Magam elé meredek, ahogy a maradék tíz percet megtesszük a kocsiban. Nem szólók senkihez, igyekszem feldolgozni az egészet és rájönni, mit kéne tennem. Most... menjek el a Harvardra?! Pszichológiát tanulni... jó lenne. De... hagyjak itt MINDENT?! Zayn elküldte oda a jelentkezésemet. Mondhatni, Doval karöltve. Na meg a srácok is hozzájárultak. De nem kellet volna megkérdezni engem is?! Mondjuk egy "Hét te picsa, örülnél neki?!" nem ártott volna, azt hiszem. Én megbeszéltem Zaynnal az X-faktort... ha nemet mond, akkor nem rendeztem volna le titokban, vagy nem is tudom... A kocsi megáll és kiszállok. Törökülésbe levágódok a fûbe a házuk elõtt és tovább meredek magam elé. Nem akarom elhinni. Harvard. Esélyem van a Harvardra. Egy karnyújtásnyira van. Látom, hogy Zayn leül mellém, nem mond semmit, csak ül mellettem. Azt hittem, ez a nap annyiról fog szólni, hogy Zayn tovább jutott... hogy összejöttünk... bár ez már egy ideje ezek szerint megtörtént.

- Tudom, hogy ki vagy akadva rám - kezdi jó pár perc múlva. Talán fél óra is eltelt, mióta kint ülünk és én csak meredek magam elé. Elvégre, hagyjak itt mindent?! Ez nem megy ilyen könnyen. Itt van az életem!

- Tényleg el akarsz küldeni? - nyögöm ki értetlenül rápillantva.

- Mi?! - rázza meg a fejét zavartan, de én csak párás szemekkel õt figyelem. - Nem elküldeni akarlak, Élet! Hülye vagy?! - húz oda magához. Hajamba nyom egy puszit, egy hosszú puszit. Én pedig átkarolom a derekát.

- Kilenc óra - súgom neki halkan, mert megjegyeztem, mikor mondta még nálunk... mert akkor õ már tudta, hogy ez a három óra busszal semmi. Most már én is értem.

- Repülõvel - teszi hozzá halkan, mire felhorkanok és elhúzódom tõle. - Mérges vagy? - kérdi halkan.

- Igen - jelentem ki egyszerûen.

- Ha tudsz róla, izgulsz és elbaszod. Ha tudsz róla, bele sem mész - rázza meg a fejét.

- Vannak okai, miért nem mennék bele, Zayn - nézek rá keserûen. Mert ez... túl nehéz döntés.

- Mesélj - rántja meg a vállát egyszerûen.

- Nem tudom - rázom meg a fejem a füvet szemlélve a cipõm körül.

- Hadarj, az mindig bejön - súgja halkan, míg keze az én kezemre csúszik és összefûzi ujjainkat.

- Li egyetemre ment, apa egyre többet üti ki magát, félig mucinál lakom már, mert mucit meg meg kell mûteni, ezen felül egyre többet van rosszul. Nan engem hívogatom hogy csináljak valamit apával, amiért folyton K.O. - hadarom el egy szuszra és egy fintorral felnézek rá. - Képtelen vagyok így elmenni... egy másik kontinensre - rázom meg a fejem kétségbe esetten.

- De akarsz - szólal meg halkan.

- De nem tehetem - hördülök fel.

- Mert magadat kéne végre elõtérbe helyezned - sóhajt fel, ahogy hüvelyk ujjával az enyémet kezdi simogatni.

- Nem - csóválom meg a fejem makacsul.

- De - nyögi ki fáradtan. - Li milyen szakra ment? - kérdez meg pár másodperc múlva.

- Franciát tanul - mosolyodom el halványan. Igenis büszke vagyok rá.

- Apud... régen is ivott - nyögi ki halkan.

- Tudom - rántom meg a vállamat.

- Anyudat nélküled is megmûtik, Nan nélküled is mérges lesz és hisztizni fog, hogy apátok ne igyon annyit - néz rám kissé feszülten, de én nem nézek rá. Nehéz lenne ebben a témában a szemébe nézni.

- De én vagyok az, aki ezeket megoldja otthon. Kilenc órányi távolságból, hogyan oldjam meg ezt? - kérdem értetlenül, nehezen rápillantva.

