Fülemben a füles, ahogy ott állok a hatalmas egyetem elõtt. A zöld fû túl zöld... ennél jobban nem ordíthatna róla, hogy ez itt bizony a Harvard. Mellettem megindul a férfi, de én nem mozdulok utána. Ellenszenves, mióta megláttam a reptéren. Persze, megértem én, hogy kell mellém kísérõ, ha már elõször járok itt, de bárcsak ne egy ekkora pöcst küldtek volna...

- Jöjjön, kérem - szól hozzám, de hangja olyan nyomottnak tûnik a zenén keresztül. Így is csak a szájáról olvasom le mondanivalóját inkább. Kezem felemelem és fejem megrázom. Elõször vagyok itt, kell az elsõ benyomás. A vérvörös téglát nézem és csak állok ott pár méterre a céltól. Cél? Azt hiszem. Annak kéne, hogy legyen, nem? - Ms. Fable, kérem - szól rám könyörgõen, mire lassan megindulok felé, de nem nézek rá. Továbbra is a hatalmas egyetemet szemlélem, a rengeteg épületet. A több ezer diákot, akik úgy néznek felém, mintha tudnák, ki lennék. Talán tudják is. Belépni az ajtón... fura. Ahogy a folyosón találom magam, annyira valóságosnak tûnik az egész. És bár tisztában vagyok azzal, hogy valóságos, mégis álomszerû. Én a Harvardon... biztos vagyok benne, hogy más is érezné a poént az egész mögött. Poén? Legyen inkább irónia. Követem az öltönyös férfit, miközben igyekszem mindent megjegyezni. Telefonomat elõveszem és zenét váltok. Emiatt viszont majdnem lekésem a kanyarodásunkat a fickóval. Jobbra megyek és ahogy azt a sok lépcsõt látom, máris elmegy a kedvem az élettõl is. Nem szólók senkihez. Néznek, tudom, hogy néhány sejti, ki lehetek. Bár azt kétlem, hogy milyen "kategóriában". Honnan kéne tudniuk, hogy én pszichológiával vagyok itt és mondjuk nem... fizikával. Fogalmam sincs, milyen más szakok vannak mondjuk még itt. De tuti sok. Felsóhajtok, ahogy felnézek és csak még több lépcsõt látok. Meghalok, mire felérek... Ez a csávó meg úgy mássza meg õket, mintha észre se venné, hogy több száz fok hever már mögötte. Lehet itt edz. Bár nehezen tudom elképzelni, ahogy a híres neves Harvard épületében egy kísérgetõ ember fel-le futkos direkt a lépcsõn. Lehet, csak fessnek akar tûnni mindenki elõtt. Bár elõttem biztos nem, nem vagyunk jóba. Mármint, õ udvarias, én meg õszinte. És mivel én õszinte, ezért õ bunkó. Hirtelen dõl neki a falnak, mire értetlenül nézek magam elé, elõttem pedig egy dermedt srác áll meg, bár kissé csapzott. Az egyik fülesemet kihúzom és kérdõn nézek rá, de õ nem szól semmit.

- Bocs - nyögi ki végül, mire a férfira nézek elõttem.

- Ha kérhetném, lökd is le - felelem unottan, ahogy visszarakom a fülest és megindulok tovább elõre, kikerülve õt. Oké. Ezek szerint a híres neves Harvardra nem olyan emberek járnak, akik napi huszonnégy órából tízet minimum etikettel töltöttek eddig... Jó tudni. A férfi utolér, majd le is elõz, én pedig csak megrázom a fejem. Felõlem futhat, engem nem érdekel, mennyi idõ után érünk oda.

