December 24, Péntek

A mai nap életem legeslegjobb napja! De komolyan! Én soha nem hittem volna,
hogy ez a dolog pont ma fog megtörténni. És mégis megtörtént.. Jézusom. Na, jó, akkor mindent az elejéről.
Tegnap este Virágék körülbelül fél egykor mentek haza, mi pedig Cortezzel, teljesen elfáradva az egész napi stressz és hajtás miatt, az aznapi ruhánkban vágtuk le magunkat az ágyamba és kevesebb mint tíz perc elteltével már aludtunk is. Legalábbis én biztosan.
Aztán reggel, mint minden normális ember,
mi is felkeltünk és míg Cortez közölte, hogy nagyon nem vagyok normális, ha szenteste képes vagyok fél hétkor felkelni, én már fel is öltöztem és egy gyors csókot nyomva szájára lerohantam a konyhába, ahol anya és Cortez mamája már nagyban főztek.
– Jó reggelt! – köszöntem egy ezer wattos mosollyal arcomon.
– Szia kicsim – lépett hozzám anya, szorosan megölelt és puszit nyomott homlokomra.
– Az unokám merre van? – nézett rám egy pillanatra barátom nagyanyja én pedig lemondóan sóhajtottam.
– Fetreng az ágyban. Azt mondta nem vagyok normális, mert a normális emberek Szenteste csak délután másznak ki az ágyból. De most örülök, hogy fent vagytok, legalább megcáfolhatom – fogtam meg egy csészét és tejeskávét kezdtem készíteni.
– Tipikus – ingatta fejét kacagva, aztán hirtelen apa robbant be a konyhába.
– Öö.. Reni! Beszélnünk kell! – akadt meg rajtam rémült tekintete, én pedig elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet a baja.
– Jövök – fogtam kezembe a bögrémet, amit még Virágtól kaptam tavaly. Az érettségi bankettünkön készült fotó volt rajta, arcunkat összenyomtuk és ő egy kicsit, na jó, totálisan becsiccsentve én pedig józanon vigyorogtunk a kamerába. A háttérben éppen Kinga üvöltött vörös fejjel a rockerekkel. Milyen szép baráti fotó is ez.🙂 Apa a kertig meg sem állt, ahol aztán esetlenül egy felborult bokorra mutatott. Vagyis. Ez egy tuja.
– Öhm. Hát. Ez egy szép tuja – mondtam furcsán, mert tényleg nem értettem, hogy mi a gond. Azt meg aztán végképp nem tudtam eldönteni, hogy miért van a kerti pagoda előtt egy kidőlt tuja.
– Reni! Ez nem egy tuja! – hüledezett, aztán megjegyezte, hogy az iskolákban ilyeneket is kellene tanítani. Na, kösz.
– Akkor...
– Ez a karácsonyfánk. Lenne. De tönkrement! – túrt hajába idegesen.
– Hogy érted azt, hogy tönkrement? – ráztam meg fejemet értetlenül. Egy telefon, ruha tönkremegy, az rendben van. Na de egy fa?
– Itt – emelte fel a növényt, hogy lássam miről beszél pontosan. – Itt konkrétan egy levél, tüske, bánom is én mi, sincs! Ha én ezt beteszem a nappaliba anyád elevenen nyúz meg! Reni, segíts.
– Jó. Menjünk be a városba. Valahol még biztosan vannak fák. Kell, hogy legyen! Fél Pest ma megy bevásárolni – dünnyögtem, folyamatosan kattogó aggyal. – Felveszek valami normális ruhát és mehetünk is, jó?
Apa nem válaszolt, csak bólintott egyet.
És itt kezdődött el úgy igazából a nap.

– Reni, mit csinálsz?
Cortez hangja annak ellenére, hogy kábé három lépésre volt tőlem, kifejezetten távolinak hatott. Valahonnan a párnák közül szólhatott.
– Öltözök – vágtam rá kapásból. – De aludj nyugodtan, anyáék főznek, a papád autómosóba vitte a kocsit, én meg apával megyek a városba.
– Aludtam volna, de ami neked halknak számít, az valójában rettentő hangos – ült ki az ágy szélére, aztán végig nézett magán. – Minek mentek a városba? Tudtommal már minden ajándékot megvettünk. Mindenkinek. Még a szüleimnek is vettél valamit, holott mondtam, hogy baromság.
