Szóval Ica. A híres Ica.

Ica érdekes ember. Fodrászként dolgozott, mielőtt csapos lett belőle, ő vágta kiskoromban a hajamat, aztán ő kínált meg életemben először pálinkával. Emiatt aztán anyámmal jól összevesztek, én meg eldöntöttem, hogy Ica a lelkitársam, ami kissé elhamarkodott volt a tizennégy éves, becsiccsentett énem részéről, de mai napig tartom magam hozzá.

Hogy miért, azt nem tudom. Ica nem egy életvezetési tanácsadó, de még spirituális vezetőnek se mondanám, pedig egyszer kitanulta, hogy kell cigánykártyából jósolni. Most se hatja meg túlzottan a korán jött életközepi válságom:

– Matyikám, nem a legjobbkor jössz – huppan vissza a kanapéjára.

– Sok dolgod van?

A nappaliajtóban ácsorgok, még a kabátomat se vettem le. Úgy várakozok, mint egy vámpír, akit nem hívtak be a házba, de enyhén mardos a bűntudat, mert az ittlétem során egyszer se néztem be az úgynevezett lelkitársamhoz, most meg egyből a tanácsára szomjazom.

– Kezdődik a műsorom – kapcsolja be a tévét.

Visszafojtok egy mosolyt, aztán mégis beljebb lépek. Ica olyan, mint egy eltévedt rajztanár: kardigánján több szín váltja egymást, mint a szivárványon, festettszőke, össze-vissza álló hajába újonnan lila csíkok kerültek, amelyek sehogy se illenek oda, de így legalább letagadhat öt évet.

– Hogy van a lányod? Meg az unokád? – kérdezgetem, mert azért mégis bunkóság lenne egyből belevágni a saját gondjaimba.

– Jól, majd hozza át a kicsit estefelé. – Már éppen folytatná a mesélést, de elindul a műsora. Zafír – Egy rejtett szerelmi történet. Hát, ha a Zafír megy, akkor nyilván nem lehet közben másról beszélni. – Na, mit csinálsz már, kisfiam, jót állsz magadért? Üljél le!

A parancs az parancs, meghúzom magamat az egyik fotelben. Percekig hallgatok. Nehéz a mellkasom, nehéznek érzem a számat is. Így nem lehet beszélni, pedig kéne, az segít, mert az már nem opció, hogy Ica újra kiskatonákat csináljon nekem, és azzal tömjem a fejem, miközben hajat vág.

– Mondott nekem valami érdekes dolgot a Magdi rólad – töri meg végül Ica a csendet.

– Egek – emelem az ég felé a tekintetemet. – Mit?

– Hát, először is azt, hogy dohányzol, milyen dolog ez? – Még Ica is elnyom egy mosolyt, annyira nem veszi komolyan magát.

– Hagyjál már, Ica, te tanítottál meg cigit sodorni! – Előrébb csúszom a fotelben, a térdemre könyökölök. – Na, mit mondott?

– Hogy nagyon szaglászol a Bandó után – pillant rám. – Drága lelkem, nem tudta eldönteni, hogy füvet akarsz-e venni tőle, vagy csak tetszik neked.

Kirobban belőlem a nevetés. Ennyire nem vicces, de most tör a felszínre minden érzelem, és pár másodperc múlva már nem is nevetek, hanem a könnyeimet törölgetem. Undorító, csúnya hüppögés az egész, ég a szemem, burjánzik bennem a kétségbeesés, mert azt se tudom, hol kezdjem, azt se tudom, hova mehetnék, ha jelenleg ez a fotel tűnik az egyetlen biztonságos helynek a világon.

– Ó, jaj. – Ica várat magára, hogy megszólaljon, hagyja, hadd adjak ki mindent. – Úgy veszem, inkább az utóbbi a baj.

Biccentek egyet, arcomat a tenyerembe temetem.

– Annyira elcsesztem.

– Micsodát?

– Mindent – vágom rá egyből. – Rossz gyerek vagyok, rossz barát, rossz haver, rossz minden. Szabi megcsalt, Bandó nem bízik bennem, és még csak hibáztatni se tudom érte, és valamiért még mindig azt hiszem, hogyha eleget veszekszem anyáékkal, akkor leszállnak rólam, de nem!