- Várjon itt! - morogja ide nekem a férfi, amíg õ beviharzik egy nagy ajtó mögé, én meg csak úgy ott maradok... felsóhajtva nekidõlök a falnak és végignézek az üres folyosón. Furcsa, hogy üres. Eddig mindenhol voltak. Tuti valami nagyfõnökhöz jöttünk. Lábammal dobolni kezdem az ütemet, ahogy várok. Elvégre, mást nem tudok csinálni. Azért még mindig fura, hogy itt vagyok a Harvardon... és ezt senki sem tudja. Vagyis persze, dehogynem tudják... Zayn és az õ családja. Ezzel beleértve a srácokat is, de ennyi. Az én családom nem tudja. Nem tudják a szüleim, a testvéreim, sem a nagyszüleim, vagy bármely más rokonom. Azt sem tudom, mit hisznek, hol vagyok. Mindenesetre, amíg nem keresnek, addig minden rendben van, nem? Lehet azt hiszik, még mindig Walival vagyok Bradfordban. Nem tudom, nem is érdekel. Anya lehet azt hiszi, apával vagyok. Apa, ha esetleg képes felfogni, hogy nem vagyok otthon, lehet azt hiszi, csak kint vagyok, vagy anyuval. Li és Nan pedig szintén hiheti azt, hogy, vagy mucinál tanyázok, vagy apunál. A zene átvált a csengõhangomra, én pedig rögtön felveszem... elvégre Zayn hív. És hívás még mindig csak vészhelyzetre van.

- Igen? - szólók bele rögtön, mire hallom ideges légvételeit.

- Addig oké, hogy énekelek. Esküszöm leszarom, mit és kikkel, de énekelek. Na, de hogy táncoljak, Zoe?! A faszomat azt, biztos, hogy nem! - hadarja el, mire értetlenül magam elé meredek.

- Mi? - kérdezek vissza rögtön, kicsit sem értve a helyzetet.

- Táncolni is kéne. Na, azt nem fogok. Szóval ennyi, lépek haza - szuszogja idegesen és biztos vagyok benne, hogy pedig megpróbálta a táncot már.

- Takarodj vissza, de most azonnal, Malik! - hördülök fel és még a faltól is ellököm magam idegességemben. - Na, nehogy már egy szaros tánc miatt ne juss tovább, mert esküszöm, akkor a közelembe ne kerülj! - mordulok a telefonba

- Zoe, azért van az a határ, amit...

- Leszarom! Velem is szoktál táncolni. Nem csak jó részek vannak benne, elhiszem, hogy nem akarod, de csináld! Kit érdekel, ha hülyén nézel ki? A hangod jobb, mint ahogy mozogsz, ehhez nem kell zseninek lenni - röhögöm el magam, mire hallom, hogy õ is felröhög. - Csak menj vissza, szépfiú - kérem felsóhajtva, ahogy ismét nekidõlök a hideg falnak. Fejemet is neki hajtom és szemeimet lehunyom, ahogy légzését hallgatom.

- Utállak - közli hetykén, mire elmosolyodom.

- Szeretlek.

- Kurvára ajánlom, hogy megérje, mert, ha nem érte meg... Jössz nekem eggyel - folytatja dühösen.

- Akármivel - egyezek bele, mire elröhögi magát. - Mennem kell, csak ügyesen - súgom még neki és már ki is nyomom. A férfi ugyanúgy póker arccal figyel engem, én pedig megindulok felé, ahogy telefonomat a zsebembe csúsztatom. - Jó napot - köszönök mindenkinek a szobába és igyekszem legyûrni az idegességemet.

- Hello - köszön nekem a kedves nõi hang, akivel egészen eddig telefonon beszélgettem. Legalább most már tudok arcot is párosítani hozzá. Biccentek neki külön, ahogy leülök a hatalmas bõrszékbe a négy emberrel szembe. A nõ és három férfi... a nõ, akinek még mindig nem tudom a nevét...

- Üdv - biccentek egyet és remélem, mindenki érti, hogy egységesen köszöntem.

- Szerintem tegezõdhetünk - köszörüli meg a torkát a jobb oldalt ülõ férfi. Én bólintok és várok.

- Szóval, ez itt a Harvard - mondja unottan a jobb oldali mellett ülõ, õszes hajú, sötétkék öltönyt viselõ.

- A nevem Melissa - mosolyog rám továbbra is a nõ. Visszamosolygok rá, egyedül õ szimpatikus.

- Attól, mert valamiben jobb vagy, mint az átlag, attól még teljesítened kell... - morogja a férfi továbbra is a sötétkék öltönyében, ahogy belenéz egy lapba, láthatóan olyan, mintha az aktám lenne. - Pszichológia - teszi hozzá, vagy csak egészíti ki magát.

- Rögtön gondoltam - adom az egyértelmû választ.