Szám szélét rágcsálva vontam meg vállamat.
– Négy éve beszéltem velük utoljára, és akkor is kiabáltam két felnőttel. Az a minimum, hogy karácsonykor veszek nekik ajándékot. Cortez, ők akkor is a szüleid, ha nem beszéltek... És ennek, ha csak minimálisan is, de én vagyok az oka. Amúgy meg nem hinném, hogy két márkás parfümbe, egy karórába és diplomatáknak való könyvbe belehalnánk..
Aztán felkaptam a babzsák fotelemre hajított fekete Ramones pulóvert és már indultam is volna, de Cortez tágra nyílt szemekkel kapta el a kezemet.
– Reni! A fenének vettél nekik ennyi és ilyen cuccot?
– Mondtam már. Sokszor – mosolyogtam rá kedvesen, aztán szerencsére ő is elmosolyodott, de azért kifejezte nemtetszését. Amit meg is értek. Jó, könnyen megeshet, hogy idén egy picit nagyobb volt a lelkiismeret-furdalásom mint általában lenni szokott, de ez van.
– Na, de minek mentek a városba? – húzott magához szorosan. A hirtelen jött közelsége miatt éreztem ahogy az arcom szó szerint lángra kap, mire ő kajánul elmosolyodott.
– Karácsonyfát venni.
Cortez szemei kitágultak és döbbenten pislogott rám.
– Tegnap még kint volt a kertben. Ellopták?
– Nem – nevettem el magam. – Valami számomra érthetetlen okból kifolyólag, egy részen teljesen ledobta a tüskéit, apa szerint, ha így tenné a nappaliba, anya élve nyúzná meg, úgyhogy fát keresünk.
– Valamiért olyan érzésem van, hogy ez érdekesebb sztori lesz, mint az alvás, úgyhogy eljövök veletek – simította kezeit derekamra, magához vont és ajkait enyémekre nyomta, majd egy forró csókban forrtunk össze. Aztán még egyben. És volt ott még egy. Öt perc elteltével, levegő után kapkodva tettem egy lépést hátrafelé, ő pedig kajánul vigyorgott.
– Reni! Kész vagy? – kiáltotta el magát apa pont abban a pillanatban, mikor lefele indultunk a lépcsőn.
– Jövünk – szóltam vissza gyorsan, és már kezdtem megnyugodni, hogy anya kérdései nélkül le tudunk lépni, de ekkor hirtelen belépett a nappaliba, zavaros tekintettel vizslatva mindhármunkat.
– Hova mentek?
– Én kólát szeretnék venni, mert ahogy láttam arról meglepő módon mindenki megfeledkezett – cicceget fejét rázva, de a szemei körül összefutó nevető ráncok arról árulkodtak, hogy valójában nagyon is jól szórakozik.
– Ma nagy leárazások vannak a könyvtárban, jó lenne ha tudnék venni pár könyvet – nyúltam hajamhoz, majd egy tincset kezdtem tekergetni ujjamra.
– Én meg elviszem őket – zárta le apa a témát, majd konkrétan löködni kezdett maga előtt.
– Jól van, de siessetek vissza, négyre jönnek a nagyiék – hadarta, majd már sietett is vissza a konyhába, mert Cortez mamája a sütivel szenvedett egyedül.
– A kanadaiak? – vonta fel szemöldökeit Cortez szórakozottan, mire apa meg én is egyszerre sóhajtottunk:
– Bárcsak.

Annak ellenére, hogy farkas ordító hideg volt, az égbolton szürke, havazást jelző gomolyfelhők voltak, és apa rettentő gyors tempóval járta le a fél várost, egészen hangulatos időt töltöttünk el így hármasban. Vagy inkább kettesben. Ugyanis amíg apa minden egyes standhoz oda furakodva, eszelős tekintettel kérdezgette az eladókat, hogy hol lehetne ilyenkor karácsonyfát venni, Cortez és én nyugodtan, egymás jelenlétét élvezve andalogtunk a zsúfolt utcákon. És még kűrtös kalácsot is kaptam!
