Magam elé bámulva hallgatom a Goriot apó elemzését az irodalomtanáromtól. Pár ember válaszolgat, én pedig csak meredek elõre. Tudom, ezeket már mind tudom. Ez mind csak vélemény nyilvánítás. Egy idióta irodalom óra helyett nekem most inkább magyar fakton kéne lennem. El kell most már intéznem a sulival az egyetemet. Ez még csak a második hét az iskolából, én pedig úgy érzem, ez nem lesz ide elég... Muszáj többet tanulnom, így nem fogok tudni emelteket lerakni!

- Csöngessenek már ki - nyög fel mellettem Chris, ahogy fejét hátrahajtja.

- Csak te akarsz fizika órát, senki más - nevet fel halkan Sonja, ahogy elõrenyúl és összeborzolja Chris haját.

- Jogos - motyogom oda.

- Én szünetet akarok - fejeli le a padot Do.

- Ez még csak a negyedik óra, mit hisztiztek? - szól át hozzánk Panny, a mellettünk lévõ padból.

- Hozzád ki szólt? - néz rá értetlenül Chris, mire én elmosolyodom és megrázom a fejem. Oldalra nézek a nagy röhögésre és szemöldököm összeráncolom, ahogy azt nézem, hogy Milo egy kalapáccsal üti be éppen a szöget a padba.

- Ti is azt látjátok, amit én? - kérdem meg hátra fele a lányokat, de szemem nem tépem le a srácról... Ash felröhög, nekem pedig felkeveredik a gyomrom, ahogy ránézek. Utálom ezt a gyereket. - És csodálkoznak, hogy le akarok lépni innen - motyogom magam elé, ahogy a srácok felröhögnek remekmûvükön; miszerint egy könyvet odaszögeltek a padhoz.

- Te inkább ne gondolkozz, nem áll jól - villant rám egy fintort Ash.

- Komolyan, mást már nem tudsz mondani?! - kérdem értetlenül.

- Psszt! - szól rám, mire idegesen magam elé meredek és veszek egy mély levegõt. Mióta visszajöttünk a suliba, ezt csinálja. Vagy lepisszeg, vagy rám szól, hogy ne gondolkodjak. Inkább már meg sem próbálok aktív lenni az órákon, könnyebb így, mint, hogy õt hallgassam és a szar beszólásait.

- Világi nyomorék vagy, Ashton - szól oda hozzá lekezelõen Chris, mire elmosolyodom. Az ajtó kinyílik, nem kopognak rajta. Értetlenül néz oda az osztály és a levegõ megfagy, ahogy az igazgatóhelyettes körbenéz rajtunk.

- Nem csináltam semmit! - szólal meg rögtön Bob, mire a többiek elröhögik magukat.

- Zoe Fable, ki tudnál jönni? - kérdi, ahogy megállapodik rajtam a tekintete.

- Mit csináltál? - néz rám értetlenül Kat, ahogy elhaladok mellette zsibbadó szívveréssel.

- Semmirõl sem tudok - súgom vissza neki, ahogy kimegyek a terembõl. A nõ becsukja mögöttem az ajtót és vesz egy mély levegõt. Lehet az egyetemrõl hívták.

- A nõvéred most hívott. Sajnálom, hogy nekem kell ezt közölni, de azt mondja, hogy Roland meghalt - mondja halkan, én pedig elkerekedõ szemekkel nézek rá. Roland?! Nan pasijának a bátyja.

- Mi?! Hogy?! - kérdem meg hangosan, ahogy egyszerûen leülök a hosszú, falba épített padra mögöttem. Roll meghalt?! Roll?! Roll, akinek van egy négy éves gyereke? Aki elszokott vinni drifftelni a városba? Roll, aki drogot terít és Roll, akit jobban bírtam, mint a nõvérem pasiját?

- Azt nem tudom, csak ennyit mondtak nekem a telefonba. Kérték, hogy engedjünk haza, ezt a napodat igazolja neked az iskola - hangja továbbra is halk, tudom, hogy nem szívesen közölte ezt velem. Megdörzsölöm az arcom és szemeimet összepréselve felnyögök... ez nem lehet igaz! - Kihívjak valakit? - kérdi, mire megrázom a fejem.

- Nem, köszönöm - szipogóm, ahogy veszek egy mély levegõt. Végigsimít a hátamon, én pedig felállok és visszamegyek az osztályba. Mindenki végigkövet a szemével.

- Hey, mi történt? - fogja meg a karom Chris, ahogy egyszerûen leülök és mindent a táskámba söprök. Fejemet megrázom, õ pedig elenged.

