-Hagyja aludni, úgyis nemsokára felkel-hallottam Betty hangját a szobám ajtaja felől.
-Nehezek az éjszakái?-Kérdezte egy számomra teljesen ismeretlen férfi.
-Sok fájdalma van-suttogta Betty, majd folytatta, de olyan halkan, hogy a köztünk lévő ajtótól nem hallottam rendesen a szavait.
Csukott szemmel vártam, hogy Betty bejöjjön a szobámba és elmagyarázza, hogy ki van itt és miért engem keres. És reményeimhez hűen egy kis idő után kinyílt a szobám ajtaja, majd Betty lépteit hallottam, ahogy egyre közeledik az ágyamhoz. Megsimogatta az arcomat, majd halkan beszélni kezdett.
-Elodie, ébredj-suttogta, mire én kinyitottam a szemeimet-a szociális munkás, akit a kórház kirendelt, itt van.-Bólintottam, majd remegő kézzel az éjjeliszekrényemen lévő pohár vízért nyúltam és megittam azt.
Betty az ajtóhoz ment és kinyitotta azt.
-Maga nem a szokásos-mondtam, miközben néztem, ahogy a férfi besétál a szobámba és az ágyhoz érve a kezét nyújtja.
-Zorion vagyok-mondta, miközben rámmosolygott.
-Elodie-ráztam meg a kezét.
-Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.-Mondta, és odahúzott egy széket az ágyam mellé, amire utána le is ült.-Igen, nem a szokásos szociális munkásod vagyok, hanem más.-Kezdte a mondókáját.-Mivel megkaptad-nagy levegőt vett-az eutanáziára való kiterjesztésedet, ezért a kórház engem, mint speciális munkást rendelt ki az ügyedhez. Remélem nem gond-nézett maga elé.
-Nem gond-mondtam, mivel igazából nem érdekelt az, hogy kivel kell heti egy órát beszélgetnem a "jó mentális egészségemért", már ha ebben a szituációban képes lenne bárki bármilyen mentális egészséget produkálni a "rossz"-on kívül.
Most, hogy így közelebb került hozzám, jobban megnéztem őt. Bőre néhány árnyalattal sötétebb volt, mint az enyém, szemüvege mögül sötétbarna, mandula alakú szemek néztek vissza rám, haja pedig még az enyémnél is sötétebb. Fehér inget viselt, aminek felső két gombját kigombolta és az ujját a könyökéig feltűrte. Így közelebbről látva, nem tűnt sokkal idősebbnek nálam, de a szemében látszott, hogy nem én vagyok az első haldokló, akivel már dolga volt. Szemében már ott volt a búcsú jövője.
-Zongorázol?-Kérdezte hirtelen, miközben a feje az ablakom mellett álló zongora felé bökött.
-Zongoráztam-feleltem halkan, majd felemeltem a bal kezemet, mivel ott rosszabbul mozogtak az ujjaim és ügyetlenül próbáltam a régi mozdulatokat utánozni-már nem megy igazán.
-Ohh tényleg-csapott a homlokára-bocsánat-mondta és a szeme tényleg megbánást tükrözött.-Szeretnéd, ha játszanék rajta?-Kérdezte.
-Nem igazán-válaszoltam. Látszott rajta, hogy próbálkozik valamit találni, amin elindulhat a beszélgetés, de eddig nem igazán talált semmit.
-Akkor mesélj magadról-szólalt meg mosolyogva.
-Olvastad az aktámat, mást nem igazán tudok mondani-válaszoltam kapásból.
-De én azt szeretném, ha te mondanád el nekem. Mit szeretsz csinálni?-A fejét enyhén oldalra döntötte.
-Tudod mit, inkább zongorázz nekem-fordítottam el a fejem, mire ő felkelt a székből és a hosszú ideje csak ott álló hangszerhez ment és játszani kezdett rajta.
Nem ismertem a darabot, de gyönyörű volt. Tele volt élettel. Úgy szárnyaltak a hangok a szobában, mint a madarak a szabadban.
Az ujjaim maguktól mozogtak, próbálták imitálni azokat a mozdulatokat, amiket Zorion kezei csináltak. Lassan és ügyetlenül mozogtak az ujjaim, mintha az egész testem be lett volna lassulva.
Egy idő után feladtam, mert nagyon fájni kezdtek a kezeim, így csak lehunyt szemmel hallgattam tovább a mézédes dallamot.
A fejemben táncoltam. A testem játszi könnyedséggel idézte fel az évekkel ezelőtt tanult mozdulatokat.
Éreztem, hogy a testem mozogni akar, a lábaim rángtak, a gerincem meghajlott.
