Február 14., Péntek

Az elmúlt közel egy hónap furcsa volt. Furcsa? Sokkal inkább négy hét, melyek telis tele voltak régi jó barátommal, a deja vu érzéssel. Az az igazság, hogy amikor Cortez négy héttel ezelőtt, Zsoltiék garázsában azt mondta, hogy nem adja fel a visszaszerzési kísérletét, nem hittem volna, hogy ennyire komolyan gondolja a dolgokat. Legnagyobb döbbenetemre nem is velem kezdte a tervét, hanem...hanem a szüleimmel. Fogalmam sem volt hogyan, de Corteznek szinte gyerekjáték volt mindent megbeszélni a szüleimmel. Apa rögtön másnap azzal kezdett ostromolni, hogy Cortez mennyire jó fej és mennyire boldog lenne, ha ő lehetne a vője. Még aznap este anya is felkeresett a szobámban — éppen Sheakspeare szonettjeibe merültem el —, hogy közölje:
— Reni, ideje lenne meghallgatnod szegény fiút.
Nos, igen. Volt már ilyen a gimi idején is, pontosabban, amikor totálisan beégtem Cortez előtt azzal, hogy azt feltételeztem róla, hogy a téma felhozása nélkül is..Szóval, hogy a megkérdezésem nélkül is komolyabbra akarja fordítani a kapcsolatunkat. Jesszusom, még így, ennyi év elteltével is förtelmes belegondolni, hogy milyen döbbenetesen ostobán és meggondolatlanul viselkedtem. Aznap este mikor haza értem, anya nemes egyszerűséggel közölte, hogy Cortez maga a szent, én meg vagyok a rossz. Nos. Hogy is van ez? :)
Na de mindegy, nem ez a lényeg. Igazából, ha totál egyszerűen szeretném összefoglalni az elmúlt hónapot, akkor annyi lenne az egész, hogy Cortez tepert. Rettenetesen, és néha azt sem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak.
Virágokat küldözgetett nekem, aranyosabbnál aranyosabb SMS-ekkel bombázott — amikre természetesen választ nem kapott — és elég sokszor járt nálunk. Konkrétan udvarolt. Ami, ha rendesen belegondol az ember, akkor teljesen új dolog a részéről. Elvégre.. Kilencedikben megláttam, vártunk két és fél évet, majd nagy nehezen ugyan, de összejöttünk. Előtte nem volt udvarlás, de még csak valami ahhoz hasonlítható dolog sem. Eleinte azért nem, mert itt volt Arnold, aki nem mellesleg megint nem válaszol a leveleimre, utána felbukkant az alteregó, Viki, a Kinga által kitalált franszöa lamúrjaink, végül pedig saját magunk miatt nem tudtunk összejönni. Tulajdonképpen az elmúlt éveket egyértelműen Virágnak köszönhetjük, aki anno, december 20.-án a tükrömre ragasztott szerelmi vallomásomat is beledobta Cortez ajándékába.
És én már megint bőgök. Hol van ilyenkor Kinga, hogy leszedje a fejemet, hogy ne legyek már ennyire gyengelelkű?
— Reni — kopogott a szobám ajtaján anyu, majd be is nyitott. A laptopomból éppen Beatles szólt, én pedig könnyes szemekkel harapdáltam a szám szélét.
— Igen? — kérdeztem fojtott hangon, anya pedig teljesen kitárta maga előtt az ajtót, hogy beléphessen a szobámba.
— Mi a baj?
— Csak.. Anya, én szeretem! — fakadtam ki hirtelen, anyu pedig elkerekedett szemekkel meredt rám. Szerintem a mindkettőnket megrémisztő, hisztérikus felkiáltásom őt is és engem is meglepett. De nagyon.
Anya először nem szólt semmit, csak óvatos mosolyra húzta a száját, félreállt az ajtóból és hagyta, hogy egy pimaszul mosolygó Cortez lépjen be a szobába, majd guggoljon le elém. Végül látható boldogsággal az arcán becsukta az ajtót és kettesben hagyott a.. Mimmel is? Vőlegény? Barát? Ex? Pff. Nem.. azt hiszem életem szerelmével.
