tudod, egyszer mind ugyanonnan kezdtük.

nem voltunk másak, csak egy kiismerhetetlen fekete folt hatalmas sötét káosz közepén, anyánk ultrahangképén.

te is ilyen voltál.

már akkor is egy rejtély, senki se látott, mégis mindenki csodált.

azóta pedig a mindenen kívül semmit sem változtál.

kitörtél anyád méhéből és az égboltig emelkedtél.

rettegtél a sötétségtől, mégis felmentél küzdeni ellene.
nem akartad, hogy mások is féljenek.

csillag voltál.

az én kicsi csillagom.

ekkor is kiismerhetetlen, egy folt a végtelen sötétségben.

de már ragyogtál.

fényesebb tündököltél a megszámlálhatatlan pislákoló korong bármelyikénel.

nem hitted, de a nap helyébe is állhattál volna.

mégis egyedül voltál, az összes égitest messziről elkerült téged.

te azt mondtad, valószínűleg azért, mert túl kicsi vagy ahhoz, hogy észre vegyenek,

de én egészen biztos vagyok benne, hogy inkább csak elvakította őket fényességed.

magányos voltál, én pedig könyörögtem neked éjszakákon át, hogy gyere le hozzám, hogy hozd közelebb világosságodat.

de te mindig ellenkeztél.

féltél, hogy megégetsz.

és hiába mondtam, hogy nekem szükségem van az égési sérülésekre,

szükségem van arra, hogy bármit is érezzek ezen a pokoli ürességen kívül.

hiába esedeztem azért, hogy borísd lángba testem.

te meg se mozdultál, csak tovább küzdöttél a rideg égbolt ellen.

így hát te fent maradtál, én pedig egyedül.

egy idő után abba hagytam a könyörgést.

megértettem.

megértettelek, téged, te két lábon járó rejtelem, te kiismerhetetlen, megfejthetetlen kicsi csillag.

muszáj volt leküzdened a sötétséget, ahhoz hogy még inkább ragyoghass. mellettem.

szerettem volna segíteni neked.
veled küzdeni a sötét ellen, mert láttam, hogy nehezen bírod.

fel akartam menni hozzád és megvédeni téged.

ölelésembe vonni forró tested és lecsókolni a szemedből ki-kicsöppenő félelmet.

de te azt mondtad, hogy nem tudok segíteni, hogy úgy se érteném.

azt mondtad, a sötétséged csak te győzheted le.

sokat sírtál, tudom, még úgy is, hogy próbáltad elrejteni előlem.

tudod, ilyenkor a folyékony halmazállapotú félelmedből ide is hullott. ide, itt lent.

szomorúságod olykor hatalmas pusztítást okozott nálunk.

néha könnyeid folyókká, árvizekké formálódtak, keservesen ragadták és sodorták magukkal az embereket.

rengetegen haltak meg. miattad.

néha azt hittem, örök özönvizet és pusztítást hoz ránk szomorúságod.

egészen biztos vagyok abban, hogy ezt te is tudtad. emiatt pedig talán még többet sírtál.

és ilyen pillanataidban támadt a sötétség is.

egyre inkább fáradtál, egyre inkább engedted magadba a feketeséget.

beköszöntött a tél.

jegesedő szívedből fagyott könnycseppek hulltak.

nálunk fehér hó esett.

mindig azt mondtad, azt szeretnéd, hogy fehérben temessenek el.

könnyezve néztelek, amint rongyos felhő takaród mögött pihegtél.

irigyeltem a felhőt.

olyan akartam lenni mint ő ahhoz, hogy megtanulhassam hogyan is lehetek olyan mint te.

de már nem vágytam arra, hogy lejöjj a földre. te mégis megtetted.

megfáradtál.

belefáradtál a tettetésbe, abba hogy akkor is csak a fényt mutasd, amikor a legnagyobb sötétség uralkodik benned.

így hát önszántadból lejöttél. lehúzott a sötétséged.

senki se látta, amint fénylő csillagból hulló csillaggá változva lezuhantál.

összemocskoltad fénylő tested.

nem tudtalak elkapni.

azt hiszem, ezt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak.

mára már csak egy fekete rózsa és egy kopott márvány sírkő mutatja helyedet, kicsi csillag.

annyira nem méltó ez hozzád.

hiányzol.

már nincs, aki bevilágítsa az eget.

a sötétség győzött. bennünk is.

ismét beköszöntött a tél.

fehérbe burkolózott a természet.

befedte a sírodat, a fekete rózsát, a kopott márvány sírkőt.
befedett téged is.

mindig azt mondtad, azt szeretnéd, hogy fehérbe temessenek el.