Január 16, Szombat

A tegnapi és mai nap maga volt a káosz. A vizsgám miatt már fél nyolcra be kellett érnem az egyetemre, ahova Cortez is elkísért. Ezzel nem is lett volna baj. Ha nem alszunk el. Terveim szerint legkésőbb háromnegyed hétkor készen(!) kellett volna lennem, de olyan kényelmes és meleg volt az ágyban fetrengeni, pláne ahogy vőlegényem kezei derekam köré voltak fonva. Jó, jó tudom, ez nem éppen egy helytálló kijelentés, de mentségemre legyen mondva, hogy végtére aztán időben beestem a suliba. Mondjuk a fekete kosztüm nadrágom kicsit furán volt rajtam, a hajamat kénytelen voltam vagy háromszor megfésülni és a fehér blúzomon is meglátszott a reggeli sprint. Persze a sztorihoz hozzá tartozik, hogy ha Kinga nem hív fel sok szerencsét – bocsánat, ezt csak én fordítottam le így, amúgy konkrétan megfenyegetett, hogy ne merészeljek szégyent hozni se rá se a Szent Johannára, különben egy ideig biztosan fájni fog valamim. Nem, nem akarom tudni mire gondolt pontosan.. – kívánni, akkor közöm nem lett volna a mai vizsgához.
– Sok sikert, ügyes leszel – tűrt a fülem mögé Cortez egy hajtincset mosolyogva.
– Köszönöm. Mit fogsz csinálni míg én bent leszek? – vontam össze szemöldökeimet kérdőn, mert elképzelni sem tudtam, hogy mit fog kezdeni magával egy egyetem folyosóján.
– Lefoglalom magam, ne aggódj miattam – rázta meg fejét kedvesen pillantva rám, majd magához húzott egy nem éppen gyors csókra. – Addig haza ugrok, összepakolom a ruháinkat és mire végzel mindennel, itt foglak várni. Rendben?
– Tökéletes. Este meg megyünk?
– Este megyünk – biccentett, aztán kezet rázott az egyik professzorommal, aki szintén részt vesz a vizsgán, és éppen megállt mellettünk.
– Felkészült? – igazította meg nyakkendőjét, komoly tekintettel nézve le rám.
– A lehető legjobban – válaszoltam, majd utoljára megszorítottam Cortez kezét és az egyik terem irányába éppen elinduló tanár után indultam. Akkor vizsgázzunk. Az ajtóból még egyszer, utoljára Cortezre néztem aki egy tapodtat sem mozdult, csak mosolyogva pislogott felém. Biccentett egy nagyot, mire a bennem levő idegesség mintha teljesen eltűnt volna. Hihetetlen, hogy mikre nem képes!

Másfél óra múlva aztán boldogan léptem be az igazgatóiba, hogy átvehessem a frissen szerzett diplomámat és búcsút intsek az egyetemnek, a lakásnak, Párizsnak és úgy általában az itt töltött négy évünknek. Mert most bizony egy teljesen új szakasz kezdődik az életemben, meg persze Cortezében is, bár őt ez az ide-oda ugrálunk az EU-s tagállamok között szindróma lelkileg annyira nem viselte meg mint engem. Viruló fejjel ültem le a rektor asztalával szemben elhelyezett székre és vártam, hogy aláfirkantsam a szükséges papírokat és mehessek. A szabadságba. Cortezzel. Ketten. Együtt. Budapestre. Nincs több suli. Várjunk, mi? A pánik a másodperc töredéke alatt uralkodott el rajtam, fekete hálója egymás után fogta körbe az agyamat, lelkemet és minden gondolatom odáig fajult, hogy alá sem írom a papírokat, inkább csak ketté tépem őket és ledumálom a dirivel, hogy adjuk be Corteznek – májusban kell újra vizsgáznom. Istenem, még nem állok készen a NAGYBETŰS (igen, csupa nagy betűvel, csak hogy mindenki felfogja ennek a súlyát..) élethez! Fel lehet erre egyáltalán készülni?!
– Renáta?