- Kell írnod egy felvételit, erre úgy fél éved lesz, bár így is már egy másik félév közepébe tudsz itt becsatlakozni. Amint elérte a négyes átlagot a gimnáziumban elért eredményed, felvételt nyertél valósan is. Itt raknod kell majd egy különbözetit, már ha képes vagy bekerülni - morogja unottan tovább.

- Amit elhiszünk, hogy képes vagy - mosolyog rám Melissa. - Õ egyébként Ruperth - mutat az igazán köcsög egyedre. Ruperth mellett ülõ egyed, szélen, mint megtudom pedig Vamir. És a hallgatag férfi, aki eddig nem mondott semmit, most viszont a nevét képes volt kinyögni, õ Joe.

- Persze, a lényeg... az adott alap tárgyakból egyértelmûen vizsgát kell raknod - folytatja Ruperth. - Pluszba még választhatsz a biológia, történelem, irodalom, vagy idegen nyelvû tantárgyak közül, ebbõl egy minimum emeltnek kell lennie, a másik elég középszinten - olvassa fel unottan a lapokból és bár tudom, hogy kívülrõl tartom az unalmas pókerarcomat, de azt hiszem, belül szétrókáztam az elmémet idegességemben. Egy emelt minimum?! Plusz még egy közép szinten?! És átlagban négyes felett?! Fel kell hívnom Zaynt... muszáj felhívnom Zaynt... ki kell jutnom innen! Friss levegõ kell! Ez nem fog menni! - Természetesen, ha már iderángattunk, akkor nem egy talán miatt tettük ezt meg - néz fel rám és látom szemeiben, hogy semmibe sem vesz. Neki csak egy kislány vagyok, aki talán bejuthat. - Szóval, van más megbeszélni való is. Az egyetem természetesen gondotokat viseli, így tart felkészítõ órákat is, mivel tudjuk... néhány gimnázium nem lenne megfelelõ arra, hogy felkészítsenek titeket fél év alatt egy ekkora vizsgára. Így mi adunk nektek órákat. Hol is laksz? - kérdi meg lazán, ahogy ismét a papírokba mélyed.

- Birmingham, Hagley - válaszolja helyettem Melissa, én pedig csak egy ideges mosolyt küldök felé, amivel kihasználom azt, hogy nyelek egy aprót. De a csomó nem tûnik el, viszont úgy érzem, most már legalább megtudnék szólalni....

- Jó, szóval biztosítunk neked itt lakást. Jobban mondva Cambrig területén élhetõ környezetet. A kollégiumban lesztek ti is elhelyezve, ahogy a többi ide járó diákunk is. Amennyiben igényt tartasz rá, már most beköltözhetsz, de jöhetsz szeptemberben is, ahogy az elsõ szemeszterek megkezdõdnek a többi diák számára és...

- Ez nem pont így van - vág közbe Melissa elõrébb dõlve. - Amennyiben az iskolád képes felkészíteni téged, vagy te saját magadat, akkor nem kell beköltöznöd a kollégiumba. Sõt, albérletbe is mehetsz, már ha megengedheted magadnak, ugyebár. A Harvard ezt, mint lehetõség kínálja, amit ha elfogadsz, elfogadsz, ha nem, hát nem - mosolyog rám továbbra is. Fogalmam sincs, ki ez a nõ itt, de kedvelem és nagyon remélem, hogy a közelembe marad még sokáig. Hatalma biztos van, ha így közbeszól... nem?

- Persze és a felesleges bla-bla-bla - morogja, ahogy hátra dõl.

- Elnézést, fogalmam sincs, mi a fölös bla-bla-bla - nézek rá megvetõen. Mert igen is, ez szánalomra méltó, hogy egy intézményvezetõ székében ül, legalábbis gondolom én, hogy abban ül, erre ilyen lumpalak módjára kezeli a helyzetet. Mikor tudtommal pár tehetséges gyerek választotta ezt az iskolát. Az iskola van megtisztelve általam és nem én általuk. Persze ez hülyén hangzik. De jobban kellünk mi nekik, mint õk ezt mutatják. Ez már a seggfej bébiszitterbõl is levettem. Vagy, hogy egy csettintésre átrakták a jegyemet, illetve, hogy fizetnek mindent. Ruphert jól mondja, egy talán-ért nem csinálnák ezt.