— Na, ne sírj. Hé — csóválta a fejét szomorkás mosollyal az arcán, miközben mindkét hüvelykujjával az én arcomat simogatta, egyben pedig a könnyeimet törölte le. Kezeinek gyengéd érintése kész érzelmi kavalkádot zúdított rám, minek következtében akaratom ellenére is lehunytam a szemeimet. — Reni..
— Sajnálom — ráztam meg fejemet, közben pedig úgy éreztem kezd erősödni a sírásom. Vagy inkább zokogás. Még nem tudom mi lesz ebből pontosan.
— Mi van?
— Szemét voltam az elmúlt hetekben, mert állandóan csak elhajtottalak, ahelyett, hogy azt tettem volna amit a szívem diktált. Mindvégig.
— Reni, ne hülyéskedj már — pislogott rám őszinte döbbenettel az arcán, majd közelebb hajolt hozzám, de még nem csókolt meg. — Én voltam egy hatalmas paraszt és rohadék, amiért ezt tettem veled. De szeretlek. Ezt te is tudod. Mindig is szerettelek, ezt pedig egy hatalmas baromság miatt majdnem elveszítettem. Reni.. Nagyon jól tudod, hogy a nagyszüleimen és Ricsin kívül te vagy nekem a világon a legfontosabb személy. Viki.. Vikivel soha nem volt semmi. Igen, elmentünk párszor kávézni, de nekem nem voltak szándékaim. Komolyan nem. Mert tudtam — te otthon vársz rám, hogy aztán felmondd az egy délután alatt kidolgozott tételeidet, utána pedig együtt aludhassunk el. Reni, szeretlek. Őszintén. Komolyan.
Cortez a hirtelen, és teljesen spontán beszédje közben megszakítás nélkül a szemeimbe nézett és olyan pillantást lövellt felém, hogy tisztában voltam vele — nem hazudik. Minden egyes szavát elhittem és eszem ágában sem volt megkérdőjelezni az igazát.
— Én is szeretlek. Nagyon — sütöttem le szemeimet, előrébb hajoltam és hagytam, hogy ajkaink ennyi idő után újra egymásra találjanak.
Nem is tudtam, hogy egy ember hiányozhat ennyire a másiknak.. Pedig de.
— Akkor most már haza jössz? — mosolygott rám rettentő édesen, én pedig halkan felnevetve bólintottam. Hát persze, hogy haza megyek.

Anyáék kicsattanó örömmel fogadták a hírt, miszerint Cortez és köztem minden rendben van és a gyűrű is az ujjamon pihen. A vigyoromat semmi nem tudta volna leszedni a képemről, úgy éreztem majd' kiugrok a saját bőrömből, a hirtelen és nagy mennyiségű örömtől, illetve újonnan érzékelt szerelemtől.
Aztán, mikor mindketten a közös lakásunk, közös hálószobájában feküdtünk az ágyon, teljesen összegabalyodva, felnéztem a tv-re, ahol éppen anyu volt adásban, amint az ország térképre mutogat a kezében tartott fekete valamivel. A jobb sarokban volt az idő, a nap és egyben a dátum is. Február 14. Te jó ég!
– Úr isten...
– Mi az?
– Tizennegyedike van! – másztam ki Cortez szoros öleléséből döbbenetes gyorsasággal, majd a telefonomat felkapva azonnal tárcsáztam Kinga számát.
– Mhm hm öhömm?
– Tessék? – ráncoltam a homlokomat. Ez tuti nem egy beszélt nyelv volt.
– Argh, Renáta, mit akarsz?
– Öhm, izé – pislogtam döbbenten magam elé, mivel Kinga hangneme enyhén szólva lesokkolt.
– Renáta! – kiáltotta el magát, mire megráztam a fejemet.