Ica mélyet sóhajt, lehalkítja a tévét. Megpaskolja maga mellett a kanapét, szóval átülök mellé, de így sem tudok a szemébe nézni. Az ujjam körüli bőrt kaparászom, jobbra-balra húzom az orromat, amit utálok, mert Szabi szokta ezt csinálni, de ez kell ahhoz, hogy elfoglaltnak tűnjek.

– Lassítsál, édes gyermekem, mikor utoljára láttalak, még bele voltál bolondulva Szabiba.

– Azóta megcsalt!

– Ezt értettem.

– De ez most mindegy! Most az a lényeg, hogy Bandó szerint korai az, ami köztünk történt. Mert ő segített féltékennyé tenni Szabit, csak aztán tegnap... Na mindegy, Ica, ebbe nem megyek bele, mert ennyire nem vagyunk jóban. És anyáméknak is azt mondtam, hogy jobb szülőm voltál, mint ők ketten együttvéve, ami nyilván nem igaz, csak hát... Mármint szeretlek, de...

Ica kikapcsolja a tévét, én is elhallgatok egy pillanatra, aztán hozzáteszem:

– És a műsorod? – kérdezem halkan.

– Szerintem a te életed drámaibb, mint a műsorom – legyint.

Halványan elmosolyodom, Ica megsimítja a karomat.

– Miért mondtad ezt anyádéknak?

– Ah. – Mélyen beszívom a levegőt, hátrasimítom a hajamat. – Hogy megbántsam őket. Már éppen kezdtek volna rászállni Bandóra, és ezt nem akartam. Ha megtudják, hogy tetszik, rögtön találnak benne valami kivetnivalót. Valakinek meg kellett védenie.

– Kérte ez a Bandó, hogy védd meg?

– Nem, de...

– Elég nagyfiúnak tűnik már – cicceg Ica elégedetlenül.

– De én tudom, hogy mi a jó neki!

Alig mondom ki, máris hallom, hogy hangzik ez. Apáméknak talán pont ugyanez fut végig minden egyes alkalommal a fejükön, amikor belepiszkítanak az életembe.

Nehéz dolog rájönni, hogy a szüleid fia vagy. Megesküdhetsz, hogy te másképp fogsz csinálni dolgokat, a minták már akkor is rég beléd ivódtak. Persze, le lehet vetkőzni őket, mert apám se emelt kezet rám, hiába látta ezt régen a papától, de aztán van, ami megmarad. Szar dolog, őszintén, levegőt is alig kapok tőle.

– Azért ez nem az ördögtől való – vigasztal Ica. – Normális, hogy törődsz azzal, aki fontos neked.

– Bandó nem is akarja, hogy törődjek vele – vágom rá a fejemet ingatva, mert erről még mindig egyszerűbb beszélni, mint anyámékról.

– Dehogynem – legyint. – Mindenki szeretné, hogy törődjenek vele.

– Ő nem! – A szavak megkeserednek a számban, tudom, hogy ez nem teljesen igaz. – Ő azt hiszi, csak azért törődöm vele, mert nem akarok egyedül lenni. Ami igazságtalanság, tudod? Mert... mert emberből vagyok, normális, ha nem akarom megtartani magamnak a gondjaimat, ha vágyom arra, hogy valaki mellettem legyen, miközben minden szaron keresztül megyek. Lehet azért hibáztatni, hogy lassan teszem túl magamat Szabin, hogy felelőtlen döntéseket hozok, és ezért megbántottam, de... De azért nem, hogy elkezdtem érezni valamit! – fújom ki szaggatottan a levegőt. – Én sem így terveztem, én sem gondolnám, hogy jó lenne ilyen hamar valaki mással lenni, de a francba is, ha már itt ez a lehetőség, miért engedném el?! Bandó az egyetlen, aki mellett kiürül a fejem, és ez nem azért van, mert valamiféle Szabi-pótlék lenne. Egyszerűen csak önmaga, és nekem ez bőven elég.

Ica nyitja a száját, mély levegőt vesz, de aztán mégsem szól. Megpaskolja a kézfejemet, finoman rászorít, és csak annyit kérdez:

– És ezt miért nekem mondod? Miért nem neki?

Felnyögök.

– Ő nem hinné el.

– Hát aztán miért nem?