- Akkor majd elmondják õk - int kezével a másik két férfi és nõ felé.

- Na jó, akkor most kamuzás nélkül. Mi a fene ez a program, amire felvételt nyertem? - kérdem meg, ahogy hátradõlök. Rossz emberrel kezdtek ki. Pszichológia miatt vagyok itt, szerintük véletlen?

- Hogy mondod? - kérdez vissza Joe most szemöldök ráncolva.

- Egyáltalán nem biztos, hogy felvettünk, Zoe - néz rám Ruphert, mire elmosolyodom.

- Kezdjük sorba. Tudja a nevem anélkül, hogy a lapba nézett volna - nyúlok az asztalra elvéve elõle azt a pár lapot, amin az adataim vannak és minden más is... - szóval akkor gyanítom, ezek eddig is csak megjátszásra kellettek. És márpedig nem tévedek. Ez esetben képes felidézni, milyen szak miatt vagyok itt - villantok rá egy mosolyt és igyekszem nem kizökkenni az irányító szerepbõl, amit pár másodperc alatt tettem a magamévá. Vagy amiatt az apró tény miatt, hogy Melissa a száját takarva mosolyát próbálja elrejteni.

- Pszichológia, ez egyértelmû, Mrs.Fable - biccent nekem Vamir.

- Szóval, kamu nélkül is megy, vagy csináljuk még ezt? - kérdem felvonva a szemöldökömet és hirtelen úgy érzem magam, mint egy anyuka, aki a négy gyerekét dorgálja meg. És ez abszurd... túl abszurd, ha belegondolok, hogy õk itt a Harvard nagy fejesei.

- A négyes feletti átlag csupán arra szolgál, hogy motiváljunk a minél jobb eredmény érdekében. Mivel minden kategóriában három embert választottunk ki. És csak az elsõ eredménybeli kap ösztöndíjat és felvételt a tehetséggondozó programba - Joe szólal meg és meglep karcos hangja. Talán csak azért, mert eddig nem is igazán beszélt... de ahogy ezt a mondatot is kimondja érzem, hogy kirántja közönyével a lábam alól a szõnyeget... a vezetõ szerepem ezzel a mondattal süllyedt el a mély vízbe. Szinte látom lelki szemeim elõtt, ahogy a megtestesített szerepem ott süllyed a habzó tenger felszínétõl egyre lejjebb és lejjebb. - Kétlem, hogy ezek szerint megérné az eddigi kamu beszédünk, szóval, ha emiatt most nyomasztóbb neked, akkor magad okold. Nem mindig jó tudni mindent - közli szárazon az egészet, mire érzem, hogy megy fel bennem a pumpa.

- Kedves. Bár szerintem errõl a többieknek is illene tudni, nem? - kérdem meg, ahogy egyenesen Melissa szemébe nézek.

- De - feleli Vamir. - Csak nem fognak. Te is azért tudsz róla, mert ahogy látom, a pszichológia eléggé megy, ami elvárandó a szakodat figyelembe véve - néz egyenesen a szemembe és én tartom a szemkontaktust. Még akkor is, hogyha belül már saját magamnak könyörgöm, hogy álljak fel és fussak innen. - A másik két választott embernél az a különbség ebbe na szakban, hogy a személyiségük illemtudó, nem úgy mint neked.

- Megy, ez az egyetlen dolog, ami biztos. A személyiségem inkább pedig erõs, nem pedig illetlen - felelem közönyösen, mert hirtelen elkap az undor ettõl az egésztõl. Tõlük, a módszertõl... az árától, amit ezért tenni kell és az aljasságtól, hogy senki sem tud róla.

- Ez nem elég ide - néz rám Ruphert hûvösen.

- Tudja, miért elég? - nézek rá félre döntve a fejem. - Mert akárkit tudok manipulálni. Magát is... és, ha azt mondja, hogy csak ötösöm lehet egy elõrehozott rohadt érettségiben, akkor csak ötösöm lesz, mert elérem. Tudja, mi a gond? Hogy nem biztos, hogy akarom - nézek rá kissé összeszûkített szemekkel.

- Higgadjunk le kicsit, én megértem, hogy ez neked most egy nehéz idõszak lehet ismét az életedben, de...