– Eh? – kaptam fel a fejemet, aztán arcom azonnal vörös lett, mikor rájöttem, hogy én ezt éppen a volt igazgatómnak mondtam. – Elnézést..
– Khm, szóval itt kellene aláírni.
Á, jézusom, ez de égő! Miért kell nekem mindig de tényleg mindig ilyen szituációkba keverednem?
– Rendben, akkor meg is lennénk – adott át egy vaskos papír köteget, én pedig könnyezve meredtem a kezemben tartott sokaságra. "Renáta Rentai sikeresen lediplomázott!" Úgy érzem bőgni fogok. – Hálásan köszönöm, hogy iskolánk gazdagodhatott egy ilyen hallgatóval, mint maga. Sok szerencsét kívánok, a továbbiakban.
– Köszönöm. Örök emlék lesz – mosolyogtam rá, megráztam kezét és végül kiléptem az ajtón. 
Még mielőtt végleg elindulhattam volna a kijárat irányába, megtorpantam és szám szélét harapdálva bámultam az iroda ajtajára. Most ez akkor tényleg megtörténik? Kilépek az épületből, elköszönünk Justine és Jean-Luc-tól és megyünk a reptérre? Ma Cortez nagyszüleinél alszunk, holnap pedig már az új lakásunkban hajtjuk álomra a fejünket?
És akkor lepillantottam az ujjamon csillogó gyűrűre. Majd, mint mindig, eltörött a mécses és halkan szipogva, szememet törölgetve indultam a kijárat felé. Vajon tényleg képes lenne ilyen elhatározást hozni? Tényleg szeret ennyire, hogy el akarjon venni feleségül? Vagy Kingának volt igaza azzal amit mondott, és Cortez valóban csak a hirtelen jött probléma, aka Arnold, miatt húzta az ujjamra a gyűrűt? Nem. Cortez nem ilyen. Sosem bántott meg, és istenem, mi a fene van velem!? Hiszen ő maga döntött úgy, hogy eljön velem Párizsba, csak hogy továbbra is együtt lehessünk! Úgy éreztem magam, mint akire hirtelen egy egész hegyet dobtak és az volt a feladata, hogy tartsa amíg bírja, miközben azon kattogtam, hogy ennél lököttebb már tényleg nem lehetnék..
– Reni? – annyira elmerültem a gondolataimban, hogy még az sem tűnt fel, hogy egyszerűen csak elsétáltam Cortez mellett. – Hé, mi történt? – kapta el kezeimet és kisírt szemeim láttán döbbenten próbálta megérteni mi bajom. Én sem tudom. Vajon Kinga erre mondaná azt, hogy mániákusan kreálok magamnak ál problémákat? Azt hiszem, igen.
– Semmi – ráztam meg fejemet, mire idegesen elvigyorodott és megrázta a fejét.
– Neked komolyan ez a kedvenc játékod, ha ki akarod csinálni az idegeimet.
– Mi? – néztem rá elkerekedett szemekkel. Mi van? Milyen játék?
– Mondjuk azt, hogy én kismilliószor megkérdezem mi történt, te pedig szintén ugyanennyiszer rávágtad, hogy semmi. Most pedig szépen elmondod min akadtál ki ennyire.
Oké, szükségem van egy enciklopédiára! De egy olyan igazán vastagra, amivel párszor képen verhetem magam. Köszönöm.
– Csak..csak fura, hogy most már tényleg nincs suli – húztam el számat, direkt kihagyva azt a kis tényezőt, miszerint totálisan elbizonytalanodtam.
– Sejtettem, hogy valami ilyesmiről lesz szó – rázta meg fejét szórakozottan.– Mondjuk én abban bíztam, hogy a zenelejátszódról tűntek el a förtelmes zenéid – simította kezeit arcomra, hüvelykujjával pedig cirógatni kezdte a könny áztatta bőrfelületet. – Viccet félre téve.. Nyugi. Minden rendben lesz. Haza megyünk, eszel valamit, elbúcsúzunk Justine-tól meg Jean-Luc-tól és kimegyünk a reptérre. És, hogy teljesen megnyugodj a gépen nézhetünk olyan filmeket amiket szeretsz. Mit szólsz például Tom Cruise-hoz?