– Meg van! – ugrott elő a semmiből hirtelen apa. Ijedtemben elhajítottam a majdnem háromnegyed kalácsomat. Cortez pedig megkönnyebbülve sóhajtott fel.
– A kalácsom! – motyogtam döbbenten, éppen lehajolva, hogy fel vegyem. Szerencsémre zacskóban volt, ezért még azt sem lehet mondani, hogy Budapest mocskos utcájáról szedem fel a finom kaját. Minő szerencse.
– Tessék – nyúlt felém egy kar, kezében tartva a kalácsomat. A hang hallatán apa abbahagyta az üzletről való mesélést, Cortez viszont ha jól hallottam, valami irtó szép káromkodást engedett ki magából. Jaj.
– Köszönöm – biccentettem halovány mosollyal nézve Arnoldra. Jézusom. Ezer éve nem láttam. Utoljára akkor beszéltem vele, mikor kiköltöztünk Párizsba, Cortez valahol amerikában várta a gépét, anyáék pedig már úton voltak haza, Pestre. Rajtuk kívül, mindenki más is itthon volt. Csak én voltam egyes egyedül, egy teljesen új és idegen városban, több 1000 kilométerre a hazámtól. Cortez pedig elküldte hozzám. Hogy ne omoljak össze. Hű, hogy én mennyire szeretem őt!
– Üdvözlöm, uram – nyújtotta kezét apunak, aki kimérten ugyan, de elfogadta a felé nyújtott kezet és megrázta azt. Apa és anya is haragszanak rá azért amit velem tett. Kétszer is a padlóra küldött. És ezen még az sem segített, hogy hála neki kaptunk egy nagyon is jó lakást.
– Arnold – húzta el száját, a lehető legfeltűnőbben. Az én arcom meg égett. Remek.
– Ádám – fordult ezúttal Cortezhez, aki nagyra nyílt szemekkel, lesajnálóan méregette Arnoldot. Soha, senki nem szólítja Ádámnak, de Arnold már csak bunkóságból is a keresztnevén hívja. Hihetetlen. Azta hittem, ennyi év után végre megváltozik a véleménye, de tudhattam volna, hogy Arnold egyáltalán nem az a könnyen változó típus. Sosem volt az.
A valaha volt legjobb barátom még mindig tartotta a kezét, arra várva, hogy a barátom megfogja és megrázza azt, de Cortez makacs természete miatt erre egyáltalán, még csak esélyt sem láttam. Hjaj.
– Neményi – dugta zsebre bal kezét, jobb kezét pedig derekamra csúsztatta és magához vont.
– Öhm. Mit keresel itt? Hogyhogy itthon vagy? – szakítottam le egy újabb darabot a kalácsból, ő pedig maga elé húzta a táskáját és kivett belőle egy szépen becsomagolt dobozkát.
– Úgy gondoltam, mivel nem leszek itthon a születésnapodkor, mert Japánba küld az iskola több hónapra, ezért úgy gondoltam jobban járnék, ha most adnám oda, elvégre amúgy is itthon vagyok – nyújtotta felém a dobozt, majd megint a hátizsákjába nyúlt és kivett belőle egy Wonderwall feliratú fekete pulóvert. Cortez szorítása egyre szorosabb lett, apa pedig csak csendben, beavatkozásra készen várt, figyelve az eseményeket.
– Köszö..
– Még mindig különcködsz. Neményi, nem unod még ezt az egészet?! Zsoltinak külön mondtam, hogy ne felejtsen el beszélni veled, te meg igent mondtál a meghívásra. Francért kell állandóan mártírkodnod? – csattant fel szikrákat szóró szemekkel bámulva Arnoldot.
– Hihetetlenül rosszul esik, hogy ezt feltételezed rólam – csóválta fejét ciccegve. Cortez meg fújtatva tett egy lépést irányába, két kezével megfogta a kabátját és úgy húzta közelebb magához.