- Ismét? - szakítom félbe Melissát.

- Önéletrajz - közli szárazon Joe.

- Nem írtam - vágok vissza egy fintorral.

- Nem azt jelenti, hogy nekünk nincs - emeli fel a hangját kissé Vamir.

- Személyi adatokkal való visszaélés? - kérdem tettetett meglepõdöttséggel.

- Na jó, rendezzük ezt le gyorsan - dõl elõre, rá az asztalra Ruphert.

- Hajrá - mordulok rá, ahogy visszadobom az asztalra a saját adataimat. Még csak beleolvasni sem akarok, mit ír a családi hátteremrõl.

- Ma itt alszol, mivel gép nem megy vissza rögtön. Adunk pár percet, hogy átgondold, hogy szeretnéd megoldani a felkészítõ lehetõségeket, illetve, hogy igénybe veszed-e a kollégiumot - hadarja el, én pedig oldalra nézek, ki az ablakon. Egy fát kezdek szuggerálni, hatalmas fa. Látszik, hogy öreg, zöld lombja nyugtatóan hat az elmémre és a szememre is.

- Meg lehet oldani az elõkészítõt levelezõ stílusban is? - kérdem meg visszafordulva.

- Hogy érted? - vonja fel a szemöldökét értetlenül Melissa.

- Mintha levelezõsként járnék ide. Pár hétvégén... vagyis héten ideutazok az órákra személyesen is részt venni. De a többit, mikor erre nem érek rá, akkor e-mailben kapnám meg, így haladva tovább - fejtem ki gyorsan. Ha õk gyorsan akarják lerendezni, el se hiszik, én mennyire gyorsan.

- Öhm, azt hiszem, megoldható - Melissa bizonytalan, körbe néz a férfiakon, akik nem igazán reagálják le. Kivéve Joe, õ bólint egyet.

- Jól van, papírmunkák lesznek majd. Postázhatjuk õket, ha gondolod. Bár a legtöbbje úgyis csak akkor lesz, ha tényleg felvesznek ide - folytatja Ruperth, továbbra is bunkó módon. Én pedig még mindig csak menekülni akarok innen.

- Nálam nem tudják otthon még, hogy esélyes vagyok erre - közlöm halkan, mire most mind a négy szempár megtisztel a figyelmével. Mindenkinek vannak megérzései. Néha elnyomjuk ezeket, pedig nem kéne. Általában az elsõ mindig bejön. Én pedig lehajtom a fejem, ahogy egyre erõsebb bennem a rohanj érzés... a menekülés. Menekülnöm kéne innen. Ez nem lesz jó. Ez nem lehet jó. Pszichológia, csábítóan hangzik. De vajon mindenki ilyen itt? Tényleg jó lesz? Valóban elmondtak nekem mindent? Azt hiszem nem és én nem is akarok errõl tudomást venni... pedig kell, muszáj! Ha elfogadom a feltételeket és mércét, amit meg kell ugranom... tutira ezt akarom? Itt valami nem stimmel! Tudom, hogy bele fogok egyezni. Tudom, hogy meg fogom csinálni, mikor felnézek rájuk. De azt is tudom, hogy lesz egy pont, mikor visszagondolok erre és azt fogom kívánni, bárcsak lett volna eszem. Bárcsak késõbb teljesen önállóan döntöttem volna egy egyetemrõl, ahova felvételizek majd, a jó idõben. Tudom, hogy el fog jönni ez a pillanat, én mégis maradok a székben. Pedig tudom... tudom, hogy most ismételten eljött egy pillanat, amikor rosszul cselekszem. Mikor lerakta elém a pincérsrác a füvet, én pedig elszívtam. Mikor nem küldtem el a fenébe Po-t, minden egyes alkalommal, mikor nem olvasok be a családomnak, hogy nem érnek semmit sem, minden egyes alkalommal, mikor tudom, mit kéne mondanom és a szöges ellentétét teszem annak. És most is tudom, valamit ez elfog indítani, de maradok, mert kell... minden döntés a személyiségünket formálja, de bennem akárhány személyiség is rejtõzik, amely megvalósulásra vár a döntéseim alapján, abban biztos vagyok, hogy mind egy dolgot ordít bennem; "Menekülj!"