Fél karjával átölelve vállaimat húzott magához és elvette a papírokat a kezemből. Mikor elolvasta mi van ráírva, tüzetesen átnézte a jegyeimet, és büszkén pillantott rám.
– Irtózatosan büszke vagyok rád – emelte el karját, kezét pedig tarkómra csúsztatta, majd húzott magához egy csókra. Egy hosszú csókra. Egy hosszú és szenvedélyes csókra.
– Köszönöm – mosolyogtam szégyenlősen. – És Tom Cruise jó lesz.
De hogy én mekkora egy film analfabéta vagyok! Cortez pedig ezt ügyesen kihasználva,
mindig behúz a csőbe.🙂 Így néztünk a gépen két Mission Impossible részt, amiket konkrétan végig untam. Mit lehet az ilyen filmekben szeretni?!

Igen, szóval ilyen volt a tegnapi napunk. Anyuékkal is beszéltem, megígérték, hogy vasárnap elmegyünk megünnepelni a kiváló teljesítményemet, ahova persze minden "kis" barátomat és Cortez nagyszüleit is meghívják. Anya azt hiszem sosem fog változni. Apropó! Jaj, csak torta, élő zene és semmi ciki dolog ne legyen! Ó, jaj, muszáj beszélnem vele!
– Miért nem alszol? – húzott magához közelebb Cortez az ágyában, a nagyszülei házában. Fejemet nyakhajlatába fúrva hümmögtem, majd csókot nyomtam bőrére.
– Nem tudom, anya szerint hidegfront van – válaszoltam, kezemmel végig simítva meztelen felső testén. – És szívem szerint már mennék pakolni az új lakásba..
Döbbenten nézett le rám, aztán kitört belőle jóízű röhögés. Bosszúsan meredtem szemeibe, de így sem hagyta abba, csak fejét rázva hajolt hozzám, hogy megcsókolhasson. Nem egyszer és nem is kétszer, hanem vagy százszor egymás után, míg végül ott kötöttünk ki, hogy jobb kezére - ami fejem mellett volt - támaszkodott, bal kezével pedig benyúlt a tőle kapott pólóm alá és a hasamat cirógatta.
– A nagyapám kilencnél előbb nem tudja elhozni az utánfutót, Ricsi meg a többiek pedig fél tízre jönnek kipakolni ide, meg hozzád is – motyogta számra, míg én konkrétan az ő kifújt levegőjét lélegeztem be. – Úgyhogy sok időnk van még.. Pláne, hogy fél nyolc van – rázta meg fejét hitetlenkedve, pimasz mosollyal arcán. Vöröslő fejjel sütöttem le szemeimet, miközben kezeimet is arcomra helyeztem, hogy véletlenül se kelljen a szemébe néznem.
Egy halk kacaj után bal kezével elvette kezeimet arcom elől és mélyen szemeimbe fúrta tekintetét.
– Reni..
– Hm?
– Én.. szeretlek.
Döbbenten, a könnyeimmel küszködve simítottam tenyereimet arcára és most én húztam magamhoz egy csókra, amibe megpróbáltam lehetőleg minden egyes érzelmet, amit ő vált ki belőlem nap mint nap, belesüríteni. Cortez karácsony óta szerintem kezdte levetkőzni a gátlásait, elvégre kettőnk közül pont ő nem az a személy aki csak úgy, nyíltan közli a másikkal, hogy szereti.
– Én is szeretlek – motyogtam két csók között, aztán már nyúltam is, hogy ujjaimmal megint sötét hajtincseit markolhassam. Cortez már nem a kezén támaszkodott, szimplán hagyta, hogy teste rajtam találja meg a helyét. Immáron szabad kezeivel nyúlt a rám hatalmas, fekete alapon sárga Nirvana feliratú pólóért, azzal a szándékkal, hogy levegye rólam.
– A nagyszüleid.. – akadékoskodtam azonnal.
