A Fuji lábánál elterülő, mintegy 35 négyzetkilométer területű erdőt a helyiek Jukai-nak, azaz fatengernek nevezték el, mivel a helyet sűrű, örökzöld növényzet alkotja, így egész évben egy összefüggő zöld tengernek tűnik a távolról figyelő szem számára. A táj azonban nem festői szépségéről, hanem az ott elkövetett öngyilkosságokról híres, ugyanis a Golden Gate híd után a második legnépszerűbb hely a Földön ebben a tekintetben. 

A japán kultúrában az öngyilkossághoz való viszonyulás merőben eltér az európaitól. Elég, ha csak a szamurájok szeppukujára gondolunk, ami bizonyos esetekben szinte elvárt, rituális keretek közt végrehajtott öngyilkosság volt. De léteztek más, a halállal összefüggésbe hozható hasonló szertartások is, mint például az ubaszure, amely során a család legidősebb tagját kikísérték egy csendes, civilizációtól távol eső helyre, és magára hagyták meghalni. Itt jön a képbe az Aokigahara is, ugyanis az erdőben rengeteg ilyen szertartás zajlott le; a hagyomány szerint ezekből az emberekből haláluk után úgynevezett yureik, vagyis haragos szellemek válnak, akik szüntelenül bolyonganak a helyen, ahol életüket vesztették. Az Aokigahara halállal összefonódó története azonban még ennél is mélyebben gyökeredzik, mivel az erdőt évszázadok óta gonosz helynek tartják, amelyet démonok és ördögi lények laknak.

Az 1900-as évek közepétől egy újkeletű, ám kevéssé vidám szertartás lett gyakori az erdőben. Seicho Matsumoto 1960-ban megjelent, Kuroi Jukai című novellájában a főszereplő szerelmespár ezen a helyen közösen vet véget életének. Ez egyfajta különös divathullámot indított el, aminek köszönhetően a kellően elkeseredett egyének ide zarándokolnak, hogy véget vessenek életüknek. Ide vezethető vissza az Aokigahara „öngyilkosok erdeje" státusza, amelynek hírnevét leginkább köszönheti.

Az ide látogató érdeklődő szeme elé már az erdőbe való belépés előtt is bizarr jelenetek tárulhatnak. A közelben található parkolóban ugyanis tucatszám állnak azoknak az embereknek az autói, akik sosem tértek vissza az Aokigaharából. Ezeket a járműveket egy idő után a hatóságok elszállítják, de van köztük olyan, amely több hónapja porosodik egy helyben állva. Tovább haladva már pár száz méter után egy japán nyelven íródott tábla látható, amelyen szabad fordításban a következő felirat található: „Az életed egy felbecsülhetetlen értékű ajándék, amit a szüleidtől kaptál. Kérlek, gondolj rájuk és a családodra. Nem kell, hogy egyedül küzdj meg a gondjaiddal, inkább oszd meg a terhed!", alatta pedig egy öngyilkosság-prevenciós központ száma. Emellett újabb, angol nyelven íródott figyelmeztetéseket is találhatunk.

Az erdő egy része szabadon a látogatók rendelkezésére áll, de vannak szalagkorláttal és kifeszített láncokkal lezárt részek, amelyek a tiltott zónát jelölik ki, azon a részen, amelyen nagyon könnyű eltévedni. Ez a tiltás természetesen nem akadályozza meg sem a kíváncsi látogatókat, sem az elkeseredett embereket abban, hogy ide menjenek. Rengeteg, fák közé felfűzött szalagot láthatunk, amelyek egyfajta mesterséges úthálózatot alkotva segítik azokat, akik még terveik szerint ki szeretnének jönni az erdőből. Ezen a részen számos felvert sátor is található, ugyanis sok ember elmélkedni jön ide, több napig őrlődik azon, hogy eldobja-e magától életét. Sajátos, groteszk látványt nyújtanak a falakra szögezett vagy a földön hagyott búcsúlevelek és egyéb irományok, amelyek sokszor egy ember utolsó földi gondolatait és a külvilágnak szánt üzeneteit örökítik meg.

A fákon sok helyen kötelek lógnak, amelyeknek vágott vége jelzi azt, hogy a holttestet a hatóságok megtalálták és eltávolították. Előfordulhat azonban, hogy akár hónapok-évek telnek el addig, ameddig a nyomára bukkannak egy eltűnt embernek, így néhány esetben az erre járók már oszlásnak indult holttestekbe, vagy csontvázakba ütközhetnek. A leggyakoribb formája az itt elkövetett öngyilkosságoknak az akasztás, a lista második helyen pedig a gyógyszer-túladagolás áll, bár utóbbi esetben a próbálkozások jóval ritkábban mondhatók „sikeresnek". Az erdőben továbbá él egy buddhista pap, aki remeteként éli életét, sokan hozzá jönnek tanácsot kérni.

Érdekesség, hogy a helyiek közül nagyon kevesen indulnak szuicid szándékkal az erdőbe, mivel gyermekkoruk óta szüleik óva intik őket annak látogatásától. 1970 óta rendszeres járőrözést tartanak a rendőrség emberei, valamint önkéntesek, amely során a holttesteket felkutatják, illetve a még életben lévőket próbálják lebeszélni tettükről. Statisztikák szerint évente átlagosan százan lelik halálukat az Aokigaharában.

A terület természetesen egyfajta turisztikai látványosság lett, hiszen rengeteg érdeklődő szeretné megszemlélni a legendás erdőt. Mint minden hasonló esetben, itt is tucatszám keringenek kísértettörténetekről és egyéb bizarr jelenségekről szóló beszámolók, de az Aokigahara, úgy gondolom, azon helyek közé tartozik, ahol nem szükségesek paranormális jelenségek ahhoz, hogy az ide látogató kellemetlenül érezze magát.