- Mit érdekel engem a hányingered?! - morogja apám, ahogy egyszerûen a lábamnál fogva húz a hideg kövön.

- Szerintem a gyermekvédelmiseknek szólnom kéne - morgom neki, ahogy tovább húz.

- Kimagyaráznám - röhögi el magát, ahogy felhúz a lábamra.

- Nem akarok sehova se menni - rázom meg a fejemet, ahogy megindulok vissza a szobámba. Elkapja a derekamat és feldob a vállára.

- Egy hónapja nem akarsz sehova se menni. Nemsokára újra suli, tudjál már mit mesélni. Had higgyék, hogy van életed - röhög fel gúnyosan, mire elmosolyodom. - Nem csak a haverjaiddal kell inni menni. Amúgy is, mit iszol te?! Apa lánya programra vágyok - feleli egyszerûen és már ki is lép a házból.

- Apci... nincs rajtam cipõ - emlékeztetem, ahogy lazán sétál le velem a lépcsõn.

-Ha elkészültél volna, amikor mondom, most nem szopnál. Szar lehet - röhög tovább, ahogy kilép a nagy vasajtón és a kocsihoz sétál.

- Ne már... menjünk holnap. Oké?! Akármikor... de annyira nincs kedvem semmihez. Fáj a fejem... fáradt vagyok. Nincs emberi kinézetem és meh... - motyogom a vállán rázkódva.

- Tudtad, hogy leszarom a véleményed? - néz rám egyszerûen, ahogy lerak a földre. Elfintorodom, ahogy a murva bökni kezd a zoknimon keresztül. Kinyitja az ajtót és elõre mutat kezével, hogy üljek már be.

- Sikítani fogok, hogy elrabolsz - felelem tökéletes komolysággal, mire pár percig farkasszemet nézünk, aztán belök a kocsiba. Én pedig tényleg sikítani kezdek. - Segítség! - kiabálom kifelé, mire õ csak röhögve rám csukja az ajtót. Látom, ahogy int annak az egyetlen nõnek, aki kikerekedett szemekkel néz minket.

- A lányom - kiabálja oda, de a nõ csak tovább néz minket furán. Beül mellé sietõsen és elindítja a kocsit.

- Ennyit errõl. Ha elrabolnának és ezen a nõn múlna, holnapra már a vesém valaki másnál lenne - hördülök fel, ahogy tekintetemet annak a nõ tekintetébe fúrom.

- Ez Hagley - röhög fel apám, miközben bekapcsolja a zenét.

- És ez mentség arra, hogy az emberek nyomorékok legyenek - biccentek ironikusan neki, mire elmosolyodik.

- Eléggé negatív vagy mostanában - pillant rám, ahogy tovább vezet, de tekintetét utána újra az útra szegezi.

- Mindig negatív vagyok - motyogom unottan, ahogy kifelé nézek az ablakon.

- Most jobban - löki meg a vállamat mosolyogva, mire elfintorodom. - Sokat jársz és maradsz mostanában ki - jegyzi meg, mire megrántom a vállamat. - Jaj, kicsim - csapkodja meg óvatosan a combomat, míg röhög. - A sráccal van valami, ugye? - néz rám egy sunyi mosollyal, ahogy leparkol a lõtér elõtt.

- Ejtsük a témát - forgatom meg a szememet, ahogy kiszállok és becsapom az ajtót.

- Az elsõ szerelem - sóhajt fel, mire elfintorodom. Belépek az ajtón, Mike rám köszön. Én meg rá.

- Hey, kislány. Hol a cipõd? - hajol ki kissé, hogy jobban lenézzen rám.

- Nem akart jönni. Szerelmi bánat - legyint apu, míg én unottan elkezdem kitölteni a jelenlétit. Aláírom, aztán odatolom apának és neki is már csak alá kell írnia.

- Kamaszodik? - röhögi el magát Mike, mire felvont szemöldökkel ránézek.

- Nem, mindig is ilyen volt - nevet fel apa is és már meg is indulunk elõre. - Na mesélj hisztikirálynõ! - húz oda magához, ahogy átkarolja a nyakamat.

- Nincs mirõl mesélnem - mondom feszengve, ahogy kibújok az ölelése alól és kiveszem a hetes fegyvert.

- Akkor meg se szólalj - vonja meg a vállát és õ is kivesz magának egy fegyvert. Nem ellenkezem, tényleg nem mondok semmit. Zokniban vonulok végig az épület felén, többen értetlenül néznek rám, de nem érdekel. Lerakom a zöld kis falapra a fegyvert a tokkal együtt és kiszedem belõle. Apám is ugyan így tesz, bár õ elõbb végez. A kis céllapokat kirakja. Magának is és nekem is. Kettõnk közé kirakja a kis dobozban lévõ töltényeket. Zárt irányzékú... oldalt meghúzom a kart és berakom a töltényt, majd vissza. Beállok, mély levegõt veszek, lehunyom a szememet. Kifújom, aztán a szemeimet is kinyitom. Igazítok egy kicsit, aztán meghúzom a ravaszt. Nyolc... apáé tízes. - Mi van Zaynnal? Eléggé szimpatikus volt - suttogja halkan, ahogy arccsontjához szorítja a fegyvert és céloz. Meghúzza a ravaszt és kérdõn rám néz, míg megtölti a fegyvert újra.

