x--- Zoe Fable ---x

Mosolygom, de csak bámulom és kevergetem az elõttem heverõ banános koktélt a kék szívószállal, míg lábam idegesen jár.

- De komoly, Mr. Chez ezt nagyon benézte - morogja Chris, ahogy beleiszik a kávéjába.

- Te úgyis természettudományra mész - vágok közbe kissé megelégelve a témát.

- Hát, mivel az atomfizikához nem kell informatika... - röhögi el magát.

- Én szerintem inkább az info szakot választom - sóhajt fel Doo.

- Én természettudomány, felejtsd el! Én és az informatika... két külön világ vagyunk - röhögi el magát Sonja, míg minden érzékszervével rákészül a sütire, amit leraknak elé. - Köszönöm - szól még a pincér után kissé felocsúdva. A Hollywell édes közege és mindennapjai lassan visszakúsznak az elmém felsõ részeire. Nemsokára iskola kezdés. Mr. Chez, az osztályfõnökünk, akin már senki sem lepõdik meg. Sem mi, sem a szülõk, sem a tanári kar. Elfelejtette a mi kis "Elõfakt" választásunkat. Igazából az osztály, amibe járunk, nem sima gimi. Nyelvi elõkészítõ, aztán máris szakosodsz egy kicsit. Vagy informatikára mész, vagy természettudományra. Nem rendes fakt, addig még van plusz egy évünk. Vagyis nekik, nekem nem biztos. A lényeg, a lényeg, Mr. Chez sikeresen elfejetett nekünk szólni errõl év végén, így most tudtuk meg, augusztus közepe táján. Maradt még úgy kõkemény öt napunk dönteni és leadni a választásainkat. Amit persze már meg kellett volna tennünk.

- Lévén, hogy az etológia érdekel, én is természettudomány mellett rakom le a szavazatomat - vonja meg a vállát Veron, egyedül õ nem gondolkodott.

- Te? - néz rám Chris, mire megvonom a vállam.

- Nem tudom, igazából mindegy - vallom be, bár kétlem, hogy ha visszakérdezne, elmondanám, hogy lehet, a Harvardon fejezem be az évet és nem is itt. Nem kell errõl tudniuk. Még nem... nekik sem. Azt hiszem...

- Hogy lenne már mindegy?! Miért lenne mindegy?! - hördül fel, mire elmosolyodom. Chris, aki már kiskora óta tudja, hogy a fizika a mindene és aki otthon van a pályaválasztás minden területében. Hány pont kell ide, vagy oda és, hogy milyen emeltek kellenek erre, vagy arra a szakra. Illetve, hogy milyen nyelvvizsgát tegyél itt, hogy kapj annyi pontot ott. És, hogy mennyi esélyed van. Mindent tud a továbbtanulásról, így én nem is töröm magam, hogy utána nézzek, csak szólok neki, õ pedig öt percen belül elhalmoz linkekkel és magyarázatokkal.

- Mindegy - vonom meg a vállam. - De szerintem info, ha már választani kell - adom be a derekam, mire Doo követel tõlem egy pacsit.

- Info? - néz rám értetlenül Sonja.

- Aha - nézek rá, ahogy elõttem ül pontosan. Fekete haja és fehéres arca olyan fura ebben a meleg sárga színnel festet szobában. De hát mit várok egy kávézótól? Sötét színeket? Szép álom.

- Nem pszichiáter akarsz lenni? - hangja értetlen, meg is értem. Egyszer kérdezték meg, mi akarok lenni és közöltem, hogy nem tudom. Valahogy mégis egyértelmû ez mindenkinek, nekem is, másoknak is. Ez érdekel és erre szánok idõt.

- Pszichológus, nem pszichiáter. Nincs kedvem az orvosihoz - fintorodom el.

- A kémiához, legyünk pontosak - neveti el magát Chris, én pedig csak megadóan biccentek neki, igaza van.

- Ezért inkább info? - néz rám felvont szemöldökkel, csészéje mögül Veron.

- Inkább info. Úgyis szeretem és az sem egy rossz irány. Na meg, az nem nehéz, amellett tudok majd tanulni könnyen, nem lesz felesleges emelt órám, mint a kémia - adom meg a magyarázatomat. Mert, ha vannak emberek, akiket nehéz félrevezetni, akkor azok õk. Jobban mondva, inkább Chris. Neki kimerítõ és pontos válasz kell mindenrõl, különben addig kérdez, amíg le nem buksz.

- A tanulás szót használtad? - röhögi el Doo magát.

- Tanulni akarsz idén? Egy majdnem bukás után szép kis terv - mutat felém tejszínhabos kanalával Sonja.