- Le akartál lépni mindig is - motyogja halkan, ahogy lábaimat az ölébe húzza, én pedig fejemet a vállának döntöm.

- De nem egyedül a semmibe.

- Nem leszel egyedül a semmibe - emeli fel a fejemet az államnál fogva.

- De, pontosan egyedül leszek a semmibe. Te is tudod - vonom meg a vállam, a szemeibe fúrva enyémeket.

- Tudod, hogy akármikor hívhatsz és futok. Ezentúl majd repülök - mosolyodik el halványan.

- Nincs erre pénzünk - világítok rá a fájdalmas igazságra.

- Elvégre ha már híres leszek, vagy mifene - rántja meg a vállát egy fintorral.

- Tovább jutottál - mosolyodom el rábámulva.

- Nagyon úgy tûnik. Négy nap és új kör van, addig maradsz? - kérdi közelebb hajolva.

- Ha már utána le kell lépnem Massachusettsbe majd - hajtom le a fejem egy apró mosollyal.

- Elmész?! - kérdi hátra hajolva, nagy szemekkel rám nézve.

- Hát, nem tudom, hogy most felvettek-e, vagy az elbeszélgetés után derül-e ki. De... azt hiszem, ja - nyögöm ki ránézve.

- Úr isten, Babe! - ordít fel és egyszerûen eltarol. A fûben terülünk el, ahogy õ röhögve magához húz és átölel. - Hivatásos Pszicho picsa leszel - suttogja a fülembe, mire felnevetek és átölelem õt. Hallom, ahogy egy redõny lehúzódik és valahogy biztos vagyok benne, hogy az egyik szomszédé az. Csak azért, mert kiterülök Zaynnal a füvön, még nem azt jelenti, hogy ország-világ elõtt fogok vele lefeküdni itt a gyepen. Õ felröhög, gyanítom ugyan azon, amin én éppen elmélkedem. - Lazán fog menni - motyog tovább, mire megrázom a fejem.

- Nem, ne hazudj! - nézek fel rá, ahogy megpróbálok elbújni a fû mögé.

- Bejelented otthon? - kérdi, ahogy hajamat hátra tûri.

- Ha már biztos... - fintorodom el.

- Ha már mennyire biztos? - vonja fel az egyik szemöldökét, mire elmosolyodom.

- Annyira, hogy végeztem a különbözetivel is, amit tuti tennem kell - nevetem el magam.

- Szerintem szólhatnál már most. Akkor könnyebben fog menni, mert békén hagynak. Tudod, büszkék lesznek rád - mosolyodik el, ahogy nyelvét fogai közé szorítja.

- Nem, mérgesek lesznek. Kiakadnak. És robban a bomba - mosolygok rá én is és bár a mosolyom õszinte, a mondandóm pedig szomorú, akkor is boldog vagyok valahogy.

- Én kibaszott büszke vagyok rád - nyögi ki, ahogy feláll és felhúz magához. Rögtön átölel, én pedig õt.

- Köszönöm - sóhajtok fel kissé dacosan, hogy a makacs énemet le kell gyõzzem, de... megérdemel egy köszönömöt...

- Nem vagy benne még biztos, ugye? - mosolyodik el, ahogy lenéz rám.

- Rohadtul félek - vallom be, mire elfintorodik. Megfogja a kezem és elkezd befelé húzni. Wali felsikít, én hátrább lépek. Zayn megdermed, de aztán Wali felugrik Zaynra és tovább sikít. Én elsunnyogok mellettük, amíg Wali kizsongja magát.

- Oké, beszélnünk kell - lép elém Do komoran.

- Hajrá - vonom meg a vállamat, mire õ szinte lenyom az egyik székbe az étkezõ asztalnál és leül elém.

- Miért nem akarsz élni ezzel a lehetõséggel? - kérdi felvonva a szemöldökét és én hátrább dõlök.

- Te meg én nem fogunk pszichozni, felejtsd el - nevetem el magam.

- Zoe - mosolyodik el féloldalasan.

- Doniyha, megvannak a módszereink mindkettõnknek - vonom meg a vállam elõrébb hajolva.

- Léptem - sóhajt fel Yaser, ahogy feláll az asztaltól és kisétál a hátsó kertbe.