- Beszélünk majd facen - hadarom oda neki. Táskámat a vállamra kapom és már ki is csörtetek. Megindulok a bejárati ajtó felé és látom, amint a nõ a portásokkal beszél, hogy nyugodtan ki lehet engedni engem. Szánakozva tekintenek rám, én pedig csak kilököm a suli ajtaját és megindulok a pályaudvar felé. Az átlagban hétperces út most mindössze két percembe telik. Hajamba túrok, amint realizálom, hogy fél óra múlva jön buszom. Egyszerûen lerogyok a padra és a kezembe veszem a telefont és felhívom Nan-t.

- Szia - szipog bele.

- Mi történt? - kérdem meg rögtön és hangom meg sem remeg. Hallom, hogy felzokog, én pedig lehunyom a szemeimet. - Nyugi - szólok neki halkan, mire kissé tényleg lenyugszik.

- Autóbaleset. Belement egy idióta pöcs és... ott meghalt. Ki kellett mennünk hozzá, láttam, ahogy folyik még a vér a fejébõl... a kocsi totálkár, érted?! Õ csak kajáért ment és... - egyszerûen újra felzokog, én pedig nyelek egyet a csomó miatt a torkomban.

- Másfél óra és érkezem, vigyek valamit? - kérdem meg elhadarva.

- Cigit, könyörgöm - nyögi ki, mire felsóhajtok.

- Oké, vigyázz magadra és nyugodj meg! Támogasd Briant! - nyögöm ki, õ pedig kinyom. Arcomat megdörzsölöm, ahogy combjaimra rakom alkarjaimat. Szaggatottan veszek levegõt, majd zsebembe nyúlok és ajkaim közé illesztek egy szál cigit. Utoljára három hete szívtam cigit. Úgy voltam vele, hogy leteszem... de hát inkább nem. Meggyújtom és beleszívok. Élvezem, ahogy a füstöt a tüdõmbe szívom, ahogy elõször kaparja a torkomat. Rég volt, hogy elszívtam már egy szálat és most mindennél jobban esik. Újra ajkaim közé szorítom a szûrõt, a vége pedig felparázslik. Mély levegõt veszek, ismét letüdõzöm, túl jó. Túlságosan hiányzott. Telefonom névjegyei közt keresgélek. Mély levegõt veszek és kitörlöm Roll nevét... már úgysem fog kelleni. A keserû szájíz elönt, talán a cigitõl, talán a szomorúságtól. Holott még azt sem tudom, mit érzek. Senkim nem halt még meg, és... van egy kisfia... mi lesz vele? Milyen lenne, ha az én testvérem halt volna meg? Szemeimbe könny szökik, ahogy ledöbbenek az érzésen... még a levegõ is megakad arra gondolva, hogy Li, vagy Nan meghal. Számba harapva, a könnyeimet visszatartva nyomok rá Zayn nevére. Fülemhez emelem. Szemeimet lehunyom, hallom, ahogy kicsöng. Gondolom gyakorolnak Simonhoz. Azt se tudom, mikor mennek most már oda tényleg az élõ show miatt... semmit sem tudok már.

- Hello - szól bele vidáman, én pedig remegve beleszívok a cigimbe és képtelen vagyok még megszólalni. - Zoe? - kérdi másfajta hanggal rögtön.

- Mizus? - kérdem meg õt könnyedén.

- Most nem igazán érek rá - nyög fel, én pedig szemeimet lehunyom. A cigimbe újra beleszívok és érzem, ahogy kibuggyan az elsõ könnycseppem. És nem tudom, ki miatt. Zaynért, vagy Rolandért.

- Oh, értem. Bocsi - mosolyodom el, csak, hogy a hangom is könnyebb legyen. - Akkor hello, majd beszélünk - hadarom el neki, õ pedig nem szól semmit sem pár másodpercig. Aztán kinyomom, max elköszönt volna már... és magamban is eltudok képzelni annyit, hogy kinyögi, miszerint hello. Felszállok a buszra, oda fele magam elé dobom a cigit és rálépek. Levetõdöm az egyik kettes ülésbe és fejemet az ablaknak hajtom. Lerázott, Zayn lerázott, pedig telefonhívás vészhelyzetre van. Telefonomat újra feloldom, belelépek a facembe és máris látom, hogy az üzenõfalamon szinte mindenki megosztja a Roland emlékére szolgáló dolgokat. Képeket, pár idézetet. Én viszont nem, ezeket nem tartom fontosnak. Kapok egy meghívást egy csoportba, ami az emlékére szól, ehhez csatlakozom, csak ehhez. És csak azért, mivel Nan hívott meg bele. Mikor történt ez, hogy már ennyire mozgolódik mindenki és én miért csak most szerzek tudomást errõl?! Fülesemet elõveszem, a zene a fülemben pedig rögtön üvölteni kezd. Fejem az üvegnek hajtom és szemeimet lehunyom. Nem akarok gondolni semmire. Nem akarok arra gondolni, hogy kaparom össze Nant és Briant. És úgy mindenki mást. Telefonom csörögni kezd, mire rögtön felveszem, elvégre... Nan az. Kire számítok, ki lehetne?

