x--- Zoe Fable ---x

Hajamba túrok és egyszerûen legszívesebben a padba verném a fejemet. Anatómia és Neurológia... leírok minden, amit tudok. Tényleg mindent. Igyekszem... teljesen csend van, mindenki koncentrál. Hatodik félév... ide akartam kerülni. Majdnem összejött. Soha semmisem úgy jön össze, ahogy akarnám. Ötödik félévben kezdek. Fél év alatt bepótolok minden hiányzót, ami nem lenne meg. A hatodik félév már színtiszta gyakorlat. Szóval... gázos. Egy kicsit. Például Anatómiából és Neurológiából az elsõ féléves szinten tartok. Személyiség fejlõdésbõl megcsináltam mindegyik félévet. Filozófiatörténetbõl is, valamilyen szinten jó volt az életemben Zayn legalább. Zayn... talán, ha nem járok inkább futni, vagy nem bambulok otthon a falra, akkor most jobban menne ez. Ha nem olvasgatnám a dolgokat Geneváról és róla. Ha nem nézném a twitterét... ha nem lennék szomorú emiatt. Nem hívtam fel azóta. Nem ment. Nincs mit mondanom neki, õ pedig nem keresett. Talán így van jól.

- Ms. Andrew! - szólal fel szigorúan a professzor. - Még egyszer meglátom, hogy lefele nyúlkál és rögtön foglalhat másik idõpontot a dolgozatra! - hangja éles, mindenki átgondolja a puskázás lehetõségét, és mindenki rögtön el is veti. Automatikus vizsgaismétlés, ha puskázáson kapnak. Elõször ingyenes, utána már fizetni kell a következõ pótvizsgákért. De akkor is csak három esélyed van még. Kihagyott vizsgákért is fizetned kell. Lóghatsz, ha akarsz az elõadásokról, de megvan mikrõl. Néhány nagyon szigorú, van, amirõl csak három elõadást hiányozhatsz és annyi. Nem érdeklik, miért hiányzol. Betegség, halál, lógás... három óra, és ismételheted az egész félévedet abból a tantárgyból. Szeretetteljes. Telefonom rezegni kezd, nyelek egyet és óvatosan megnézem ki az. Zayn... mi a picsa. Megmondtam neki, hogy amíg én nem hívom, addig õ se! Alsó ajkamat kezdem rágni, itt nem lehet megkérni a tanárt, hogy engedjen ki csak egy gyors telefonálásra. Itt ilyen nincs, és kurva nehéz hozzá szokni. Mit akar? A rezgés megszûnik, fellélegzem. Páran néztek csak rám, nem sokan. Beírok egy választ, random, jobb ötletem már nincs rá. Végül is, majdnem mindenhova írtam valamit. Még van fél órám a ZH-ra. Addig csak megtippelem fejben a többit is, nem? A Déjá Vu neurológiai betegség-e vagy sem. Hogyan mûködik? Errõl rémlik valami... kár hogy nem sok. Azt hiszem az... Leírom, hogy az egyik szembõl néhány.... ezred vagy század másodperccel? Legyen ezred... szóval az egyik szembõl pár ezredmásodperccel elõbb érkezik a látott kép az agyba, mint a másikból. Oké, ez jó válasznak tûnik. Miért is ne?! Legyen ez a jó válasz, kérlek... felsóhajtok saját szerencsétlenségemen, holott már csak két kérdést kéne kitalálnom magamtól. A telefonom ismét rezeg. Ajkaimat összeszorítom, oké... hajrá... felállok, vállamra kapom a táskámat, a tollat csak beleszúrom a gatyám zsebébe, magabiztosan vonulok végig a sorokon. Egy hétig kizártam az életembõl és nem tudom titkolni a remegõ végtagjaimat, mikor hirtelen most felhív. Miért hív?! Érzem, ahogy végig nézik sokan a kivonulásomat. Fõleg a tanár. Lerakom az asztalára, kérdõn néz rám.

- Fontos telefon - nyögõm ki zavartan, míg kezembe fogom a készüléket. Biccent nekem, de már a dogámat szemléli. Kivonulok és felveszem. - Mivan?! - kérdem idegesen.

- Neharagudj én csak... szóval, hogy...

- Zayn most hagytam ott a ZH-mat Anatómiából és Neurológiából szóval, ha csak azért hívtál, mert...

- Nem! - vág közbe. - Sajnálom... - halkul el.

- Mi a baj? - kérdem felsóhajtva.

- Harrynek szerintem pánikrohama van - hadarja el.