– Bocs, itt vagyok. Szóval. Tizennegyedike van – mondtam, mire a vonal túlsó végén síri csönd lett. – Ki..
– Na idefigyelj! – kezdte, én pedig automatikusan is távolabb tartottam a telefont a fülemtől. – Amíg te és a vőlegényed undorítóan boldogan örültök egymásnak, mert tudtommal minden rendben veletek, addig én keményen megküzdök Virággal és az idétlen születésnapi parti ötletével! Kiselefánton akarja behozatni Ricsi tortáját! Hol van ilyenkor a PETA??
– Ó, szóval akkor senki nem felejtette el, hogy ma Ricsi szülinapja van. Jól van. Ez nyugtató. Hányra menjünk Zsoltihoz?
– Negyed hatra jó ha ott lesztek. És két ajándékot vegyél.
– Annyit veszek – sütöttem le szemeimet vigyorogva, mert egyszer, már nem is tudom kinek a buliján, Virágnál nem volt plusz ajándék, csak az ünnepeltnek, ezért azt mondtuk, ketten vittünk plusz ajándékot.
Kinga természetesen azonnal átlátott rajtunk, de na. Nem hagyhattam egyedül Virágot, egy olyan 'Kinga vérszemet kapott'-helyzetben.
Aztán csak arra figyeltem fel, hogy sípolt a telefonom. Mármint, egy olyan kicsit, amikor valaki megszakítja hívást. És természetesen ez a személy nem én, hanem Kinga volt. Most mondjam azt, hogy meglepődtem? Á, csak a szokásos.
A szobába visszalépve, Cortezt a laptopjával az ölében találtam, ahogy sebesen ír valamit a klaviatúrán.
– Oké, el kell mennünk a Media Markt-ba, ott lehet kapni azt a cd-t amit annyira akar. Meg veszünk neki hajpántot is – tette hozzá mellékesen, én pedig döbbenten pislogtam rá.
– Mi?
– Tudod, van az a gumis, egész kör alakú hajpánt, ami hátra fogja azt a hatalmas haját. Olyasmi, mint amilyet a sportolók is használnak – magyarázta, miközben lecsukta a gépet és felállt az ágyról.
Mint aki mindent ért – és ez most tényleg így is volt – bólintottam, aztán pedig mosolyogva figyeltem, ahogy összeszedi a vásárláshoz szükséges dolgait. Pénztárca, telefon, kocsikulcs. Állj. Kocsikulcs?
– Öhm, milyen kocsival megyünk?
– Az enyémmel – nézett rám kedvesen, én pedig ugyanolyan kérdőn figyeltem. – Amíg külön voltunk.. – vakarta meg a tarkóját. – Addig beruháztam egy autóra. Úgy voltam vele, hogy jól jöhet még, pláne, hogy nagyapa már nem sokáig fog vezetni, szóval, hogy ne kelljen tömegközlekedésben utazniuk, majd így én is el tudom őket vinni, ahova kell.
Igyekeztem sokat felfele pislogni, mert ez a válasz enyhén szólva kiütötte az 'annyira szeretem Cortezt, hogy az már fizikailag fáj!!' részemet.
– Hihetetlen rendes vagy – nevettem fel tehetetlenül, ő pedig szintén mosolyogva hozzám lépett és kezeit a derekamra csúsztatta. – Amúgy.. Esetleg a könyvesboltba is..
– Hogyne – bólintott komoly arckifejezéssel, de a szemei körül összefutottak a ráncok. Jól szórakozott. – Titkon csakis azért vettem a kocsit, hogy téged elvihesselek a könyvesboltokba.

Negyed hat helyett hatkor parkoltunk le Zsoltiék garázsa előtt, aztán amikor láttuk, hogy a házból befelé helyett kifelé halad a sor, kérdőn néztünk össze Cortezzel.
Egyszerre szálltunk ki a kocsiból, én vittem Ricsi ajándékát, Cortez pedig két üveg pezsgőt cipelt. Az egyiket Zsoltinak, a másikat pedig az apukájának, aki még most is ilyen nagylelkű és hagyja, hogy rengeteg fiatal, már nagyon nem kiskorú ember óbégasson a garázsában.
