- Kezdem elfelejteni, miért is vagyok itt - motyogja Zayn maga elé bámulva.

- Hogy beégesd magad a színpadon - vigyorog rá Danny büszkén, mire én elröhögöm magam, Zayn meg csak a hasára üt, amitõl Danny köhögni kezd, én meg még jobban röhögni.

- Ne aggódj, nemsokára te jössz, szépfiú - mosolygok rá visszatartva a röhögést.

- Már kezdem unni - nyög fel, ahogy fejét a falnak kezdi ütögetni lassan, de ritmusosan.

- Hát még én! - nyög fel Trisha, aki már szintén a fal mellett ül. Hát igen, jó pár órája itt dekkolunk.

- Én elvagyok - motyogja Do, ahogy a laptopján ír az ölében.

- Szakdolgozat? - kukkantok oda sokadjára most már.

- Aha - mosolyodik el.

- Mirõl? - kérdezek rá, ahogy gyorsan kezdem átfutni a sorokat. - Skizofrénia? Sokat lehet róla írni, az biztos - nevetem el magam.

- Ilyen minek jön ide?! - nyög fel Danny, ahogy kezével a mini tévé felé mutat.

- Mert azt hiszik, jók - mondom, oda se nézve. Nem ez lenne az elsõ ember, akinek borzalmas a hangja.

- Azért ez nem megnyugtató! Most honnan tudjam, hogy jó vagyok-e, vagy sem? - hördül fel Zayn.

- Jó vagy - intem le õt egyszerûen.

- Legalább csak három ember elé kell kiállnod, nem négy - hümmög párat Danny.

- Ja, kevesebb esélyem lesz a bejutásra, éljen. És ne feledjük a több ezer embert mögöttük - forgatja meg a szemét.

- Miért? - néz rá értetlenül Danny.

- Mert mindhárom igenje kell, hogy tovább jussak, asszem - vonja meg a vállát.

- Asszed? - röhögöm el magam.

- Hát ja.

- Tényleg biztathatják õket otthon ennyire? - kérdi értetlenül Trisha, ahogy egy újabb esélytelen leballag a színpadról.

- Szülõi elfogultság - szól közbe Do könnyedén.

- De én nem vagyok ilyen elfogult! - hördül fel Trisha.

- De te lehetsz, Zayn jó - néz rá értetlenül Do.

- Szóval jó vagyok? - hajol elõre Zayn, hogy rajtam keresztül átnézzen Do-ra.

- Sokat tõlem nem fogod hallani, öcsi - röhögi el magát, fejét csóválva.

- Emlékszem, amikor átüvöltöttél neki este, hogy kussoljon, mert nincs jó hangja - röhögöm el magam.

- Akkor kamoztatok?! - pirul el Do rögtön, mire biccentek.

- Danny, te egy pöcs vagy. Mondd meg õszintén, van esélyem? - fordul felé Zayn tök komolyan.

- Nincs - vágja rá Danny, mire elröhögöm magam.

- Miért nem engem kérdeztél? Én is tudok pöcs lenni! - mordulok rá sértetten.

- A véleményed szubjektív - legyint le engem.

- Tanultál valamit Zoetól szókincsileg? - döbben le Do, ahogy rápillant Zaynra.

- Nem mintha nem olvasnék eleget - forgatja meg a szemét.

- Százhatvanötezer-hatszáztízes sorszámúaktól kezdve a százhatvanötezer-hatszázharmincasig jöjjenek! - kezd el ordibálni megint ugyan az a lány. Kezd unalmas lenni már ennyi óra után...

- Haver, abba te is benne vagy, nem? - löki meg Danny Zayn vállát.

- Baszki, de - nyög fel és szemei elkerekednek.

- Na végre - sóhajtok fel, ahogy felállok és felhúzom a lefagyott Zaynt is. - Csak énekelned kell - fûzöm össze az ujjainkat, hogy kissé lenyugodjon legalább.

- Csak? - hördül fel lenézve rám egy amolyan "Hülyülsz velem?!" nézéssel.

- Ugyan már, szupi leszel - mosolygok rá, ahogy megszorítom kicsit a kezét.

