Második párosítás:

Sirius Black & Remus Lupin (Wolfstar)

《¤》

Vannak csillagok, melyeknek fénye világít a földön,
Mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön.
Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít,
Amikor ők maguk már nincsenek köztünk.
Ezek a fények csillognak és különösen,
Ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek.

Szenes Hanna

《¤》

- 1981. július 18., Golders Green út 9., London -

A teáskanna fütyülésére riadt fel. Remus megint elbóbiskolt a szófán, a mai nap sokadszorra. Nehezen, de feltápászkodott a kanapéról, minden tagja fájt és a kötései is irritálták a karját. A tegnapi telihold még mindig megviselte. A kanna veszettül sípolt, szinte már idegesítően, ami fejfájásának se tett jót. Óvatosan felhúzta a kardigánját, bár nem egyszer felszisszent, és kicammogott a konyhába. Majdnem el is hajította a gyorsan lekapott kancsót, ugyanis nem jól fogta meg a konyharuhával, de végül megoldotta, és igyekezett a gyógyteáját elkészíteni...

Csak a kőfal tudta megállítani a zuhanásban. A lépcső megmászása most nehezebb feladatnak tűnt, mint máskor. Tény részegen ez annyira nem meglepő, és ezzel Sirius is tisztában volt. Ott a fal tövében ücsörögve lehúzta az utolsó kortyot a whiskeys üvegből, de egyenesen már nem tudta letenni a kőre. Így már csak a gurulás, végül pedig azüveg széttörésének hangja törte meg a csendet, és az ő elméjét is. Észhez tért és elméjébe kúsztak a temetés emlékképei. A négy fehér koporsó, amit a handsworthi temető földje már elnyelt. Bent rekedt a levegője és megeredtek a könnyei. Marlene meghalt. A halálfalók a teljes McKinnon családot kiirtották, és semmit, az égadta világon semmit nem tehettek ezellen. Annyira váratlan volt, senki nem számított rá, és már csak az aurorok hozták a híreket. Igyekezett lenyugtatni magát, bármennyire nehezen ment, és kilazította nyakkendőjét. Végül elfogta a hányinger, ahogy saját sírását próbálta elfojtani, és felhúzott térdeire döntötte a fejét. Képtelen megbirkózni ezzel a fájdalommal, ez már túl sok volt. Az ő hibája, csak magát hibáztathatja, hajtogatta gondolatban, és összeszorított ajkai közül is kiszökött egy hangos nyögés...

A következő pillanatban már egy erős, de annál megnyugtatóbb kezet érzett a vállán, mire a férfi meghökkenve feltekintett. Sirius rémülete viszont rögtön tova szállt, mikor felismerte Remus arcát.

- Holdsáp. – suttogta, de ekkor ismét záporozni kezdtek a könnyek, a lelkiismerete nem hagyta békén. – Hogyan...

- Meghallottalak. – guggolt le elé. – Tudod, ilyenkor még erősebbek az érzékszerveim.

- Nem. – nyelt egyet megcsóválva a fejét. – Nem erre értettem...

Remus nem kérdezett többet. Tudta, hogy mi játszódik le barátjában. Így csak felsegítette és átkarolta, hogy felkísérje.

