Huszonhárom nap. Huszonhárom napja nem beszéltem Zaynnal. Tekintetemet a képernyőről az ablakra vándorol és a kinti világra. Az idő borús, öt óra múlt csak. Vörös hajamba túrok majd újra rá nézek a képernyőre. Attól nem félek hogy öngyilkos lett, vagy kárt tett magában. Pár képet rak ki a haverjaival és egyéb hasonló dolog. Így hát ezért nem aggódok. Felállok a székről és felveszem a fekete és lila inkább deszkás cipőnek mondható szerelmemet. Azt mondják a nő szerelmes a cipőibe, nekem ezért van csak egy. Én csak ebbe voltam szerelmes. Már kopott, sőt kissé kicsi is. De túlságosan imádom ahhoz hogy kidobjam. Felveszek magamra egy fekete pulcsit majd végig nézek magamon a tükörben. Egyszerű, világos kék kissé szakadt farmer, az imádott cipőm, egy lila trikó és a fekete pulcsi. Vöröses hajam a feketének hála most igazán vörösnek tűnik és még zöld szemeim is világítanak szinte. Az ajtó felé nézek majd vissza a laptop felé. Nem szoktam én csak így elmenni itthonról. De nem megy, nem bírok itthon maradni. Képtelen vagyok rá! Mit mondok apának miért mentem el csak úgy? Késő délután... egyedül... sétálni. Felsóhajtok majd kinyitom az ajtómat. A bejárati ajtó felé meg is indulok, jobbra nézek és újra végig tekinthettek magamon egy újabb tükrön keresztül mire megrántom a vállamat. Mintha ez saját magamnak válaszul szolgálhatna. Néha még nekem is feltűnik az abszurd viselkedésem... saját magamnak miért tartoznék magyarázattal?! Az ajtót szinte feltépem és kilépek a lépcsőházba. Hisztérikusan rohanok le a lépcsőkön és rontok ki a friss, de hideg levegőre. Mély levegőt veszek majd elkezdek sétálni, egyenes a kastély mellett el. Feltekintek rá, egyszerűen fantasztikus ahogy felém magasodik, ahogy a tornyai már bedőlnek, az ablakok kitörtek, a cserepek hullnak lefelé. Világ vége érzésem lesz tőle, és ez tetszik. Ahogy feléled bennem a félelem, ahogy össze szorul a szívem. Mély levegőt veszek majd előre tekintek az erdő felé. Egyre gyorsabban lépkedem, úgy érzem szétfeszít valami belülről. Kezeimet ökölbe szorítom és egyszerűen elkezdek rohanni. Hajam gyorsan csapódik hátra, pulcsim lifeg rajtam de nem érdekel. Olyan gyorsan rohanok ahogy csak tudok. Nem érdekel merre megyek csak rohanok, lebukok az ágak elől. Várom mikor kezdek fáradni, de öt perc rohanás után is ugyan úgy futnék. És futok is. Mintha ezzel magam mögött hagyhatnék minden szart! Huszonhárom nap és a világnézetem szürke lett az addigi szivárvány helyett. A nővérem elköltözött, végérvényesen. Nem örülök neki, szar apáékkal. De ő legalább boldog Aaronnal. És Zayn... csak annyit írtam neki hogy "Hali"... és semmi válasz. Huszonhárom napja nem beszéltünk, nem hallottam a hangját és nem láttam. Fogalmam sincs miért, nem tudom mi rosszat tettem. Eleinte minden jó volt, szilveszterkor ittam a tiszteletére... részegen beszéltünk. Ő mindig aranyos ha részeg... én meg csak felszabadultabb. Nem beszéltünk sokáig, és nem is volt túl értelem amit beszéltünk. Ő se értett engem, én se őt túlságosan. Életemben először részegedtem le... miatta. Mert az kérte igyak a tiszteletére mert ő is fog az enyémre. És ittam. Erre most... huszonhárom nap. El kell felejtenem őt, nincs jövője a kapcsolatunknak. Még barátság terén sem. Könyörgöm, több mint két hét! Legalább annyit írt volna hogy utállak... vagy nem is tudom. Lábaim felmondják a szolgálatot és egyszerűen össze rogyok. Kiterülök a hideg a földön és lihegve figyelem a szürkülő égboltot. Annyira egyértelmű volt hogy mellettem van, hogy beszélünk... talán túlságosan is ráakaszkodtam. Fogalmam sincs. Azt hiszem ma van a vizsgája is. Remélem azért sikerült neki. Szemeimet lehunyom és remegve kifújom a levegőt. Annyira szeretem őt... miért kellett nekem aznap felmenni Omeglére?! Miért voltam olyan béna hogy duplán kattintottam? Minek beszélgettem vele, miért nem léptem ki rögtön?! Miért szerettem bele?! Elront mindent, az egész életem szar! A suliban bukásra állok, egyre többet lógok... és mindezt miért? Hogy bejöjjek neki... el kell kezdenem inni és cigizni hogy bejöjjek neki. Mert neki az ilyen lányok jönnek be! Fel se tettem magamnak a kérdést hogy megéri-e tönkre mennem ahhoz hogy neki bejöjjek. Egyértelmű volt, mindent megtettem volna érte. És még most is... A mindennapjaim szerves részévé vált, annyira furák a napok hogy nem neki írók rögtön mikor felkelek. Hogy nem köszön el tőlem este. Hogy nem beszéljük végig az egész napot. Fura... Zayn is fura. Én is fura vagyok. Az egész életem fura. Mielőtt megismertem elítéltem az egész öngyilkosságot. Most meg? Megértem őket... komolyan megértem miért teszik. De hogy eret vágnak... a fájdalom? Ez még nekem is bizarr. Holott az egész életemet a bizarr szó lengi körül. De Zayn... ő más. Már most annyira távolinak és másnak tűnik a régi személyem. Elköltöztem anyámtól, apámmal élek. És ez a helyzet sem jobb. Mind két nővérem a pasijával lakik, én pedig... én belezúgtam egy srácba akit még soha nem láttam életem során. Soha nem voltam az a lány aki csak úgy eljön otthonról. Csak azért mert nem bírok otthon ülni... egy srác miatt! Te jó ég... nagyon elbasztam. Nyögve ülök fel és nézek végig újra a már csillagos égen. Most jut el tudatomig a jég hideg, hogy vacogok és hogy a lábaim remegnek a kimerültségtől. Nehezen állok fel és kezdek lassacskán vissza fele sétálni. Zsebembe nyúlok és ekkor jövök rá hogy telefonomat is otthon hagytam... hát ez remek. Előre fele leskelődöm, minden apró hangra össze rezzenek mögöttem. Lépteimet sietősre veszem. Amint felhangzik valami morgó hang ismét elkezdek futni. Agyam kiürül és csak futok. Mellkasnak csapódom mire ijedten lépek hátra és nézek fel. Kosárpálya... alig tízpercre van apámék házától. A srác félmosollyal tekint le rám míg végig mér.

