Zúgott a fejem, mintha a fejem oldalához üvegeket vágtak volna az agyamban élő képzeletbeli manók. Hiába kérleltem őket, nem hagyták abba és ha bármilyen gyógyszert beszedtem rá, akkor csak elaludtak. Nem tűntek el soha mellőlem, pedig próbálkoztam. Évekig jártam terápiára, beszélgetni orvosokkal, de mind hiába. Ez a hang azóta nem szűnt meg, amióta...
-ALS-mondta a velem szemben ülő ősz hajú férfi, abban a fehér köpenyben, amit utána jóval többet láttam, mint kellett volna-sajnálom.-Vett egy mély levegőt.-Értesíteni kellene a szü-.
-Már nagykorú.-Szólalt meg mellettem Betty, az ápolóm, akit a szüleim fogadtak fel nekem, amikor elkezdett nehezemre esni a járás.-Majd elmondja a szüleinek, amikor ő el akarja mondani.-Hálásan néztem a megfakult kékeszöld szemekbe.
Abban a pillanatban a zúgás elkezdődött és azóta nem hagyta abba, csak nagyon kevés időre. Olyan rossz meg idáig nem volt az állapotom, hogy komolyabb gyógyszereket adjanak erre is, de néhány napja megkaptam minden gyógyszert, ami a tüneteim enyhítésére szolgál. Betty szerint azért kaptam meg a gyógyszereket, mert végre rendes orvosi ellátásban részesülök, de mindketten tudjuk mélyen belül, hogy ez nem azért van. Az orvosok meg akarják könnyíteni az utolsó néhány hónapomat.
Évek óta erre készültem, hogy meg fogok halni. pontosabban, 5 éve, ami egy ALS-esnél nagy dolog.
-Az micsoda pontosan?-Kérdeztem az orvost, mire ő csak lehajtotta a fejét.
-Amiotrófiás laterálszklerózis.-Mondta maga elé, majd egy kis szünet után folytatta.-Egy olyan betegség, ami az akaratos mozgatóizmok sorvadásával jár.
-Azaz?-Kérdezte Betty.
-Azaz az izmai egy idő után már nem fognak működni. Maga még szerencsés, mert még csak a láb izmait támadta meg a betegség, de számolni kell azzal, hogy egy idő után a kar izmait is eléri a betegség.
Abban a pillanatban kezdtem el zuhanni lefele, miközben pontosan tudom, hogy a többi emberrel ellentétben én nem fogok szárnyra kelni és végigrepülni az egész világon. Csendben vártam azt a pillanatot, amikor már nem bírom tovább.

-Elodie-hallottam meg Betty halk hangját az ajtómból, mire kipattantak a szemeim-jajj, elfelejtettem, hogy alszol, bocsánat.-Nem igazán tudtam aludni, csak amikor egy 80 évest megszégyenítő mennyiségű gyógyszert szedtem be, de meghagytam őt abban a hitben, hogy alszok, végül is, nem bánt senkit ennyi hazugság.
-Semmi gond-sóhajtottam, majd feltornásztam magam ülő helyzetbe, hogy jobban Betty szemébe tudjak nézni. A nő rendkívül megöregedett az elmúlt években. Gondolom az ö mentális egészségének sem tesz jót, hogy egy haldoklót ápol éjjel-nappal. Amikor először találkoztunk, akkor az arca élettel teli és pirospozsgás volt, most viszont már inkább szürkés, mint a szeme, amik körül olyan mély ráncok voltak, mintha nem is öt év telt volna el, hanem húsz. Régi fehér ruháján foltok éktelenkedtek. Már rég nem viselte a megszokott ápoló ruhákat, hiszen teljesen mindegy volt, hogy mit hord a házban, főleg, hogy teljes időben engem ápolt, amiért rettenetesen tiszteltem is őt. Hiába nézett ki fáradtan, akkor is hatalmas mosollyal beszélt hozzám.
-Kész az ebéd-mondta, miközben a gyógyszereimet kezdte el kiszedni az ágyam melletti fiókból, amikor megláttam azt az egy tablettát.
A legutóbbi vizsgálatomon kaptam, mivel megkaptam az engedélyt az aktív eutanáziára. Idáig erre vártam, de most nem éreztem magamat annyira bátornak, hogy bevegyem. Titkon reménykedtem, hogy jobban leszek, mikor tudom, hogy ezzel a betegséggel sosem leszek jobban. Sosem leszek képes újra járni vagy táncolni. Sosem fogok újra leülni a nappaliban lévő zongora elé, hogy játsszak, mert tudom, hogy képtelen lennék egy hangot úgy lefogni, mint régen és ez borzasztóan elszomorított.
Ez az egy szem tabletta sok mindent felvetett bennem, például azt, hogy mikor lenne érdemes meghalnom? Vajon, ha holnapig várok vele, valami olyanban lesz részem, amiben eddig soha? 

