Január 17, Vasárnap

Az ember életében sok dolog van. Sok minden történik. Sok minden romolhat el egyik pillanatról a másikra, legyen az egy kapcsolat, egy elektronikai cucc, vagy akár egy jegyesség.. Na, de kezdjünk mindent az elején.
Anya a mai napra az egész Szent Johannás osztályt meghívta a Trófeába, hogy együtt megünnepeljük a diplomámat, a Cortezzel való haza költözésünket, na meg Kinga már most aláírt szerződését a magyarországi UNICEF-vel. Ünnepeltük emellett Zsolti első kuncsaftjainak érkezését, akik volt osztálytársunk segítségével tervezik elérni az álom testüket, Dave, az apja cégébe való felvételét, – ugyan, Dave-ről beszélünk, nincs ebben semmi fura🙂 – ahol Macu is kapott helyet. Aztán ott vannak a rockerek, akik tényleg hű rockerek, Andrison most is egy Rolling Stones-os póló, míg Robin egy Led Zeppelin-es darab feszített. Ők igazából nem ünnepelnek nagyon semmit, csupán annyit, hogy megint együtt a csapat és, hogy ingyen kaját kapnak, bár Kinga már rájuk szólt, hogy adják neki a pénzt, amit majd anyunak ad. Így történt tehát az is, hogy Kinga a nyakán kidagadó erekkel, vörös fejjel üvöltött a két rockerrel, akik csak unottan pislogtak rá. Idilli kép volt, komolyan. Gábor remekel a kommunikációs karon, Jaques pedig márciusban kiterjesztheti a cukrászdáját, mivel rengetegen látogatnak el hozzá és még ennél is több megrendelése van. Aztán ott van Virág, akinek Szombathelyen szeretnék megrendezni az első kiállítását. Ricsi is ezt ünnepli. Meg talán azt, hogy jövő szeptemberben hivatalosan is ő lesz a Szent Johanna gimnázium második kémia tanárja. Állítólag Gondos szeretett volna együtt dolgozni az egyetlen kedvencével.
– Mi van? – ocsúdott fel Macu elsőként a döbbenetből. A szülők az összejövetel elején még velünk ültek, de miután koccintottunk átültek a gyerek mentes asztalhoz. Azt hiszem, érthető okokból kifolyólag.
– Most komolyan tanár leszel? – masszírozta az orrnyergét Kinga lesütött szemekkel. Aztán kinyitotta azokat és az én tekintetemet kereste. Ugyanolyan rémülettel pislogtam vissza rá, mint amilyet az ő  arckifejezése sugallt. Kinga rémült?! Te jó ég.
– Ja. Borrel nagyon akarja. Még egy ilyen hülye végzettségi papírt is csinált nekem – morogta belekortyolva a sörébe.
– Hogy mit csinált? – akadtam meg a mozdulat soromban, mire Zsolti galád módon lenyúlta a cápámat. Szúrós tekintettel fordítottam felé fejemet, mire vigyorogva megajándékozott két sushi-val. – Köszi – suttogtam virulva.
– De várj már, anyud is tudja, hogy Szombathelyen nem egyetemre jártál. Nem? – tanakodott Gábor összevont szemöldökökkel. Ricsi csak semlegesen rázta meg fejét, mire Jaques franciául kezdett óbégatni.
– Mon Dieu! Mon Dieu! Richárd! Mon Dieu!!
– Mi van veled Zsák, infarktusod van? – dobta arcon az emlegetett személy egy szelet citrommal. – Maradj már nyugton, ember. De már van egy tervem. Ami működni fog.
– Na, ez jó lesz – dőlt hátra a széken mellettem Cortez, majd bal karját derekam köré fonta és puszit nyomott halántékomra. Halvány mosollyal arcomon nyúltam a jobb térdemen pihenő kezéért és kulcsoltam rá ujjaimat.
– Részleges amnesztia! – jelentette be boldogan.
– Amnézia – javítottam ki kapásból, aztán leesett, hogy ezt tulajdonképpen miért is mondta. – Micsoda?
– Te állat! Ezt egyszer már eljátszottad, azt hiszed beveszik másodszor is? – hüledezett Kinga egyre vörösebb fejjel.