- Hova-hova? - kérdi felvont szemöldökkel. Számat kinyitom de képtelen vagyok beszédre. Ajkaimat össze préselem mikor észre veszem hogy egy egyáltalán nem tetszetős srác körben állok középen.

- Haza - felelem megkeményítve a hangomat mintha nem futottam volna le a fél életemet, mintha nem rettegnék, mintha én lennék a világ legerősebb nője. Színjáték... utálom és mégis.. képtelen vagyok nélküle élni. Nem akarom hogy az emberek tudják mikor mit gondolok. És ehhez színészkednem kell.

- Az erdőben nem voltál még ilyen bátor - nevet fel egy viszonylag alacsonyabb srác míg elém áll és kezével megemeli államat. Elfintorodom ahogy arcát nézem. Egyszerűen le lehet róluk szűrni hogy saját magukat nevelték fel. És ennek két véglete van. Ők és én.

- Edzésben maradok - mordulok rá ahogy fejemet kitépem mocskos kezéből és hátrább lépek.

- Az jó - nevet a fülembe egy másik míg könnyedén átkarol. Ijedten lépek vissza előre míg a srác felé fordulok. Cseszd meg... ez nem lesz jó. Ez kurvára nem jó.

- Zoe vagy, ugye? - kérdi az egyik srác szemöldök ráncolva mire felé tekintek.