– Jól figyelj most rám, te arrogáns, pesszimista barom – Cortezt ilyennek utoljára akkor láttam, mikor..nem, ilyennek még sosem láttam. Holnap mindenképpen kell beszélnem Virággal. És Kingával is! Jézusom, mi a fene folyik itt? Megint gimisek lettünk?! – Reni a barátnőm, életem szerelme, amiről előtte azt hittem nem is létezik. Lehet, hogy annak idején sikerült kezelned és tetszésednek megfelelően irányítanod, de komolyan mondom, hogy állj le. Mielőtt átvettek volna Párizsba is irritáló voltál, egy hatalom mániás sznob. Aztán utána már nem miattam meg az irántam való érzései miatt szenvedett, hanem a bunkóságod és gőgösséged miatt! Mert te miattam lökted el magadtól, próbálva ezzel arra kényszeríteni őt, hogy válasszon közted és köztem. Már a legelső alkalommal, mikor miattad láttam sírni, kellett volna, hogy képen verjelek. De nem tettem, mert tudom, hogy bír téged és a barátja vagy. Úgyhogy vegyél vissza a képedből, Neményi, vagy esküszöm, hogy...
– Cortez! – csúsztattam kezemet vállára, halk hangon beszélve. – Nem éri meg.
Az az igazság, hogy Cortez minden egyes szava az igazságtól csengett. Arnolddal valóban csak addig voltunk barátok, amíg tudott manipulálni, és teljesen a többiek ellen uszítani. El sem akarom képzelni, mi lett volna, ha annak idején nem veszik át Párizsba. Gyors pillantást vetettem apára, akin végül is nagyon ledöbbentem, merthogy időközben egy zacskó csokis popcornt tartott a kezében és szemenként dobálta a szájába.
– Arnold, köszönöm a majdnem fél évvel korábbi születésnapi ajándékot – sóhajtottam lemondóan. Miért kell mindig felbukkannia? Ráadásul mindenhol? – Örülök, hogy találkoztunk, de most jobb ha megyünk. Nehogy elvigyék a fákat..
– Hát persze – fújtatott, aztán Cortezre nézett. – Sosem fog megváltozni rólad a véleményem. Egy igazi elkényeztetett ember vagy, aki csak azon van, hogy könnyen befolyásolható embereket alakítson át kedve szerint. De figyelmeztetlek. Reni egyszer még lesz mellettem boldog. És akkor te végleg elfelejtheted.
A döbbenet mind hármónk arcára kiült, Cortez már indult is volna, hogy arcon verje Arnoldot, aki lassú léptekkel indult ki a vásárból. Apa meg elröhögte magát. Cortez és én is összehúzott szemekkel meredtünk rá, ő viszont csak tovább nevetett és elindult a kocsi irányába.
– Hé. Jól vagy? – kulcsolta ujjait enyémekre.
– Ez a harmadik alkalom, hogy ezt játsza velem. Már lepereg – kuncogtam, aztán beszálltunk az autóba, meg sem állva az OBI-ig. Ahol sikerült egy gyönyörű fát vennünk!🙂

Otthon aztán a férfiak levágódtak a kanapéra, mert valamilyen meccs megy. Anyáék immáron a nagyival kiegészülve főzőcskéztek tovább a konyhában, rám pedig maradt a díszítés. Mert az oké, hogy apa vette a fát, de az, hogy még neki is kelljen feldíszíteni. Á, olyan nincs. Persze.
Magamban puffogva húztam a gömbökkel teli dobozokat a fa köré, majd anya utasítására az ezüst, kék és fehér golyókat kezdtem felaggatni.
– Na, ne már! – csattant fel Cortez nagyapja, apával egyetemben. Az én nagyapám szerintem simán bealudt a másik három túlbuzgó férfi mellett, így csak egy nagy horkantás volt az össz reakciója.
– Én mondtam. Megmondtam. A fradi nyeri – ivott bele kólájába hatalmas vigyorral arcán Cortez, majd kezét nyújtotta először a papája, majd apa felé, akik fejenként egy ötezrest nyomtak a markába. Miután zsebre vágta a pénzt, szemtelen mosollyal arcán lépkedett felém, felkapott egy fa gyöngyöt, egészen közel sétált hozzám, megemelte kezét, aztán magához húzva megcsókolt. – Boldog Karácsonyt, Reni.
– Boldog Karácsonyt – akasztottam kezeimet nyaka köré, majd magamhoz vontam még egy csókra.