Tudtam, hogy nem jó ötlet engedni őt játszani. Tudtam, hogy nem szabadna a lelkemet ekkora kínnak kitenni, de valahogy mégis jobban élveztem a játékát, mint az előre felvett darabokat. Talán azért, mert sokkal több élet volt benne. Hallottam, hogy éveken át tanulhatott zenélni, olyan szívvel, lélekkel adta elő a darabot. Annyira szép volt, hogy fájt a szivemnek az, amikor az utolsó hangokat eljátszotta, majd felállt a zongoraszékről és visszaült az ágyam mellé.
-Szépen játszol.-Mondtam halkan.-Miért vagy itt?-Csúszott ki a számon.
-Ez a kérdés egy hosszú választ igényel-mondta halkan, majd én az órára nézve megszólaltam.
-Van időnk, nem?
-Mindig is tudtam, hogy az embereknek akarok segíteni-kezdte-az olyan embereknek, akiken más nem tud már segíteni. Boldoggá akartam tenni azokat, akik hosszú ideje boldogtalanságban szenvedtek.-Nagy levegőt vett.-Amikor kicsi voltam, a nagyanyám beteg lett, nagyon beteg. Minden nap átbicikliztem hozzá és játszottam neki az öreg pianinon a nappaliban.-Lehajtotta a fejét.-Sokszor arra sem volt már ereje, hogy kikeljen az ágyból, de minden délután, amikor megjelentem nála, kiült a foteljába és hallgatta, ahogy játszok. Még mindig emlékszem rá, mindig csak akkor mosolygott, amikor én játszottam. Látszott rajta, hogy boldog volt. Boldoggá tettem, amikor más már nem tudta. Egyik délután átmentem, de nem volt ott. Hosszú hónapok után végre nyugalomra lelt. Azóta szeretném megkönnyíteni az embereknek az utolsó éveit-hónapjait-napjait.-Felnézett rám. Egy darabig nem is folytatta, csak mélyen a szemembe nézett, nekem pedig nem volt bátorságom elfordulni.-Szeretném, ha te is boldog lennél-suttogta. Amint elnézett, abban a pillanatban sütöttem le a szemem. Nem akartam ezek után ránézni, amit érezhetett is.-Szeretem ezt csinálni-furcsán őszintének tűnt a hangja-nagyon sok ember bölcsességét tapasztalhatom meg és azt, hogy hogyan éljek úgy, hogy abból a lehető legtöbbet kihozzam.
-Elég mazochista pályát választottál, ha engem kérdezel-mondtam ki véletlenül, majd a szám elé emeltem a kezem-bocsánat, nem úgy értem-néztem rá, ő pedig csak halkan nevetett.
-Igazad van. Nem is jó érzés elveszíteni valakit, de ha azt a valakit ezerszer boldoggá tettem, akkor nekem megéri elviselni azt a fájdalmat-mosolygott. Túl őszinte volt a mosolya, ami bennem hatalmas bűntudatot keltett.
-Sajnálom-suttogtam.
-Nem kell, rég volt.-Sóhajtott egy nagyot.-Tényleg nem szeretnél beszélgetni semmiről?
-Nincs igazán semmi, amiről beszélni tudnék-néztem, ahogy a kezem meggyűri a hófehér takarómat az ölemben-senki nem látogat, egyedül lassan semmit nem tudok csinálni.-Halkult el a hangom.
-Szeretnél sétálni egyet?
-Nem tudom észrevetted-e, de a hasonló dolgok, mint a séta, már nem igazán mennek-szemembe könny szökött, de inkább elkezdtem szaporán pislogni, mint hogy sírni kezdjek.
-Arra gondoltam, hogy felöltözöl és kiülünk egy kicsit a verandára, vagy körbetollak a környéken. Betty mondta, hogy szereted a telet és a havat.
Kinéztem az ablakomon és akkor vettem észre, hogy nagy pelyhekben hullott a hó, belepve a fákat és az utcákat.
-A verandára kiülök, de nem tudok egyedül felöltözni-mondtam csendesen-kimennél és behívnád Betty-t?
Zorion kiment az ajtón, Betty pedig bejött. Vastag nadrágba bújtatta a lábamat, majd a négy pár zoknira ráhúzta a csizmámat, miközben én próbáltam felvenni a kedvenc halványlila, kötött pulcsimat.
-Tudod, hogy segítek neked-mondta, amikor felnézett és látta, hogy ügyetlenkedek a ruhadarabbal, majd rendesen rámadta a pulcsit és kerített egy takarót, amivel betakarta a hátamat és a vállamat, míg én felvettem a kesztyűmet. Elbújtam a puha, meleg takarómban, úgy tolt ki a verandára.
