Fekszem. Egyedül a színháztermemben. A kis menedékemben, amit évek alatt készítettem magamnak, hogy el tudjak bújni mindenki elől. A plafon most úgy néz ki, mintha milliónyi csillagot fröcsköltek volna rá ecsettel. A piros bársony pillanatok alatt változott át éjkékké és az arany díszítések maguktól eltűntek.
Lehunytam a szemem és engedtem, hogy a fejemben lévő zene átáramoljon rajtam. Gyönyörű színeket láttam magam előtt, ahogy keveredtek egymással a zene ritmusára. Éreztem ahogy a fejem körül a színpadon apró virágok nyílnak és ettől mélyen legbelül egy nem megszokott nyugodtság fogott el. Minden egyes levegővételnél a tüdőm megtelt a friss virágok illatával. Kezeim közül kicsúsztak a selymes fűszálak. A lábamat lelógattam és elkezdtem a zene ütemére hintáztatni. Az ismerős, de nem evilági dallam magához hívott.
-Ez gyönyörű-hallottam meg egy hangot nagyon messziről-ezt te csináltad mind?
-Nem hallak-mondtam halkan, hátha az illető elmegy, de ehelyett hallottam, ahogy egyre közelebb lépkedett hozzám.
-Tudom, hogy hallasz-pontosan velem szemben volt, a színpad szélétől méterekre.
-Nem hallok semmit, egyedül vagyok itt-a szememet jobban összeszorítottam és igyekeztem kizárni őt a tudatomból.
-Ez tény-sóhajtott-egyedül vagy. Te képzelsz engem ide.
-Nem akarom, hogy itt legyél-mondtam halkan.
-Akkor tűntess el-közben a lépteit hallottam már a színpadon, majd megállt mellettem és éreztem, ahogy leült mellém.
-Próbálkozok.
-Lehet én vagyok a tudatalattid-hallottam, hogy mosolyog-az milyen menő lenne már!
-Nem vagy te senkim-téptem ki a tenyerem alatt a füvet.
-Akkor miért vagyok itt?-Kérdezte.
Akárhogy erőlködtem, nem tudtam elküldeni őt a fejemből. Hiába próbáltam egy másik helyre menekülni, olyan volt, mintha ide lettem volna láncolva az én színháztermemhez és akárhányszor akarok kimenni az ajtón, valahogy mindig visszatérek a terem közepébe, mellé. Feladtam.
-Egyedül akarok lenni-mondtam, miközben belenéztem a csokoládé-szemekbe.
-Megértem-sóhajtotta, miközben a feje alatt összekulcsolta a két kezét-a helyedben én sem akarnék egy imposztort a saját álmomban.-Kis szünetet tartott.-De sajnos ezt nem lehet ilyen könnyen megváltoztatni.
-Ott a gyógyszer...-Kezdtem bele.
-A fiókban?-Bólintottam.-És mi fog történni, ha beveszed?
-Többé nem kell elviseljem az imposztorokat az álmomban-válaszoltam kicsit savanyúan.
-Többé nem lesz álmod. Vagy rosszabb.-Mosolygott.-Örökre itt ragadok a fejedben és soha többé nem fogsz tudni engem száműzni a fejedből.
-Szerintrd, ha meghalok, örökre a fejemben fogsz maradni?
-Nem tudom-vette le a szemüvegét-nem igazán gondoltam még arra, hogy mi fog az emberrel történni, ha meghal. Te gondolkodtál már rajta?
-Minden egyes nap-suttogtam.
-És, mire jutottál?
-Lehet, hogy halálom után szellemként keringek majd a házban és mindenkit ijesztgetni fogok.-Nevettem kicsit.-Vagy lehet az idő megáll számomra létezni és csak úgy leszek az idők végezetéig. Vagy lehet fentről fogom nézni az embereket-suttogtam.
-Mit szeretnél, hogy történjen veled?-Lehunyta a szemét, de látszott rajta, hogy figyel rám.
-Talán azt, hogy utána itt maradjak-mondtam hallkan.-Hogy örökre táncoljak a színháztermemben. Vagy repüljek, mint egy madár-elmosolyodtam-vagy kapjak egy új esélyt, valahol máshol, egy másik életben.
-Ha azt nézzük, hogy mi van a Bibliában-kezdte, de félbeszakítottam.
-Nem vagyok vallásos.
-Tudom. Mindent tudok, amit te.
-Akkor meg miért vagy itt?-Felültem.
-Nem tudom, még mindig te képzelsz engem ide-ült fel ő is.-Szóval hol is tartottam?
-A Biblia.
-Igen, szóval szerintem annyit szenvedtél itt, hogy nincs az az isten, hogy ne a mennybe juss-fogta meg a vállam. Még a ruhán keresztül is éreztem, hogy a keze fagyos volt, mint délelőtt a hidegben.
-Hideg a kezed.
-Bocsánat-elkapta a kezét.