- Gyere, Tapi. – mondta csendesen.

~~~

A vérfarkas immár két bögrével a kezében tért vissza a nappaliba. Az idősebbik Black ugyanott ücsörgött a kanapén, ahová leültette. Igaz a cipője és az öltönyfelsője már nem volt rajta, az általa ráterített pokrócot meg úgy szorította a testére, mintha köddé válna bármelyik percben. Egy rövid pillanatra még elmélázott az összezuhant férfin, majd magában felsóhajtott. Odavitte a teát, majd kedvesen átnyújtotta.

- Köszönöm. – suttogta Sirius, ahogy feltekintett és átvette a bögrét.

A házigazda csendesen ereszkedett le mellé, de nem szólította meg, és nem is zaklatta kérdésekkel. Ismerte Siriust, ha majd beszélni akar róla, akkor fog. Remus így is jól tudta, hogy milyen esemény volt ma, és most már bánta, hogy nem tudott elmenni a temetésre. Mindig gyűlölni fogja a teliholdat...

A fekete hajúnak fogalma se volt róla, hogy hány perce melengeti a kezét a bögrével. Hiába a nyári meleg, rázta a hideg. Tudta, hogy ezt az állapota váltja ki. Nemcsak részeg volt, hanem lelkileg teljesen összetört és szétesett. Túl sok volt az elmúlt két év. Túl sok veszteség, és képtelen volt ennyi embertől elbúcsúzni.

- Hiba volt elvinnem abba a bálba... - szólalt meg váratlanul Sirius, és egy újabb könnycsepp hagyta el az ezüst szempárt.

Remus szomorúan figyelte elgyötört barátját, végül kinyúlt és esetlenül átkarolta.

- Te se gondolod komolyan. – mondta halkan. – Mindketten boldogok voltak, még ha csak rövid ideig is. A háborúban mindig vannak és lesznek áldozatok, Sirius...

- Nem volt az olyan rövid... - jegyezte meg halkan, és tekintetével keresni kezdte az öltönyfelsőjét.

- Ezt, hogy érted? – figyelte komoran.

Sirius kibújik az ölelő karokból és elindul az íróasztal székéhez, amire Remus terítette a ruháját.

- Miután Regulus halálfaló lett, Marl azt mondta... - folytatta a vérfarkas, de ahogy barátja megfordul és rátekint benne reked a szó. Főleg, mikor meglátta, hogy mit tart a kezében. – Az...

- Igen. – lépett vissza és adta át a láncon logó gyűrűt. – Ez egy jegygyűrű.

- Honnan szerezted? – kérdezte halkan, de tovább vizsgálgatva már buktak is ki belőle a következő kérdések. – Milyen kő van a közepén? Akvamarin?

- Nem. Ez inkább aventurin. – nézte a vérfarkas kezében az ezüst gyűrűt, de meglátva Remus tekintetét szégyenlősen elmosolyodott. – Ostoba aranyvérű szokás, hogy ha a kapcsolat megélt egy teljes évet, a jegyesünknek a születési kövével megegyező gyűrűt adunk. Marlene köve ez volt...

- Regulus... - kezdte Remus elcsodálkozva.

- Attól tartok. – vette vissza a férfitól az ékszert. – Titokban jegyezhette el, hiszen hivatalosan már volt egy jegyese a szüleim által. – jobban megnézte az ezüst karikát, és végig simította az ujjai között. – Igazat kell adnom neked. – tekintett le a barna hajúra. – Tényleg nem bántam meg, sohasem fogom. Csak egy valamiért haragszom igazán... Hogy engem nem avattak be... Segíthettem volna. – sóhajtotta szomorúan.

- Még nem válaszoltál, hogy hogyan került hozzád! – emlékeztette Remus.

Elhúzta a száját és visszahelyezte az öltöny belsőzsebébe. Sirius egy darabig csak ácsorgott ott a szék támlájára támaszkodva. Igyekezett a gyengeségét elrejteni.

- Hestia Jones adta át... - szólalt meg végül. – A temetés után lépett oda hozzám. Ő és Emmeline találták meg a családot. Ez Marlene nyakában lógott. – kínkeservesen felhorkant. – Azt hitték én adtam neki...

Hosszú percekig hallgattak, és Remus nem is óhajtotta megtörni a csendet. Sejtette, hogy min jár barátja esze, így csak halkan felemelkedett, hogy kivigye saját poharát. Még el se hagyta a szobát, mikor Sirius megszólalt.

- Csak egy gyerek volt... - suttogta keserűen. – Alig múlt tizennyolc... Tizennyolc éves. – tekintett rá barátjára könnyes szemmel. – Az öcsém még élhetne! Nem kéne halottnak lennie... - csuklott el a hangja és gyorsan elfordult.

Lupin meghökkenve figyelte, de összeszorult a szíve látva, hogy mennyire szenved a férfi. Regulus két éve halt meg, és Sirius soha nem beszélt róla. Csak aznap, mikor a gyászjelentést kézhez kapta. Akkor ordított és sírt. De másnapra megkeményedett és soha többé nem hozta szóba. Most pedig itt áll a lakásában, a McKinnon család temetése után és ugyanazt a fiatal férfiút látja, mint '79-ben. Pedig azóta eltávolodtak egymástól, ritkán látták egymást és kettejük közé kúszott a bizalmatlanság. Az árulás félelme, a háború keserű íze mindkettejüket megfertőzte, és oda lett a barátságuk.

- Mit keresel itt, Sirius? – bukott ki Remusból váratlanul, és mikor találkozik a döbbent tekintettel elkeseredve folytatta. – Miért jöttél? Hetek óta felém se néztél, és most váratlanul itt vagy.

Némán figyelték egymást, végül Black az, aki lerogyott a legközelebbi ülőalkalmasságba bámulva a nagy semmit maga előtt.

- Nem tudom, Remy. – becézte megszokottan. – Egyszerűen elindultam a kocsmából és idehoztak a lábaim. Előtted nincs szégyellnivalóm és nem nézed le az olyan férfit, aki képes sírni. Nem látsz gyengének... És megértesz. – emelte fel a fejét és nézett egyenest a szemébe. – Azt hiszem ez mindig így volt. Már a Roxfortban is. Neked bármit el tudtam mondani, őszintén, és ezért akartam idejönni. Mert te tudod, hogy mit jelentett nekem Marlene, és tudsz a titkáról...

A házigazda magát ostorozta a meggondolatlan szavakért, melyeket kiejtett a száján, de nem mutatta ki. Csupán rámosolyodott barátjára, és kimutatott az előszoba felé.

- Hozok ágyneműt neked. – kezdte. – Megfelel neked az ágyam? Tudom nem olyan kényelmes, már elég régi a matrac, de...

- A kanapé is megteszi, Holdsáp. – vigyorodott rá. – A tegnap este után neked nagyobb pihenésre van szükséged.

- Oh, hát... - vitatkozott volna, de látva Sirius elszánt tekintetét inkább meghunyászkodott. – Rendben. Mindjárt visszatérek. – ezzel szégyenlősen elsietett, hogy ne maradjon egy szobában a férfival, akinek sikerült ismét zavarba hoznia, ugyanúgy, mint régen...