– Renáta! Nem ismered az órát?? – ragadta meg valaki hirtelen a karomat, a megszólítás és cinikus kérdés után pedig egyértelművé vált, hogy Kinga az.
– Szia – mosolyogtam rá, ő pedig ugyanolyan dühösen meredt rám. – Valentin-nap van, az egész áruházban 'dugó' volt, most értünk ide.
– Jól van, nem bánom, gyertek be. Vagyis, állj! Hoztatok ajándékot?
– Aha – biccentett felém, illetve a kezemben pihenő dobozokra Cortez.
– De ez csak Ricsinek van – fonta össze kezeit a mellkasa alatt, mire páran, akik arra vártak, hogy végre bemehessenek, fütyülni kezdtek. – Idióta barmok!
– Zsoltinak és Zsolti apjának is hoztunk pezsgőt.
– Jó, akkor bemehettek. Gyerünk, mozgás – csettintgetett Kinga dühösen, majd a mögöttünk álló srácra bámult. – Te mit hoztál?
– Ez Ricsié – emelt fel egy kisméretű dobozt. – Ezt meg a házigazda kapja.
– És ezt a virágot mégis honnan szedted?? – üvöltötte el magát, mert a fiú egy kaspós virágot tartott a kezei közt, olyat, amilyenből még három másik áll a kerítésen. Felettébb érdekes.
Cortez röhögve karolta át a derekamat és úgy húzott be magával a garázsba, ahol a Ricsi, illetve a hozzá közeli személyek álltak, csendesen. És nem túlzok, ha azt mondom, hogy tényleg csak a közeli ismerősök voltak jelen, mert a volt osztályunkon, Karcsin, Katán, Kittin és Flórán kívül konkrétan senki nem volt a garázsban.
– Naa, minden rendben a paradicsomban? – kapta felénk a fejét Macu, mire pirospozsgás fejjel mosolyogtam rájuk.
– Aha – biccentett Cortez. – Nehéz menet volt, de megérte – nyomott puszit a homlokomra, az én hasamban pedig tombolni kezdtek a pillangók. Vagy bomlani. Részletkérdés.
– Boldog születésnapot, Ricsi! – léptünk oda hozzá mindketten, ő pedig meglepődve pislogott vissza ránk. Kezeimet a nyaka köré fontam és szorosan lehunyva szemeimet, arcomat a The Offspring-es pólójába fúrtam.
– Kösz Ren, tényleg – nyomott egy gyors puszit a hajamba, aztán elvette a dobozokat, lepacsizott, illetve 'vállazott' egyet Cortezzel is, aztán elkezdte bontogatni az ajándékát. – Azannya'! Ez..Hű, kösz – pislogott fel ránk, mikor a kis emelvényen ülve forgatta a cd-ket (igen, végül többet vettünk, mert Cortez látott egy 'ez jó játék, ennek biztos örülni fog!' számítógépes játékot, amit mindenképpen el akart neki hozni. Aztán meglátta a hajpántot és kérdőn emelte fel. – És ezt Emónak vettétek?
– Nem – felelte Cortez, nehezen visszatartva a röhögést. – Neked. Akkor a hajad, hogy az förtelmes. Szóval gondoltuk, hogy ne lógjon a szemedbe tanítás közben, ez praktikus lehet.
– Jól van. Legalább neked is van?
– Nincs, de vehetsz ezt születésnapomra és lesz közös outfit-ünk – nevette el magát végül Cortez, vele együtt pedig Ricsi és mi minden. Aztán amikor megtörtént az ajándékozás, Kinga teljesen elveszítve a fejét bejött a nappaliba, mögötte pedig a rengeteg kint ácsorgó ember is megtalálta a buli helyszínét, Zsolti a tőlünk kapott mindkét(!) pezsgős üveget a kezében tartva felordított, hogy:
– Kaja, pia, minden a konyhában, találjátok fel magatokat emberek! Most pedig BULI VAAAN!