- Mi? - kérdem értetlenül.

- Csak fõpróba van és rosszul lett, alig kap levegõt és...

- Add neki a telefont és nyugodj le - kérem õt higgadtan. Hallom, hogy valamit motyog, gondolom oda adja neki. És amikor meghallom a zihálást már tudom, hogy odaadta neki. - Kukucs! Zoe Fable vagyok, tudod a csaj akit Zayn kúr - kezdem bevezetésnek. Hallom, hogy kissé felröhög. - Szóval, figyelj rám. Hunyd le a szemed - kérem õt mire én is azt teszem, amit mondok. - Vegyél egy mély levegõt, nem baj, ha szaggatottan megy és csak szájon elõször. De próbáld orron, szájon ki. Ismétled. Egy... kettõ... be.... három... négy... öt... ki - számolok neki lassan. - Igazából csak a szobádban vagy, minden tiszta laza. Hallod, hogy a nõvéred énekel, de a hangja borzalmas. Érzed, hogy lent kezd égni a sütni a konyhában. A derekadat nyomja a takaró gyûrõdésese - sorolom neki egyszerûen. Biztos van rajta olyan szar... ami ott hátul van. Ha fõpróba, akkor kell lennie, nem? Nem tudom mi annak a neve. Zayn már biztos közbe szólt volna. Port? Nem tudom! Zayn mesélte, hogy van egy nõvére. Nem tudom, hogy jó-e a hangja vagy sem. De minden tesó baszogatja a másikat ezzel. A süti mindig odaég, nincs olyan, hogy sohasem. Hallom, hogy a légzése lassul. - Ajánlok egy kis kevéske alkoholt, nem sokat, csak épp, hogy egy keveset. Vagy sok vizet. És a légzés gyakorlatoknak nézz utána - adom a tippeket továbbra is majd kinyitom én is a szememet. Páran vannak a folyóson, mindenki siet. Nagy a nyüzsgés. Vizsga idõszak van...

- Köszönöm Zoe - nyögi ki fáradtan, kissé száraz torokkal.

- Semmiség, köszönd meg úgy, hogy kinyomsz és nem kell beszélnem Zaynnal - hadarom el neki. Õ felnevet.

- Nézd az adást, szia - majd kinyom. Zsebembe süllyesztem a telefont és csak ott állok megtámaszkodva a falnak pár percig. Nehéz rávenni magam, hogy el is induljak. Kiérek az udvarra és valahogy máris jobban érzem magam. Tömeg... még mindig nem nekem való. Az elsõ kávézóba beérek és már le is vágódók egy asztalhoz. Egy hét... ennyi ideje járok be elõadásokra, ennyi ideje vagyok hulla, egy ideje nem beszéltem Zaynnal és ennyi ideje futok mindennap, majd tanulok. Egész jól bejött eddig.

- Hello, mit hozzak? - néz le rám Matt mire megdörzsölõm az arcom.

- Valami nagyon kávés, nagyon csokis, nagyon finom dolgot - nézek fel rá könyörgõen.

- Rendben, az ikreknek mit? - kérdi megtámaszkodva az asztalomon.

- Ahogy õket ismerem ugyan azt, mint nekem, akkor talán nem az enyémet isszák - motyogom fáradtan.

- Okés - mosolyog rám és már el is tûnik. Elõveszem az egyik könyvem és olvasni kezdem a sorokat. Vizsgák vizsgákkal fûszerezve. Hatszor futom át ugyan azt a sort... nem értem. Nem figyelek rá. Ismét elolvasom, a fejemben kimondom lassan a szavakat, de nem. Nem figyelek rá. Felhívott. Idegesen csapom össze a könyvet majd dobom az asztalra. Fejemet lehajtom és tenyereimbe temetem arcomat, míg könyökömet megtámasztom az asztalon. Kissé belehörgõk, halkan... de nem bírom ki, hogy ennél halkabb legyek. Legszívesebben ordítanék. Felhívnám, de nem hívom. Elõveszem a telefonomat és a névjegyek között keresgélek... végül rányomok egyre.

- Hello - köszön bele lazán.

- Fel akarom hívni Xav - nyögõk fel homlokomra simítva tenyeremet, de tovább tartva a fejem... túl nagy súlynak bizonyul jelenleg

- Hívd - neveti el magát.

- Nõi büszkeség - morgom neki.

- Utaljak neki, hogy hívjon fel? - tovább nevet, legalább õ.

