Első párosítás:

Regulus Black & Marlene McKinnon (Reglene)

《¤》

- Megtanultam, hogy... hogy ne mutassam ki az érzéseimet. (...)
- Nincs olyan álarc, amelyik félre ne csúszna néha.

Agatha Christie

《¤》

- 1976. december 31., Grimmauld tér 12., London -

A hosszú ujjak óvatosan, szinte félve érintették meg a zongora billentyűit és egy apró dallamot csikartak ki a hangszerből. Persze csak halkan, hisz ma este ez nem illendő. Végül is ez a bál miatta lett megrendezve. A Nagy Bejelentés, ahogy anyja emlegette. Regulus kiengedte az eddig bent tartott sóhajt. Félreütött a zongorán, ezzel a szólam is hamissá vált. Óvatosan, a legnagyobb csendben igyekezett a fedelet lecsukni, és még a tömeg előtt felosonni a szobájába, de nem volt szerencséje...

- Regulus! – jött a mézesmázos hang a konyhából, így elhúzta a száját.

- Igen, Anyám? – fordult vissza.

Walburga Black ekkor lépett az előtérbe, a lépcsőkorlátjához. Bársonyzöld egyenes fazonú estélyit viselt, természetesen ezüst és smaragd ékszerekkel kiegészítve. Negédesen rámosolygott fiára.

- Hol jártál, kisfiam? Készülődnöd kéne az estére. – emlékeztette. – Ma mindennek úgy kell történnie...

- ... Ahogy te eltervezted... – jegyezte meg a fiú az orra alatt.

- Tessék? – kérdezte a nő felvont szemöldökkel. – Ne motyogj az orrod alatt, Regulus! Nem értem és nem is illik.

- Elnézést, Anyám. – hajtotta le a fejét.

- Most menj! – intett a kezével előkelően, mintha maga a királynő parancsolná. – S egy ránc se legyen a ruhádon. – lépdelt vissza a konyhába, hogy további utasításokat adjon a házimanónak.

Ahogy édesanyja eltűnt, Regulus fellélegzett és szinte futva indult meg saját lakrészébe. Magára zárta az ajtót és igyekezett órákig tollászkodni, hogy húzza az időt, ameddig csak lehet...

《¤》

Sietős léptekkel tartott a ház felé a hátsókerten keresztül. Szerencsére ezt a bejáratot sokan nem ismerik, az anyja nem is igazán kedveli, így Sirius biztos benne, hogy most is észrevétlenül bejut, és becsempészi barátnőjét is.

- Komolyan Sirius, minek ez a rohanás? – kapkodott levegőért oldalát fogva a lány. – Ha mondtad volna, hogy szaladni is fogunk, akkor nem veszek fel szoknyát és magassarkút!

- Tehetek én róla, hogy csak a hónomig érsz, Marly?! – vigyorgott rá, mire kapott is a vállába egy bokszolást. – Hékás! Mondjuk a jobbosod még mindig erős. – nevetett fel, közben mozgást látott a teraszon, így lehúzza a kőkerítés mögé. – Pszt.

Mikor Sirius jelzett, hogy tiszta a levegő elindultak befelé, de az ajtó előtt évfolyamtársa ismét megállította.

- Várj, ezt vedd fel! – adott át neki egy zafírkék-bronz színű álarcot.

- Egy maszk? – vette át a lány. – Nem mondtad, hogy a szilveszteri bulitok egy maszkabál! – kacagta el magát.

Amíg Sirius felvette a smaragdzöld-ezüst maszkot, - ami enyhén szólva is meglepte, minimum bordó-arany kombóra számított -, Marlene jobban megnézte magának a sajátját, mielőtt arcára helyezte. Gondolatban köszönetet mondott Siriusnak, hogy legalább a ruhájához passzoló maszkot hozott.

- Ez volt a meglepetés, drága Marlene! – jelentette be színpadiasan meghajolva, és karját nyújtotta. – Most pedig mentsen meg az unalmas rokonoktól, hölgyem! – kacsintott rá.

Miután a lány belé karolt besomfordáltak a hátsó ajtón a szalonba. Sirius szerencséjére már jó pár család tiszteletét tette a Szent Huszonnyolcból, így észrevétlenek maradhattak. Közben félszemmel kiszúrta szüleit és a Rosier házaspárt, akik mellett ott tündökölt rózsaarany abroncsos ruhájában a szőke Eleanor. Az idősebbik Black jól sejtette, hogy miért is rendezett Walburga ekkora partit, ezt pedig ő a csínyek mestere nem hagyhatta szó nélkül. Egy félreeső helyre kísérte Marlenet, és testvéries puszit adott az arcára.

