szerepelt mind gondoltam, de nem volt nehéz kiszúrnom a sajátomat. Whitepalace.

Kényelmesen elhelyezkedtem a fal magasságú polcsornak döntve a hátamat és fellapoztam egy könyvet, aminek a szélei már sárgultak. Ez egyik ősömről volt szó, akinek a nevét már gyakran hallottam. Amikor még élt, két tábor alakult ki körülötte: akik tisztelték, és akik utálták. Mindkettőt a foglalkozása miatt, ugyanis emberekkel és vámpírokkal kísérletezett. Én soha nem találkozhattam vele, ezért nem volt jogom ahhoz, hogy ítélkezzek fölötte. Semleges gondolatok kavarogtak a fejemben. Emlékfoszlányok, amikor anyám még mesélt róla, és apám amint visszafojtott hangom mesélt valamit a köré gyűlt úriembereknek és csak az ősöm nevét tudtam kihallani.
A könyv az ő publikált tudományait tartalmazták. A sok szakszó kezdett összekuszálódni a fejemben. Kicsit nagyobb intenzitással csuktam be a könyvet, mint szerettem volna, kisebb porfelhő szállt fel belőle. Gyorsan a táskámba ejtettem az új szerzeményemet és felegyenesedtem. A zongoraszó a közelből jött. Itt volt lent az a zeneterem, amit már nem használunk. Nem vagyok sem idióta, és az orrom is a helyén van, ezért pontosan tudtam, hogy Shu játékát hallom. Néhány szoba ugyan elválasztott minket, de úgy döntöttem én keresem fel őt, minthogy ő kapjon rajta engem, amint kutakodok. Őszintén szólva, nem tudtam volna megmondani, mit szólna a dologhoz.

- Moonlight sonata? Ebbe talán még én is be tudnék csatlakozni. – eltoltam magam az ajtókerettől, amit eddig támasztottam, és ledobtam a táskámat a zongora mellé.
– Hogyhogy nem hegedű? – közelebb húzódtam hozzá, és meg sem kellett kérnem, hogy adjon helyet a széken azonnal arrébb húzódott. A zongora inkább Raito területe, Shu pedig gyönyörűen hegedül.
Nem találkoztam még olyan tisztavérű vámpírral, akit ne tanítottak volna valamilyen hangszeren játszani. Voltak, akik őstehetséggé váltak, és voltak azok, akik a lehetőségekhez mérten megpróbálták abbahagyni. Én az utóbbi csoportba tartozok, mert nem erősségem a hangszeren való játék, inkább énekelek. Olykor csatlakoztam Kanatohoz, amikor kisebbek voltunk, de mára elhagytuk ezt a szokásunkat. Vagy csak a családi összejövetelek erőltették ki belőlünk ezt? Ki tudja...
- Szörnyen játszol még mindig. – szólalt meg végre Shu. Egy halk sóhajjal átsiklottam afölött, hogy nem válaszolt a kérdésemre és meglöktem a vállammal az övét. Persze ezáltal nem esett ki a ritmusból.
- Kösz a bíztatást. – ennek ellenére nem hagytam abba. – Ahelyett, hogy tanítottál volna, csak kritizálsz. – mondtam tettetett felháborodással.
- Ezen még én sem segíthettem volna. – valami mosolyféle kúszott az arcára, ezért folytattam.
- Énekelni még nem hallottalak. Abban pedig simán legyőznélek. – fél szemmel rásandítottam. – Ez egy kihívás volt.
- Akkor készülj fel! – dallamot váltott és jóval modernebb számot kezdett el játszani, majd lehunyta a szemeit és énekelni kezdett. Az ujjaim lecsúsztam a billentyűkről és hagytam, hogy játsszon.
- Jó-jó, talán nem gondoltam át a dolgot. – most az egyszer rá hagytam. Pedig le tudnám ám énekelni! – Kérdezni fogok valamit. – húzódtam még közelebb amikor nem énekelt, és nem játszott tovább.
- Ki vele. Izgatottan várom. – felelte unott hangon. Szerencsére ő nem olyan fajta volt, hogy fennakadjon azon, milyen stílusban beszélek.
- Hová ment Reiji? Milyen okból hagyta ki az iskolát? Karlheinz hívatta igaz? Holnap ér csak vissza?... Te nem is figyelsz rám! – szándékosan másztam bele a személyes terébe, hogy rám összpontosítson és fizikailag is ellehetetlenítettem számára, hogy kerülje a tekintetem, ezáltal a kérdést.
- Nem fogod elmondani igaz? Vagy még neked sem árulta el hová ment? – a hangsúlyommal megerősítettem abban, hogy a kettejük zűrös kapcsolatára gondoltam.
Hirtelen hátrahőköltem, amikor a teljes felsőtestével előredőlt. Az orrunkat csak pár centi választotta el egymástól és a zongora szörnyű hangot adott ki, amikor a jobb alkarommal a billentyűkön támaszkodtam meg, nehogy leessek a székről.
- Ehhez neked semmi közöd. – ez már többszörös nyomatékosítás volt. Sziszegett is hozzá.
- Valamiért azt érzem, több közöm van hozzá, mint amennyit elárultok. – vágtam vissza merészen. Talán túl éles hangnemben, mert a következő pillanatban már a vállamnál fogva szorított a zongora felhajtott fedeléhez. Valljuk be, elég kellemetlen helyzetbe és pozícióba kerültem, de nem adtam fel.
- Jé, Neet-Neet is megmozdult. – valóban, soha nem láttam még ennyire feldúltnak. A szeme azonban nem haragosan csillant. Összezavart egy kicsit az is, hogy az arcáról sem sikerült semmit leolvasnom. Abban reménykedtem, ha még jobban felperzselem a kedélyeket, talán kikotyog valamit.
- Neked tényleg nem tanított senki jó modort? – fintorgott.

Én csak egy pillanattal később jöttem rá Shu viselkedésének okára.
- North, velem is játszol együtt, ha visszaértünk a kastélyba? – Raito hangja egy kicsit pajkosabb volt a megengedettnél.
- Ne is álmodj róla! – nem tudtam eldönteni, hogy Raito éppen a megmentőm volt és miatta elkerülhettem Shu dühkitörését, vagy éppen keresztbe tett, mert nem sikerült semmit kihúznom a bátyjából.