- De! - mordul rám, ahogy lefogja a kezeimet.

- Hülye! - röhögök fel, ahogy lábaimmal küzdök ellene.

- De esküszöm! - nevet rám, míg csípõmre ül.

- Megbaszlak Zayn! - nézek fel rá, ahogy fejemet ide-oda húzkodom el a filce elõl.

- Úristen, Zoe, ne hagyd abba! - ordítja el magát, míg ugrál rajtam egy sort, de közben érzem, amint a filc az arcomhoz ér.

- Idióta barom! - röhögök és vergõdöm a teste alatt egyszerre.

- Nyugodj már le, Babe - röhög tovább.

- Te kis buzi, vissza fogod kapni - morgom neki, ahogy leugrik rólam és hátrál pár lépést. Felülök és a tükre elé sétálok. - Javadd - röhögök fel, ahogy megnézem az alkotását. A szeplõimet összekötve pár kis pótlással az arcomra rajzolt egy cicát. De most komolyan, tényleg, így megnézve a szeplõim egy macska...

- Mi van cica? - kérdi meg visszatartva a röhögést, mire hozzávágom a párnát. Nevetve indul meg felém, én pedig felveszem a másik párnát és azzal ütni kezdem. Szemöldökét felvonja, úgy, mint aki kész a kihívásra. Megütöm, de csak elhajol. Újra megütném, mire alkarján puffan a párna tompán. Markába zárja és könnyedén felemeli, lábujjhegyre állok és még tartom. De aztán kénytelen vagyok elengedni. Maga mögé dobja, aztán kíváncsian végig mér. - Na? - kérdi elmosolyodva, mire kissé sietõsen nézek körbe, hátha találok valamit. Egyetlen egy puha tárgy, amivel még legálisan agyonverhetem... gondolkodás nélkül emelem fel a plüss macit, hogy megüssem vele, de csak elkapja a csuklómat, még a levegõben. Oké, talán meglátszik rajta a sok verekedés... de kössenek fel, ha én ezt bánom. A macit elengedem minden szó nélkül, tudom, hogy vesztettem. Eldõlök az ágyon, bár erre õ is rásegít. Pár másodperc kell és ismét abban a pózban találom magam, mint az imént. Kezeimet lefogja, rám ül és így esélytelen a szabadulásom. Gonoszan vigyorodik el... aztán csikizni kezd.

- Zayn, ne! - sikítok fel, ahogy vergõdni és röhögni kezdek alatta. De nem kímél, hiába próbálok alkudozni. Hiába fenyegetem meg, hogy bepisilek. Õ csak csikiz és mosolyog. Érzem, amint a könnyeim már folynak, már fáj a nevetés. Ad két másodperc pihenõt, én pedig lihegve és könyörgõen nézek rá. A párnákat már szétdobáltuk, de most a vergõdésem és haláltusám miatt a takaró is félig lecsúszott már. Nyelek egy aprót és fejemet felemelem. Megcsókolom, majd fejemet visszaejtem az ágyra. Tudva, hogy utánam mozdul. És bár még jó lenne pár másodpercet pihenni és csak úgy lihegni, úgy éreztem, muszáj megcsókolnom. Szabad keze, amivel eddig csikizett, most pólóm alá csúszik. Ennyi kell ahhoz, hogy a légkör körülöttünk nevetésbõl, szenvedésbõl és hülyülésbõl tömény erotikává izzon. Érzem, ahogy ujja melltartóm pántja alá csúszik. Kopogás az ajtón és egy pillanat alatt pattan le rólam és ül le az ágy szélére, én pedig fel, mellé.

- Nincs kedvetek velünk eljönni vásárolni? - kérdi mosolyogva Yaser, mire Zayn nyel egyet.

- Õ... nem tudom... izé... apa... - dörzsöli meg az arcát.

- Ohh... rosszkor? Bocs... - csukja be ledöbbenten az ajtót.

- Menjünk vásárolni - röhögöm el magam, ahogy hajamba túrok és felhúzom magamhoz.

- Így? - néz végig rajtam.

- Jogos - veszem fel a földrõl az egyik ingét és magamra kapom, de nem gombolom össze. Egy feszülõs fehér trikó és a piros inge tökéletes számomra és a laza zöld rövid gatyámmal, így már szerintem nem nézek ki annyira gázul.

- Sokat változott a helyzeted - morogja, ahogy kifele megindul.

- Az elõbbi fekvõ pozícióhoz képest? - kuncogok fel, ahogy átkarolom a derekát és így lépkedem mögötte.

- Na az jobban tetszett - fordul meg karjaim között.