- Okokat, most! - mutat az asztalra.

- Család - tárom szét a kezem.

- A család támogat!

- Nem az enyém - csóválom meg a fejem.

- Egyel több indok lelépni - mutat az ajtó felé, mintha azon túl már a Harvard lenne.

- Nélkülem széthullik - villantok rá egy gonosz mosolyt.

- Velük te hullasz szét - mutat rám, ahogy tartja a frontot rendesen.

- A pszichológusok másokat raknak elõtérbe - döntöm oldalra a fejem, ahogy várom a válaszát. Safaa és Trisha egyszerûen kapkodják közöttünk a fejüket, holott nem is szívatjuk egymást úgy, mint ahogy illene.

- Olykor magukat - mutat magára felhördülve.

- Embereknek akarsz segíteni és hagyjam, hogy tönkre menjen úgy négy, azért, hogy én ne? Lelkiismeret, Do - fintorodom el, mire õ felnyög.

- Zoe! Te is tudod, hogy el kell menned! - csap az asztalra.

- A kérdés, hogy megakarom-e gyõzni magam, vagy lebeszélni - villantok rá egy mosolyt.

- Rá - nyög fel egyértelmûen.

- Ha Zayn depressziós lenne, elmennél? - hajolok elõre, ahogy halkan megkérdezem tõle, õ pedig hátrább dõl a széken és rám bámul, kissé üres tekintettel.

- Befejezted a szívatását? - kérdi Zayn értetlenül rám pillantva

- Ja, persze - nevetem el magam felállva. De Wali rögtön nekem ugrik. Sõt, igazából rám. Én meg átkarolom, hogy le ne essen.

- Mi? - nyög fel Do teljesen összezavarodva.

- Elmegy az egyetemre, legalábbis az elbeszélgetésre biztosan - mosolyodik el, erre Wali a fülembe sikít. Hogy ennek a lánynak, hogy nem megy el a hangja...

- Jó-jó, csak ne sikíts - engedem el Walit, mire leesik a lábaira, de ugrálni kezd.

- Tudod mit? Ne menj egyetemre - nyög fel Do, tovább ülve a helyén.

- Mi? - kérdi felröhögve Zayn.

- Könyörgöm, gondold végig. Most milyen... hátha még ki is tanulja - nyög fel Wali elfeküdve az asztalon.

- Szeretem manipulálni az embereket, de mást nem igazán tudok - vonom meg a vállamat unottan.

- Elmentem kidolgozni a személyiség fejlõdés tételeimet... - nyög fel fejét csóválva, ahogy feláll. - Azért, gratulálok csajszi - csap a vállamra mosolyogva.

- Szólj, ha kell segíteni - mosolygok rá, mire egyszerûen bemutat és megindul felfelé. Az ajtó kirobban. Üvöltés. Én automatikusan lépdelek hátrább, ismerem ezeket a hangokat. A fejem automatikusan fordítja az állatias hörgést, miszerint "Fuss az életedért, mert letámadnak".

- Ne - Zayn ennyit nyög ki, de látom, hogy a sráchorda maga alá temeti. Én dermedten bújok a fotel mögé, mint menedék. Csak lassan beoldalazok, észre sem lehet venni. Az a lényeg. Xavier megállás nélkül hadar spanyolul, Danny röhögve ül a földön és azt nézi, ahogy beterítik Zaynt. And egyfolytában arról pofázik, hogy híres lesz Zayn és, hogy mennyire menõ lesz. De Nick, Alan és Uriel nincs itt. - Nem kapok levegõt! - ordítja el magát Zayn, ahogy erõsen lelöki magáról õket.

- Kit érdekel?! Továbbjutottál, baszd meg! - ordít fel újra Xav, mire elröhögöm magam akaratom ellenére is. És a levegõ megfagy. Lassan fordul felém mind a kettõ. Ant és Xav.

- Nem mondtam nekik - villant rám egy gonosz mosolyt Danny. - Bosszú - tátogja, mire felemelem a kezeimet, csak, hogy mutassam, nyugodjanak le. Ant reagálja le gyorsabban, hogy engem lát, egyszerûen felordít. Õ is. Megint. Erre Xav is. Ez a baráti és családi társaság folyton ordibál. Szemem elkerekedik és fejemet megrázom.