- Támogatlak - röhögi el magát Chris -, de nem teljesíthetetlen a tanulás olyan szakon, ami még jól is jönne neked. Emelt biosz, az azért eléggé jól jönne. A kémia meg... te is tudod, hogy szemöldök tartja. Az pedig victoire facile - neveti fel. Könnyû gyõzelem? A kémia emelten neki könnyû gyõzelem...

- Aztán ez még franciázik is, van valami abba a koktélban?! - kérdi Veron röhögve, mire elmosolyodom. Szemöldök, alias a kémiatanár, aki irtó jó fej, csak éppen nincs szemöldöke. Vagyis hát... van, csak nagyon... nagyon... nagyon halovány. Annyi pletyka kering róla. Valakik balul elsült tréfának mondják, valakik kísérlet közben fellépõ komplikációnak, valaki pedig csak kegyetlen genetikának. Ki tudja?!

- Igyekszem tartani a kettes szintet - hördül fel Chris. Hát igen, hiába jött ide, azt hitte, szeretni fogja a franciát. Tévedett. Utálja, de valamilyen szinten beszéli. Nem túl jól, de azért jobban, mint az átlag itteni.

- Szemöldök úgyis megadná a kegyelem kettest, ha bioszból ötös lennél. Abból meg az lennél, mellettem ülnél - röhögi el magát Veron, mire unottan ránézek.

- Faszért vagy te ennyire egocentrikus! - hördül fel mérgesen Chris. Hát igen, õk ketten egyre többet veszekednek és megértem, miért. Veron néha tényleg eléggé idegesítõ.

- Ezt a szót kitõl vetted? Zoetól? - kérdi halkan nevetve Doo, mire tekintetemet visszavezetem a poharamra és nézem, ahogy a szívószál nyoma pár pillanatig megmarad a koktélban, ahogy ide-oda húzkodom. Egy pillanat, mintha csak egy kapcsolót nyomnék meg és máris kizárom a veszekedést, ami négyük között folyik. Engem ez nem érdekel. Engem nem érdekel a szak választás sem. Az érdekel, hogy találjak valakit, aki elmúlt huszonhárom és aláírja nekem a rohadt papírokat. És nem családtag... még mindig nem kell errõl tudniuk. Majd, ha biztos lesz. Gáz lenne azt mondani, hogy talán felvesznek a Harvardra, mert akkor rögtön azt hiszik, már felvettek. Aztán jönne a pofára esés és mindenki sajnálna. A sajnálat pedig nem kell. Szóval, térjünk vissza a felnõtt problémára. Talán apuval alá tudnám íratni, ha nagyon K.O. lenne. De szerintem erre azért emlékezne, a jogi dolgokban mindig otthon volt és, ha esetleg nem is tudná elmondani, hol lakik, abba biztos belekötne, hogy õ aztán nem ír alá semmit sem. Nan és Li kilõve. Muci kilõve. Jay semmi kép. Nagyszülõk nem. Családi barátok köpnének. Nincs a közelben huszonhárom évnél idõsebb ismerõsöm. És tuti az is köpne. Egy idegennel pedig nem írathatom alá! Egyszerûen nem... és Zaynnal?... fejem felkapom és értetlenül nézek rájuk. Mindenki engem néz, én pedig csak erre a névre figyelek fel.

- Hm? - kérdezek vissza, kissé megrázva a fejem. - Bocs - teszem hozzá.

- Csak azt kérdezte Sonja, mi van a kanoddal - kezd el nevetni Doo, mire a többiek is. Telefonomat elõveszem és megnézem az idõt, na meg a dátumot is. Utoljára tegnap beszéltem vele... eléggé keveset. Nem csodálom, csak fura, hogy most nem beszélgetünk folyton.

- Hát, ha tippelnem kéne azt mondanám, hogy éppen számára egyenlõre négy idegen sráccal vitatkozik, hogy ki, mit énekeljen és, hogy ki, mit, miért nem tud kiénekelni, mert tudtommal nemsokára már majd Simon Cowell házában lesznek, hogy fellépjenek az X-factor miatt, ahol csapatba rakták - hadarom el unottan. Unom-e a témát? Nem. Egy téma, aminek köze van Zaynhoz?! Soha nem unom meg. Azt unom, hogy õk most meg fognak lepõdni, kérdezgetni fognak és nekem el kell magyaráznom mindent. - Igen, jelentkezett az X-factorba, mert rávettem, mert jó a hangja. A szituáció miatt kitalálható, hogy tovább is jutott, de aztán csapatba rakták. Négy másik sráccal. És most azon vannak, hogy valahogy bekússzanak az élõ showba, de sokat nem tudok, mivel van szerzõdés a tévécsatornával és amúgy is, vagy alszik, vagy énekel, vagy vitatkozik a többivel, hogy mit nem vesz fel, mit nem énekel és, hogy mit tud kiénekelni és mit nem - sóhajtok fel hadarásom végén, ahogy leeresztem a vállaimat és a hajamba túrok.