Egy darabig csak a megszokott csendben ültünk egymás mellett. Míg én próbáltam elfogadni a tényt, hogy ma este sajnos a kis világomban nem leszek egyedül, addig ő megszemlélte, az általam már jól ismert, színháztermet. Halkan dúdolni kezdett egy számomra ismeretlen dallamot, aminek a hangjai gyengéden ringattak engem.
-Minden este itt vagy?-Fordult felém a teljes testével.
-Nem. Sokszor máshol vagyok. Például erdőkben, mezőkön. Sokszor csak zuhanok. Felhőkön és fák lombjain át, egészen addig, amíg földet nem érek és akkor felébredek. Van olyan, amikor olyan helyeken járok, ahol régen nem voltam és van olyan, amikor teljesen ismeretlen helyen vagyok. Egyszer-vettem egy nagy levegőt-a szüleim házában jártam. Rég nem voltam ott. Amióta beteg vagyok, azóta egyszer sem. A falak hófehérre voltak festve és rajtuk hatalmas festmények lógtak. A nappaliban volt egy zongora. Azon tanultam meg játszani, amikor még beszélni is alig tudtam. A szüleim mindent megtettek azért, hogy a tökéletes gyereket neveljék ki belőlem. Beirattak zenére, négy évesen megtanítottak írni-olvasni. Míg apám dolgozott, addig anyámmal tanultam. Kettő diplomával és egy doktori címmel otthon maradt engem tanítani. Megtehette volna, hogy felvesz egy dadust, vagy rendes iskolába irat, de ehelyett, amíg szükségen volt tanulásban segítségre, addig otthon maradt velem.
-Biztos szeretett téged-mondta halkan, de mindketten tudtuj, hogy nem ez az igazság.
-Addig szeretett engem, amíg az voltam, amire ő büszke lehetett.-Éreztem egy könnycseppet legurulni az arcomon.-Nem szeretnék erről beszélni.-Mondtam, miközben leugrottam a színpadról és megindultam a velem szemben lévő ajtó felé. Tudtam, hogy hiába megyek oda, zárva lesz az ajtó. És ez be is bizonyosodott abban a pillanatban, amikor az ujjam a kilincshez ért.
A térdeim nem bírták tovább. Túl sok volt ez az egész a testemnek és a lelkemnek is. Az agyamat elöntötték azok a képsorok, amikről tudtam, hogy léteznek, de nem akartam, hogy még most valósággá váljanak. Az üres ágy, az, ahogy beveszem a gyógyszert. A síró Betty. Ahogy a koporsót leengedik a síromba. A nevem a sírtömbön. Csak név és a két dátum. Mást nem tudnak ráírni, hiszen nem vagyok szeretett lány. Nem vagyok anya, nem vagyok testvér. Egy páciens vagyok. Egy rokkant ember. Egy olyan lány vagyok, akire az emberek szánakozva néznek. Egy olyan lány, akit meg kell etetni nap mint nap. Akit pelenkázni kell estére. Aki még a saját haját se tudja összefogni néha.
-Talán büszke lenne rám, ha végre meghalnék-suttogtam.
-Nem lenne-suttogta.
-Mindig is ezt akarta. Vagy egy tökéletes gyereket, vagy semmit. És én így egyenlő leszek a semmivel!-A végét már kiáltottam.
Zorion nem mondott semmit, csak leült mellém törökülésbe és csendesen figyelt. Hallgatta, ahogy kapkodom a levegőt. Nézte, ahogy a karom megfeszül. Ahogy a szememből ömlenek a könnyek.
Olyan érzésem támadt, mintha láncokkal fognának le, hogy ne csináljak semmit, csak szenvedjek. Hogy pont annyira éljek, hogy ne tudjak meghalni. Hogy pont annyira halott legyek, hogy ne tudjak élni.
Repülni akartam, mint a madár. Kiengedni a hangomat, miközben zuhanok. Felhőkben úszni. Végre szabad lenni, ami annyi éve nem voltam. A világ elkezdett velem forogni és éreztem, hogy nem kapok levegőt. Elfogott a pánik.
-Nem vagy egyedül-hallottam a suttogó hangját a fülem mellől, de amikor felnéztem, nem volt ott.

-Elodie! Elodie!-Hallottam a kétségbeesett női hangot. Betti az ágyam szélénél állt, hálóruhában, körülöttünk sötét volt.
-Mi történt?-Kérdeztem rekedt hangon és megpróbáltam felülni. Ekkor éreztem azt, hogy az egész arcom nedves volt.
-Arra keltem, hogy hörögtél és olyan volt, mintha nem kaptál volna levegőt. Úgy viselkedtél, mint aki éppen fuldoklik-nézett rám aggódva.-Sírtál?-A keze automatikusan letörölte a könnyeket az arcomról.
-Nem sírtam-mondtam magam elé.
-Persze, én meg Erzsébet királynő vagyok. Na, mi a baj?
-Csak rosszat álmodtam-suttogtam.