- Semmi - adom a választ egy keserû szájízzel és én is megtöltöm a fegyvert.

- De tényleg. Mármint megértem, hogy nem velem akarsz errõl beszélni - röhögi el magát -, de nem bánnám, ha megtartanád a kölyköt - hangja lehalkul, ahogy meghúzza a ravaszt ismét. Idegesen húzom meg én is... hetes.

- Aham - motyogom és újra töltök.

- Szimpatikus volt. Az elsõ srác, akit hazahoztál - sóhajt fel drámaian, ahogy újra beáll és céloz. Most én lövök elõbb. Kilenc. Tíz órára... - Tetszett, hogy leszarja a véleményemet, látszott rajta - röhögi el magát megtámasztva a fegyvert, ahogy felém fordul. Látom, de nem nézek rá. Célzok... tíz. - Szóval, mi van vele? - kérdezi meg most már teljes testtel felém fordulva.

- Gondolom megvan - rántom meg a vállamat ránézve, mivel kezd irritálni, hogy engem bámul.

- Áthívhatod, ha akarod - néz rám kérdõn, mint aki arra vár, hogy azt mondjam; jó, áthívom. De nem mondok semmit, csak újra lövõk. - Oké, fel kell még lépnem a mamáékhoz, mert el kell intéznem valamit - mondja az órájára pillantva. - Itt hagyjalak és addig lõsz, vagy kirakjalak valahol? - néz rám kérdõn.

- Nem tudom, zokniban vagyok - mutatok rá a tényre, azaz most a lábaimra.

- Jó, jössz? - kérdi megfogva a saját fegyverét.

- Aha - bólintok unottan és én is elrakom a fegyvert.

- Ez gyors volt, Frank - néz ránk Mike értetlenül.

- Csak gyors lövöldözés volt, futunk is tovább - mosolyog rá, míg megtartja nekem az ajtót. A kocsihoz lépdelek és beülök elõre. Látom, amint rágyújt egy cigire, én pedig számat beharapva elfordulok a másik irányba. Aztán felnyögök, ahogy meglátom az óriásplakátot. X-factor... remek. Köszönöm magamnak, köszönöm az internetnek és köszönöm apámnak, hogy ilyen remekül alakul az életem... felsóhajtok és inkább apát nézem, ahogy elnyomja a csikket, aztán beszáll. Nem mond semmit, csak vezet. Én pedig szintén nem szólok semmit és csak nézelõdök. Apu felnyög, ahogy leállítja a kocsit a parkolóban. - Feljössz? - néz rám, ahogy még az ajtót nyitva tartja. Kezem nyúl az ajtóhoz, mikor megszólal a telefonom a melegítõgatyám zsebében.

- Nem - nyögöm ki, míg villantok rá egy fintort. Õ bólint, becsukja az ajtót és látom, amint cigijét szívva megindul a mamáék háza felé. Telefonomat elõhúzom és ledermedek. Trisha... miért hív Trisha?! Szívem félre dobban, aztán zakatolni kezd. Egy pillanat alatt fogy el minden levegõm, kezdek el remegni és fut át az agyamon minden. Zayn meghalt, Zayn megölte magát, Zayn eltûnt... Annyira sokkol a név a kijelzõn, hogy a csöngés megszûnik és már csak a sötét képernyõjû telefonomat nézem. Úr isten... aztán újra csörögni kezd, én pedig remegõ kezekkel észbe kapván, pár másodperc után felveszem és a fülemhez emelem.

- Igen? - szólok bele túl vékony hangon.

- Szia, Zoe - köszön a telefonba, szintén halkan.

- Baj van? - csúszik ki ajkaim között idegesen, ahogy kinyitom a kocsiajtót, mivel úgy érzem, megfulladok.

- Azt hiszem - nyögi ki, én pedig érzem, hogy mindjárt kiugrik a szívem. A gondolataim össze-vissza csaponganak. Érzem a vérem száguldását a fülemben. - Mármint, jól van Zayn! - teszi rögtön hozzá és talán a kissé szapora légzésemet veszi észre.

- Te jó ég, Trisha - nyögök fel a szívemre rakva szabad kezemet, ahogy szemeimet lehunyom és felnyögök a megkönnyebbüléstõl -, legközelebb ezzel kezd! - kérem kiakadva, míg igyekszem rendezni magamat.