– A nagyapám elvitte a mamámat bevásárolni a kajához, amit majd hoz nekünk – nyomott puszikat a nyakhajlatomba, halkan motyogva a szavakat. – Ne aggódj.
Én pedig nem aggódtam. Mert teljes mértékben bíztam benne. Kereken nyolc éve. Azóta a bizonyos szeptember 8.-a óta.🙂

– Na, ne szívass már – hőkölt hátra Ricsi, nyomában Zsoltival és Petivel, aki áruló módon leszólt, mert ennyi könyvet akarok elvinni az új lakásunkba. – Ren, én ennyi könyvet nem cipelek! Mit akarsz, könyvtárat nyitni? Mert ahhoz az a kecó sem lesz elég.. – dünnyögte, tarkóját vakargatva.
– Könyvtárat nyitsz? Muhahahaa – nyelt le egy nagy adag főtt rizst a szobám ajtajában állva Zsolti. Örülök, hogy ő sosem változik. Peti a fejét fogva nevette el magát, Ricsi pedig a piercinges szemöldökeit összevonva meredt rá furán. – Mi az?
– Ember. Honnan van rizsád?
– Rizsed – javítottam ki automatikusan.
– Ren, ne idegelj, a hülye neciklopédiáid miatt amúgy is kész vagyok már! Na, honnan van a kaja?
– Reni anyukája csinálta – adta meg az ésszerű választ, én pedig döbbenten jeleztem, hogy kérek egy kanállal. És nem, nem akartam megfulladni, sőt még a hányinger sem kapott el.
– Hihetetlen. Biztos, hogy ezt anya csinálta? – ráztam fejemet hitetlenkedve, de Ricsi megakadályozott abban, hogy tovább gondolkodjak, mert nemes egyszerűséggel megemelt és egy méterrel odébb eredeti helyzetemtől letett, aztán Zsoltit is félre tolta, hogy kiférhessen az ajtón.
– Én most megyek és csevegek egyet anyuddal – mutatott a háta mögé, ezzel is jelezve, az irányt amerre tart. – Addig döntsd el melyik könyvet akarod vinni és melyiket nem. Mert mindet nem viheted.
Biccentett egyet mikor látta, hogy mindhárman felfogtuk a hallottakat, aztán leszaladt a lépcsőn. – Zsolti mondta, hogy tetszett készíteni rizst. Kaphatnék esetleg én is? Eléggé megéheztem Ren cuccainak pakolása közben.
– Szia, Ricsi. Persze. Csirkecombot vagy szárnyat, szeretnél mellé?
– Mi? Nekem ezt miért nem mondta? Engem talán nem szeret? – kerekedtek el Zsolti szemei, de Peti szemfülesebb volt, így az éppen sértett sport gurut belökve a küszöbön, iramodott meg a konyhába. Áruló!
– Én is éhes lettem. Zsolti, segíts Reninek könyveket válogatni! – szólt vissza a válla felett, aztán már el is tűnt a lépcsőn lefele bukdácsolva.
– Öö. Olyan finom volt ez a rizs, nem lehetne esetleg, hogy én is..
– Nem – nyomtam puszit nevetve arcára, ami rögtön válaszom után egy fájdalmas grimaszba rándult. – Naa.
– Jó, csináljuk – paskolta meg vállamat egy mosollyal megspékelve, és a könyvespolcomhoz terelt.

Mikor az utolsó két könyvet is betettem a dobozba, amit aztán Zsolti segítségével zártam le, szomorúan nézegettem a maradék többi, maradásra ítélt darabra.
– Figyelj, te tudod, hogy miért csak ennyi könyvet vihetek magammal? És Ricsi azt mégis hogyan értette, hogy ez parancs, ne vitatkozzak?
– Asszem', ezt Cortez kérte így külön – emelte rám tekintetét egy pillanat erejéig és feltűnt neki, hogy Dickens egyik könyvét szorongatom eszelősen. – A-a. Nem. Tedd azt szépen le – kerekedtek el szemei és felém kezdett közeledni lassú, nagyon megfontolt lépésekkel. – Jó, akkor inkább add ide. Na, beteszem a dobozba – húzta el száját, én pedig mosolyogva nyomtam kezébe a kötetet, azzal nem számolva, hogy fogja és kihajítja az ablakon, egyenesen a hóba.