– Mit tudom én! – fújtatok frusztráltan. – Mert megbántottam. Mert ehhez van szokva, a megbántottsághoz. Mert nem hiszi el, hogy valaki tényleg törődhet vele.

Ica bólogat, mint aki jól végezte a dolgát. Látom, most már a távirányítóval szemezik, ezek szerint a műsora érdekesebb a felismeréseimnél, de nem hibáztatom érte. Csak a fejem zúg a tomboló gondolatoktól, csak a mellkasomat feszíti a tehetetlenségtől fűtött levegő, egyébként csendben ülök, meredek magam elé.

– És most mit csináljak? – kérdem halkan. – Hogyan hitessem el vele, hogy tényleg érdekel?

– Nem tudom – ingatja Ica a fejét. – Adj neki időt.

Biccentek egyet. Bandó is ezt mondta rólam. Nem áltatom magam azzal, hogy a pár hetes ismeretségünk felülírhatja az eddigi éveit. És nem, nem írta felül, de segített, terelgetett, és a legtöbb, amit tehetek, hogy abban reménykedem, idővel én is ilyen hatással lehetek rá.

Csendben ülünk, egy idő után visszakapcsolom Icának a tévét. Nézzük egy darabig a török sorozatot, bár semmit nem fog fel belőle az agyam, és nem csak azért, mert harminc résszel le vagyok maradva benne. Végül az össze-vissza csapongó gondolataim közül kihalászok egyet, próbálom oldani a hangulatot:

– Amúgy majd megadod annak a varázsitalodnak a receptjét? – fordulok felé.

– Milyen varázsital? – nevet fel.

– Tudod, amit akkor csináltál mindig, ha másnapos voltam.

– Ja – húzza össze a szemöldökét. – Arról anyádat kell megkérdezni, Matyikám. Neki van hozzá receptje.

Oldalra billentem a fejemet.

– Neked nincs?

– Megtanultam én is, de most nem tudnám hirtelen visszamondani – von vállat. – Anyádnak biztos le van írva, ő kotyvasztotta annak idején.

Meglódul a szívem. Előrébb ülök, kishíján már lelógok a kanapéról, de legszívesebben fel is pattannék.

– Anyámé a recept? De akkor miért mindig te csináltad meg nekem?

Ica rám pillant, a tekintetével üzen. Ezzel nem elégszem meg, ki kell mondania, akkor is, ha tudom a választ, akkor is, ha ezzel belém fog vájni. Hallani akarom, szeretném azt az utolsó pofont, ami észhez térít.

Ica nagyot sóhajt.

– Mert tőle úgysem fogadtad volna el a segítséget.

*

A családban két inszomniás van: apám és én.

Általában egybeesik, hogy nem tudunk aludni. Kiskoromban mindig tévézett éjszakánként, én meg kimentem hozzá a nappaliba, és ott, a langyos kakaóm és az egyre lustuló hátsimogatása között már elpilledtem. Manapság ez nem opció.

Azóta egyébként is új rutinom lett: futni járok. Most is a futócipőmet húzom fel, pedig hallom a tévé tompa zúgását, és talán jót tenne, ha kimennék hozzá, mert több mint egy hét telt el a veszekedésünk óta, de nem.

Túl jók vagyunk abban a játékban, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Apám alig kapja fel a fejét, ahogy átsuhanok a nappalin, akkor éled csak fel, amikor már a bejárati ajtót nyitom.

– Hova mész? – kiabálja suttogva. – Negyed kettő van!

Visszalépek, belesek a nappaliba.

– Nem tudok aludni.

– Fussál két kört a ház körül, aztán majd tudsz. – Csak viccel, mert még legyint is hozzá, de én komolyan veszem, kimegyek az utcára.

Apa pillanatokkal később utánam ered, a köntösét összehúzva figyeli, ahogy térdkörzéseket csinálok.

– Megbolondultál, kisfiam? Ki fut ilyenkor?

– Én – vonok vállat.

Bizonytalanul méreget, összepréseli az ajkát.

– Mennyit futsz?

– Csak a suliig meg vissza – nyújtom le a karomat.

Újra csend, újabb elrettent arc, már majdnem el is indulok, de apám utánam szól:

– Na, várjál meg. Jövök.