~~~

Remus a fürdő ajtajától nem messze várakozott, igyekezett kizárni a hányás hangjait, ami bentről jött. Már a kezében volt egy pohár víz, és egy egyszerű teakeksz, hogy enyhítsen barátja szenvedésein. Mikor nyílt az ajtó, és látta Siriust kiszédelegni csak enyhe mosollyal a kezébe nyomta a dolgokat.

- Segíteni fog. – mondta halkan.

- Nem akartalak felkelteni, elnézést. – motyogta fáradtan a férfi, de azon már meg se lepődött, hogy a vérfarkas átkarolta és visszakísérte a kanapéra.

Az már jobban meghökkentette, miután lehúzta a vizet, hogy Remus gyengéden segített neki elfeküdni, és még be is takargatta. Jó pár pillanat telt el, míg ott maradt mellette. Végül Lupin felemelkedett, hogy távozzon, de ekkor megérzett egy szorítást a kézfején, így visszapillantott.

- Maradj... - suttogta Sirius. – Még egy kicsit.

Habozott pár pillanatig, végül visszaereszkedett a kanapé végére, de nem engedte el a másik kezét. Csendben figyelte barátja vonásait a hold fényében, és bár egyrészt kísérteties volt számára, a farkas is reagált rá, valahol mélyen, de gyönyörű is. Főleg, ahogy kiemelte Sirius arisztokratikus vonásait. Mikor már csak a csukott szempárt látta és a férfi arcizma se mozdult, Remus úgy döntött lassan felemelkedik, ám ekkor barátja ismét megtörte a csendet.

- Remélem egy nap megbocsátasz nekem, Remy. – suttogta a sötétbe. – Szükségem van Rád.

A vérfarkas döbbenten hallgatta, de ekkor megérezte, ahogy a férfi keze már nem szorítja, sőt kicsúszik saját markából, így biztos volt benne, hogy elaludt.

A csendet a toronyóra kongatása törte meg. Tizenkét harangszó. Már másnap volt. A szavak pedig messze szálltak. Tudta, hogy nem fog emlékezni rá, de ha mégis, barátja sose fogja bevallani, hogy mit mondott, mit értett e szavak alatt. Elfelejtik és tovább lépnek. Ahogy a háború is elmúlik egynap... Barátok maradnak, mindörökké...

~~~

Szerzői megjegyzés: Remélem, hogy nem lapoztatok el a Wolfstar szó hallatán. Bár nagyon szeretem a párost szerelmi témában is, ide nem szándékoztam úgy hozni őket. Inkább mély szeretet itt az övék, és úgy gondoltam, hogy őket tudom a legjobban kapcsolni a Reglene történethez. Amúgy mielőtt írni kezdtem kutakodtam kicsit, hogy belőjem magamnak is Marlene és családjának halálát, így gyorsan levezetem nektek, hogy mire jöttem rá.

Rowling '81 júliusára helyezte Marlene halálát, ami azért is cseles, mert pont 1981-ben volt egy lázadás Angliában, amit úgy neveztek el Race riots. Ez egy feketék ellen irányuló, leginkább skinhead támadások voltak. Július 10-én Handsworth-ban volt egy lövöldözés, ahol mindkét oldalon volt sérülés és a kiszálló rendőrök között is volt áldozat. Úgy gondoltam, hogy a halálfalók ezt kihasználva simán elkövethettek gyilkosságot, így a McKinnon család kivégzését, ha voltak is a környéken mugli származásúak nem hallhatták, mert mindenki a lövöldözésre figyelt.

Emellett direkt telihold környékére akartam helyezni, hogy megmagyarázzam, miért is nem volt Remus a temetésen, és ekkortájt 1981. július 17-ére esett.

Nos, remélem nem okoztam csalódást! Nemsokára jön a záró epizód.