– NAGY ZSOLT, MÉGIS MI A FÉSZKES FENE ÜTÖTT BELÉD?! – trappoltam az ablakhoz, ahonnan láthattam, ahogy a könyvem szép lassan egy nagy lyukat alakítva, "süllyed" el a hóban. Na, ezt a darabot sem kell többször elolvasnom..
– Cortez mondta, hogy ennél több könyvet nem vihetsz – emelte fel kezeit védekezően, én meg kezembe vettem a vízzel megtöltött poharat és nemes egyszerűséggel, mindenféle bevezetés nélkül leborítottam vele Zsoltit. – Hőő!
– Nem, semmi hő! – böktem mellkasára idegesen. – Miért nem tetted csak fel a szekrény tetejére, ahol úgy sem érem el? Miért kellett kidobni?
Mikor felfogta kérdésemet, megnézte a ruhás szekrényem magasságát és a felmászás lehetőségeit is jól átgondolta, szomorúan pislogott rám.
– Ne haragudj.
– De, haragszom – ráztam fejemet bosszúsan.
– Mi volt a címe? Megveszem neked! – karolt át, én pedig nevetve csaptam rá a hatalmas bicepszére.
– Nem kell, annyira amúgy sem szerettem – vonogattam vállamat, aztán miután mindketten megnyugodtunk – én azért mert Zsolti egy hülye, Zsolti pedig azért mert rájött, hogy ő egy hülye🙂 – megragadtuk a dobozokat és lecipeltük őket a lépcsőn. – Na – léptem be a konyhába mosolyogva, mire Peti és Ricsi is ledermedtek. – Mi, Zsoltival végeztünk, most mi eszünk. Ti menjetek, már csak le kell hozni a dobozokat, minden mást lepakoltunk a bejárathoz, úgyhogy mehettek.
Ricsi lesütötte szemeit, és egy ezer wattos mosollyal verte hátba a szintén megkönnyebbült Petit.
– Kösz Zsolti, nagy voltál – pillantott rá hálásan emós barátom, a raszta meg vadul bólogatott.
Anyu a jelenetet csak egy óriási vigyorral hallgatta. Már a Szent Johannás éveimben is kedvelték az osztálytársaimat, mert egészen a kezdetektől tisztában voltak azzal, hogy ők valójában mindig is csak azt akarták, hogy nekem jó legyen és tényleg boldog lehessek a társaságukban. A szüleim ezt pedig díjazták. Persze, hogy díjazták! Az addig teljes mértékben antiszociális, könyvmoly lányuk hirtelen egy olyan társaságba csöppent, ahol valóban szeretik, és ő is viszont szeret mindenkit. Imádták Ricsit és Zsoltit is, akik annak idején ugye az én tanuló csoportomat erősítették, ennek következtében pedig az utolsó pár hónapban a szokottnál is többet találkoztak a szüleimmel, ami apának kifejezetten tetszett, pláne, hogy a két 'sorozat-man'-vel végre nézhette a morbid, tömeg gyártású, zombis és gyilkolós filmeket és sorozatokat. Anya pedig örült, mert több személyre főzőcskézhetett kedvére.
– Na, lecuccolunk aztán szólok C.-nek, hogy jöhetnek a futóval – húzta fel könnyedén az emós srácot is a székről, a telefont pedig a füléhez emelte. – Cső, haver. Mi? Ja, végeztünk. Tudom, szerintem is nagyon durva. Könyvek? Csak annyit pakolt be amennyit mondtál. Jöhettek a platóval, minden megvan.
Miközben a két jómadár felcammogott a lépcsőn, anya egy-egy tányért tett le az asztalra, Zsoltinak és nekem, amin egy adag rizs gőzölgött egy csirkecomb és szárny társaságában.
– Apádék mikor jönnek? – ivott bele a poharába anyu érdeklődő pillantást vetve felénk.