- Aha, tuti - morogja halkan és érzem, ahogy jobban megszorítja a kezem.

- Jaj kicsim, leveszed a lábukról õket - kuncog fel Trisha.

- Fõleg ezzel a hajjal, haver - bólogat egyetértõen Danny, mire én ismét elröhögöm magam. Vonulunk a többiek után, akik fellépnek majd és a családjuk után. Alig két perc és máris a hatalmas színpad mögött találjuk magunkat.

- Énekesek jobbra! Családtagok balra! - tájékoztat mindenkit egy férfi, mire lazán bólintunk.

- Oké, izgulok - sóhajt fel Zayn, ahogy az elsõ ember elmegy jobbra, a családja balra.

- Tovább jutsz, esküszöm - nézek fel rá mosolyogva.

- Ahha... állj már ki helyettem oda - néz le rám könyörgõen.

- Tizenhármas! - ordít egy férfihang ismét, mire a megszeppent lány elbotorkál arra, a családja meg rögtön balra.

- Három ember, szívroham. Kaphatok szívrohamot? Inkább menjünk haza. De tényleg - kéri könyörgõen Do-ra nézve.

- Egyszer már beijedtél még otthon az ágyban. Most már kimész arra a kurva színpadra, megkapod a három igen-t és az után megyünk haza - rendezi le keményen Doniyha.

- Tizennégyes! - integet a kezével sürgetõen a férfi.

- A számod, nem kéne felrakni? - kérdem értetlenül, mire szemöldök ráncolva rám néz.

- Idióta - sóhajt fel Danny, ahogy én fintorogva kihúzom a zsebébe hajtogatott számot és lehúzom az alján lévõ kis papírréteget. Ráragasztom a pólójára és villantok rá egy mosolyt.

- Kitagadtok, ha elbaszom? - kérdi végigsimítva a tarkóján.

- Énekelj akkor olyat, amint mindenképp tudni fogsz - vonom meg a vállamat.

- Tizenötös! - Amint a férfi kimondja az utolsó ember is eltûnik elõlünk. Látom, ahogy fogait összeszorítja, én pedig elmosolyodom és átkarolom a derekát. Nyakamba temeti az arcát és érzem, ahogy kissé megharapja a bõrt a nyakamon. Nem szólók semmit, felõlem, ha ettõl õ most lenyugszik!

- Tizenhatos! - ordítja a férfi.

- Sok sikert kicsim! - jajdul fel Trisha és már futnak is balra. A többiek is morognak neki gyorsan valamit és meg is indulnak. Ahogy én is. Kezdek hozzászokni, hogy a kezemnél fogva rángat. Mert most is visszahúz. Nem játszom a meglepõdötted, azon csodálkoznék, ha nem húzott volna vissza. Váltunk egy apró, de gyors és mély csókot. És nem tudom, õ, hogy nem fullad ki tõle.

- Tíz másodperced van már csak! - morogja a férfi, mire érzem, hogy még azért magához húz arra a tíz másodpercre. Elenged és futni kezd jobbra, én meg balra elkezdek támolyogni. A díszlet mögött mozogni elég fura és a folyosó sem túl nagy, vagy éppen világos. De aztán kilyukadok Trisháék mellett. Illetve az egy mûsorvezetõ mellett.

- Ehj, a picsába - nyögök fel beletúrva a hajamba, ahogy látom a kis tévén, hogy kisétál a színpad közepére.

- Valahogy úgy, bassza meg, csak jusson tovább - nyög fel Danny idegesen.

- Egész jól csináltuk, hogy nem látta, hogy idegesek vagyunk, nem? - kérdi pánikolva Do.

- Hát te tuti - röhögöm el magam.

- Hello, hogy hívnak? - kezdi lazán Simon.

- Zayn - feleli egyszerûen, én meg ledermedek.

- Azt mondta Zayn. Nem Zain - suttogom halkan, mintha titok lenne.

- Megszokta szerintem - vonja meg a vállát Danny.

- Zayn - ismétli most meg Simon. - Mit fogsz énekelni? - kérdi tovább unottan, ahogy a lapot nézi.

- Mario-Let me love you - nyögi ki egy kis gondolkozás után.