- Jaj, most hazudjak, hogy nekem nem? - kuncogok fel, ahogy lehajol egy apró puszira. Tovább lépked hátra, míg én egy kicsit mélyebb csókba hívom. Aztán õ erõteljesen, hátra fele kezd eltûnni.

- Baszki - nyög fel, ahogy megkapaszkodik a lépcsõ korlátjába és még engem is megfog magához húzva.

- Felelõtlenek! - rikácsol fel Samira, mire tekintetemet az égnek emelem.

- Mi bajod Zoeval tulajdonképpen? - kérdi értetlenül Zayn, ahogy normálisan lesétál a lépcsõn.

- Hogy nem illik hozzád - mondja ki végre, úgy két nap szenvedés után.

- De - nyög fel Trisha, széttárva a karjait.

- Zoe igazán rendes lány - sóhajt fel Yaser, én pedig egyre kellemetlenebbül érzem magam.

- Cigizik, iszik. Nézzétek, hogy öltözködik?! - hördül fel, ahogy felém mutat kissé ráncos kezével, én pedig végigtekintek magamon.

- Pont ezért illik hozzám - röhögi el magát Zayn értetlenül. Azt hiszem, kezdi röhejesnek találni a helyzetet, hogy a nagyija ennyire utál, míg a nagyapja imád.

- Egyetértek vele - lép közelebb hozzánk Walter.

- Elnézést, tíz percet kérek - villantok rá egy kínos mosolyt és szinte berontok Zayn szobájába. Mérges vagyok, mert elítél. Holott... miért is?! Idegesen kezdek turkálni a táskámban.

- Hey, bocs. Komolyan - jön be utánam Zayn. Feltartom neki a mutatóujjamat, majd az ajtó felé mutatok, õ pedig becsapja. Leveszem a rövid gatyámat, mire szemöldöke felszalad. Lábaimra húzok egy kávébarna színû hosszú, egyszerû gatyát, aminek köldöknél van a dereka, addig pedig gombolós. Legalább 8 gomb van rajta. Sietõsen, bár az idegtõl kissé remegõ kezekkel gombolom be õket végig.

- Pszichológia... Harvard. Nem. Nem fog utálni a nagyid, leszarom - mordulok fel, ahogy leveszem az ingét és a fehér feszülõs toppot. - De nekem, ha nem ismeri az etikett minden apró részletét, leosztom. Esküszöm neked, leosztom és bocsánatot kérek tõle, de már második napja hallgatom, hogy utál - hadarok neki idegesen, míg magamra kapok egy fehér, hosszú ujjú blúzt. Nyakig begombolom. A nyakánál lévõ gallért lehajtom, betûröm a gatyába. Majd felveszek egy sima, fekete blézert.

- Miatta nem kell átöltöznöd - dõl neki az ajtónak egy sóhajjal.

- Nem-e?! - mordulok rá felé nézve.

- Leosztom én neked, ha kell. Már kétszer megtettem - vonja meg a vállát.

- Miért?! Mikor?! Zayn! - akadok ki kissé magas hangon, ahogy szoros copfba fogom a hajam. - Lehet ezért utál! Rontasz az esélyeimen! Jesszus... - morgom, ahogy még összekötött hajamat is átfésülöm a biztonság kedvéért.

- Kit érdekel, ha valaki nem bír? Akik fontosak, azok szeretnek - áll meg elõttem, ahogy végignéz rajtam. - Olyan hivatalos lettél így - fintorodik el.

- Nem, még nem vagyok az - mutatok rá, ahogy megindulok kifelé.

- Legalább egy csókot... - nyög fel visszahúzva.

- Tarts távol az ajkaid az enyéimtõl! - mutatok rá összehúzott szemekkel, fenyegetõen.

- Most komolyan képes vagy ezt játszani miatta? - ereszti le a vállat csalódottan.

- Oh, még nem játszottam meg magam úgy igazán sohasem elõtted - villantok rá egy gonosz vigyort.

- Elõre látom, hogy remek lesz - motyogja, ahogy lesétálok a lépcsõn.

- Hát... máris nem ég annyira az arcom, hogy mutatkozni kell vele - köhög párat zavartan Samira.

- Ennek örülök. Végül is, át kell, hogy szokjak a konzervatív stílusra, mint stílusban, mint életvitelben - lépek mellé.

- Hogy érted? - vonja fel a szemöldökét.

- Hát, tudja, a Harvardra járni ilyen fiatalon, azért nagy mérce - mosolygok rá, mire õ megakad és lemarad, én pedig kilépek lazán az ajtón.

- Igazi kis köcsög tud ám lenni - szólal meg Zayn franciául és látom, hogy õ Walter mellett lépked.