Nevetek, de öt perc múlva tényleg ott áll mellettem melegítőnadrágban, ősrégi edzőcipőben, kopott focimezben és sapkában. Vicces látvány, utoljára szerintem azelőtt edzhetett, hogy megszülettem, de ez nem rettenti el.

Az első száz métert egészen jól bírja. A másodiknál már kezdek aggódni, hogy újra kell majd élesztenem, úgy szuszog. A harmadiknál monotonná válik a szenvedése, megnyugszom, hogyha eddig nem kapott szívrohamot, ezután se fog, és kikapcsolom az agyam.

Legalábbis próbálom. Az lenne a lényege a futásnak, hogy a szúró oldalamra és a zsibbadó izmaimra tudjak figyelni, és ne arra, hogy Bandó egy hete alig szól hozzám. De csak ezen kattogok; egy hét alatt kétszer dolgoztunk együtt, de egyszer ott volt anya is, tegnap meg a köszönésen kívül csak akkor beszéltünk, ha muszáj volt. Megpróbáltam bocsánatot kérni, de elküldött annyival, hogy ne fárasszam.

– Matyi. – Apám lihegve ránt ki a gondolataim közül. – Lassítsunk.

Lassítok a tempómon, pedig legszívesebben teljes erőmből rohannék. Így haladunk egy darabig. Köd ül az utcákon, csíp a hideg, de ez az a fajta, ami jólesik. A borzongás tart itt ebben a pillanatban, a lámpák gyenge fénye, a kutyák ugatása.

– Visszafordulhatunk – ajánlom egy idő után. – Ha nem bírod.

Apám egy láncdohányost megszégyenítő köhögést hallat.

– Bírom én.

Felszuszogok.

– Minek jöttél amúgy? Most már el sem mehetek egyedül sehova? – szúrom oda vicceskedve, de hát ismerjük a mondást, minden viccnek a fele igaz.

Apa megtorpan. Csípőre teszi a kezét, feldúltan zihál, ahogy a fejét ingatja.

– Te mindent támadásnak veszel?

Én is megállok, egyhelyben futok, de közben a tarkómat vakarászom.

– Csak vicceltem.

– Vicceltél, ugyan már. – Az eget nézi, a homlokát ráncolja. Süt róla a sértettség. – Folyton azt hiszed, hogy bántani akarunk.

Felprüszkölök, pedig igaza van. Vagyis nem, én tudom, hogy jót akarnak, de mindig olyan rosszul sül el, és még nem találtam meg az erőt magamban arra, hogy megbocsássak. Megbocsájtani nem olyan egyszerű, ha senki nem kért bocsánatot, téged viszont mardos a bűntudat, mert huszonhárom évnyi sérelem átfésülésénél rájöttél, hogy mennyiszer nem volt igazad.

– Miért jöttél akkor? – préselem ki végül magamból.

– Mert beszélni akarok veled – vesz mély levegőt. – Bandóról.

Abbahagyom a futást. A hideg már nem esik jól, egyből a bőröm alá szökik.

– Mi van vele?

– Beadta a felmondását.

Megrázom a fejem. Nem. Felnézek a lámpaoszlopra. Nem. A szememet bántja az erős fény, az izmaimon átrohan a hasogató remegés. Megfordult már ez a fejemben, féltem ettől, de mindig elhessegettem a gondolatot. Bandó talán a menekülős fajta, de úgy tartotta magát ezen a héten, olyan érdektelenséget erőltetett magára, hogy biztos voltam benne, hogy marad. Hogy ha mást nem is kaphatok belőle, akkor is ott lesznek a lopott pillantások, amikor nem figyel, az összesimuló ujjaink, ha óvatlanul ad át egy poharat.

Megindulok. Ösztönből, észre sem veszem, hogy visz a lábam, amíg apa a nyomomba nem ered.

– Most meg hova mész?

– Bandóhoz. Beszélek vele.

– Na. – Elkapja a karomat, erősen tart, amíg meg nem állok. – Nyugalom, álljál meg egy percre. Pár hétig még itt lesz a kocsmában, bőven lesz időd vele beszélni.

Nem érti. Nem érti, hogy nekem most kell beszélnem, most kell kiadnom mindent, ami befészkelte magát a bordáim közé. Én ezt nem tarthatom magamban, nem várhatok holnapig, mert nem tudok úgy aludni, úgy enni, hogy tudom, Bandó felmondott miattam.