- Igen? - kérdek bele lágyan.

- Tudom, hogy nagy kérés, de nem tudnál beugrani árajánlatokat kérni egy boltba? - kérdi halkan, mire elfintorodom.

- Milyen boltba? - kérdem meg félve... nem akarom én ezt.

- Temetõ, sírhely kéne és hogy mennyi egy koporsós temetés. Átküldöm a kérdéseket, megtennéd? Li éppen azt intézi, mikor kapjuk ki a... testet. Brian összetört és az anyja is... én meg... - elbõgi magát újra. Nekem pedig nincs szívem nemet mondani, nem mondhatok nemet.

- Persze, küld el õket sms-ben - egyezek bele rögtön, mire elszipog egy köszönömöt és ki is nyom. Hát, akkor majd egyel elõbb szállok le. Ott a temetõ... be tudok menni megkérdezni, elvégre nem teher. Ennyit megtehetek. Az sms megjön és a gyomrom fordul egyet, ahogy átolvasom. Valahogy túl bizarr ez. Valamikor reggel meghalt és még gyászolni sincs idõ, már ilyenekkel kell foglalkozni. Ilyen kérdéseket kell feltenni... nem... ez nem jó. Remegõ lábakkal állok fel, hogy jelezni tudjak a buszon. Megáll és én habozok leszállni, mégis lefelé lépdelek a lépcsõn. Fel sem nézve megyek át a zebrán és még soha sem voltam ilyen nyugtalan, amikor a temetõbe kellett belépnem. Alapvetõen szeretem a temetõket, békés és nyugodt helyek. Az emberek visszafognak itt mindent, van, amit tiszteletben tartanak. És ez az a hely. De amikor egy ismerõst kéne ide eltemetned és ezt elintézned, az... az nem éppen megnyugtató. Fel se fogom, mit teszek, mikor bekopogok az állítólagos irodába. Többször mentem már el emellett az épület mellett, de soha nem hittem volna, hogy egyszer be is kopogok. Pedig minden porcikám tiltakozik most ez ellen. Roll meghalt és ezt képtelen vagyok felfogni. Az agyam nem tudja feldolgozni, hogy õ többé nincs. Konkrétan nincs. Megmásíthatatlanul. Benyitok, egy szõke nõ felnéz rám. - Jó napot - köszönök kissé megremegõ hangon, mire rám mosolyog.

- Segíthetek? - kérdi, de mosolya olyan ellenszenvet kelt bennem. Pedig nem az õ hibája, csak ehhez a munkához mosolyogni... nem. Ehhez nem illik a mosoly. Aki idejön, undorítónak találja a mosolyt.

- A nõvérem barátjának a bátyja elhunyt és koporsós temetést szeretnének. Ehhez szeretnék pár dolgot kérdezni - erõltetem meg magam a beszédre, de hangom olyan vékonynak hat, hogy még kellemetlenebbül érzem magam.

- Árajánlatot is szeretnél? - kérdi meg elõvéve egy lapot, ahogy feláll az asztala mögül.

- Igen - biccentek neki.

- A koporsós temetés már biztos? - néz rám hátra, ahogy int a kezével, hogy kövessem.

- Igen - mondom a hátának, amikor a telefonom megszólal.

- Csak nyugodtan - legyint nekem, mikor én Zayn nevét bámulom. Mély levegõt veszek és felveszem.

- Nem hívsz te csak úgy és én sem vagyok abban a kedvemben, hogy elhiggyem, hogy csak úgy hívtál... - hadarja el rögtön, mire elmosolyodom, gúnyosan. Már mindegy.

- Zayn, lényegtelen - súgom neki halkan, ahogy belépek egy terembe, ami tele van koporsókkal. Nyelek egy nagyot és érzem, ahogy a torkom szorítani kezd. Ezekbe emberek fognak kerülni. Emberek, akik számítanak valakiknek. Emberek, akiknek ez elõtt rendes élete volt. Munka, család, barátok és hobbik. Aztán bekerülnek egy fából készült koporsóba és ennyi. Vége. A tudat valahogy megbénít, hogy az én egyik barátom is ebbe fog kerülni. Mert Roll igen is a barátom volt.