- Hogy mit? - nézek rá Do-ra, majd Dannyre.

- Hát, sokat hallgatta - vonja meg a vállát Danny.

- Oké - vonja meg a vállát Simon, én pedig úgy érzem, egy maraton is képes lennék most lefutni. És õ elkezdi a számot. Fogalmam sincs, mikor ocsúdok fel a sokkból, de a szám elejét addigra már leénekli, mire értelmezni is tudom a szöveget. A sikítások mellett. Hát nem csodálom, hogy sikítanak, Zayn énekel.

- If I was ya man (baby you)Never worry bout (what I do)

Ha én lennék az embered, soha nem kéne aggódnod amiatt, amit teszek.

I'd be coming home (back to you)

Vissza jönnék hozzád

Every night, doin' you right

Minden éjjel boldoggá tennélek

You're the type of woman (deserves good thangs)

Az a fajta nõ vagy, aki csak jó dolgokat érdemel

Fistful of diamonds (hand full of rings)

Maréknyi gyémántot, gyûrût

Baby you're a star (I just want to show you, you are)

Babe egy sztár vagy, és csak meg akarom mutatni, hogy tudd

You should let me love you

Engedned kéne, hogy szeresselek

Let me be the one to give you everything you want and need

Had legyek én, aki mindent megad neked, amire szükséged van

Baby good love and protection

Babe szerelmet és védelmet

Make me your selection

Válassz engem

Show you the way love's supposed to be

Had mutassam meg, milyennek kéne lennie a szerelmnek

Baby you should let me love you, love you, love you

Babe engedned kéne, hogy szeresselek, szeresselek, szeresselek - nem merek hátrafordulni a többiekre. De én érzem, hogy elpirulok. Simon leinti, a szívem kihagy egy ütemet. Zayn abbahagyja.

- Szavazzunk, szerintem hallottunk eleget - közli lazán Simon. Tovább fog jutni. Biztos vagyok benne.

- Igen - közli lelkesen a másik férfi.

- Igen - biccent a nõ is, én pedig szám elé kapom a kezemet.

- Igent mondok - néz fel rá Simon. Zayn kinyög egy köszönöm-öt, aztán megindul felénk. Hátrább lépdelek, tessék a családjával ölelkeznie elõbb! Tovább jutott. Zayn tovább jutott. Három igen. Széttárt karokkal lép be hozzánk. Trisha és Do sikítva ugrik szinte a nyakába. Danny felém pillant, mikor telefonom megszólal, én pedig rögtön kinyomom. Aztán le is halkítom, bár nem hiszem, hogy közben sokról lemaradok, mivel Do továbbra is csak sikítozik. Felpillantok és látom, hogy Trisha, na meg persze Do is igazán igyekeznek visszafogni a könnyeket. Danny öklözik csak egyet lazán vele. Aztán felém lépked. Alsó ajkamat beharapom, ahogy léptei gyorsulnak, aztán felkap és pörög velem egyet.

- Õszintén közlöm, ez a szám fura - jelentem ki neki, ahogy lerak. Elröhögi magát és jobban magához szorít.

- Tovább jutottam - motyogja a fülembe.

- Igen, képzeld, láttam. És most akkor - köszörülöm meg a torkomat. - Én megmondtam! - nézek rá egy gonosz vigyorral, mire egyszerûen megcsókol.

- Jézus! - hördül fel Do és biztos vagyok benne, hogy inkább elfordul. Karjaimat a nyaka köré tekerem és visszacsókolok.

- Akkor nálam alszol? - kérdi meg egy perverz vigyorral.

- Igen - nevetem el magam.

- Lehet szó valami jutalom félérõl is? - kérdi a fülembe suttogva.

- Zayn - hördülök fel õt ellökve magamtól nevetve. Õ csak kiröhög. Kezeinket összefüzi és megindulunk kifelé, miközben a másik család izgatottan ott áll, ahol az elõbb mi.

- Ez gyors volt azért - szólal fel Danny, ahogy a folyosón lépkedünk elõre.

- Hát, ott kint állva nem annak tûnt - rázza meg a fejét Zayn és érzem, hogy tenyere még egy kicsit izzad.