A férfi már ott ült, egy karosszékben és várta, hogy Betty odatoljon mellé. Fején sapka, nyaka körül szürke sál. Elég szürreálisan nézhettünk ki egymás mellett, mivel ő annyira összeszedettnek hatott, míg én még csak meg sem fésülködtem. Amikor Betty mögött becsukódott a ház bejárati ajtaja, levettem a kesztyűmet és a kezemet előrenyújtottam és vártam, hogy a hatalmas hópelyhek megérintsék a bőrömet, majd szépen lassan elolvadjanak.
Egy kis időre a szövetkabátos férfi eltűnt mellőlem. Legalábbis, úgy éreztem. Kigurultam a veranda fedetlen részére és engedtem, hogy ellepjen a hó. Engedtem, hogy a jégdarabok apró szeplőket rajzoljanak az arcomra és benedvesítsék a hajam. Mély levegőt vettem. Engedtem, hogy a tüdőmet végigkaristolja a hideg, hogy aztán majd párafelhőket leheljek ki pillanatok múlva.
-Meg fogsz fázni-hallottam egy halk hangot magam mellől, majd megéreztem, hogy húz vissza a tető alá. Kezével lesöpörte a hajamról a hópelyheket, majd ugyanezt tette a takaróval és a kezembe adta az elejtett kesztyűmet-jobb ha ezt is felveszed.
-Nem fogok megfázni-néztem a hideg csípte arcára.
-Nem engedhetem, hogy vagy negyed órán át a szakadó hóban legyél-nézett vissza rám, majd észrevettem, ahogy a kezét próbálja melegíteni.
-Tessék-vettem le és adtam oda neki az enyémet.
-Neked nagyobb szükséged van rá-mondta, miközben a kezemet visszahelyezte az ölembe-csak otthon hagytam az enyémet.
-Akkor is, ma még szükséged lehet rá-adtam neki oda megint-mi van, ha éppen hógolyózni támad kedve a következő embernek, akihez mész?
-Ma már nem megyek több emberhez-mondta-bőven elég egy ember egy napra, maximum kettő. De inkább megmaradok egy embernél, hogy ne kelljen sietnem sehova.
-Sok ember igényli-végigmutattam magunkon-ezt?
-Sokkal több, mint hinnéd.-Sóhajtott.-Általában vagy kisgyerekekhez kellek, akikkel játszok-lesütötte a szemét-már, ha elég jól érzik magukat, vagy olvasok nekik mesét. Ilyenkor a szülők is kicsit fellélegeznek. Adok nekik egy kicsi időt, néhány órát, amire boldogan gondolnak vissza. Meg persze idős emberekhez is megyek. Ők általában sokat beszélnek.-Halkan nevetett.-Ha tudnád hány történetet hallgattam végig háborúkról, vagy szimplán arról, hogy milyen volt egy farmon felnőni valahol Wyomimgban a semmi közepén, majd elmenni szerencsét próbálni és megtalálni életed szerelmét.-Mosolygott.-Néha viszont olyanokkal vagyok-komorodott el az arca-akik nem emlékeznek a családjukra, vagy erőszakosak, vagy nem akarják elfogadni azt, hogy sajnos ez van és nem segíthetek nekik. Ezek az órák, napok, hetek, hónapok a legnehezebbek.
-Egyedül csinálod ezeket?-Döntöttem oldalra a fejem.
-Nem, vagyunk egy páran és a környéken belül felosztjuk az embereket, hogy ki hova megy, és ha új beteg kerül hozzánk a listára, vagy egy beteg eltávozik, akkor mindig közösen megbeszéljük a dolgokat.
-Jó lehet ezt nem egyedül végigcsinálni-suttogtam, szinte csak magamnak.
-Te sem vagy egyedül-nézett rám, én pedig belenéztem az olvasztott csokoládé szemekbe és úgy folytattam.
-De egyedül vagyok. Betty segít, de nem tudja milyen ez. Nem tudja milyen várni arra, hogy szépen lassan meghalj. Nem tudja, hogy milyen érzés az, hogy nem tudod úgy mozgatni a tested, ahogy akarod. Hogy nem tudsz elmenni mosdóba egyedül. Hogy kiöntöd véletlenül a levest arra a takaróra, ami tegnap lett kimosva, mert ugyanúgy tegnap is kiborítotad rá a levest és így tovább. Nem tudja, hogy milyen érzés az, amikor este lefekszek aludni és álmomban táncolok-a könnyeim utat törtek maguknak és a hangom egyre hangosabbá vált-és érzem, hogy a lábam meg akar mozdulni, de nem megy. Hogy érzem, hogy a testem foggal körömmel harcolni akar az ellen, hogy ez történjen velem, de nem tud.-Felnevettem irónikusan.-Sosem fog tudni.
-Nem Bettyre értettem-mondta maga elé.-Most, hogy ebbe a programba bekerültél, több ember van veled, mint hinnéd.