- Kuss! - ordítok most már én is rájuk. De mintha csak azt mondtam volna nekik, hogy; taroljatok le! Xav átugrik a fotelon és felkap. Igyekszem a nyakába kapaszkodni, de elég nehéz, ahogy össze-vissza forog, ugrál és hadar valamit spanyolul, amit nem értek.

- Hogy, mi, mikor?! Miért nem szóltál?! - rak le értetlenül, nem kicsit felpörögve úgy három percnyi forgás, rázás és hadarás után.

- Danny-t kérdezzétek, szóltam neki, hogy mondja - vonom meg a vállam, mire mindenki Danny felé fordul. Danny viszont rám néz.

- Tanulság, ne kezdj ki Zoeval - sóhajt fel, aztán utána máris kap pár öklöst gyomorba.

- Gonosz vagy ma - néz rám értetlenül Zayn.

- Fáradt vagyok - vonom meg a vállam. - Mielõtt tovább ütitek - lépek a három idióta mellé -, lenne valami, amit meg kéne beszélnünk - villantok rájuk egy baljós mosolyt.

- Mit? - kérdi értetlenül Ant, ahogy lenéz rám és elengedi Danny kezeit.

- Harvard? - kérdem meg kissé oldalra döntve a fejem, ahogy mosolyom eltûnik az arcomról és komoran rájuk nézek.

- Amigo! Hogy mondod? El akarod mesélni, hogy mikor jött végre vissza Zoe?! - hördül fel Danny. - Jó, meséld - hördül fel és egyszerûen kislisszolnak a bejárati ajtón. Elmosolyodom és ránézek Zaynra. Nevet és megrázza a fejét. Leül a fotelba és egyszerûen tenyereibe temeti az arcát és úgy marad. Kissé kínosan érzem magam. Úgy érzem, percenként kéne bocsánatot kérnem. Leülök a kanapéra és ajkamat kezdem harapdálni. Hiába jutott tovább... hiába kaptam felvételt a Harvardra. Õ meg én még mindig csak szerelmes tinik vagyunk. Én mondjuk most a bûntudatos szerelmes tini. Félek rendesen körül nézni a szobájában. Félek beszélni Trishával, vagy Walival. Furán érzem magam Zaynnal. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ennyire... nyugodt vagyok. Hogy nem fáj semmi. Talán most már nem csak Bad Trip-em lenne. Vagy pánikrohamaim a fûtõl. Zayn felnéz rám, szemöldökét felvonja, de nem értem, mit akarna kérdezni.

- Miért nem jössz ide? - kérdi halkan, mire megvonom a vállam.

- Fura.

- Megbeszéljük, ha elmentek - biccent nekem. És fogalmam sincs, hogyan, de mintha csak érezte volna, hogy bejönnek a srácok.

- Oké, túl vagyok a sokkon - nyugtat meg Xav, ahogy ledõl mellém. Ant a másik oldalamra és mosolyogva kezdenek nézni.

- Lökjétek - sóhajtok fel hátradõlve, ahogy felhúzom a lábaimat.

- Csak örülök, hogy itt vagy. Szar volt ám vele - mutat Zaynra mellékesen, mire õ felröhög.

- Késõbb - szólal meg az említett, mire a srácok bólintanak.

- Vágjuk ám, hogy zavaró tényezõk vagyunk most - kuncog fel Ant, mire rámosolygok.

- Nem zavartok - rázza meg a fejét Zayn. - Hogy-hogy jöttetek? - kérdi értetlenül.

- Lehet, hogy a haverunk vagy - forgatja meg a szemeit Xav ironikusan.

- Jaj, de vicces vagy - mosolyog rá Zayn, mire elröhögöm magam.

- Igazából esti programot kérni jöttem. De inkább törlöm, azt hiszem, más a program estére - nevet fel Xav lepillantva rám, mire én elpirulok és kissé elõre döntöm a fejem, hogy a hajam eltakarjon.

- Mi lenne a program? - kérdem meg értetlenül.

- Oda te nem jössz, ha Zaynon múlik - karolja át a vállamat egy fintorral. Értetlenül nézek fel rá és fogalmam sincs, hova lett volna a menet.