- Egyre jobban bírom - röhög fel Walter.

- Hogy érted, hogy Harvard? - kérdi felvont orral Samira.

- Oh, hát tudja, a Harvardnak volt egy tehetséggondozó programja. És bár nem tudtam róla, de Doniyha és Javadd benevezett. Tovább jutottam. Szóval, úgy tûnik, pszichológia szakra felvételt nyertem egy tehetséggondozó program keretében - nézek rá kissé fölényesen. Nem, alap helyzetben nem hencegnék ezzel. Sõt, egyetlen egy jó oldalát sem látom még ennek. De ha ettõl leszek valaki végre Samira szemében, akkor ezt használom. Az egyetlen dolog, amiért felvettek a Harvardra nagy valószínûséggel, hogy tudom az embereket manipulálni. Ennyi. És hát... Samirat is megtudom puhítani! Ha nem... az szégyen lesz.

- Ezt miért nem mondta senki?! - kap a szívéhez.

- Nem szeretem hangoztatni - vonom meg a vállam, ahogy beülök hátra a kocsiba.

- Nem unod? - néz rám értetlenül Zayn. Alsó ajkamat beharapom, ahogy a franciát meghallom ajkai közül. Oké, talán van ebben valami szexi.

- Gratulálok a Harvardhoz - mosolyog rám Walter.

- Köszönöm - mosolygok vissza, de Zaynnak nem válaszolok.

- Nem jön be ez a stílus - motyog tovább unottan, ahogy elindulunk a nagy kocsival.

- Nekem sem - közlöm közönnyel a hangomban, ahogy kinézek az ablakon, de a hátam még itt is egyenes.

- Akkor hagyd abba - hördül fel felém nézve.

- Nem - rázom meg a fejem. Unottan nézek ki az ablakon. Egyenes hát, unalmas viselkedés, rá se nézek Zaynra. Ha ennek a nõnek ez kell, hogy ne közösítsen ki...

- Utállak ilyenkor, de tényleg - motyogja és látom, ahogy õ is kinéz az ablakon.

- Ne az asszonynak akarj tetszeni, hanem neki - szól hátra Walter, mire elmosolyodom.

- Neki így is tetszem, csak játssza magát - nevetem el magam, ahogy Zaynra pillantok, mire õ elmosolyodik, de nem néz felém.

- Most mondd meg... - sóhajt fel õ drámaian, de most már nem franciául.

- Utálom, mikor franciául beszéltek - morogja idegesen Trisha.

- Fejlesztem a gyerek nyelvtudását. Azt mondod, ez baj?! - rökönyödik meg Walter, én pedig elmosolyodom.

- Te nem tudsz jó lenni, Élet - pillant felém Zayn, én pedig elmosolyodom.

- Fogadni akarsz velem? - nézek fel rá, fejemet kissé oldalra fordítva.

- Megjátszhatod, de nem vagy az - nyújtja felém a kezét, fogadásra készen. Fejemet megrázom és nem fogadok vele. Igaza van. Megjátszhatom, de valójában nem vagyok ilyen... vajon milyen vagyok igazából? Lehet, már én sem tudom a sok színjáték mögött. Yaser felsóhajt, ahogy becsapja az ajtaját és realizálom, hogy megjöttünk. Kipattanok a kocsiból és megindulok a bolt felé. Zayn mellém lép és kezeinket összefûzi, de én elfintorodom és a nagyiját kezdem kutatni. Õ felröhög és a hajamba puszil. - A végén még azt hiszik, utálsz - súgja a fülembe, ahogy megbámul minket egy pár.

- Valaki látná végre az igazságot! - kezdek levegõ után kapkodni, ahogy kézfejemet a homlokomhoz érintem.

- Oh, az iróniád mindig lenyûgözött - forgatja meg a szemét, mire hüvelykujjammal végigsimítok kézfején, õ pedig lemosolyog rám. - Komolyan megszeretteted magad? - kérdi halkan, ahogy Yaser fog egy kocsit és tolni kezdi és köré gyûlik mindenki.

- Igen - közlöm eltökélten.

- Nem fog menni. Kizökkensz majd - csóválja meg a fejét egy apró mosollyal.

- Már miért is zökkennék? - nézek fel rá mérgesen. Alábecsül! Még jó, hogy mérges vagyok.

- Mert mellettem vagy, ennyi - vonja meg a vállát, ahogy behúz a bevásárlóközpont ajtaján. -

- Övön aluli volt - motyogom, ahogy a tömeget kezdem szemlélni.