Cortez a megbolydult tömeget nézve rökönyödött meg teljesen, a derekamra simította a kezét, csókot nyomott az ajkaimra és félrevezetett az embertömeg közepéből, oda ahol Ricsi és Virág ácsorogtak teljesen szerelmesen nézve egymásra.
– Hát – sóhajtottam, elnézve ahogy Kinga Andrist és Robit kergeti két dobverővel, a két cucc-mániás folyamatosan kamerázza az egy ütemre ugráló embereket és ahogy Jacques elhűlve próbálja kitalálni, hogy hogy juttassa majd be középre a tortát, amit Ricsinek készített. Nehéz menet lesz, az egyszer biztos. – Ezek a bulik mindig is ilyen őrültek voltak, és valószínű, hogy mindig is ilyenek maradnak.
– Aha – biccentett Cortez pimasz mosollyal az arcán.
– Mi az?
– Egy bulit azért mégis sikerült kihagynod – döntötte a hátát a falnak, kezeivel szorosabban vonva magához, én pedig pironkodva lesütöttem a szemeimet.
– A dühös, magyar Avril nem hívott meg – tártam szét a karjaimat, majd az arcára simítottam az ujjaimat. – De attól függetlenül mindig írtam.
– Akkor is örültem volna, ha ott vagy.
– Na, jó – fújtattam bosszúsan, de ajkaimon egy tagadhatatlan mosoly játszott, Cortez pedig szintén elengedte magát és felnevetett. – Maradjunk annyiban, hogy kvittek vagyunk.
– Kvittek?
– Azok, bizony – bólintottam, teljesen beleélve magam a jelenleg kialakult vicces helyzetbe. – Az a tizedikes szilveszter simán kiüti azt, hogy nem voltam ott a bulidon.
– Hm. Ebben van valami..
– Persze, hogy van! – feleltem boldogan.
– Na, és emlékszel még, hogy milyen volt az a szilveszter?
– A balhét leszámítva csodás – pislogtam elérzékenyülve, ujjaimmal pedig gyengéden végig simítottam az arcán.
– Akkor engedd meg, hogy visszavigyelek oda – hajolt hozzám egyre közelebb, alig hallhatóan motyogva a szavakat. – Így február tizennegyedike alkalmából – tette hozzá teljesen hirtelen, én pedig hangosan felnevetve hagytam, hogy az érzelmekkel teli csókjának köszönhetően visszaugorjunk pár évet, Budapest valamelyik sötét utcájába, ahol életemben először csókolt meg.
– Na jó, gerlepár, most már ideje foglalkozni az ünnepelttel is!
Ricsi összefont karokkal állt meg mellettünk, Virág pedig megállás nélkül ugrált, mert Macu egy oan nagyon jó zenét tett be, hogy arra aztán muszáj táncolnunk. És mi táncoltunk. Egész este, aztán pedig éjjel, végül még hajnalban, takarítás közben is volt, hogy Virág elkapta Kingát, majd engem is és addig nem hagyott minket békén, amíg nem táncoltunk vele.

| Cortez: 5/5** – jaj nekem. létezik, hogy tényleg mindennél jobban szeretem? lehetséges ez?? (L)
| Kinga: 5/5 – akinél nem volt ajándék a házigazdának, azt képes volt haza küldeni, hogy hozzon valami ajándékot. mi pedig a garázsban állva szakadtunk a röhögésen. egyértelműen Máday mini, illetve rémisztőbb másik változata.
| Ricsi születésnapja: 5/5* – rég volt, hogy így összejöttünk volna, hihetetlen jól telt a nap, este, éjszaka, minden.
| fáradt vagyok: 5/1 – Cortez már rég húzza a lóbőrt, én viszont még mindig a konyhában írom a naplómat, de leragadnak a szemeim. azt hiszem ideje lenne aludni menni... Jó éjt.