– Mit mondott? – túrok kétségbeesetten a hajamba. – Miért megy el?

– Ismered a Bandót – sóhajt –, nem beszél sokat.

– Nem kérdezted?!

– Próbáltam meggyőzni, hogy maradjon – védekezik. – Makacs egy fiú.

Nyelek egy nagyot.

– Hiba volt hazajönnöm – mondom halkan. – Csak elrontottam mindent.

Apa megingatja a fejét, a felkarját dörzsöli, ahogy elkezd sétálni.

– Én nem tudom, mi történt köztetek... – Bizonytalan a hangja, azt sugallja, hogy nem is akar tudni róla. – Van nekem egy sejtésem, de legyen ez a kettőtök dolga. – Elhallgat, nehezen formálja a szavakat, de nem sürgetem. – Hát, amikor először elmondtad, hogy te meg a fiúk... Én nem tudtam, hogyan leszel boldog. Jött a Szabi is, neked kinyílt a világ, mi meg annyit láttunk itthonról, hogy tizenöt évesen idegen emberekkel szaladgálsz egy idegen városban. – Nem tudom követni a gondolatmenetét, de a sűrű pislogásából ítélve ő is el van veszve. – Ijesztő volt nem tudni rólad. Hogy jó-e hozzád a Szabi, hogy elfogadnak-e az emberek. Most se tudunk sokat, de legalább látjuk a nyomodat a világban – köszörüli meg a torkát. – Láttam, hogy boldoggá teszed Bandót, szóval csak nem ronthattál el mindent.

A múlt idő, ezen van a hangsúly. Ha bármit is jól csináltam, az már a múlté.

– De elrontottam – ellenkezem. – És ha helyrehozom, nem fogjátok szeretni Bandót.

– Miért ne szeretnénk?

– Találni fogtok benne valamit – bizonygatom bólogatva. – Hogy túl szótlan, hogy túl sok róla a pletyka, hogy túlságosan fiú.

Apa összevonja a szemöldökét.

– Tényleg ilyen rossz véleménnyel vagy rólunk?

Némán összepréselem az ajkamat, de ez is elég válasz. Apám biccent egyet, sétál tovább, bár megereszkedik a válla, vontatottabbak a léptei.

– Csak engedjetek el – kérem megtorpanva. Hátrafordul, vonásaiba ijedtség költözik, szóval folytatom: – Csak engedjetek el, és visszajövök. Hagyjátok, hogy hibázzak, és rossz emberekbe szeressek bele, és pofára essek, és esküszöm neked, hogy visszajövök – lépek közelebb. – Hogy fogok tanácsot kérni, hogy elmesélem, mi történik, hogy meghallgatom a véleményeteket, és nem megyek szándékosan ellene. Tudom, hogy védeni akartok, de... engedjétek, hogy talpra álljak, és ti lesztek az elsők, akik hallani fognak arról, ha megbotlok.

Apa mély levegőt vesz, arcán átfut egy szomorkás mosoly.

– És tudod azt is, hogy milyen nehéz magadtól hibázni? Hogy milyen, amikor nem foghatod senkire a kudarcaidat?

Kurtán biccentek.

– Nem is jókedvemből jöttem futni.

Beáll egy pillanatnyi csend. Nézzük egymást, kicseréljük egymás között a szomorúságot. Én érzem annak a terhét, hogy neki milyen nehéz elengedni, ő pedig cipeli azt, hogy milyen azért könyörögni, hogy bízzanak bennem.

– Próbálkozni fogunk – ígéri végül.

– Köszönöm – fújom ki a levegőmet.

Újra farkasszemet nézünk. Bizonytalanul dülöngélek a lábamon, de magam sem tudom, miért. Sosem voltunk az ölelkezős típusok, és bár jólesne a gyengéd szorítása és az ügyetlen vállveregetése, tudom, hogy furcsán venné ki magát.

Ő is tudja, mert közelít egy lépést, elnéz mellettem.

– Csak forduljunk vissza, mert én se jókedvemből jöttem futni, de hogy nem dob fel, az is biztos – didereg.

Halkan, megkönnyebbülten felnevetek.

– Persze, menjünk.

Megindulunk. Csendben. Nyugodtan. Úgy, hogy apa terelget, és finoman, de kissé lustán a hátamat simogatja.

*

Bandó késik a munkából.