- Igaz - karolja át a derekam, ahogy magához húz. - Szólj, ha szarul érzed magad! - közli lazán, mire értetlenül felpillantok rá. De õ csak körbenéz.

- Hogy érted? - kérdezek vissza félve. Talán rájött, hogy valami nem oké a kajával és velem? Hogy étkezési zavaraim vannak? Figyeltem rá, hogy úgy tûnjön, mintha minden rendben lenne! Nem értem, akkor hogyan...

- Tömeg - súgja a fülembe. Szívem kihagy egy ütemet és zsibbadni kezdek egész valómban. Egyrészt a megkönnyebbüléstõl, másrészt a szomorúságtól. De ez a szomorúság is megosztott... Szomorú vagyok mert nem lesz más, aki ennyire figyelni fog rám, vagy ismerni. És szomorú... mert talán akarom, hogy tudja azt, hogy bajom van. Akármennyire is fájna, tudom, hogy kirángatna belõle. De nem most! A versenyre kell figyelnie. Nekem a Harvardra... bár most inkább a mamájára.

- Felejtsd el! - hördül fel elõttünk Yaser.

- Könyörgöm, apuka vagy! - emeli lassan kezét a homlokához Trisha.

- Hát ez az én érvem is! - emeli fel a két kezét, de rögtön megfogja a kocsit, hogy ne guruljon tovább.

- Mi kéne? - néz rájuk értetlenül Zayn.

- Nõi dolgok, de a húst is képtelen megvenni - morogja Trisha, ahogy tovább vár a sorban.

- Kinek mi kell? - kérdem felvont szemöldökkel, mire Trisha úgy fordul felém, mintha én lennék a megmentõ.

- Mindenbõl, csak normálisat és nem ötezer darabosat. Szokásos, tudod - fintorodik el, mire bólintok és megindulok.

- Jössz? Vagy férfi vagy éppen? - pillantok hátra Zaynra, mire elfintorodik. Megrántom a vállam és tovább sétálok. Nem értem, mi olyan gáz ebben a férfiak számára. Mármint, elfogadott tény. Köztudott. Szükséges... már, ha ugyebár nem akarják, hogy összevérezzünk mindent, nem?! Néha nem értem ezeket a dolgokat. Idegesítõ... talán a Harvardon elmondják majd? Megtanulok mindent, amit csak akarok? Bírni fogom egyáltalán? Bekukucskálok az egyik sorba, mosószerek... hát szerintem nem jó soron vagyok, még. Tovább lépkedem, érzem, hogy copfom jobbra, majd balra libben. Csodálom, hogy Zayn nem szedte szét, utálja, ha összekötöm a hajamat. Befordulok végre a jó soron. Elsétálok a borotvák és egyéb remek dolgok mellett és már ki is szúrtam a célomat. Aztán megtorpanok. Lassan nézek vissza oldalra. Leeresztett vállak, arcba lógó haj, hosszú ujjú, sort. Vékony... a bõre fehéres. Szinte mint az enyém. És csak ott áll a pengék elõtt és egy pillanat alatt fogom fel, hogy az ismeretlen lány miért áll ott és milyen gondolatokkal.

- Szia - lépek oda mellé, ahogy végignézek a különbözõ pengéken. Riadtan néz fel rám, aztán vissza a polcra. - Gyönyörû vagy - mosolygok rá, mire hallom, ahogy felhorkant. - Nem éri meg. Azt hiszem, tényleg nem - súgom neki halkan, ahogy leveszek egy kis steril csomagolásban lévõt.

- Honnan veszed? - kérdi felém nézve. Szemei karikásak, szemének színe olyan kék, hogy egy pillanatra fázni kezdek.

- Nem tudom - vonom meg a vállam -, már én sem vagyok benne olyan biztos, mint mondjuk két hónappal ezelõtt, de szerintem még van értelme - fordulok felé. Ajkaira veszélyes mosoly kerül. - Soha nem késõ abba hagyni a vagdosást - nézek mélyen a szemeibe, mire látom, hogy mosolya arcára fagy, helyét átveszi egy ideges mosoly.

- Ismerjük egymást? - kérdi hátrább lépve.

- Nem, csak most láttalak meg. És tudom milyen, mikor az embernek segítségre van szüksége... de az istenért sem kapja meg - nevetek fel halkan, ahogy visszadobom hanyagul a pengét.

- Nem is ismersz és csak úgy lazán ide jössz? - kérdi, de hangjából érzem a félelmet. Nem bízik bennem. Nem csodálom.