- Elõször mindenki elnémul, semmi baj - szól rám a nõ, mire bólintok, ahogy körbe nézek. - Adatokat kaphatnék az elhunytról? Na, meg persze az igények, mert ha nincs megfelelõ, tudunk csináltatni is - szól közbe, én pedig ismét bólintok.

- Elhunyt?! - nyög fel Zayn, pedig én már meg is feledkeztem róla.

- Harminchat éves... volt - nyögöm ki nehezen. - Férfi, fehér koporsó kéne. Nyitható. Úgy százkilencven magas, nagyjából szerintem nyolcvan, vagy.. kilencven kiló - hadarom el, míg a telefont leengedem magam mellé.

- Értem... - morogja a nõ és eltûnik egy másik ajtó mögött.

- Zoe! - hallom meg a telefonból.

- Már mindegy, Zayn, nem fontos. Dolgod van, megértem - hadarom el neki legalább addig, amíg a nõ nincs itt.

- Ki halt meg?! - kérdi idegesen és a csendbõl körülötte arra következtetek, hogy otthagyta a dolgát... amit nem kéne.

- Nan pasijának a bátyja. Majd beszélünk, hello - köszönök el tõle és még az elõtt nyomom ki, mielõtt belekezdhetne másba. Dolga van... megértem. Legyen. Nem ér rá... nem ér rám. Én gondoltam, hogy ez lesz, csak azt nem, hogy már most.

- Gyere! - dugja ki a fejét a nõ, én pedig követem a hideg és csöndes helyen. - A csatok színét ne nézd rajta, könnyedén tudunk rajta változtatni. Sõt, a csatok mintája is lehet más - hadarja, amint a fekete kis gombszerû valamikre mutat az oldalán. Aztán megfogja és felnyitja. Nekem pedig a szívem félre ver. Tudom, hogy Roll nincs benne, mégis arra számítok, hogy ott van. Az agyam tudja, hogy ott lesz. És ezen nem tudok változtatni, ez az érzés elnyom. - Fehér bársony, párnázott - mondja, míg a koporsó alsó részét visszahajtja. - Csak a felsõ test látszik így - mondja rám pillantva, én pedig bólintok.

- Szerintem ez jó lesz - motyogom rápillantva.

- Lefoglaljam? - kérdi, mire biccentek és már meg is indul kifelé, én pedig követem. Nincs kedvem itt maradni egyedül! Beérünk az irodába, oda, ahova eleve bejöttem. Látom, amint firkál egy lapra, én pedig a mögötte lévõ, szinte egész falat beterítõ kis térképet nézem... a temetõrõl. - A koporsós helyek a pirosak. Azok szabadok még - szól hozzám lazán, én pedig a térképet nézem. Több... ezer hely. Több ezer elfoglalt hely. Több ezer halott. Halottak, akiknek van neve, életük, családjuk, rokonaik... Úgy érzem, a levegõm elfogy, ahogy belegondolok az összesbe. Hogy mennyi ember van itt... Mennyi történet...

- Majd... késõbb.. a nõvéremék... ezt õk döntik el - nyögöm ki, míg õ rám néz és biccent.

- Itt a telefonszámom, hívjanak fel - adja oda a lapot egy kedves mosollyal, én pedig remegõ kezekkel veszem el. Elmorgok egy köszönés félét és már ki is rontok szinte innen. A hideg végigfut a hátamon, ahogy minnél elõbb szabadulni akarok a temetõbõl. Tekintetem sírkõrõl-sírkõre vándorol, számokat látok, életéveket számolok. Az idézetek semmit sem mondanak. Néhány kõ fakó, nem is látom a számokat. Valaki több ideje fekszik itt, mint ahány éves vagyok. Életek értek véget, hirtelen, vagy lassan és könyörtelenül. És életemben elõször eljutok arra a pontra, amikor a halál annyira véglegesen röhög pofán, hogy levegõt is képtelen vagyok venni... hiába mondogatom magamban, hogy õk halottak, nem tûnik akkora horderejûnek, mint ahogy valóban érzem. Halottak! A hideg kiráz, ahogy minden ember történetét el akarom képzelni, akik itt fekszenek. Ahogy arra gondolok, hány ember segített azoknak, akik itt sírtak azok miatt, akik már a föld alatt vannak. Halál... örökké tabu téma, örökké érdekes téma, örökké rejtély... röhejes. Soha nem kapunk ezekre választ. A halál olyan, ami örökké jelen lesz azért, hogy más ne lehessen örökké... Hát nem önzõség tõle?