- Mindjárt visszatérek, addig maradj itt! – súgta neki, de mielőtt elléphetett volna a lány utána nyúlt.

- Hé, hé. Csak egyszerűen itt hagysz? – kérdezte kétségbeesve. – És, ha megszólít valaki? Mégis a mi a szöszt mondjak, ki vagyok?

- Ugyan már, Marly! Feltalálod magad. Ügyes lány vagy. – vigyorodott rá, majd elsietett az emeletek irányába.

Hogy saját idegességét palástolja és minél inkább bele tudjon olvadni a tapétába, Marlene gyorsan lekapott az egyik tálcáról egy pezsgőt és oldalra fordulva igyekezett meginni.

《¤》

Regulus órák óta ült az ablakpárkányban és a csillagokat bámulta. Persze már vagy négyszer rá kopogtak, hogy csak őt várják odalent, de igyekezett mindig kifogást találni, hogy ha lehetséges éjfélig megússza az egész cécót. Az újbóli kopogásra viszont már kibukott belőle egy szitokszó, és igyekezett minél udvariasabban elküldeni az ajtó túloldalán lévőt.

- Nemsokára csatlakozok, Atyám! – szólt ki hangosan. – Megiszom a nyugtatófőzetet, és már ott is vagyok. Csak még hűlnie kell pár percet...

- Szerintem inkább valami hashajtót igyál, hamarabb szabadulsz! – válaszolta nevetve Sirius, mire már hallotta is a lépteket és nyílt az ajtó.

- Siri! – kiáltott fel csodálkozva, de már ugrott is a nyakába. – Hogy az ördögbe kerülsz ide? Ha Anyánk ezt megtudja, óriási balhé...

- Pont ez a lényeg! – vágott a szavába és belépett. Még kitekintett egyszer, hogy van-e valaki a folyosón, de aztán gondosan magukra zárta az ajtót. – Hol a maszkod, Reggie?! – faggatta kertelés nélkül.

- A maszkom? – kérdezett vissza, de bátyja addigra kiszúrta az éjjeli szekrényén, és már kapta is fel. – Hékás! Mégis mi a fenét művelsz?

- Tessék, itt az enyém! – vágta a mellkasához a zöldet, és már öltötte is magára a koromfekete álarcot. – Mit állsz ott? Vedd fel!

- Sirius, mégis mit akarsz...

- Csak csináld! – tette rá fivére. – Mindent megértesz majd, csak hagyd, hogy tegyem a dolgom! – megpaskolta a vállát és már tolta is kifelé. – Most pedig irány mulatni!

Értetlenül ballagott bátyja oldalán, és nagyon rossz előérzete támadt. Bármi is volt Sirius terve, tudta, hogy ezért minimum a griffendéles szorulni fog. Ahogy leértek a szalonba Regulus vett egy nagy levegőt, most már nem tudja kivédeni, hogy ne kerüljön a nyilvánosság kereszttüzébe.

- Most jól figyelj, Öcskös! – húzta maga mellé, még mielőtt anyjuk kiszúrhatná őket. – Menj oda ahhoz a sötétkék ruhás lányhoz. Ott a falnál. – bökött arra a fejével. – Kérd fel táncolni, és...

- Micsoda? – rémült meg. – Megőrültél? Nekem csak a Rosier lánnyal szabadna, hisz Anyánk...

- Hallgass már el! – vágott a szavába. – Bízz bennem, és tégy úgy, ahogy mondom! Hidd el, nem lesz baj! Csak menj! – lökte arra, és még pont időben, mert ekkor apjukat veszi észre, aki feléjük igyekezett.

- Regulus, mégis mi tartott ennyi ideig? – lépdelt hozzá Orion és karon fogta Siriust. – Már rég táncolnod kéne Eleanorral. Ne várasd meg a vendégeinket, gyerünk! – tolta arra felé.

- Igenis, Atyám. – biccentett a fiú, és képtelen volt a ravasz mosolyt elrejteni.

《¤》

Regulus még mindig elhűlve figyelte az eseményeket, ahogy lassú léptekkel tartott az említett lány felé. Orionnak fel se tűnt a csere, ő pedig most már tényleg nem értette, hogy mit akar Sirius elérni ezzel az egésszel.

- Sirius, hála Merlinnek! – lépett oda hozzá Marlene. – Tudod, hogy hány idegent kellett elzavarnom, majdnem belesültem a saját hazugságaimba!