Anyának nem tűnik fel az a pár perc, de nekem igen. Éjszaka óta arra várok, hogy beszélhessek vele, szóval hét perc az sok, rengeteg, a türelmemmel játszik. Hiába törlöm le háromszor a pultot, és hiába szolgálom ki Józsi bát, aki már ebéd gyanánt megette az összes mogyorónkat, nem telik gyorsabban az idő.

De aztán Bandó beesik. Ramatyul néz ki, hogy őszinte legyek. Szeme alatt sötét karikák húzódnak, bőre egy árnyalattal sápadtabb, mint szokott. Mélyen nyeli a levegőt, össze-összepréseli az ajkát, ahogy besétál, és biccent nekünk egyet.

– Sziasztok.

– Szia, Bandó! – Anya felkapja a fejét a telefonjából, ellöki magát a pulttól. – Hogy vagy?

Némán figyelem, ahogy bejön a pult mögé, ami elég szánalmas. Egészen eddig arra vártam, hogy beszélhessek vele, most pedig meg sem tudok szólalni?

– Megvagyok – erőltet magára egy mosolyt.

– Kicsit sápadt vagy, jól érzed magad? – billenti oldalra anya a fejét.

– Hosszú estém volt – legyint. – Pár haverral összejöttünk iszogatni.

Összevillan a tekintetünk, de nem tudok kiolvasni belőle semmit, hiába sürget a meglóduló szívem. Nem tudom eldönteni, hogy vajon megint azzal a Gergővel találkozott-e, vagy neki semmi köze nincs ehhez, de nem is marad rá időm.

– Elmegyek vécére – teszi hozzá –, és jövök.

– Csak nyugodtan – szól utána anya. – Nem sietünk sehova.

Bandó hátramegy, eltűnik a személyzeti mosdóban. A pultra támaszkodom, szorosan lehunyom a szememet. Amikor elképzeltem, hogy mit mondok majd neki, nem számoltam azzal, hogy halál másnaposan fog beállítani – sőt, a beszédemnek nagy részéhez szükség lenne ahhoz, hogy kicsattanó állapotban legyen, és ne akarjon az arcomba hányni, de ezzel kell dolgoznom.

Ő is így találkozott velem először, akkor találkozhatunk így utoljára is.

– Fiatalság, bolondság – sóhajtja anya mosolyogva.

Felkapom a fejemet. Áhá!

– Van egy ötletem – közlöm.

Tiszta pohárért nyúlok, a hűtőből egy bontatlan kólát veszek ki. Leteszem őket a pultra, aztán anya felé fordulok.

– Megcsinálom Bandónak azt a varázsitalt. Tudod, a másnaposság ellenit. – Nem teszem hozzá, hogy az Icáét, nem teszem hozzá, hogy az övét, úgyis van, amit jobban fog értékelni. Szóval halványan elmosolyodom, lehalkítom a hangom, úgy kérdezem: – Segítesz?

Anyának meglágyul az arca. Mosolyog, azt hiszem. Kissé lekonyul az ajka, de nevetőráncok gyűlnek a szeme köré, ahogy megsimítja a karomat, és biccent egyet.

– Hogyne segítenék.

Anya sürög-forog, hozza a hozzávalókat, követni se tudom, mit készít elő. Félek, hogy Bandó időközben előbukkan a vécéből, és tönkreteszi az akciónkat, de anya szerencsére azelőtt belekezd, hogy ez megtörténhetne:

– Szóval kóla az alapja az egésznek – tölti meg félig a poharat. – Aztán én szoktam bele egy kis citromot rakni, azt kezdd el felszeletelni, Matyikám. – Nem kell kétszer kérni, felvágok egy citromot, addig a szemem sarkából azt figyelem, mit csinál. – Kell bele egy kis uborkalé. – Kivesz a hűtőből egy üveg csemegeuborkát; eddig azt sem tudtam, minek tartanak uborkát a kocsmában, de már tudom, hogy azért, hogy löttyintsen a varázsitalba belőle egy keveset. – Szoktam bele tenni egy csipetnyi szódabikarbónát is, de az most nincsen. Nem baj, a legfontosabb összetevő az a nyers tojás – emeli fel a tojást, mint valami őrült főgonosz, aki talált egy módot arra, hogy hogyan irtsa ki az emberiséget.