- Jó pár lánynak bejött - nevet fel Do, azt hiszem a sikításokra utalva.

- A reflektoroktól konkrétan semmit nem láttam - vonja meg a vállát Zayn.

- Még jó - hördülök fel, mire kissé felnevet.

- Ki hívott? - kérdi Danny, mikor kiérünk a nagy aulából és a kocsi felé lépkedünk.

- Nem tudom - vonom meg a vállamat, elõvéve a telefont.

- Mikor hívtak? - néz rám értetlenül Zayn.

- Mikor pont kijöttél - pillantok fel rá.

- Miért nem vetted fel?! - hördül fel.

- Mert épp kijöttél?! - röhögöm el magam, mit olyan nehéz elfogadni ezen?

- Oh... - csendesül el. Én pedig addig megnézem a számot. Fogalmam sincs, hogy kié, lehet, téves volt. Visszasüllyesztem a zsebembe és beülök a kocsiba. Szélre, had nyomorogjon Zayn. Ugyan úgy ülünk, mint idefele. Csak talán nyugodtabban.

- Hát ez kemény volt - sóhajt fel Zayn, ahogy Do elindul a kocsival.

- Egyetértünk - nevet fel Trisha. - De tovább jutottál! - rikkant fel újra, mire én elmosolyodom, ahogy beharapom alsó ajkamat, hogy ne nevessek fel. Keze a combomra csúszik, Danny megforgatja a szemét és inkább kibámul az ablakon, mire Zayn felröhög. Do hátra néz, hogy éppen min röhögünk, de Zayn keze nem látszik. És inkább én is kifelé fordulok az ablakon. Elmerülök a tájba, igyekszem feldolgozni, mi mindent történt. De van egy olyan fura érzésem. Mikor nem tudod megmondani, mi, de érzed, hogy bizony, nincs vége a napnak. Sõt, egy durva dolog után jönni fog a többi. Egy olyan kis nyugtalanító valami, mikor vársz valamire, de még te sem tudod, mire. Alig fél óra telik el az útból, mikor Zayn kissé megszorítja a combomat.

- Tovább jutottam! - nyög fel, mire értetlenül ránézek. Do elröhögi magát, aztán mindenki más is, kivéve õ.

- Legalább leesett, szépfiú - simítok végig a kezén, ahogy õ maga elé mered.

- Holnapra már túlteszi magát rajta - sóhajt fel egyszerûen Trisha. Bár azt hiszem, még egyikünk sem fogta fel igazán. Hacsak nem én. Már vagy fél éve tudom, hogy tovább jutott... fejemet Zayn vállára hajtom és hirtelen úgy érzem, kijön rajtam az, hogy tegnap óta nem aludtam...

---

- Ha még egy fényképet csinálsz, megkeserülöd - motyogom a nyakába fúrva az arcomat, mire õ felröhög. Azért a vakura nem nehéz felkelni...

- Már mindjárt otthon vagyunk, akkor aludhatsz - mondja nyugodtan Trisha.

- Aha... kétlem - nyögöm fel, ahogy kiegyenesedek és megdörzsölöm az arcomat.

- Miért? - kérdi értetlenül, én pedig nem tudok mit mondani neki.

- Mert Wali úgyis le fogja támadni - nyögi be Zayn. Hát, szép mentés volt.

- Wali kicsit dühös, amiért õ végigaludta az érkezésedet - nevet fel Do.

- Majd kiengesztelem - motyogom fáradtan. Apró rezgés tölti be a teret, míg én tovább dörzsölöm a szemeimet, hátha elmúlik az álmosság.

- Zoe, ez a te telefonod - böködi meg az oldalamat Zayn, mire elõkaparom a zsebembõl.

- Faszom tudja, ki ez megint - rakom rá a combomra, ahogy beletúrok a hajamba két kézzel.

- Vedd fel! - fékez le Do ordítva. Egyszerûen fejelem le az elõttem lévõ ülést. A telefon lecsúszik a lábaimhoz. Felnyögök és értetlenül kutatok a továbbra is rezgõ telefonért.