- Igen - felelem keményen mire látom szemükben az elbizonytalanodást.

- Ben-t ismered? - kérdik kissé bizonytalanul.

- Igen - vetem oda ismét flegmán. Ben eléggé védelmezően beszél rólam itt, mondhatni az ő csapatába tartozom és ő a védőm. De a saját nevemnek is kiharcoltam már egy kis tiszteletet. Li miatt kellett, muszáj volt.

- Édes - nevet fel a legidősebbnek tűnő míg végig mér - Hideg van, nem akarsz feljönni hozzám? - kérdi megnyalva alsó ajkát.

- Kihagynék egy szar dugást, de azért kösz - mordulok fel sértetten. Mit hisz ez?!

- Hogy mondod? - kérdi értetlenül.

- Csak azért mert idős vagy a csoportban még nem jelenti hogy okos is. Fogadok hogy az erőd miatt vagy te a "falka vezér" - mutatok idéző jeleket a levegőbe mire az egyik srác felkacag - Valószínűleg a lányok csak erőszak hatására fekszenek le veled. Amit nem csodálok. Apád börtönben... anyád... alkohol? - mondom őt fürkészve egy gonosz mosollyal. Ajka meg se rezzen mire megrázom a fejemet - Nem alkohol, kábszerezik, mi? - nevetek fel. Tudok gonosz lenni, de nem igazán használom ezt ki ilyen téren. Kivéve ha félek... és most félek - tőle nyúlod a füvet a haverjaidnak amihez kerítő sztorikat találsz ki, ugye? Ilyen terítőtől van, innen és onnan. Drága cucc. Ezek mennek kamuzásnak ugye? - kérdem elmosolyodva. Arca eltorzul, feltör benne a szörnyeteg - az igazság néha fáj - súgom halkan. Szánom őt... de ő választotta ezt az utat. Felmordulva indul meg felém de ketten rögtön közénk ugranak.

- Haver, ő egy lány - mordul rá tippen szerint a második legidősebb.

- Gyűlöli a nőket az anyja miatt, szívesen megütne - felelem halkan míg őt nézem - az igazság kegyetlen de jobb beismerni mint elhallgatni. Nemde? - fintorodom el. Bármi is lesz, ezután átértékel mindent. És egy kis szerencsével még viheti is valamire. Többre mint egy drogos utcakölyök. Félre löki a két gyereket nekem pedig megragadja a felkaromat és ránt rajtam egyet.

- Azt hiszed okos vagy?! - ordít rám mire rezzenéstelenül nézek rá.

- Azt hiszed nagy és félelmetes vagy? Szánalmas vagy - szűröm a fogaim között. Sokan azt hiszik a pszichológiában kedvesnek és megértőnek kell lenni. Pedig ez nem igaz. Mi értelme ha elmennek hozzád és te is kegyes hazugságokat mondasz? Ő tényleg azt hiszi hogy hatalma van. És meg fogják ölni, ha ezt csinálja sokáig. Kézfeje csattan arcomon mire arcom elfordul az ütés erejétől és felnyögök. Légzésem gyorsul míg meredten bámulom az aszfaltot.

- Velem nem packázhat egy ilyen kis kurva mint te! - ordít a képembe de addigra már a többiek hátrább rántják rémültem. Érzem amint elkezdek remegni... a sok szabályom közül egy megsemmisült. Soha nem üthet meg senki többé. Lassan indulok meg apámék háza felé és újra átváltok futásba.

- Hé, ne haragudj! - kap utánam megy másik srác mire a pulcsim ujja leszakad mivel kitépem magam a karjából. Rohanok, magam mögött akarom hagyni az egészet. Szám elnyílva, kapkodom a levegőt, de nem a fáradtság miatt. A félelem miatt. Az emlékek feltörnek, egytől egyig minden amit eddig eltemettem. Anyám pasija, a keze csattan. Sírok. Senki nem látja. Rossz szó, pofon. Ütések, lila foltok. Esések. Magyarázkodás. Megalázottság. Kis híján elesek mikor fellépek a lépcsőházhoz vezető lépcsőn.