– Szerintem lassan befutn.. – nyeltem le egy falatot, mikor kinyílt a bejárati ajtó és belépett rajta apa, Cortez nagyapja és végül a sort záró Cortez is. – Most – válaszoltam végül és tovább falatoztam, Zsoltival egyetemben.
– Sziasztok – léptek be a konyhába, Cortez pedig mikor meglátott, a fejét rázva röhögte el magát. Nekem meg megakadt a falat a torkomon és köhögve nyúltam a vízzel teli pohárért, miközben Zsolti egy sejtelmes mosollyal a fején ütögette a hátamat. A spontán 'Reni megfullad mert látta Cortezt' eseménynek egészen egyszerű és a maga módján még érthető oka is volt. Szóval. Cortez a maga egyszerű, nem érdekel ki mit gondol rólam stílusával vett le a lábaimról. Annak ellenére, hogy odakint január révén repkedtek a mínuszok, ő egy fehér magas szárú Converse torna cipőt viselt, fekete farmerrel, fehér pólóval, amire egy szintén fekete pulcsit vett fel, a kabát meg gondolom a kocsiban maradt.
– Miért nem lepődök meg azon, hogy amíg a többiek pakolnak, ti leültetek ebédelni?
– Hé, ne mondd már. Mi fejeztük be a meló nagyját amíg a két igénytelen Reni anyukájával cseverészett – kerekedtek el Zsolti szemei hirtelen.
– Anyád jól van? – torpant meg Ricsi az ajtóban, hunyorogva nézve az igénytelen jelzőt használó srácra.
– Ja, jó egészségnek örvend kösz – vigyorgott vissza rá Zsolti is.
– Na, pakoljunk, mert sosem költöztök be – csapta össze kezeit Cortez nagyapja, aztán apával, anyával és Zsoltival egyetemben bevonult a nappaliba, ahonnan elkezdték kicipelni a dobozokat.
– Peti, te nyegleó, fogd már meg rendesen azt a dobozt!
Nevetve álltam fel az asztaltól, majd a mosogatásra váró tányérokat, evőeszközöket és poharakat is bepakoltam a gépbe. Az anya által annyira áhított funkció elindítása után még mindig vigyorogva mostam meg kezeimet.
– Már nem is köszönsz nekem? – fonódott két erős kar derekam köré hirtelen és vont magához.
– Most mondhatnám, hogy te sem köszöntél – ráztam meg fejemet mosollyal arcomon. – De ha ennyire szeretnéd.. – fordultam felé karjai között. – Szia – akasztottam kezeimet nyakába és magamhoz húztam egy "reggel óta nem is láttalak" csókra.
– Szia – suttogta ajkaimra két csók között. – Alig várom már, hogy az új lakásban legyünk. Ketten. Este..
Az arcom automatikusan kezdett égni, mikor rájöttem, hogy ezt valószínűleg a reggeli kis történés miatt mondja.
– Hé, tubacák!
– Tubicák – ráztam meg fejemet azonnal, mikor Ricsi egy ruhákkal teli dobozt tartott szorosan és megállt az asztal mellett. Cortez vigyorogva állt még mindig előttem és eszében sem volt barátja felé fordulni.
– Hagyjál már a nyelvtannal Ren. Te. Lázas vagy? – vonta össze szemöldökeit, én meg az eddiginél is vörösebb lehettem. Istenem.
– Nem.. Én.. Cortez tehet róla!
A két srác először döbbenten, aztán vihogva meredt rám. Teljesen szétégve bontakoztam ki vőlegényem karjai közül és Ricsihez trappolva kaptam ki kezei közül a dobozt.