Betty megetetett az ebéddel. Ez az új bevett szokásunk, mert múlt héten többször is sikerült kiborítanom az ételt, miközben enni próbáltam. Ebéd után próbáltam megtanítani őt zongorázni, ha éppen olyan állapotban voltam. Majd kitolt a kertbe a kerekesszékemmel és hagyta, hogy magamban legyek, ő pedig rendbe rakta a házban széthagyott dolgokat. Hiába próbáltam neki elmondani, hogy a szüleim fizetik a bejárónőt, sokszor szükségünk sincs rá, mert minden nap igyekszik kitakarítani a lakást. Nagyon sokat dolgozik értem. Néha belegondolok abba, hogy mi lesz vele, ha én már nem leszek. Vajon vállal majd gyerekeket? Lesz-e férje? Vagy egyedül él tovább? Nagyon sajnálom, hogy itt kell hagynom őt, mert ennyi idő alatt tényleg megszerettem. hiába nem beszélgettünk sokat, amikor bajom volt valamivel, akkor azt mindig segített megoldani. Amikor meg mással volt bajom, akkor mindig a védelmemre kelt, még akkor is, ha tudta, hogy nem nekem van igazam. Védett engem, mint anya a gyermekét, pedig nem is voltam az övé.
Sokszor úgy érzem, mintha örökbe fogadott volna, hiszen ezek mellett a szüleimet régóta nem láttam. Túl rég óta, hogy pontos legyek. Nekik fontosabb volt, hogy a tökéletes család látszatát keltsék, mint az, hogy a lányuk otthon maradjon. Szóval lényegében száműztek engem, amikor még azt sem tudták mi a bajom. Amikor meg megtudták, hogy mi a bajom, akkor meg minden létező kapcsolatot megszüntettek velem, most már csak a pénzt utalják nekem a számlámra. Egy darabig hiányoztak nekem, de most már elfogadtam a döntésüket. Én sem akarnék egy beteg gyereket a házamba, aki folyamatosan emlékeztet arra, hogy az élet mulandó és a halál minden egyes pillanatban közelebb van, mint gondolnád.
Esténként Betty megfürdet és megmossa a hajam. Néha lélek vesztetten ülök csak a kerekesszékemben és várom, hogy vége legyen. Nem vagyok szégyenlős, de amilyen hálás vagyok azért, hogy Betty segít nekem, annyira megalázónak is érzem a tetteit. Hiszen itt ülök huszonnégy évesen és még fürdeni sem tudok egyedül.
Estére magamra maradok. Vagyis majdnem teljesen magamra. Betty egy szobával arrébb alszik minden este, viszont ha bármi bajom van, rögtön a szobába is siet nekem segíteni.
De egyedül hagy a gondolataimmal. Míg nappal valamennyire lefoglalnak a teendőim, addig éjszaka csak fekszek az ágyamban és gondolkodok. Minden este elindulok lefelé a lejtőn és tudom, hogy minden pillanattal egyre rosszabb lesz. Igyekszem elaludni. A testem fáradt, de a lelkem túl éber ahoz, hogy az álmaim magukkal ragadjanak. Ezért csak lehunyom a szemem és próbálok nem odafigyelni a lábam rángására, de nem megy. Minden egyes apró rángásnál tudom, hogy a testem küzdeni akar, de a lelkem már belefáradt az állandó küzdésbe.

Körbenézek. Hatalmas festmények a plafonon, arany közé fogatva. A fejem felett hatalmas csillár, rajta annyi kristály, mint ahány csillag az égen. Mögöttem bársonyfüggönyök, amik méterekkel a fejem fölől lógnak lefelé. Végük a sötét padlót súrolja. Előttem sötétbarna székek tömkelegei, vörös bársonnyal lefedve. Úgy húsz sor lehet előttem, mögötte ajtók. Mindegyik szék üres. Felette balkonok, arannyal díszítve. Gyönyörű boltívek, faragott mintákkal, arannyal bevonva. Néhol egy-egy híres festő képei. A talaj csak alattam sötét, a székeknél ugyanúgy vörös bársonnyal van letakarva, mint a székek.
Gyönyörű színházterembe vitt a képzeletem. A színpad széléhez sétáltam és leültem úgy, hogy a lábamat lelógattam az emelvényről. Hajamat szétterítettem a fekete anyagon és néztem a fejem fölötti festményeket.
Tudtam, hogy álmodok. Túl nagy volt a csend, túl sok volt a nyugodtság. A fejemben halk zene szólt, valami olyan, amit évekkel ezelőtt tanulhattam. Minden hangja ismerősen csengett.
A festmények motivumai átalakultak, a rajtuk lévő emberek táncoltak a zenére és énekeltek. Boldogok voltak, én pedig mint kívülálló néztem, ahogy ők nagykanállal falják az életet. Lilák kékek pirosak sárgák zöldek keveredtek egymással, mintha nem lenne holnap. Nekik tényleg nem volt. Nekik csak a ma esti álmom számított.
Lassan minden eltűnt körülöttem és éreztem, ahogy a kezeim alatt fű és virágok nőnek ki, a nap égette az arcomat, de jól esett. Engedtem, hogy az arcomon, karomon, lábamon apró szeplők jelenjenek meg a napsütéstől. Azok az apró pöttyök, amiket évek óta nem láttam magamon. Hagytam, hogy fekete hajamat barnára szívja a nap, hogy az arcom fehér helyett rózsaszín legyen. Kinyitottam a szememet és engedtem, hogy a smaragd szememben megcsillanjon a nap fénye. Arcomra mosoly kúszott. Olyan mosoly, amit évek óta nem mutattam senkinek.

Engedtem, hogy a lelkem csak egy éjszakára boldog legyen.