Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor az élete a feje tetejére áll. Hirtelen a színek élénkebbek vagy éppen fakóbbak lesznek és a külvilág már nem a megszokottan néz ki. Amikor ott állsz a szakadék szélén és érzed, hogy már hiába próbálnál visszalépni, nem tudsz, így beletörődsz. Várod, hogy belezuhanj a mélybe, a zuhanás pedig egyszerre izgalmas és félelmetes. Aztán félúton rájössz, hogy tudsz repülni. A szél hátán lovagolva mész előre és nincs nálad boldogabb ember az egész világon. Érzed, ahogy a hajadba belekap a szél és a tüdőd olyan illatokkal telik meg, amiket eddig sosem éreztél. A szíveden pedig egy jóleső nyomás van. valami olyasmi, mint amikor meglátod azt, akit a világon mindennél jobban szeretsz és egyszerűen nem akarod elengedni. Amikor érzed, ahogy a bőrödhöz hozzáér egy nem e világi anyag, ami egyszerre selymes, mint a szatén és biztonságot  adó, mint a gyapjú.
Attól a pillanattól már nem számít semmi, amit hátrahagytál. Csak a most számít és az, ahogyan zuhansz.
Kár, hogy én nem tudok repülni.