- Azt a kurva - reagál elõször Sonja, mire elmosolyodom és bólintok neki, miszerint egyet értek. - Nekem meg még életcélom sincs - fejeli le az asztalt és nem is nagyon akar visszaülni rendes pozícióba, ami miatt kissé megbámulnak minket, de nem hatnak meg. Mostanában annyira közönyös vagyok mindenre, hogy az már meglep... oh, micsoda irónia. De ez a tény. Egész nap általában csak agyalok. Hogy hogyan kéne tanulnom az elõrehozott vizsgákra, hogy ott hol kéne laknom, kivel kéne aláíratnom a lapjaimat. Bárcsak elég lenne egy idegen... de nem. Késõbbiekben is azé a személyé kellene és ez így gáz. De akkor sem mondom el otthon. Nem és kész.

- Még éppen feldolgozom - közli Chris, ahogy maga elé mered.

- Csak nyugodtan - legyintem õt le, hogy tegye, amit jónak lát. Doo és Veron csak maga elé mered és azt hiszem, õk is éppen az információ feldolgozásánál tartanak. Ujjaim közé csippentem a szalvétát, mintegy felesleges interakció, csak, hogy elüssem valamivel az idõt.

Evolúció. A férfiaknak csõlátása van a vadászás miatt, a nõknek periférikus látása van a gyûjtögetés miatt. Evolúciós ösztönök, amik azóta is megmaradtak. És én most éppen talán csak emiatt látom... vagy csak veszem észre, ahogy egy lány odanyújt egy pólót egy idõsebb nõnek. És talán a tudatalattim lökte felülre az információt, amire égetõ szükségem van, de az biztos, hogy hálát morgok egy olyan részemnek, amirõl nem is tudok. "A legjobb anyós". Olvasható és tiszta betûkkel virít a rózsaszín alapú pólón. - El kell intéznem egy telefont - állok fel az asztaltól és azzal a lendülettel meg is indulok kifelé, figyelmen kívül hagyva, hogy mindenki rám kapja a tekintetét. Kilépek az ajtón és a langyos szellõ máris oldalba kap. Odasétálok a szökõkút mellé és leülök az egyik kõre, aztán máris kikeresem Trisha számát. Magam elé meredek pár pillanatig. A vízsugarakkal több gyerek is játszik, amik feltörnek a földbõl. Megnyomom a hívás gombot és a fülemhez emelem, egy apró csomóval a torkomban. Egy csörgés, én pedig a tiszta kék eget nézem és a pár galambot, amik keresztül repülnek a téren. Második csörgés és zavartan elmosolyodom egy kisgyerekre, aki kacagva futja körbe a követ, amin ülök, majd visszafut az anyukájához. Harmadik csörgés és én csak igyekszem megõrizni a hidegvéremet. Negyedik csörgés... és kapcsol.

- Hello, Zoe! - köszön bele energikusan, mire elmosolyodom. Igen... fõállású szuper anya, kimeríthetetlen forrásokkal.

- Hello, Trisha - sóhajtok fel fejemet rázva.

- Baj van? - vált át rögtön komolyra.

- Nem. Mármint semmi komoly jellegû, mondjuk inkább kis akadálynak - nevetem el magam zavartan.

- Oh, hát mesélj! Ráérek - közli lazán és tudom, hogy órákat is rám szánna, ha arra lenne szükségem. Hallom, ahogy kihúz egy széket és biztos vagyok benne, hogy lazán, oldalasan lehuppan rá és megkönyökölve az asztalon, a terasz felé pillant, vagy éppen fel a falon lévõ csendéletre.

- Harvard. Voltam a megbe...

- Tudom, Zayn mesélte - vág közbe, mire megkönnyebbülök, eggyel kevesebb magyarázkodás. - Szeretnéd, hogy kiverjem a balhét, amiért nem szóltak elõre egy szóbeli vizsga miatt, amire kötelezõ lett volna idõt adniuk? - kérdi meg éllel a hangjában és képzeletben szerintem már a beszédét fogalmazza, mint egy anyatigris. Õ az, õ komolyan az.

- Te jó ég, nem! Nekem lett eddig a legjobb, szóval, amúgy nem ettõl a részétõl félek. Csak hát... én ezt itthon nem akarom elmondani. Senkinek sem, amíg nem biztos. Gáz lenne, ha besülnék. Viszont kéne pár aláírás felnõttõl és...

- Persze! - vágja rá, mire egyszerûen felnevetek. Felszabadultan... imádom õt. - De a késõbbiekben így nem lenne elvárandó, hogy...

- Hogy te írd alá a dolgaimat, amíg be nem töltöm a bûvös kort? De - sóhajtok fel kissé keservesen. - Viszont, szerintem lazán kitudnám magyarázni - teszem rögtön hozzá.

