❝ Pörgő percek, üres napok;
Mint tengerben a fényes habok.❞

|...|

Olyanok lettünk, mint a régi jó ismerősök. Megtaláltuk a közös hangot, aminek igaz nagyon örültem, csak nem tudtam sehogyan sem megérteni, hogy hogyan sikerült közel kerülnie hozzám ilyen kevés idő alatt.
Viszont egyetlen gond volt: a napok túl gyorsan szaladtak.

Dongmin és én nem csak reggel, hanem délután is együtt lógtunk, egészen estig, amikor is vagy ő kísért haza engem, vagy pedig én őt.
Egyre jobban megkedveltem, és éreztem, hogy Ő is hasonlóképp érez velem kapcsolatban.

Azon a csütörtökön az ég úgy döntött, egész nap siratja majd a napot, ugyanis úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Nem bántam, mindig is szerettem az eső illatát, és amikor szükségem volt rá, tökéletes társnak bizonyult cikázó gondolataimnak.
Így történt aznap is.
Dongminen járt az agyam. Azon, hogy miért ennyire különleges személye, s számomra jelenléte is. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába akkor, amikor együtt voltunk. Furcsa volt, de egyáltalán nem rossz.

Betértem a kávézóba, ahol Chaeyoung mosollyal fogadott, és meg sem kérdezte, mit szeretnék inni, hanem egyből készíteni kezdte a szokásosat.
Nem sokat üldögéltem egyedül, mivel pár percre rá Dongmin is megérkezett, s leült mellém.
Beszélgetni kezdtünk, a külvilág megszűnt létezni. Minden téma előkerült, mint mindig. Az idő elrepült, mindkettőnknek mennie kellett dolgozni.
- Holnap estére ne tervezz semmit, elviszlek majd valahová - mosolygott rám, mielőtt szétváltak volna útjaink. Utána pedig, meg sem várva válaszom, otthagyott.

Attól a ponttól kezdve alig vártam, hogy péntek délután legyen.