- Zoe! - kiállt rám holt sápadtan Ben de nem törődök vele csak berontok a házba és rohanni kezdek a lépcső fokokon. Szinte berontok az ajtón és becsapom magam után majd hangosan feltör belőlem a zokogás. Apámék nincsenek itthon, ez is valami. Berontok a szobám ajtaján és meg is dermedek mikor szembe találom magam Zaynnal a laptopomon. Telefonja kiesik a kezéből és ezzel együtt az én telefonom csörgése is megszakad. Meglátom magam a kis négyzetbe laptopom alján. Kocos hajjal, vérző szájjal, elszakadt pulcsival, lihegve, sírva. Érzem amint a könnycseppek újra megindulnak, legyűrik a kezdetleges sokkot amit Zayn látványa és hiánya okozott. Továbbra is tátott szájjal néz míg én szipogva lecsúszok az ajtóm mentén míg arcomat takarom. Megütött, egy kis senki megütött. Ért nekem ennyit az hogy helyre hoztam az életét talán?! Lábaimat felhúzom és átkarolva zokogok tovább.

- Zoe - súgja halkan míg én felemelem könnyáztatta arcomat. Talán nem is mondta, lehet csak a képzelet játszik velem. Lehet hogy ott sincs a laptopban. Remegő lábbakkal állok fel és sétálok oda a székig majd ülök le.

- Milyen jegyeket kaptál a vizsgáidra? - kérdem szipogva míg vissza tartom a zokogást de felrepedt ajkam így is remeg.

- Ötös - súgja még mindig dermedten. Bólintok míg újra elkezdek sírni, már én magam sem tudom min és lehajtom a laptop tetejét. Fejemet oldalra fordítom és megláthatom teljesen össze tört képemet. Egy szánalmas és gyenge lány néz vissza rám. Apró vércsík ajkaimtól az államig ahol a nyakamon folytatja vékony útját. Vállam kikandikál a tépett pulcsiból. Trikóm, gatyám és kezem sáros. Ajkaim inkább kékekben pompáznak a megszokott rózsaszínes árnyalat helyett. Szemem csillog, piros és duzzadt. Kétellyel, félelemmel és dühvel átitatva merednek vissza rám. Aztán átvált teljes kételybe és félelembe. Lelki szemeim előtt látom amint a falacskám egy darabja a mélybe hullva porrá lesz. Látom amint az eddig erős falak megremegnek, amint a mocsok a felszínre tör és én belefulladok. Tekintetem elfordítóm a megviselt és megtört lányról és átvonszolom magam az emeletes ágy alsó részéhez. Alig két lépés nekem mégis megterhelő. Elnyúlok rajta és fejemet a párnába fúrom. Mély levegőt veszek és igyekszem lenyugtatni magamat. Telefonom csörögni kezd de nem veszek róla tudomást, egyszerűen még nem megy. Elfordulok a fal felé és szinte ahhoz bújok, mintha az át tudna ölelni. Szipogva nyúlok a telefonért ami nem igazán akar elhallgatni. Zayn... Felveszem és magamhoz szorítom a telefont míg remegve kifújom a levegőt - Annyira sajnálom Zoe! - hadarja rögtön a telefonba mire kissé síros hangon ám felnevetek - Sok szarság volt, és sokat tanultam. Egyszerűen fáradt voltam írni... - nem is figyelek arra amit mond.

- Minek hazudsz? - kérdem halkan, újra elszomorodva - Inkább ne mondj semmit, csak kussolj. De ne hazudj - rázom meg a fejemet, mintha ezzel letagadhatnék mindent. Mintha ő ezt látná.

- Mi történt veled? - kérdi értetlenül de nem szólalok meg.

- Én is inkább hallgatok, mintsem hogy hazudjak - súgom halkan a telefonnak mikor ő sem szól bele.

- Bántottak? - kérdi feszülten, hangja telecsordul gyűlölettel - Zoe?! Megütöttek?! - kérdi továbbra is ugyan olyan hangszínben.

- Zayn, ha azt mondom igen akkor mi lesz? - kérdem reménytelenül mire hallom ahogy kifújja a levegőjét.