Undorodva figyelem, ahogy mindent összeönt, és beleüti a tojást a kész italba. Kissé megkeveri, de így sem néz ki túl gusztusosan, sőt, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezzel nem fogom megölni Bandót.

– Ez szörnyű – jelentem ki. – Ez tartott engem életben, akárhányszor másnapos voltam?

– Hát csodálkoztam is rajta...

– Csodálkoztál?!

– Először azért dobtam össze, hogy elvegyem a kedvedet az ivástól – vallja be, ahogy játékosan oldalba könyököl. – Gondoltam, csak nem akarsz lerészegedni, ha utána ilyet kell innod, de aztán láss csodát... Végül bevált.

Felnevetek.

– Borzasztó!

– Néha én is viccelődhetek veled, nemde? – mosolyog rám.

– Meglátjuk, Bandó mennyire fogja viccesnek gondolni. – Rávigyorgok, ahogy felmarkolom a löttyöt, és nyomok a fejére egy gyors puszit. – Köszi!

Eltűnök én is hátra. A raktárban várakozok, hogy Bandó kijöjjön a vécéről, és amikor megteszi, egyből megragadom a karját. Felhördül, de nincs ideje ellenkezni. Bezárom a raktár ajtaját, a kulcsot a zsebembe süllyesztem, és az egyik hordó felé biccentek.

– Tessék – nyomom a kezébe a poharat. – Most oda leülsz, ezt megiszod, és végighallgatsz.

Bandó szorosan lehunyja a szemét. Azt a fikarcnyi életkedvét, amit eddig összehajkurászhatott, most veszíti el, de nem érdekel.

– Most ehhez nagyon nincsen kedvem – ingatja a fejét. – Csak menjünk dolgozni.

– Majd mész dolgozni, miután leültél, megittad, és végighallgattál – ellenkezem. – Addig nem.

Bandónak felszalad a szemöldöke, pillantása végigfut rajtam, sebészi pontossággal metsz fel. Meztelennek érzem magam előtte. Gyenge öltések tartják bennem az erőt, a bátorságot, de ezekbe kell kapaszkodnom, mert Bandó leül a hordóra, és széttárja a karját.

– Tessék. Hallgatlak.

Mélyen beszívom a levegőt. A beszédem, igen. Éjszaka kigondoltam, reggel öltözködéskor elszavaltam a tükörnek, munka közben azt mormoltam hangtalanul magamnak. De így más. Más ilyen nagy szavakat hangoztatni, ha Bandó a sötét, szomorú szemével vizslat, ha legszívesebben hagynék mindent, és szorosan köré fonnám a karomat, beszívnám az illatát.

Mielőtt megszólalhatnék, belekortyol az italba, és egyből fel is köhög.

– Jézusom – grimaszol. – Ez valamiféle bosszú?

– Hozzá fogsz szokni az ízéhez – ígérem. – Jót fog tenni a hasadnak.

– Én ennél finomabbat csináltam neked – iszik egy újabb kortyot.

– Kétségtelen, de ez az eredeti.

Bandó ízlelgeti a varázsitalt, arcán egyre csak sűrűsödnek a ráncok. Meg kell dörzsölnöm a szám sarkát, hogy ne mosolyodjak el, inkább el is nézek oldalra. Jobb, ha nem kínzom magamat.

– Jó estéd volt? – kérdezem halkan.

– Ezért kellett leülnöm? – szuszog, de aztán megdörzsöli a halántékát, mintha a bunkósághoz se lenne elég energiája. – Jó volt, fogjuk rá. Pár régi haverral találkoztam.

Megkönnyebbülten fújom ki a levegőmet, bár magam sem értem, miért. Mit számít nekem, hogy nem Gergővel volt? Nem szabad, hogy ez az én dolgom legyen.

– Akkor jó. Örülök – préselem össze az ajkamat.

– Szóval? – néz fel rám várakozón. – Mit szeretnél?

Bólintok egyet. Most vagy soha.

– Apa említette, hogy felmondtál, és – szegezem a padlóra a pillantásomat – ezt nem engedem.

Bandó röviden felnevet.

– Ez nem hiszem, hogy így működik.

– Most így fog – vágom rá, ahogy közelebb lépek. – Nem engedem, hogy miattam mondj fel.