– Szemetek vagytok – morogtam bosszúsan. – Ezt meg add már ide! Virág mégis mikor jön? – motyogtam kétségbeesetten. Én, egyedül és a balhés ötös három tagja. Na meg Peti, de ő ma amolyan semleges szerepet tölt be szerintem. Egyszer velem, egyszer velük. Talán ő teszi a legjobban.🙂
A dobozokat pakolászva sok mindenen sikerült gondolkodnom. Eszembe jutott, mikor anno tizedik végén Arnold hagyta el a sulit és költözött ki Franciaországba. Aztán jött Macu. Két évvel később pedig nagyjából mindenki elköltözött Budapestről. Virágék Szombathelyre, Macu Japánba a nagyszüleihez, Cortez és én is Párizsba, a többiek viszont maradtak. Most pedig ugyan lassan, de biztosan, mindenki visszatér a kiindulási pontra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült teljesen elfelejtenem a Szent Johannás éveket. Azt hiszem, egy ember életében a gimnázium jelentheti a legnagyobb örömöt, a legjobb emléket és a legjobb barátokat is. Emlékszem, az első egyetemista évemben rettegtem attól, hogy mindenki elfelejti a másikat, az új emberek miatt. De nem. Lehet,
hogy az a-sokkal ez történt. De nem velünk. Mi kitartottunk, a távolságok ellenére is találkoztunk egymással, volt, hogy mi ugrottunk haza egy hétvégére Zsoltiék garázsába, de volt olyan is, mukor a többiek jöttek ki hozzánk Párizsba. A napi msn-és skype konzultációk a Kinga által alapított triumvirátusunkban fix időpontot kaptak, a srácokkal pedig ha nem is minden nap, de minden másnap beszélgettem. Ez volt az a fajta barátság, amit Arnoldtól soha nem kaptam és nem is kaphattam volna meg. A mi kapcsolatunk kimúlott abban, hogy könyvekről beszélgettünk és mindenről elmondta a véleményét, én pedig mint az egyetemen – hallgattam. Diktatórikus egy barátságunk volt nekünk.
– Reni, gyere, induljunk – emelte fel anya a kocsikulcsot a pultról.
Még utoljára végig néztem a házon, amit most végleg elhagyok. Egy kicsit fájt, de közel sem annyira, mint mikor Párizsba cuccoltunk. Mert itt tényleg otthon vagyok. Pesten, Magyarországon. A barátaim egytől egyig itt vannak nekem, és ez kölcsönös. Cortez pedig mindvévig mellettem lesz amiért irtózatosan hálás vagyok.
– Renáta, gyere már! Mi ütött beléd? Festőnek állsz? Amennyiben ez így van, felőlem simogasd a falat, de ha nem akkor kérlek ne taperáld, mert nem olcsó a festés! – förmedt rám hitetlenül bámulva, ahogy ujjaimmal valóban a falat simogatom. Öö. Nem. Minden a legnagyobb rendben van velem. Tényleg. Pszichológus? Ugyan. Itt van nekem Kinga.🙂

A lakás a város Pesti oldalán van, nagyjából a központban, közel mindenhez. Ami persze praktikus, ez is egyike azon okoknak amiért végül ezt a lakást választottuk.
Két szobás, egy fürdő, konyha, étkező, nappali és előszobával is rendelkezik, lent pedig van egy úgynevezett raktár szerűségünk is, ahova többek között olyan dolgok kerültek, mint az én gitárom – fogalmam sincs, hogy miért nem dobtam ki még.. –, vagy éppen Cortez gördeszkája.
Egy órával később csapatunk kiegészült a Dave, Macu, Virág és Kinga négyessel, aminek hihetetlenül örültem. Anya és Cortez nagymamája addig haza ugrottak, hogy megcsinálják a sütiket, amit mára meg holnapra készítenek. Apával csak döbbenten pislogtunk anyára, mikor ismertette velünk a terveit. Süt. Mégis mi jön még?
– Miért akarod magadat bámulni a nappaliban?
Kérdezte a hatalmas manga képet a kép tartóra illesztve Ricsi. A képet természetesen megtartottam, és bár nem vittem magammal Franciaországba, úgy éreztem ide ezt most ki kell tennem. Cortez ezt még tizedikben festette, az ominózus szilveszterünk után, én pedig tisztán emlékszem, hogy engem beállítva a hülyének tagadta le, hogy ez bizony én vagyok. Mindegy, a lényegen ez sem változtat. Lefestett. Tizedikben. Woow.
– Mert..