- Miért kéne felvennem, ha nem ismerem?! - kérdem mérgesen, most már azért felélénkülve. Azért, ha lefejelsz egy ülést, az eléggé felpezsdít.

- Vedd fel azt a kibaszott telefont, Zoe! - ordít rám tovább Do, ahogy hátra fordul.

- Jól van! - ordítok vissza én is, most már kissé félve. Felveszem és a fülemhez emelem. - Hello - szólók bele és érzem, hogy a szívem zakatol. Leginkább Do ordibálásától.

- Jó napot, már hívtuk, de nem vette fel - kezdi a nõi hang, mire szemöldököm összeráncolom.

- Fontos dolgom volt - felelem könnyedén.

- Azt hiszem, ez fontosabb lenne - nevet fel a nõ.

- Kétlem, hogy lett volna annál fontosabb - hangom durva, a nõ ellenszenves. Honnan veszi, mi fontos nekem?!

- Rendben, de azért remélem tudja, miért hívom? - kérdi értetlenül.

- Nem tudom, szóval jó lenne megtudni - mondom utalóan, hogy akár el is kezdheti a regélést.

- Oh, hát akkor bejelentem, hogy tovább jutott! Már csak az elbeszélgetés idõpontját kellene megbeszélnünk - feleli könnyedén és boldogan.

- Aha... azt hiszem, téves szám, elnézést - mondom nevetve és kinyomom.

- Mi van?! - kérdi Do idegesen.

- Téves - vonom meg a vállamat értetlenül.

- Mit mondtak, Zoe? - kérdi Zayn mellettem kissé idegesen.

- Hogy tovább jutottam elbeszélgetésre - rázom meg a fejemet értetlenül.

- Te kinyomtad?! - sikít fel Do.

- Baszki, Élet - nyög fel Zayn engem nézve.

- Mi a fasz van?! - tárom szét a karjaimat. A telefonom újra csörög.

- Vedd fel! - ordít rám most már mindenki, mire ijedten ismét felveszem a telefont.

- Zoe Fable vagy, ugye? - kérdi ugyan az a nõ.

- Igen, de rohadtul nem értem, mi folyik itt! - mordulok fel õket nézve, ahogy kikötöm magam. Kezd feszélyezni a biztonsági öv.

- Nyugodj le, tegezhetlek? - kérdi könnyedén.

- Tegezhetsz, ha elkezded mondani, mi van! - mordulok fel idegesen.

- Elõször is, ezek szerint te vagy az a lány, aki nem tud a jelentkezésérõl - kuncog fel a nõ -, ezt leszûrtük a felvételbõl.

- Miféle felvételbõl? - kérdezek vissza Zaynra meredve.

- Oké, nem húzom tovább a szót. Nagyon úgy néz ki, hogy felvételt nyertél a Harvard pszichológia karára - közli egyszerûen. Érzem, hogy szám elnyílik, értetlenül bámulok rájuk.

- Hova?! - kérdem kissé élesen, ahogy kiszállok a kocsiból és kapkodni kezdem a levegõt. Harvard?! Pszichológia?!

- A Harvard egyetemre, felhívlak kicsit késõbb, miután feldolgoztad, jó? - kérdi nevetve, de nem tudok neki válaszolni. - Késõbb akkor - nevet tovább a nõ és kinyom.

- Most azonnal megmagyarázza valaki! - ordítok a kocsiban ülõkre.

- Felvettek?! - kérdi kipattanva Danny és mindenki más is.

- A Harvardra! - mutatok rá a kissé hibádzó tényre. Mit kissé?! Mi az, hogy a Harvardra?!

- Felvettek?! - nyög fel Zayn rám nézve.

- Zoe! - sikít tovább Do, ahogy elkezd megölelni, de eltolom magamtól.

- Én nem jelentkeztem oda! Nem is tudnék jelentkezni oda! Tizenöt éves vagyok! Mi a faszomat csináltatok?! - hördülök fel értetlenül, végig nézve rajtuk.

- Azt a kurva - nyög fel Zayn, ahogy visszaül a kocsiba, az én helyemre és maga elé mered.

- Azt a kurva bizony! Magyarázatot akarok, most! - nyögök fel kétségbe esve.