- Oda megyek és szarrá verek mindenkit, kezdetnek - mordul fel rögtön mire elmosolyodom, de ez a szomorú mosoly. Az elkeseredett féle.

- Nem fogsz ide jönni. Mérges leszel de nem fog érdekelni téged. Elfelejted, talán pár nap - mondom hetykén - És ezzel nincs is baj Zayn - vágok közbe mikor már venné is a levegőt.

- Srác ütött meg? - kérdi tovább feszülten mire szemeimet lehunyom.

- Hát nem érted? Lényegtelen mi történt, nem változtat semmin ha tudod - fakadok ki türelmemet vesztve.

- Zoe - nyög fel reményét elhagyva.

- Srác volt, igen. Megütött. Most jobb a lelkednek és az agyadnak?! Nem. Újra elönt a méreg. A semmi miatt - förmedek rá telefonon keresztül.

- Miért ütöttek meg? És mond el a nevét - sziszegi a telefonba mire felnevetek.

- Mert gonosz voltam. És hidd el, holnapra már kórházba lesz. Szóval nyugodt lehet a lelked - felelem könnyedén míg felülök és túl teszem magam az egészen. Talán csak elzárom inkább, talán nem érdekel. Képes vagyok leszarni akármit amit csak akarok. Tudomást sem veszek a tényről, arról a pár óráról ami megtörtént azután hogy kiléptem ezen az ajtón. Ez vagyok én, Zoe Fable. A tökéletes színész, egy olyan színész aki saját magát is meg tudja játszani saját maga előtt. Aki a saját érzéseit úgy alakítja ahogy neki tetszik. Aki uralkodik az érzelmein, még ha el is veszti a kontrollt.

- Változol, nem jó irányba - súgja Zayn halkan, félve.

- Leomlik a védőfalam, nekem sem tetszik az amit látok így - nevetek fel keservesen.

- Sírnod kéne és mérgesnek kéne lenned - feleli döbbenten.

- Helyette nevetek és nem érdekel - rántom meg a vállamat míg végig nézek az újra tökéletesen kiegyensúlyozott énemen.

- Ez nem normális - szögezi le Zayn mire elfintorodom.

- Egyszer sem állítottam azt hogy normális vagyok - jelentem ki egyszerűen míg a telefont kihangosítva az asztalra csúsztatom. Elszakadt pulcsimat leveszem és a kukába dobom könnyedén, ezzel eltüntetve az első számú nyomot.

- Ha gödörbe csú...

- Nem fogok - szögezem le most én kijelentésemet, akárcsak egy tényt.

- Féltelek Zoe - motyogja halkan mire megvető pillantást vetek a telefon felé.

- Aki engem félt az általában felkeres. Nem pedig leszar három hétig. De nem baj, legalább tisztázódtak a dolgok - bólintok saját magamnak míg nagyot nyelek és feldolgozok mindent egy apró másodperc alatt. Feldolgozom azt hogy nem vagyok fontos Zaynnak. Hogy csak teher vagyok. Az ember néha akkor realizálja a dolgokat mikor hangosan kimond dolgokat...

- Mi tisztázódott benned? - kérdi meg... talán félve. De semmiben nem vagyok biztos, talán csak azt akarom hogy félve kérdezze ezt meg.

- Az hogy nem vagyok fontos számodra. Ne tegyünk úgy mintha az lennék. Minden estre kösz hogy aggódtál de remekül vagyok. És gratulálok még egyszer a vizsgáidhoz, büszke vagyok Zayn - mondom neki őszintén míg szembe találom magam a tükörben egy beletörődött lánnyal. És én azt hittem lehet köztünk valami. Huszonhárom kínkeserves nap és most itt állok, szomorúan. Pedig vele beszélek.

- Zoe, sajnálom. Fontos vagy, komolyan. Te vagy az egyik legfontosabb személy az életemben! Cseszek rá a kurva gondolataidra, én szeretl... - gyorsan nyomom ki a telefont, megdermedve. Szeretlek. Ő... mint barát. Nem lehet hülye. Nem írt huszonhárom napig! El kellene felejtenem. Muszáj lesz, nem szerethetem tovább. Ebbe bele fogok pusztulni ha nem szeretek ki belőle...!