– Renáta, ezt nagyon gyorsan felejtsd el! – vert vállon Kinga, amolyan "hülye vagy te lányom" stílusban. – Rontja a nappali összhangját, mellesleg, egy ilyen ócskaságot inkább a két bohém lakásában tudok elképzelni, mintsem a tietekben – bökött ujjával a képet tartó Ricsire és Virágra.
– Ne már, most miért mondod? És ne mondd rá, hogy ócska! Mert nem az!
Kinga unottan forgatta szemeit, mikor Cortez lépett be köreinkbe, Dave kíséretében. Macu és Zsolti azt hiszem a szekrényeket szerelték össze.
– Reni, ne tedd ki ide. Majd inkább valami olyat ami nem üt el ennyire mindentől – karolta át vállamat Cortez, mire döbbenten és csalódottan pislogtam a kedvenc képemre. Erősen leszavaztak.
– Szerintem ez egy marha szép dolog. Hagyd csak itt, ennek a képnek története van, konkrétan olyan, mintha azt mesélné neked, milyen volt, mikor Cortez bekattant és mínusz száz fokban cipeltette velünk hazáig – vakargatta meg tarkóját, mire Virágból és belőlem is kiszakadt a nevetés és még Kinga is megeresztett egy halkabb kacajt.
– Szerintem is ki kellene tenned – simította meg kezemet Virág bátorítóan mosolyogva.
– Ne már, ez amúgy is béna rajz – húzta el a száját Cortez, engem egyre jobban megbántva. Ricsivel együtt mindenki megfagyott az engem ölelő srác kijelentésére, én pedig  kibontakoztam karjaiból.
– Vedd le – kértem Ricsit, kezemet nyújtva, hogy adja oda nekem.
– Reni..
– Nem, megértem, nem haragszom. Nekem ez a kép többet jelent mint neked, nincs ebben semmi rossz – néztem rá nyugtatóan, mert bár rosszul estek a szavai, nem állt szándékomban hisztizni. Abból azért már kinőttem. – De akkor hova tegyem?
– A kukába.
– A tárolóba – válaszolta egyszerre Kinga és Virág, majd kitört belőlünk a nevetés.
Aztán egészen este tizenegyig pakoltunk, csomagoltunk és szereltünk. Előjöttek különböző sztorik, a srácok kedvenc dalai ordítottak a laptop hangszóróiból és csak jól éreztük magunkat. Miután mindennel sikeresen végeztünk, megbeszéltük, hogy jövő hétvégén Zsoltiék garázsában lesz ház avató buli.
– Reni, akkor holnap megyünk a Trófeába? – kérdezte Macu a telefonját nyomkodva.
– Aham. Anya háromra foglalt asztalt.
– Zsír, ingyen kaja? – csillant fel Zsolti szeme hirtelen.
– Nem, te tahó! Majd ha végeztünk, természetesen mindannyian kifizetjük az étkezés árát, mert nem vagyunk holmi haszonleső banda! – förmedt rá Kinga szemeit meresztgetve rá. – Na, most pedig oszolj banda van, mert fáradt vagyok és aludni akarok.
– Sziasztok, akkor holnap találkozunk – csukta be maga után az ajtót Dave, mikor már mindenki a lépcsőn haladt lefele.
Cortez vigyorogva húzott magához egy csókra, majd bevezetett a hálónkba.
– Ez az első éjszakánk a teljesen saját lakásunkban – motyogtam elképedve.
– Ja – biccentett továbbra is virulva. – Fáradt vagy?
– Eléggé. Hosszú nap volt a mai..
– Akkor mire várunk még? Olyan jól néz ki az ágyam, konkrétan fájdalmat érzek, annyira le akarok már feküdni.
– Akkor feküdjünk – nyomtam csókot ajkaira, majd fel is sikítottam, mert derekamnál fogva megemelt és az ágyra dobott, ezt követően pedig ugrott is utánam.

| a tegnapi nap: 5/5 – woow
| a mai nap: 5/5*** – wooooow! és ma végre majdnem teljes volt a régi csapat! nagyon (L)
| Cortez: 5/5***** – azt hiszem nincs is mit mondanom❤️

dzsudzsi_es_anna