- Ne haragudj - sóhajt fel, hangszíne fáradt. Biztos vagyok benne, hogy Zayn otthon most nem a megértõ és segítõ kisfiú lehet.

- Szóval, mi a baj? - kérdem meg, ahogy arcomat végigdörzsölöm kezemmel.

- Holnap lenne a meghallgatás - kezdi el feszengve, én meg értetlenül magam elé meredek és látom az ablak tükrözõdésében az arcomon megjelenõ ráncokat.

- Lenne? - kérdezek vissza kissé furcsállva, hogy feltételes módban beszél.

- Azt mondta, nem megy el - nyög fel Trisha, hangján hallom a rosszallást, én pedig elkerekedõ szemekkel nézek magam elé.

- Mi az, hogy nem?! - hördülök fel rögtön és érzem, amint a méreg szétárad bennem. - Széjjel verem azt az idióta...

- Értékelném - szól közbe halkan.

- Ohhh - esik le, hogy tulajdonképpen miért is hívott.

- Szeretném, ha holnap, vagy ma este átjönnél és elrángatnád... csak még ezt tedd meg érte, könyörgöm. Könyöröghetek neki, meg sem hallgat! Tudom, hogy miket tett, vagy legalábbis sejtem. Tudom, hogy ezért mentél el Zoe, de kérlek. Vidd õt el arra az idióta meghallgatásra és aztán felõlem eltûnhetsz az életébõl még egyszer, de így soha nem fog arra a pályára lépni, amire akar - gyorsan hadar, azt hiszem órákig gyakorolta be magában ezt a szöveget, most valahogy mégsem úgy mondta, ahogy összerakta fejben. De... menjek vissza hozzá?

- Trisha, ha engem õ újra meglát, akkor abból csak üvöltés lesz és...

- Nem. Kétlem, hogy egyáltalán meg tudna szólalni - kuncog fel, de hangja még így sem az igazi. Azt hiszem, ez a majdnem egy hónap nem csak Zaynnak volt nehéz.

- Ha... visszamegyek, akkor nekem végem. Többet nem jövök el - nevetek fel keservesen.

- Többet el sem engedne - ért velem egyet, mire ajkaimat kezdem rágcsálni.

- Akkor miért mondod, hogy újra leléphetnék? - kérdem halkan, a hajamba túrva.

- Mert megpróbálhatnád - feleli egyszerûen, én pedig felszisszenek.

- Szólj Xavnek és Danny-nek... biztos rá tudják venni arra...

- Próbálták - vág közbe erõteljesen.

- Do beszélt már a fejével, ho...

- Ez volt az elsõ - szakít megint félbe.

- És...

- Zoe, mindenki beszélt már vele, csak te nem! - csattan fel idegesen, mire elhalkulok.

- Értem - nyögöm ki, ahogy lábam idegesen járni kezd.

- Eljössz? - kérdi reménykedve.

- Hova kéne menni? És hány körül? De... jesszusom, csak fogjátok meg és vigyétek - nyögök fel kétségbe esve. Nem... most nem... már nem! Nem mehetek vissza, mikor kezdem elfelejteni! Kezdem?... Ez kamu...

- Úgy hat körül kéne indulnunk. Do vezetne, mivel Yasernek el kellett utaznia. És hát nem tudom, Do nézte a város nevét - hadarja el ismét Trisha, kissé fellelkesülve.

- Ne haragudj, de azt hiszem, nem - nyögöm ki elcsukló hanggal, mire pár másodperces néma csendet kapok.

- Te szereted, õ szeret. Beszélek a fejével! Esküsz...

- Nem kell! Nem fog megváltozni, de én ezt... nem véletlen jöttem el. És nem véletlen nem beszélek vele! - hangom halk, nem tudok erõteljesebb lenni. A tudat, hogy találkoznom kéne vele... ennyi idõ után, valahogy megbénít. Elvégre ott hagytam!

- Le kell raknom, mert haza jött... - sóhajt fel fáradtan. - Azért köszönöm, hogy felvetted. Vigyázz magadra, Zoe! - suttogja gyorsan és mielõtt elmondanám neki, hogy akármikor hívhat, már le is rakja. Én pedig teljesen sokkosan ott ülök a kocsiban. És akkor beül mellém apa. A hátsó ülésekre dobja a kajamennyiséget, amit a mamáék rásóztak. Nem kérdez semmit, én csak magam elé meredek és a telefonomat fogdosom. Õ indít, az agyam pedig ezerrel pörög. Nem fog elmenni. Akkor sem biztos, hogy elmegy, ha én oda megyek. De oda menjek? Utána nem fogok tudni lelépni. Ha meglátom... Jézus. Zayn meg én egy légtérben? Vagy õrült veszekedés, vagy õrült szex. Hangos lenne mindegyik... érzem, ahogy elpirulok, ahogy agyam akaratlanul folytatja a piszkos gondolatot. Kinézek az ablakon és arcomat eltakarom a hajammal, hogy véletlen se kérdezzen rá apa. Az X-factoros tábla ismét feltûnik; "Légy te az idei év új sztárja!"