A fa gyöngy alatti kis akciónk után mindenki bevonult az étkezőbe, ahol apa és én automatikusan egymás mellé ültünk. Mivel adott volt a lehetőség, hogy idén karácsonykor megint rendes és nem leégetett ételt ehessünk, apával egyetemben minden egyes fogást megkóstoltam, sőt, sokból még repetáztam is. Anya persze csak értetlenül magyarázta a mellette ülő Corteznek, hogy nem érti miért eszünk ennyit, mikor apának például napi szinten főtt kajával szolgál. Na persze. A kérdés már csak az, hogy az általa főzött ételek kábé 90%-a eredetileg teljesen más összetevőkből áll, arról nem is beszélve, hogy a recept is más instrukciókkal látja el anyát... De sebaj. Legalább mi jól laktunk.
A vacsorát követően bevállaltam a konyha összepakolását, így mire lehuppantam Cortez mellé a kanapéra, a nagyiék hazamentek és mindenki csak rám várt, hogy elkezdhessük az ajándékozást.
Én, mint mindig most is rengeteg könyvet, könyvutalványt kaptam, de volt ott még három kanadai stílusú kötött pulcsi és pénz is – előbbi a kanadai nagyszüleimtől érkezett, míg a pénzt anya szülei hagyták itt nekem. Pff. Aztán, miután én is mindenkinek átadtam a már hetekkel ezelőtt megvásárolt ajándékokat, megtörtént az a dolog, amire tuti biztos, hogy halálom napjáig emlékezni fogok. És, hogy mi volt ez a történés? Hű. Azt sem tudom hol kezdjem! Na, jó, akkor megpróbálom mindezt úgy leírni, hogy közben látok is valamit, mert valahányszor visszagondolok, annyiszor kezdenek potyogni a könnyeim. Wow.
Szóval.
Mikor végeztünk az ajándékok kiosztásával, Cortez hirtelen felállt mellőlem a kanapéról, a fához lépett – amit egyes egyedül díszítettem fel ilyen szépre! –, lehajolt, majd egy kis sötétkék bársony dobozt szorongatva kezében állt meg előttem pár pillanatig. Kíváncsian, vidáman emeltem fel fejemet, hogy megkérdezzem mégis mi a fenét művel, de ekkor térdre ereszkedett. Kezemet szám elé kapva, árgus szemekkel vizslattam arcát, de ő csak egy ideges vigyort küldött felém. Mi a..?
– Reni – kezdett bele egy hatalmas sóhajt követően. A szüleim, és a nagyszülei is döbbenten figyeltek minket. Vagyis inkább Cortezt, ugyanis láthatták, hogy én körülbelül olyan döbbent vagyok mint ők. Sőt. Kétszer olyan döbbent. – Jézusom, nem megy ez nekem. Figyelj. Ismersz, ismered a véleményemet is. Tudod, hogy a Szent Johanna óta szeretlek, és ahogy elnézem a kapcsolatunkat, nem hinném, hogy ez valaha változni fog. Legalábbis nem az én részemről.. Az utolsó osztálykirándulásunkon volt az első olyan eset, hogy egy igazi szerelmi vallomásban részesítettelek, amiben lényegében mindent elmondtam neked. Te vagy az a személy az életemben aki tudom, hogy bármi történjék is, mellettem van és támogat. Kivéve persze, ha a Beatles megint összeáll, mert akkor tuti, hogy képes lennél lelépni velük turnézni.
Kijelentését hallva akaratlanul is felröhögtem. Volt valami igazság abban amit mondott.🙂
– Te vagy az a biztos pont, amire mindig is szükségem volt. Persze a jó tulajdonságaid mellett rengeteg fejfájást okoztál nekem az együtt töltött éveink során, de szerintem ez kölcsönös – túrt hajába nevetve. Aztán megvakarta a tarkóját és felpattintotta a bársony dobozkát. Amiben egy gyűrű ékeskedett. Szemeim előtt a kép hirtelen totál homályos lett, és alig kaptam levegőt. – Reni.. Hozzám jössz feleségül?
Anya és Cortez mamája egyszerre tátották el szájukat és feszülten várták a reakciómat, apa pedig egy elismerő vigyorral a fején, szintén könnyes szemekkel bólogatott. Tehát, ő tudott róla. Azta. Cortez nagyapja pedig büszkén mosolygott az unokájára.