- Elnézést? – kérdezte a fiú döbbenten, és jobban megnézte magának a lányt, főleg a kékesszürke szemét. – Ne haragudj, de...

- De haragszom! – szólt közbe. – Tudod, hogy ha rájönnek, hogy ki, illetve mi vagyok itt helyben meg is átkozhatnak! Oh a szentségit, Sirius. Ostobaság volt eljönnöm veled. – esett kétségbe, és indult meg a kijárat felé, de a fiú utána kap.

- Várj! – szólította meg gyengéden. – Bocsáss meg! Nem volt illendő, hogy magadra hagytalak.

- Illendő? – kérdezett vissza csodálkozva. – Fönt jártál a könyvtárban és gyorsan bemagoltál egy etikaszótárt? – kacagott fel.

- Hogy? – döbbent meg ismét, aztán rájött, hogy egyáltalán nem Siriusos, ahogy viselkedik. – Oh, dehogy. – horkant fel rájátszva. – A könyvtárt még hírből se ismerem. Nem, csak a régi családi hagyományok mindig rám ragadnak, ha hazajövök. – nevetett fel kényszeredetten. – Igen. Szóval, mit szólnál, ha elvegyülnénk, hogy ne bukjunk le? Szabad egy táncra, hölgyem? – hajolt meg. Szertartásosan, fel sem tűnt neki.

Marlene képtelen volt visszatartani a kacajt, de végül pukedlizett, hogy a sok nemest kiparodizálja és elfogadta a felé nyújtott jobbot.

- Uram. – köszönte meg, bár nehezére esett nem elnevetni magát, mikor partnere a táncparkettre kísérte.

Regulus igyekezett nem leleplezni magát, bár látva, ahogy Sirius a Rosierrel lánnyal táncol nem messze tőlük, és igen illetlen módon csúsztatja lejjebb a kezét, közel járt ahhoz, hogy felnevessen. De elég hamar visszaterelte a figyelmét a karjaiban lévő lányra, és nagyon is ismerős volt neki, csak fogalma se volt róla, hogy honnan. A mélykék A vonalú ruha gyönyörűen kiemelte a lány alakját, fekete hosszú haja pedig a többi nővel ellentétben teljesen ki volt engedve. Semmi konty, semmi feltűzés, ami még inkább megfogta, hisz teljesen természetes volt. De a szeme volt az, amit képtelen volt elengedni. Sose látott még ilyen színű szempárt, ami hol kék, hol szürke színben pompázott. Mint a morajló tenger, amiben szürkületkor érdemes elmerülni. Aztán megvilágosodott, mint akit kupán csaptak, mikor kiforgatta oldalra és visszahúzta a karjaiba. A lány Sirius évfolyamtársa volt, Marlene McKinnon. Vérárulók, ahogy apja folyton emlegette a családot. Ez a gondolatmenet megállásra késztette, de szerencséjére pont vége is lett a számnak.

Marlene is hasonlóan érezte magát és le is fagyott az ezüst tekintetben elveszve. Mint a csillagok az égen, fogalmazódott meg benne, de neki hamarabb tűnt fel, hogy a társaság már egy jóval gyorsabb ritmusú számra ropja, így elkapta a fiú kezét.

- Minden rendben? – kérdezte óvatosan, és már egyáltalán nem volt biztos önmagában, főleg, hogy Sirius olyan volt, mint a bátyja, de ahogy belenézett abba a szempárba már egészen már érzések ragadták el.

- Persze. – tért vissza a valóságba Regulus, és letekintve a kezükre már húzta is magával a hátsókert felé a lány.

Amint kint voltak a szabadban magukra csukta a teraszajtót, és csak aztán fordul vissza a lány irányába, de mintha csak elbűvölték volna bámulta a tüneményt.

Marlene igyekezett túl lépni az előző pillanaton és magában kántálta, hogy Sirius a barátja, Sirius csupán egy jó barát, hogy lenyugtassa hevesen dobogó szívét. Épp csak nyugalmat erőltetett magára, és megfordult, hogy megszólítja, mikor a fiú gyorsabb volt.

- Marlene. – szólította meg halkan, és nagyon rosszul kezdte érezni magát, hogy bátyja átverte szegény lányt. – Azt hiszem tartozok egy vallomással...

- Oh nem, azt hiszem mindketten tudjuk Sirius, ami bent történt... - kezdte hadarva.