- Apu - szólalok meg halkan, túlságosan is bizonytalanul.

- Hm?

- Azt hiszem, ma itt bent alszom anyunál. Ki tudsz rakni nála? - nézek felé, félve.

- Persze - mondja szemöldök ráncolva. - De, hogy-hogy, vagy miért? - néz rám egy pillanatra.

- Csak tudod, hogy sokat van rosszul, gondoltam besegítek - vonom meg a vállamat.

- Hát... az a barom úgysem segít neki - morogja, ahogy a belváros felé veszi az irányt.

- Ja - értek vele egyet, míg a kezemet kezdem tördelni.

- Anyád mondta, vagy Nan, hogy rosszul van? - kérdi lecsillapodva.

- Mind a ketten - vonom meg a vállamat.

- Mi baja? - kérdez tovább.

- Nem tudom, a kezét meg kell mûteni majd. Az alagút szindrómás. Amúgy meg szerintem vérszegény, nagyon durván... de fogalmam sincs - sóhajtok fel, ahogy kitekintek az ablakon. Hát igen, anyu sokat van rosszul, a keze pedig rohadtul fáj. Szóval alig bír csinálni valamit. Így egyre többet vagyok náluk, mivel Jay tartja magát ahhoz, hogy õ nem csinál "nõi" munkát. Ha meg anyu csinálja meg, hogy ne veszekedjen vele tovább és ne piszkálja õt Jay, akkor a keze csak jobban fáj. Esténként már így sem alszik túl sokat. Nan és Li már dolgozik. Nekem nyári szünetem van. Így általában többet alszok már mucinál és besegítek. Csak néha haza kell, hogy menjek apához, mert megunom Jay piszkálódását és beszólásait. Nem értem, miért nem elég neki, ha megcsinálom... nem... abba még bele kell kötni, hogy nem raktam el idõbe az elmosott tányérokat. Hogy nincs pont délben kaja. Hogy egy nap nem söprök fel kétszer, csak egyszer.

- Majd hívjál! - parkol le anyuék háza elõtt.

- Oké, köszi - szállok ki még mindig bizonytalanul.

- Ne hozzam el valamidet? Telefontöltõ, ruha... cipõ? - kérdi felröhögve, mire elfintorodom.

- Van minden - rázom meg a fejemet, ahogy becsukom az ajtót. Nézem, ahogy megfordul és értetlenül nézek rá, mikor az ablaka lecsusszan és lelassít mellettem.

- Üdvözlöm Zaynt - int nekem és röhögve elhajt. Tátott szájjal, nem kicsit meghökkenve nézek utána jó pár percig. És miután elkönyvelem magamban, hogy apám szimplán tud mindenrõl, amirõl csak akar, megfordulok és befelé indulok. Kopogok párat az ajtón és várok. Anyám kinyitja és értetlenül rám néz. Aztán végignéz rajtam és a lábamhoz érve homlokán megjelennek az apró ráncok.

- Miért is nincs rajtad cipõ? - néz fel rám újra, teljesen zavartan.

- Apu így rángatott el, mert amúgy nem akartam menni lõni. Itt csövezhetek ma? Úgyis rég láttuk egymást. Holnap lehet, hogy lelépek - hadarom el neki, ahogy nyomok az arcára egy puszit és belépek, ahogy õ hátrább lép.

- Persze! Meg sem kell kérdezned, tudod - hördül fel mosolyogva. Imádom én anyát... csak bárcsak ne Jay-al élne együtt... - Hova mész? - kérdi mögöttem lépdelve, ahogy én a konyhába megyek és elkezdek rögtön mosogatni.

- Egy haveromhoz - vonom meg a vállamat.

- Aki hol lakik? - kérdezget tovább.

- Bradfordban - felelem egyszerûen.

- Egyébként... mit is csináltál te itt? - kérdi mosolyogva, mire értetlenül rápillantok.

- Hogy érted? - kérdezek vissza.

- Hát a fesztivál alatt - egészíti ki magát.

- Itt csöveztem pár barátnõmmel - vonom meg a vállamat.

- A virágok kissé már kezdtek kiszáradni - paskolja meg a vállamat nevetve, ahogy elkezd fõzni mellettem. Én pedig érzem, hogy elpirulok... egy idióta vagyok. Mindenért. Hogy pont a virágokat felejtettem el. Hogy most itt vagyok. Hogy holnap elmegyek hozzá. Hogyha holnap nem megyek el hozzá... bassza meg... ezt kibaszottul, kurvára elcsesztem.