- Hívott... Harrynek pánikrohama volt, nem tudom. Segítettem neki, de Harry kinyomott mielõtt visszaadta volna neki a telot. - hadarom el neki, míg fejemet hátra hajtom a szék támlájának. - Én kértem rá! - teszem hozzá rögtön.

- Nos... utaljak neki rá? - kérdez rá másodjára is.

- Ne! - nyögõk fel.

- Szóval felhívtál engem, hogy ne õt? - sóhajt fel.

- Szeretlek - motyogom.

- Én is, hívd fel - közli lazán.

- Megcsalt - motyogom az asztallapot piszkálva.

- Csók volt csak - hangján hallom, ahogy mosolyog...

- Csak - morgom idegesen.

- Te is csókolóztál már mással - nevet ismét.

- De akkor õ is! - hördülök fel, mintha sértve érezném magam.

- És te nem smároltál senkivel aznap este?

- Nem.

- Nem?

- Nem Xavier! - förmedek rá idegesen.

- Hmm... hívd fel - egyszerûen lefejem az asztalt. - Oké, akkor én hívom fel, szerencsétlenek vagytok - majd kinyom. Még mielõtt tiltakoznék. A telefont lerakom az asztalra. Matt lepakolja azokat a nagy kehely valamiket. Villantok rá egy erõltettet mosolyt, majd a telefonomat kezdem szuggerálni. Aztán rezegni kezd. Nézem, ahogy az asztal széle felé közeledik. Látom rajta a nevét. Majdnem leesik... én elkapom, aztán felveszem. A fülemhez emelem, szaggatottan szívom be a levegõt. Nem mond semmit, még én sem. Nem tudom, mit mondjak... köszönjek?

- Bocs a ZH miatt - kezdi halkan.

- Úgysem tudtam volna már többet - felelem a pólóm alját húzogatva.

- Jól ment? - kérdi bizonytalanul.

- Azt hiszem... talán... nem tudom - nyögõk fel.

- Jól vagy? - jön a következõ kérdés. Nem felelek semmit. Nem tudok mit. Talán... - Sajnálom - gyenge próbálkozás tõle, gyenge hanggal.

- Tudom. - néma csend. Figyelem a perceket a falon függõ órán. Egynél kezdek zavarba jönni, kettõnél már kellemetlenül érzem magam, háromnál már kínos, négynél már inkább mérges vagyok...

- Szeretlek - szemeimet lehunyom, jöhetett volna az öt e-helyett. Nem tudok mit mondani. - Tényleg Zoe, sajnálom azokat, amiket... mondtam. Vagy tettem, én csak... - nem fejezi be. Nem akarom, hogy befejezze. Õ se akarja befejezni.

- Én is mondtam dolgokat.

- Szóval... gyûlölsz? - nevet fel kissé feszülten.

- Talán - mosolyodom el.

- Az jobb, mint a biztos igen - sóhajt fel.

- Csak csók volt? - kérdem, ahogy a poharat kezdem forgatni.

- Smár - helyesbít ki. Elfintorodom... remek. Legalább már õszinte. - Nem, nem volt olyan túl jó - neveti el magát. - Jó volt a buli?

- Az. De nem smároltam senkivel - gondolom csak amiatt kérdezett rá.

- Hajrá, mond ki - sóhajt fel.

- Mint te - nevetem el magam. Õ is nevet.

- Harry köszöni, meg a srácok is és a stáb is - könnyedén közli. Mintha nem telt volna el nap, hogy nem beszéltünk volna.

- Semmiség - zavarban vagyok a köszönetnyilvánításoktól. - Hogy mennek a próbák? - kérdem elterelve a szót.

- Jól. Röhögve. Liam sokat énekel, ami jó, senki másnak nincs kedve énekelni csak Harrynek még néha. Rám maradnak a magas hangok. És a visszhang mester is én lettem - neveti el magát.

- Mit énekeltek este? - kérdem mosolyogva.

- Titoktartás élet - nevet fel.

- Pöcs vagy - sóhajtok fel.

- Miért érdekel? - kérdi komolyan.

- Harry azt mondta nézzem meg - közlöm lazán.

- Mondtam én, hogy még megverem - halkan nevet, kissé mérgesen.

- Szóval?

- Semmi extrát, tényleg - hangja könnyed. Elhiszem neki.

- Akkor miben más?

- Én választottam.

- Te?

- Én.

- Nézni fogom, ugye tudod? Nem hagynám ki, csak mert utállak - nevetem el magam.

- Gondoltam, idióta és makacs vagy.

- Az - egyezek bele.