- Marlene. – vágott a szavába egy kényszeredett mosollyal. – Én nem... – nagy sóhajt vett és inkább úgy döntött, hogy leleplezi magát. – Én nem Sirius vagyok. – tekintett fel, mire látta, hogy táncpartnere álla koppan a padlón.

- Édes Merlin! – kiáltott fel, de gyorsan a szájára is tapasztotta a kezét. – Regulus.

- Igen. Ezt akartam elmondani, csak... – kezdett szabadkozni.

- Az a rohadék! – bukott ki Marleneből, mire látta, hogy a fiú szeme nagyra nyílnak, de képtelen volt visszafogni magát. – Oh Sirius Orion Black, csak kerülj a kezem közé, hogy ilyen helyzetbe hoztál!

- Bocsáss meg neki! – lépett egyet előre, hogy megfékezze a kitörni készülő vihart. – Úgy gondolom, hogy Sirius csak jót akart...

- Jót? – kérdezett vissza. – Elárulom neki a legféltettebb titkomat, erre... – ekkor szembesül vele, hogy mit mondott ki, így ismét a szájára kapja a kezét. – A francba, a francba. Hogy miért nem tudom tartani a szám, ha dühös vagyok. Nem mondtam semmit, jó? Felejtsd el!

- Hogy... Micsoda? – döbbent meg és kezdett egyre érdekesebb lenni a dolog. – Miféle titkodat? – lépett egyre közelebb és képtelen volt nem vigyorogni.

- Nem, nem. Nem mondtam semmit! – védekezett azonnal Marlene, de már nem volt esélye tovább hátrálni, mert a korlát nyomódott a hátának. A fiú mosolygós tekintete viszont ismét megbabonázta és már kezdte elfelejteni az észérveket, amiket igyekezett felhozni. – Vagyis... Sirius csak játszadozott szokásosan és nem foglalkozik mások... Érzéseivel... Vagyis nem. Csak jót akar mulatni, és csőbe húzni a szüleit, aztán minket használt fel... Szóval, felhasznált... Tettestársnak. Ez lesz a jó szó. Igen...

- Marlene. – szólította meg immár sokadszorra, mire végre elhallgatott. – Marlene. Vegyük úgy, hogy nem hallottam semmit, rendben? – mosolyodott rá.

- Re-rendben. – nyögte ki végül.

Egy pár pillanatig kínos csendben bámulták egymást, végül szinte egyszerre kacagtak fel, és Regulus óvatosan csatlakozott a lány mellé a korlátnak támaszkodva.

- Tehát... - kezdte, ahogy feltekintett Marlenere.

- Igen? – kérdezett vissza vigyorogva.

- Mit keres egy ilyen kígyófészekben egy magadfajta varázslócsalád sarja? – fordult felé érdeklődően. – Mit mondott Sirius, mivel csalt ide?

- Hát... - dörzsölte meg a karját zavarában. – Sirius annyit mondott, hogy ő most nem szívesen látott vendég itt, de muszáj eljönnie, és kéne egy kísérő számára.

- Oh, ennyit mondott?

- Igen. Meg, hogy nem árt beleköpni a szüleitek levesébe. – tette hozzá kacagva, mire a fiú szívből felnevetett. – Elsőre nem tudtam, hogy szó szerint gondolja-e, bár én kinézem belőle.

Jóízűen nevetett, főleg ahogy megvilágosodott, hogy a bátyja mekkora szívességet tett mindkettejüknek. Végül nagyot szippantott az éjszakai levegőből és mosolyogva fordult a lányhoz, akinek a varázsa ismét elbűvölte, és pár pillanatig szólni se tudott. Aztán meghallotta a benti mulatságot és szeme sarkából látta is elsuhanni bátyját meg a Rosier lányt egy újabb táncban, így eszébe jutott, miért is vannak itt.

- Ez nem helyes. – szomorodott el, és vissza emelte tekintetét Marlenere. – Ez az egész bál azért lett rendezve, mert... – nem volt szíve elmondani, de a lány elszólásából minden kiderült és nem tehette meg, hogy áltatja. – A szüleim ma jelentik be az eljegyzésem. – mondta ki tömören, és látta is, hogy a boldogság, hogy foszlott szét a mellette álló gyönyörű szemeiben. – Sajnálom. Ez az igazság...

Mint a hideg zuhany, úgy érte Marlenet. Pár perce még a fellegekben járt, igaz borzalmasan zavarban volt, hogy elszólta magát, de boldog is, hogy végre kettesben igazán beszélhetett azzal a fiúval, aki már hónapok óta visszajáró vendég álmaiban.

- Értem. – suttogta keserűen. – És... Szereted?