- Én sem értem - szólal meg Zayn és kicsit megnyugszom. Xav megvakarja a tarkóját, aztán zsebébe nyúl. Látom, amint megvillant egy kis kendõt, Zayn meg bólint. - Tényleg nem - jelenti ki könnyedén.

- Hova? - nézek értetlenül Danny-re, mire villant egy fintort. Akkor marad Ant. Ránézek, õ nyel egyet, fejemet oldalra fordítom, szemöldökömet felvonom. Minden erõmmel azon vagyok, hogy félelmetes legyek neki.

- Fight Club - nyögi ki, mire szemöldököm felszalad.

- Mi? - kérdezek vissza, mintha szarul hallottam volna.

- Jézus, Ant - sóhajt fel Xavier, mire értetlenül nézek Zaynra. De õ nem néz rám.

- Szóval... harc klub? - kérdem nyelve egyet, hátradõlve.

- Ja - nyögi ki Danny.

- És errõl senki nem tud a csapatotokban, csak ti, és ez miért is jó? - nézek rájuk értetlenül, de azért halkan beszélek... mert tudom hogy így van.

- Feszültség levezetés - szólal meg Zayn rám pillantva egy gúnyos mosollyal.

- Pénz - vonja meg a vállát Xavier, de nem néz a szemembe. Senki nem néz a szemembe. Csak Zayn.

- Oké, felõlem mehetünk - felelem lazán, mire most már mindenki rám néz.

- Esélytelen, hogy te is - néz rám komoran Zayn.

- Miért? - vonom fel egyik szemöldökömet kérdõn, ahogy lábaimat keresztbe rakom.

- Fight Club - tárja szét a kezét -, ez mindent elárul - mordul rám.

- Szerinted nem voltam szarabb helyeken már? - mosolyodom el halványan.

- Remélem, nem - bólint nekem feszengve.

- De - nézek rá dacosan. Õ felsóhajt és megdörzsöli az arcát.

- Oké... szerintem léptünk - motyogja Ant, ahogy feláll elsõnek.

- Hívd és megyünk - nézek fel Xavierre -, esetleg én nem - vonom meg a vállam, mire feszülten bólint.

- Hello - köszön el Danny és magam elé meredve hallgatom végig az ajtó csukódását.

- Gondolom, most jön a "meg kéne beszélnünk" rész - sóhajtok fel, ahogy felállok.

- Kéne - bólint Zayn és megindul felfelé a szobájába, én pedig utána. Megvárja, amíg én lépek be, aztán utána õ. Feszengve állok meg a szobája közepén és nézek rá tanácstalanul. Soha nem éreztem magam ennyire tanácstalannak vele kapcsolatban, vagy feszengve vele.

- Tudom, hogy haragszol - kezdek bele, ahogy õ csak megáll elõttem.

- Csalódott vagyok és még nem igazán hevertem ki - helyesbít ki, mire elfintorodom.

- Sajnálom - nyögöm ki hajamba túrva, ahogy lenézek lábaimra.

- Ki adott neked drogot és miért? - tereli el a témát túl gyorsan.

- Egy haver - vonom meg a vállam felnézve rá, de túl nehéz tartani a szemkontaktust.

- Haver? Milyen haver? - vonja fel a szemöldökét.

- Csak megismertem, mikor elkezdtem kijárni este és... - felsóhajtok és megrázom a fejem.

- Miért jártál ki este? - kérdez tovább.

- Mert megfulladtam volna otthon - felelek egyszerûen.

- Csak bélyeg és fû volt, ugye? - néz rám félve.

- Igen - vágom rá rögtön. Õ bólint, aztán beharapja az alsó ajkát. Várom a kérdést, tudom, hogy van még.

- Voltak srácok? - kérdi meg halkan, én meg nyelek egyet és megrázom a fejem. - Semmi? Csók sem, tényleg? - szeme ide-oda cikázik arcomon, én pedig csak bólintok.

- Hány lány volt? - kérdezek vissza. Hangom szánalmasnak hat, de valahogy tudni akarom. Õ azt kérdezi voltak-e srácok.. én azt hogy mennyi. Ez pedig mindent elárul a kapcsolatunkról nagyjából.