- Tényleg szeretlek. Túlságosan is - olyan szenvedõs a hangja hogy torkom elszorul.

- Átérzem... - halkan mondom, nem tudom ennél jobban azt mondani neki, hogy én is.

- Szóval... együtt maradunk? - kérdi félve.

- Te mit szeretnél? Gondolkodj el rajta tényleg, könyörgöm! - nem akarom, hogy rávágja. Tudom, hogy rávágná.

- Jobb veled, mint nélküled.

- Édes - nevetem el magam.

- Te is az vagy - vágja rá.

- Ezen a korszakunkon túl vagyunk - motyogom zavartan.

- A flörtölõsön? Visszahoznám - neveti el magát.

- Hagyjuk inkább - röhögõm el magam én is.

- A flörtöt vagy a kapcsolatunkat? - komorodik el.

- A flörtöt - mosolyodom el.

- Életem értelme vagy - nyögi ki.

- Te is az enyémé, jó szar életem van - sóhajtok fel drámaian.

- Mennem kell - még mindig nevet, élvezem a nevetését.

- Nekem is... Hello - köszönök el tõle, ahogy meglátom az ikreket az utcán.

- Szeretlek - hadarja még el.

- Én is szeretlek - aztán kinyom. Felsóhajtva rakom le magam mellé a telefont. A srácok nem vettek észre semmit, ez jó. Amúgy sem szívesen osztok meg velük ilyeneket. Az imádatukat is kifejezik, ahogy meglátják a már kirendelt kelyheket. Elkezdem én is inni, végre. Kifaggatom õket a napjukról, a vizsgáikról. Ahogy õk is engem. És akárhogy próbálok rájuk figyelni fél szemmel a kávézóban lévõ tévét nézem, amiben elkezdõdik az X-factor. Többen is nézik. Larry a háta mögé pillant, majd egy "most komolyan?" pillantással vissza rám. Vállamat megrántom, ahogy a szívószálat kezdem harapdálni. Aztán õk jönnek, én pedig kissé összehúzódok. Mindketten hátra fordulnak, kérik, hogy hangosítsák fel. Én a fejemet rázom, de megteszik nekik. A kisklippen benne van Harry rosszulléte, a telefonálás, hogy kiborul. Hogy mindenki kiborul.

- Közöd van ehhez? - ahogy elkezdik a mondatot én úgy vágom rá, hogy talán. Õk nevetnek, én mosolygok. Aztán elkezdik.

- Kibékültetek? - kérdi Lau.

- Valami olyasmi - vonom meg a vállamat.

- Hülye vagy - legyint le engem.

- Tudom - nevetem el magam. Hallgatom a szöveget... õ választotta. - Végeztem... - nyögõk fel, ahogy nézem amint a kamerába énekli a sorokat...

- My life would suck without you

Az életem szívás lenne nélküled - most már értem a visszhang mester kinevezést.

- Menthetetlenül hülye vagy - sóhajt fel Larry is, míg visszafordul.

- Nem mondtam soha sem, hogy nem - vonom meg a vállamat.

- Megcsalt - néz rám értetlenül.

- Meg is fog még - hajtom hátra a fejem.

- Akkor?! - csattan fel Lau.

- Helyezzük õt tabutémára, jó? - kérem halkan, míg a szívószállal kezdem kevergetni a pohár alján maradt kis löttyöt.

- Jó - vágják rá egyszerre. Eleresztek egy féloldalas gyors mosolyt, aztán még utoljára felnézek a tévére, hogy lássam õt...

- De még hozzá tenném, hogy le is tagadja az életét. És mostantól kussolok! - rázza meg a fejét Larry. Letagadni... ezt nem mondanám. Csak nagyon... nagyon titkosította a faceet. Még a prof képe sem látszik azoknak, akik nem az ismerõse. Csinált egy másikat, amin a rajongok jelölik be. A twittere is új. Õ egy új Zayn Malik. Megbeszélte a családjával ezt, a barátaival, velem is. És örülök ennek. Így nem tudnak rólunk a rajongók. Én nem akarok médiasztár lenni. Elég, ha Õ az. Csak annyit tudjanak róla a rajongók, amennyit õ is akar, hogy tudjanak. Ha ebbe mi nem tartozunk bele, az nem baj. Egyelõre nem is kell... a rajongóik örültek. Az elsõ élõ show után már megörülnek értük. Louisnak egy csomó répát küldtek, mert azt mondta szereti.... egy hét telt el. És már több százan vannak. Ijesztõ... túlságosan is az. Legalább is nekem, nekik ez jó. Nem?