– Borrel örülni fog neki, hogy elvállalom, ez a legkevesebb amit elnézhet nekem – tárta szét karjait, egyiket a koktélját szürcsölgető Virág vállára helyezve.
– Jó, szóval Borrel kilőve, ez oké. De Máday? Gondos? – folytatta az eszmecserét Zsolti.
– És az orvos. Alaptalanul egyetlen egy doki sem fog neked ilyen papírt kiállítani!
Az egész asztal gondolkodott,
míg a szülők asztala felől csak és kizárólag hatalmas kacajokat lehetett hallani. Már nem azért, de ennek nem fordítva kéne lennie?
– De nekem van egy dokim. Már beszéltem is vele, sőt a részleges amnáziám oka is megvan – vigyorgott önelégülten Ricsi, nekem pedig nem volt idegzetem még egyszer kijavítani. Amnézia, amnázia majdnem ugyanaz.
– Khm. Hadd mutatkozzak be. Dr. F. Mayer újra rendel – intett körbe egy ezer wattos mosollyal arcán Dave, mire a fiukból egymás után szakadt ki a nevetés. Virág szemeit lesütve jelezte, hogy ő valójában fél ettől a dologtól, én pedig azon gondolkodtam, hogy mi most vajon megint a gimis éveinket éljük át újra, vagy ez csak rémisztően hasonlít azokra az időkre. Aztán ott volt Kinga is. Aki szabályosan robbant. Komolyan. Majdhogynem ráfeküdt az asztalra, ahogy Ricsinek magyarázott.
– Dave?! Komolyan? Ricsi én mindjárt képen verlek azzal a ponttyal – bökött a halas standhoz, ahol az egyik szakács éppen egy fagyasztott pontyot kezdett kiolvasztani. – És te?! Elment az eszed??
– Hé, nyugi. Hihető sztori lesz – fogta meg a lány ökölbe szorított kezét. Kinga egy amolyan "istenem, kikészítesz, de akkor mondjad már!" tekintettel vizslatta barátja arcát. – Ricsit a nyáron.. – kezdte lassan, én pedig eltátottam a számat. – le..
– Állon rúgták? – kapta kezét szája elé a picit ittas Virág, mire Dave sértődötten pislogott rá.
– Virág, komolyan megbántasz! Azt hiszed én ilyen hülye lennék? Anno ez volt a szitu, most más lesz.
– Én nem hiszem, hanem tudom. Hülye vagy – vigyorgott rá kedvesen Robi, Dave pedig felé hajított egy szelet ananászt.
– Jól van már – szóltam rájuk. – Mi az oka Ricsi amnéziájának?
– A nyáron Ricsi leborul az őt szörföztető emberek kezéről és nagyon beveri a fejét. Na? Ütős sztori, mi?
Nem. Egyáltalán nem az. – mondtam volna ki a legelső gondolatomat, de aztán mégsem tettem. Ez inkább Kinga reszortja.
– Ti idióta, eszetlen barmok! – ütött az asztalra ököllel. – Tudod ki fogja ezt elhinni?
– Mindenki – csitítgatta Zsolti a mellette ülő Kingát. – Ricsiből ezt mindenki kinézi. Menni fog ez mint a karikacsapás.
Ez volt aznap az utolsó dolog, amit a jövő szeptemberről és Ricsi tanári karrierjéről hallhattunk. Utána már csak minden hegynek lefele ment. Kezdve velünk...

Mivel a Trófea egy olyan étterem, ahol egy bizonyos összegért annyit ehetsz amennyit csak akarsz, anya jól ismervén a társaságunkat, három órára foglalt le két asztalt, hogy bőven legyen időnk beszélgetni, enni és inni. Nos. A csapatunk normális háromnegyede ezt normálisan is tette. Aztán ott a másik véglet, pontosabb a két rocker és Zsolti, akik többet sétáltak az asztalunk és az ételek között mint egész életükben összesen. A pincérek arckifejezéséből arra következtetett az ember, hogy mindenkit szívesen viszontlátnak, csak minket nem. Hogy miért? Ha nem gond, nem részletezném.