- Tehetséggondozó program - mosolyog rám Do, kissé félve.

- Volt két kör. Az egyiket én töltettem ki veled - szólal fel Do.

- A másodikat mi - folytatja Danny. Sokkosan bámulok magam elé. És inkább elterülök a koszos járdán, ahogy a felhõs eget nézem. Harvard... hogyan?! A nárcisztikus személyiség zavar... errõl kérdezett Doniyha. Ez volt az elsõ kör?! A második... mikor Xavierék felhúztak. Nem is kellet, hogy százalékot mutasson... Zayn elküldte. Ezért volt olyan, amilyen! Ezért jött be hozzám úgy a fürdõbe! És... bejutottam! Bejutottam a Harvard egy tehetséggondozó programjába. De... anyu egyre rosszabbul van. Apa többet iszik. Li most ment egyetemre! Hogy... hogyan menjek így el?!

- Én nem tudok elmenni, én még nem! Most nem. Pont most nem - nyögök fel felhúzva a lábaimat.

- Miért? - kérdi Zayn értetlenül. - Baj van? - hangja aggódó, én pedig érzem, hogy ez hirtelen túl nagy sokk.

- Nem beszéltünk egy hónapig, mikor nem volt nálam gond?! - kérdezek rá felülve. - Én... oké, hogy ez az álmom, de nem most! Én ezt nem akarom! Én nem akarok a Harvardra menni! Én... - tenyereimbe temetem az arcomat és úgy érzem, hányni fogok. És nem múlik el az érzés.

- Zoe, jó lesz. Csak félsz, ennyi, de... - kezd bele Zayn.

- Hányni fogok - nyögöm ki, ahogy felállok és a legelsõ fát megtalálom magamnak. Egyszerûen kihányom mindazt, ami bennem van. És az is csak az a saláta, amit Trisha belém nyomott. Mert két napja már tuti nem ettem. És ekkor realizálom... hogy rendszertelenül eszek. Ez a hónap... volt, hogy telezabáltam magam, aztán két napig semmi. És ettõl jobban hányingerem lesz. Nem véletlenül vagyok rosszul egy csomó ideje csak úgy random. Azért, mert nem eszek... egy pillanatra átfut az agyamon, hogy lehet terhes vagyok... de rájövök, hogy nemrég múlt el. Legalább eggyel kevesebb ok az aggodalomra magamért. Talán Zaynnak igaza volt, mikor azt mondta, miért nem akart velem összejönni. Hogy nem vettem észre egy hónap alatt ezt?! Most bulimiás lennék?

- Hey, jól vagy, Élet? - simít végig a hátamon, amíg egy zsepit nyom a kezembe.

- Most hagyj békén! - kérem könyörgõen. - Zayn, menj innen! - szólók rá erõteljesebben, mire ott hagy. Oké... bélyeg, fû. Az idõ eléggé összekavarodott bennem... de miért nem gondoltam erre, mikor hirtelen álmos lettem, vagy szédültem? Bassza meg... ez nem vicc. Kurvára lefelé csúszok... na, de, hogy az egész családommal egyszerre?! Anyámnak oda a keze és egyre sûrûbben van rosszul. Apámnak ritka az olyan napja, mikor nem gurít le valami töményet. Nan lassan kiég. Li most ment egyetemre és már most elég nehéz neki levelezõsön. Én rájövök, hogy étkezési zavaraim vannak. Zayn tovább jutott... erre közlik velem, hogy felvettek a Harvardra. Harvard?! Más is látja azt a fekete fojtogató felhõt, ami rám telepedett?! Hogy hagyjam ott a családomat, mikor most lesz a legnagyobb szükségük rám?! Mikor félig ismét anyámnál lakom. Mikor apám emiatt kiakad. Mikor anyám rám fog szorulni a mûtétje miatt?! Apa többet fog inni. Emiatt Nan ki fog akadni és engem fog hívogatni. Linek segítségre lesz szüksége az egyetem és a melója mellett. Én pedig menjek a Harvardra, miközben Zayn az X-faktorban lesz?! A gondolatok végig pörögnek rajtam és nekem ennyi kell... ismét hányni kezdek...