- Hagyd, természetesen benne vagyok, drágám! Gyere, amikor csak akarsz, alá írok én neked bármit! A késõbbiekben is, nem probléma egy szignó. Amúgy is, így legalább mindig lesz okod, hogy gyere - nevet fel ördögien, de a szívem azért mégiscsak inkább megmelengeti.

- Köszönöm - nyögöm ki, ahogy egy hatalmas probléma eltûnik a látóterembõl. - De komolyan, el se tudod képzelni, ez mekkora segítség, Trisha - hadarom el neki és hirtelen feldobottságomban arra leszek figyelmes, hogy a kezemmel már mutogatok, mire zavartan visszaengedem magam mellé, hogy az emberek ne nézzenek hülyének.

- Semmiség, te is tudod. Gyere, amikor csak akarsz! Akármennyi idõre, szerintem Zaynt is hazacsábítanád. Érted a szabályokat is felrúgja úgyis - kuncog fel -, de azért csörögj ránk! Akkor kiküldöm eléd Yasert! - adja rögtön az ultimátumot.

- Rendben, de ezt szerintem késõbb beszéljük meg. Nem tudom még, mikor kellene visszamennem oda - morgom kissé zavartan és kelletlenül. Nem tetszik ez a rángatós rendszer, hogy várjam epekedve a hívásukat, hogy aztán rohanjak... Így még rendes hazugságot sem tudok felépíteni itthon.

- Programod van? - kérdi és hallom a hangján a megilletõdöttséget.

- Csak pár barátnõmmel kávézunk - mondom unottan -, de nem zavarsz! - teszem rögtön hozzá, mikor leesik, miért változott meg a hangja. - Eleve én hívtalak - emlékeztetem, mire esküdni mernék rá, hogy hallok egy nagyon apró kacajt tõle.

- Rendben, akkor érezd jól magad, de hívj, ha baj lenne azért! - hadarja el a végét, mire elmosolyodom.

- És ide kocsikáztok három óra alatt? - kérdem felnevetve.

- Akár - vágja rá eltökélten.

- Jó-jó, rendben. De semmi baj sincs - röhögöm el magam. Olyan, mintha találtam volna egy anyukát, ami fura. Sõt, lelkiismeret furdalásom is van miatta, de mégis... azt tudom, hogy õt hívhatom, ha baj van. - Köszönöm - teszem hozzá még egyszer.

- Igazán nincs mit, Zoe, jó szórakozást, szia! - köszön el, én pedig csak megismétlem utolsó szavát és kinyomom õt. Felállok, ahogy zsebembe süllyesztem a telót és visszasétálok a lányokhoz.

- A híres kanod volt? - kérdi Sonja, ahogy leülök vele szembe.

- Nem, a másik - nevetem el magam, míg megiszom a maradék koktélomat.

- Azt hittem, csak Doo-nak van hét kanja egyszerre - jegyzi meg halkan Sonja, de nem ússza meg, Doo igenis hozzávágja a villáját.

- Oké, elküldtem Mr. Cheznek, hogy én természettudományra megyek - morogja Chris és maga elé csúsztatja a telefonját.

- És még négy év ebben a suliban - nyögi ki Veron.

- Miért, ha tehetnéd, már most mennél egyetemre? - nézek rá felvont szemöldökkel.

- Persze! - vágja rá rögtön.

- Ki nem? - néz rám értetlenül Chris.

- Én nem - jelentem ki hátradõlve. - Mindenbõl elõrehozott, túl sok tanulás, becsatlakozni ott egy félévbe és fiatalon bekerülni egy csomó fiatal felnõtt közé, akiknek megvoltak a gimis éveik, amik neked soha nem lesznek - motyogom magam elé meredve. Nem... ha oda kerülnének, õk is azt mondanák, nem.

- De azt tanulnád, amit akarsz és még több idõd is maradna az életre - támasztja meg a fejét Sonja.

- Egyedül, és nehéz lenne. Mi van, ha nem is ezt akarod? Fiatalon olyan idõsek között lenni? Még mindig azt mondom, nem - sóhajtok fel, ahogy hátradõlök.

- Én igent - rántja meg a vállát Sonja.

- Ahogy mindenki más is szerintem - szúrja közbe Chris.

- Ahogy szerintem senki sem, ha tényleg megkapná a lehetõséget - mosolygok rá.

- Leléphetnék anyáméktól, Zoe, igen is elfogadnám - néz rám fintorogva Sonja, én pedig biccentek egyetértésül. Õ vajon képes lenne hátra hagyni a családját a saját érdekében? Mert én egyre inkább elbizonytalanodok magamban... képes vagyok magamat elõtérbe helyezni? Ennyire?!