- Igen. Volt egy pillanatom, mikor elmentem bevásárolni otthonra. És én is megálltam az otthoni polc elõtt, amin pengék sorakoztak. De nem - mutatom felé a csuklóimat. Az elsõ, akinek bevallom. Mert talán eddig magamnak sem igazán vallottam ezt be. Ha lehet így fogalmazni... nem akartam errõl tudomást venni. Én nem gondolok öngyilkosságra! Csak néha arra, hogy jobb lenne, ha egy kicsit abbamaradna minden. Csak kis idõre...

- És te miért nem? - kérdi jobban összeroskadva.

- Mert még nem tudom az okomat a "De te miért?"-re - vonom meg a vállamat, ahogy leülök a padlóra és lehúzom magamhoz. Idegesen tekint körbe, de nem érdekel, ha hülyének néznek amiatt, mert itt üldögélek a földön. Az egyetlen dolog, ami miatt ki tudok zárni akármit, az az, hogyha valakinek szüksége van rám. És ennek a lánynak van. Hátát neki veti a polcnak és rám néz.

- És akkor miért jutottál odáig? - kérdi maga elé bámulva. Egyenesen a wc papírokra.

- Mert az egyetlen srác, akibe szerelmes vagyok, nem úgy szeret, ahogy én õt. Mármint, szeret. Csak balhés - vonom meg a vállam. - Család... ez volt az eleje. Csak a srác teszi fel a pontot az "i"-re - vonom meg a vállamat. Idegeneknek beszélni az érzéseimrõl? Kicsit sem könnyû. De ahhoz, hogy õk megnyíljanak, nekem is meg kell.

- Azt hiszem, értem - neveti el magát. - Clare vagyok - pillant rám.

- Zoe - nyújtom felé a kezemet, mire megrázza. - Szóval, mi a válaszod a miért-re? - kérdem halkan, ahogy fejemet neki döntöm a polcnak.

- Nehéz - nyögi ki a súlyos szót.

- Mindig az. De jöhet jobb. A halottaknál nem változik semmi, az élõk még változtathatnak - mosolygok rá. És elkezdünk beszélgetni. Mindenrõl. És nem érdekel az idõ. Az érdekel, hogy mosolyog.

- Minden oké? - fordul be a sorra idegesen Zayn.

- Persze - nézek fel rá, ahogy abbahagyom a nevetést.

- Fél órája jöttél el. Azt hittem, már belefulladtál a tamponokba - mondja undorodva, ahogy leül mellém. - Hello. Zain, vagy Javadd, de ha Zoeval jóba vagy, akkor csak Zayn - villant rá egy mosolyt, ahogy int neki.

- Clare - nyögi ki zavartan a lány.

- Bemutathattad volna normálisan is - közli Zayn.

- Most ismertem meg - vonom meg a vállam, mire szemöldök vonva rám néz, aztán Clare-re.

- Õ az? - kérdi Clare, mire mosolyogva bólintok. - A barátnõd csak lebeszélt az öngyilkosságról - közli szárazon, én meg elfintorodom.

- Ki az az, õ az? Jézus, Zoe! - sóhajt fel, ahogy feláll mellõlem.

- A földön ülni egy ilyen helyen?! - visít fel valaki, mire a másik oldalra kapom a tekintetemet. És Zayn nagymamájának villogó tekintetét meglátom.

- Ez a nõ lesz az egyik oka annak, ha én eret vágok, esküszöm - súgom oda Clare-nek.

- Hát ettõl nekem is kedvem támad egy penge vásárlásához - morogja, ahogy feláll.

- Ennél mélyebbre nehezen süllyedhetne akárki is a szememben - közli ridegen, ahogy Zaynra néz. Véletlen sem rám.

- Pedig még meg sem dugtam itt a kövön - közli szárazon Zayn, ahogy hajamhoz nyúl és kihúzza a gumit röhögve.

- Mi?! - visít fel szinte Samira.

- Jézusom, viccel - motyogom zavartan, ahogy hajamba túrok.

- Eleve más a vallásunk... és ez a jézus... höh - mordul fel, ahogy rám néz fejét rázva. Elfintorodom... soha nem leszek neki jó. Ha most nem magamat adtam volna, csak vittem volna, amit kellett volna, akkor talán szeretne. De a tudat, hogy cserbenhagytam volna egy fantasztikus lányt, akinek csak beszélgetõpartnerre van szüksége... elmosolyodom.

- Te szeretsz? - nézek fel Zaynra, mire elmosolyodik és a kissé kócos hajamba puszil.

- Örökké, Babe - suttogja a füleimbe.

- Ez esetben, kérem. Tessék engem ignorálni - nézek könyörgõen az asszonyra, mire az elviharzik... Hát, akkor ennyit arról, hogy mindenki szeressen, nemde?