– Na és mit terveztek fiatalok? – dörzsölte össze tenyereit Dave apukája, mikor már nagyjából tíz perce álltunk a járdán, a rettentően hideg januári időben.
Pest már ősszel sem egy kifejezetten kellemes hőmérsékletű hely, na de télen? Mellesleg nekem mindig sikerül teljesen szétfagynom, ezért most is Cortez ölelő karjaiból hallgattam a társalgást.
– Zúzunk hozzánk – vigyorgott Zsolti.
– Tényleg? – kérdezte az apja.
– Csak a garázsba. Mint régen – legyintett Kinga közbeszólva.
– Ó, azok a régi jó "csak pár havert hívok meg szülinapot ünnepelni" bulik! Azt kell mondjam, örülök, hogy az egyetemistákkal nem volt ennyire szoros a kapcsolatod, fiam. Azt már nem bírtam volna – nevette el magát fejét rázva, mi pedig hitetlenkedve meredtünk Zsoltira.
Az elmúlt négy évben nem rendezett házi bulit? Wow, ez tényleg hihetetlen.
– Mert azok állatok, az érkezésüket követő második percben szétszedték volna a berendezést – vonogatta vállait, szégyenlős mosollyal az arcán.
– Azért na, téged sem lehetett egy aranyos kis bocihoz hasonlítani. Te olykor egy veszett bika voltál – paskolta meg a pironkodó srác hátát Macu vihogva.
Vigyorogva fordítottam fejemet Cortez irányába, amikor is feltűnt, hogy ő csak egy pontra mered a messzeségben és homloka lassan ráncok erdejébe formálódik.
– Mi az?
Gyomrom hirtelen összeugrott, mikor megláttam a szerintem förtelmes, a maga véleménye szerint menő hajszínt viselő lányt, ahogy kecses mozdulatokkal egyenesen felénk lépdel.
– Ez meg mit keres itt? – tátotta száját Virág döbbenten, nekem pedig túl szűk volt a torkom, hogy egyáltalán levegőt is vegyek, nem hogy még választ adjak.
A szülők felvont szemöldökökkel figyelték az ominózus jelenetet, ahogy az EX-BARÁTNŐ – igen, csupa nagy betűvel – egy ezer wattos mosollyal az arcán közeledett felénk. Cortez minden egyes izma megfeszült, kezeit szorosabban fonta derekam köré. Azért ez nyugtató tud lenni. Persze anyu és Cortez nagyszülei tisztában voltak azzal, hogy ki is ez a lány valójában, így hamar beavatták a többi zavaros tekintetű felnőttet is, hogy értsék miről van szó.
– Sziasztok – hagyta figyelmen kívül a mellettünk álldogáló szülőket. – Rég találkoztunk. Vagyis, nem egészen. Csak veletek, veled most voltam kávézni, nem is olyan régen..
Mutató ujja egyenes rám mutatott. De velem nem volt káv.. Cortezzel?!
– Viki – szólt rá mély, egy átlagos embert csendre intő hangon, de a magyar Avril Lavigne klónt ez cseppet sem érdekelte.
Kinga döbbenten, ugrásra készen méregette a hirtelen betolakodót, Virág pedig értem aggódott. Ahogy anya és Ricsi is.
– Cortez, fájdalmat okozol nekem! – szorította kezeit szívére. Könnyes szemekkel hallgattam a társalgást és azon voltam, hogy komolyan kirohanok a világból. – Először is dobsz egy ilyenért, aztán mikor már csak parázs maradt a nagy szerelemből előveszel egy régi fáklyát?
– Viki, komolyan mondom, ha nem fejezed be, én esküszöm...
– Miről beszél? – ráztam le magamról karjait és felé fordultam. A szemeim rettenetesen fájtak, nehéz volt visszatartani a könnyeket. Csalódott voltam és zavarodott.
– Menjünk, otthon mindent megbeszélünk.
Cortez szerette volna megfogni a kezeimet, de dühösen elrántottam tőle azokat. Válasz nélkül egy tapodtat sem fogok megtenni, arra aztán várhat. – Reni, komolyan menjünk.
– De én ezt nem értem – bámultam rá sírásra görbülő szájjal. – Tegnap reggel még azt mondtad, hogy...