– Igen! Hát persze, hogy hozzád megyek! – borultam nyakába zokogva, ő pedig csak szorosan magához ölelt.
– Szeretlek – suttogta fülembe, majd eltolt magától, hogy ujjamra húzhassa a gyűrűt.
– Én is nagyon szeretlek – hajoltam megint hozzá, de ezúttal egy "istenem, igent mondtam, a feleséged leszek! vááá!" csókban részesítettem. – Ez életem legszebb karácsonya!
Anya, amint Cortezzel elengedtük egymást, rögvest a nyakamba ugrott, őt követte apa, majd Cortez nagyszülei is gratuláltak. Te. Jó. Ég. Jézusom. El sem hiszem!

Az este folyamán még néztünk pár a TV-ben éppen lejátszott karácsonyi filmet, de Cortez és én hamarosan elköszöntünk, mondván, van mit megbeszélnünk. Persze senki nem szólt semmit, csupán még egyszer gratuláltak és utunkra engedtek minket. A szobámba érve aztán levágtam magam a babzsák fotelemre, Cortez meg a másikra és úgy vigyorgott rám.
– Ugye tudod, hogy most már el kell jönnöd velem Amerikába? A haverjaim kikészítenek, hogy még mindig nem találkozhattak veled személyesen.
– A nyáron elmegyünk. Ők tudnak erről? – emeltem fel bal kezemet, hogy értse, az eljegyzésre célzok.
– Nem – rázta meg fejét gyorsan. – Csak a papámnak mondtam el, és apáddal ismertettem a terveimet. Na, meg Ricsi jött el velem gyűrűt venni.
– Ricsi? Mégis mikor vetted meg?
Tegnap érkeztünk haza, egész nap itthon lebzseltünk, ki sem tettük a lábunkat a házból. Az előtt pedig utoljára augusztusban voltunk itthon..
– Még a nyáron. Már régóta tervezgettem ezt, csak nem tudtam mikor kérdezzem meg. Végül úgy döntöttem, hogy a ma tökéletes lesz – nyújtotta felém kezét, hogy magához húzhasson, majd ajkait enyémekre tapasztotta. – Mellesleg.. nem kell most összeházasodni. Ráérünk. Én csak azt akartam, hogy tudd, én tényleg veled látom a jövőmet. Persze, Neményi mai akciója azért erre rátett egy lapáttal, de..
– Ha visszaköltözünk Pestre és minden lenyugszik körülöttünk, visszatérünk a szervezésre – simítottam meg haját, majd megcsókoltam és hátamat mellkasának döntve hunytam le szemeimet.
Cortez megkérte a kezemet. Egy vagy két év és Cortez felesége leszek. Azta. Képzeletben már éppen egy esküvői ruha szalonban próbálgattam a szebbnél szebb ruhákat, mikor régi jó barátaim a kétségbeesés, stressz és félelem egyszerre csaptak le rám. Jaj.
Cortez biztosan ezt akarja? Nem vagyunk mi még túl fiatalok a házassághoz? Az elkötelezettséghez? Cortez valóban képes lenne egy helyen letelepedni velem, és hamarosan családot alapítani? És mi van, ha esetleg idő előtt közölné, hogy megváltozott a véleménye, mégsem akar esküvőt? Ó, te jó ég. Mihamarabb beszélnem kell Kingával. Ő tudja mit kell tenni. És Virággal is. Neki mindig sikerül megvigasztalni. Úr isten. Ilyen pánikrohamom utoljára akkor volt, mikor végzős voltam! Most komolyan, mi jöhet még?! Volt itt Arnold, megint pánikolok és nem létező bajokat kreálok magamnak. Már csak a vad punk ex hiányzik...

| Karácsony: wooow! imádtam minden egyes pillanatát❤️ – 5/5
| Cortez: (L) (L) (L) (L) nagyon! – 5/5*****
| Leánykérés: hatalmas WOW! – 5/5****
| Gondolatok: áá, megőrülök tőlük! – 5/2
| Holnap: aludnom kellene, fél 11-kor indul a gépünk – 5/3

dzsudzsi_es_anna ❤️