- Zoe - nyög fel elfordítva a fejét.

- Értem - biccentek ezúttal én. Vajon hány lány lehetett, akit megdugott? Napi egy minimum körülbelül. Remek. Gyomrom görcsbe rándul és szemem elkerekedik, ahogy végig gondolom. Vajon volt olyan, amelyikkel jobb volt neki, mint velem?

- Zavar? - jelenti ki kertelés nélkül, mire kissé félve megrázom a fejem. Kérdés-e vagy kijelentés, fogalmam sincs.

- Leléptem, nem mo...

- Zavar - szakít félbe egy eléggé szarra sikerült mosollyal.

- Zavar - vallom be a nyílt titkot. Mert igen, zavar hogy ennyi csajt végig dugott.

- Mennyire? - kérdi meg félve, ahogy arcomon végigsimít.

- Úgy érzem, ismét hányni fogok - jegyzem meg elfordulva tõle, ahogy tenyereimbe temetem arcomat. Annyi lányt... tudom, hogy én léptem le, tudom... de nem is reménykedett benne, hogy visszajövök?

- Minden rendben? - kérdi aggódva, ahogy végigsimít hátamon.

- Persze - motyogom felé nézve.

- Nem erre gondoltam. A hányás részére. Harvard után is hánytál, most is...

- Csak mondtam - rázom meg a fejem. Vérem sebesen kezd zubogni és már keresem a kibúvókat, ha mégis rájönne valamire.

- Kibaszottul hiányoztál. Fura, hogy itt vagy - suttogja halkan, ahogy elém lép és behajlított mutatóujjával felemeli a fejem az államnál fogva.

- Szeretlek - nézek egyenesen a szemébe, mire lehunyja azokat. Ajkai enyémekhez érnek és tudom, hogy ez most egy olyan csók, hogy igyekszünk lezárni az egészet. Gyomrom megremeg a csókra. Kissé lábujjhegyre állok hozzá. Érzem, ahogy ujjai végigsimítanak arcomon. Ahogy kicsit közelebb lép és szabad keze derekamra csúszik. Élvezem, ahogy ajkaink összeérnek, nem nevezném csóknak, épp, hogy néha elcsattan egy-egy puszi. De olyan jó. Alsó ajkamra ráharap és kissé maga felé húzza. Végigsimítok mellkasán és egyszerûen mozdulok utána.

- Nem akarom, hogy gyere velünk - súgja halkan, mire felnevetek.

- Oké, nem gáz - vonom meg a vállamat. Õ furán néz engem, aztán oldalra, majd megint rám.

- Ez túl könnyen ment - jegyzi meg gyanakodva.

- Rávegyelek, hogy menjünk, vagy még szeretnél látni holmi esélyt arra, hogy irányítasz ebben? - kérdem elmosolyodva, mire elfintorodik.

- Zoe, ez nem az a hely, ahol folyton tudok rád figyelni. Nem véletlen megyünk csoportban - rázza meg a fejét.

- Nem fogok senkit sem provokálni! - emelem fel a két kezem ledöbbenve.

- Ott nem kell provokálni, hogy beléd kössenek - csóválja meg a fejét -, nem akarlak odavinni. Tényleg nem - fintorodik el, kissé kétségbe esve.

- Ott lesztek még páran, nyugi - karolom át a nyakát, majd felágaskodva szájára nyomok egy puszit.

- Most kaptalak vissza, ne készíts ki - motyogja, ahogy magához húz és a nyakamba temeti az arcát.

- Ugyan már, te ott leszel. Akármi van, megyek hozzád - nevetek fel. Édes... annyira édes és én annyira sajnálom, hogy képes voltam lelépni...

- Mi az, hogy odajössz hozzám? El sem engedlek! - hördül fel hátrahõkölve.

- Szóval megyünk - villantok rá egy féloldalas mosolyt, mire tekintetét a plafon felé emeli.

- De, ha bajod esik, esküszöm, még én is megverlek - morogja rám nézve. Elmosolyodom és a pólójánál fogva lehúzom magamhoz egy csókért. Túl sok csók kell tõle... pótolni kell ezt az idõszakot. Átkarol, én pedig hozzá simulok, ahogy elveszek a csókban... A csókunkban... Benne...