– Mit? Hogy szeret? Ugyan már, ezt nekem is mondta. Előtted és most is.
Viki gúnyos hanglejtése és mosolya teljes mértékben megsemmisített, amit pedig mondott, na arról jobb nem is beszélni.
A szívem őrült tempót diktált, a januári hideg immár sokkal melegebben hatott, mint pár perccel ezelőtt.
– A rohadt életbe, fogd már be! – kiáltotta el magát Ricsi idegesen fújtatva, mire én és Cortez is hálásan néztünk rá. – Haver, mi a fene folyik itt?
– Menjünk haza és ígérem mindent elmondok – fúrta könyörgő tekintetét enyémbe.
A szemeimet szúró könnyek miatt egyre homályosabban láttam a körülöttem álló embereket, bár annak örültem volna a legjobban, ha senkit sem látok.
– Nem akarok veled most sehova sem menni, szóval ki vele.
– Megrémültem – nyögte ki, kezeit széttárva, mire Kinga már indult is, hogy - véleményem szerint - megüsse, de Dave visszafogta. – Szeretlek Reni, te is tudod, de sosem voltam még ennyire elkötelezett. Azért jegyeztelek el, mert úgy éreztem és érzem, hogy meg kellett tennem és jó, hogy megtettem. Vele csak azért találkoztam, mert szükségem volt egy kis kikapcsolódásra, de esküszöm semmi nem történt köztünk. Komolyan mondom, hinned kell nekem.
– Semmi nem történt? Miért hazudsz még mindig?
– Na jó, te platina szőke divatmajom, addig fogd be a szádat amíg bele nem pakolok pár jégcsapot! – csattant fel Kinga vörös fejjel.
Nem, nem a levegő miatt pirosodott ki ennyire. Dehogy.
– Reni – fonta ujjait kezeim köré Cortez, szája szélét rágva.
– Ne várd el tőlem, hogy kétségek nélkül higyjek el neked mindent – mondtam remegő hangon. – Ezek után ne – ráztam fejemet, próbálva nem hangos zokogásban kitörni. – Engedj el.
Összevont szemöldökökkel pislogott rám párat, aztán lassan enyhített ujjai szorításán, míg végül hagyta, hogy kezei megint teste mellett lógjanak.
Hajamba túrva kezdtem hátrálni, aztán hátat fordítva rohantam, még magam sem tudom hova. Csak futottam és futottam, amíg a lábaim megálljt nem parancsoltak. Hirtelen menekülésem kezdetekor hallottam ahogy anya, Ricsi és a lányok a nevemet kiabálva akarták megtudni, hogy hova tartok, de nem akartam megállni. A sarkon balra fordulva még éppen láttam, hogy Cortez és Zsolti, utánuk pedig Kinga futottak utánam, de mikor legközelebb az egyik villamos megállónál felugrottam a tömegközlekedési járműre, már biztos voltam abban, hogy nem érhetnek utól. Nem is akartam, hogy bármelyikőjük is elkapjon. Egyedül akartam lenni, magányra volt szükségem, semmi másra. Egyedül kell feldolgoznom a tényt, hogy a vőlegényem meginogott az együtt létünket illetően, ezért képes volt kávézgatni az ex-barátnőjével, aki annak idején még Cortez születésnapi bulijára sem hívott meg.
Cortez pedig tudja. A fenébe is, mindent tud! Mindig, mindenről beszámoltam neki! Szerettem, szeretem, mindig támogattam, erre hátba támad? Mindezt azután, hogy eljegyez?
– Hölgyem, elnézést – állt meg mellettem egy idősebb nő, mire erőszakosan letöröltem könnyeimet és kérdőn néztem fel rá. – Ez az utolsó megálló, nem szeretne leszállni?
– Ó, de, köszönöm.
Leszállva a járműről feltűnt, hogy a Cortezzel közös kávézónk közelében kötöttem ki. Persze, mert miért is ne lenne pont nekem ekkora szerencsém?! De vajon Vikivel is ide jöttek? Vagy vele is van egy kedvenc kávézója?

dzsudzsi_es_anna 🥀