Elsőre megdöbbentette a kérdése, de Regulus képtelen volt visszatartani egy felhorkantásba egybekötött kacajt.

- Dehogy. – vallotta be ridegen. – Aranyvérűek között ritkaság számba megy a szerelem szó ismerése.

- Micsoda? – lepődött meg ismét és igyekezett elkapni a tekintetét, úgy fordult. – Nem is szerelemből házasodsz? Ez az egész...

- Elrendezett? – tekintett rá komoran. – Igen. Ez a szokás. Siriusnak is van menyasszonya. Csak hát magasról tesz rá és minthogy mára azt jelentette be, hogy távol marad, így meg se hívták Nottékat. – mesélte kicsit elterelve a szót magáról. – Erre beállít és kitalálja ezt a cserét. – mutatta fel az álarcot vigyorogva.

- Tehát ez volt a terve. – mosolyodott el végül a lány is.

- Igen. – nézte meg a kezében lévő zöld maszkot. – Végig ez járt a fejében. Ezzel kiment engem, boldoggá tesz téged, - pillantott a lányra. – és még a szüleimet is égő helyzetbe hozza. – vigyorodott el a végére.

Megemésztette a fiú szavait, de a mosolya és a csillogó szeme, ahogy ránézett minden pénzt megért Marlenenek. Végül elvette a fiú kezében lévő maszkot és óvatosan visszahelyezte a fejére.

- Akkor ne menjen fuccsba a tervbe! – mondta. – Még a végén lebuktatod őt is.

- Igaz. – látta be, de mielőtt Marlene elvehetné a kezét az arcáról megfogja.

Megállt az idő. Itt álltak a Black-ház hátsókertjében egymással szemben, kettesben, miközben odabent gondtalanul, hiányukról mit se tudva táncol egy csomó aranyvérű. Ekkor üti meg a fülüket, hogy elhallgatott a zene és elkezdődött a visszaszámlálás. Regulus ránézett a zsebórájára és megállapította, hogy mindjárt éjfél. Erről eszébe jutott valami, így mosolyogva tekintett Marlenere.

- Van egy hagyomány, amolyan babona. – kezdte csendesen.

- Igen? – suttogja a lány elvarázsolva.

- Azt mondják, hogy szilveszterkor, az éjfél beköszöntekor, akitől ezen a napon csókot kapunk, az egész évben szeretni fog bennünket. – mesélte halkan és észrevétlenül közelebb lépett hozzá.

Marlene ismét elveszik az ezüst tekintetben, nem is tud másfelé nézni, az igazság szerint nem is akart.

- Akkor talán nem árt betartani ezt a babonát... – jegyezte meg.

- Én is így gondolom. – válaszolta Reg.

Amint meghallotta, hogy az óra éjfélt ütött, a pezsgők eldurrantak, váratlanul odahajolt és csókkal köszöntötte az újévet. Lehet, hogy az első és az utolsó számukra, és ezt mindketten tudták. Ahogy azt is, hogy életükben nem volt még ilyen csók...

Épp csak elszakadtak egymástól, teljesen a csók hatása alatt állva, amikor kitör odabent a balhé. Walburga hangja szinte még az ablakokat is megrepesztette, a vendégek hüledeztek, és egy igen sietős Sirius Black esett ki az ajtón, immár maszk nélkül.

- Marly, mennünk kell, most! – szaladt oda és kapta el a lány kezét. – Bocs Reggie, eddig bírtam tartani a szerepet. Amúgy sok boldogságot, bár nagyon remélem ezt a házasságot kútba dobhatod. Ez a lány olyan rideg és frigid, a csókja is borzalmas... – hadarta sietve.

Reg nevetve figyelte, de aztán még utoljára találkozott a tekintete Marlenenel, és bár sajnálta, hogy csak ennyi idő jutott nekik, önkéntelenül is mosolyra húzódott az ajka. A lány gyönyörűen csillogó tekintete is mindent elmondott, de végül a közeledő hangzavarra a páros menekülőre fogta, és már csak a becsapódó kapu jelzi, hogy itt voltak. Regulus vigyora kiszélesedett, ahogy feltekintett a csillagokra és kiélvezte ezt a felhőtlen boldogságot. Sejtette, hamarosan családja haragjával kell szembe néznie. Egyben viszont egészen biztos volt: még sosem várta ennyire, hogy visszatérjen a Roxfortba...

《¤》

Szerzői megjegyzés: Van esély rá, hogy ebből a novellából később teljes könyv lesz, vannak ötleteim 😉