– Nem miattad mondok fel – ingatja a fejét.

– Akkor? – fonom össze a mellkasom előtt a karomat.

Bandó nyitja a száját, de nem válaszol. Megnedvesíti az alsó ajkát, iszik egy kortyot, tekintete az egész raktárt bejárja, akkor sem állapodik meg rajtam. Nem kell semmit mondania, a zavara mindent elárul.

– Nem mondhatsz fel. – Kijelentésnek szánom, de könyörgésnek hallatszik. – Szeretsz itt lenni. Ugyan nem tudom, miért, mert szerintem borzasztóan unalmas, de te kiismered itt magadat, tudsz olyan sört csapolni, hogy Józsi bá' se panaszkodjon, és olyan szégyentelenül flörtölsz a Magdival, hogy a dohánybolt fél bevételét odaadja jattnak. Szeretnek téged, és a magad módján talán te is szereted őket. Anyámék is örülnek, hogy itt vagy. – Két ujjam közé csípem az orrnyergemet, aztán ujjaimmal végigszántok a hajamon. Valamibe kapaszkodnom kell, ha már kirántom saját magam alól a talajt. – Szóval elmegyek én. Hogy neked ne kelljen.

Bandó összevonja a szemöldökét, lerakja maga mellé a poharat.

– Micsoda?

– Nem akarsz velem együtt dolgozni – magyarázom –, szóval nem is kell. Vesződhetnénk itt a beosztásokkal, de felesleges. Ez a te helyed – nézek körbe. – Jobban a tiéd, mint az enyém. Te tényleg szereted, nem neked voltak kiskorodban olyan visszatérő rémálmaid, hogy felgyújtod a kocsmát.

– Tessék? – Bandó szeme kitágul, de a sóhajtásából ítélve nem tűnik olyan meglepettnek.

– Igen, ez most nem érdekes – legyintek. – Látott orvos azóta, nyugi.

Bandó a tenyerébe temeti az arcát, megingatja a fejét.

– Matyi – vesz mély levegőt. – Nem kell ezt csinálnod. A szüleidé a hely, dolgozzál itt, én találni fogok máshol is munkát.

– Igazad van – bólogatok. – Nem kell ezt csinálnom, de én akarom. Nem tudsz megbocsájtani, elfogadom. Nem szeretnél együtt dolgozni, elfogadom. Nem bírsz velem egy légtérben lenni, legyen, oké, elfogadom – halkítom le a hangomat. – De azt nem engedem, hogy miattam elmenj innen. Hiszed vagy sem, fontos nekem a boldogságod, és nem azért, mert téged láttalak meg először a szakításom után, és mint valami kiskacsa az anyját, egyből elkezdtelek követni. – A hangomba sértettség kúszik, akárhogy is próbálom kiszűrni. – Fontos a boldogságod akkor is, ha semmit nem akarsz tőlem, mert azt gondolom, hogy jó ember vagy, és többet érdemelsz, mint amit az élet dobott neked – köszörülöm meg a torkomat. – Szóval ennyi. Ha neked az kell, hogy soha többé ne láss, akkor elkerüllek, csak kérlek, maradj itt.

Alig mozdul, ahogy felnéz rám. Apró rezzenésekben látszik csak, hogy valami megváltozott: a válla megereszkedik, az ujjait összekulcsolja az ölében. Mozdulatlan az arca, megfeszülnek rajta az érzelmek, amelyek közt nem igazodok ki.

– Ezt mondtad már apádéknak? Hogy nem dolgoznál itt?

– Még nem.

– Nem fognak megharagudni?

– Nem fognak egyetérteni – vonok vállat. – Nem akarják majd, hogy egy Mekiben melózzak, miközben itt is lehetnék, de belenyugszanak majd.

Bandó szív egyet az orrán.

– Szembemennél ezért velük?

– Igen.

– Megtennéd? – Biccentek, a következő kérdésénél elmossa a bizonytalanság a hangját: – Értem?

Halványan, szomorkásan elmosolyodom. Nekem is csak annyit kell tennem, amennyit apáméktól kértem: elengedni Bandót – és reménykedni, hogy visszajön. Fájni fog, ha nem teszi, de én akkor is megadom a teret a haragjának, a bizalma csírájának, bárminek, ami benne forrong.

– Meg.

Bandó lehajtja a fejét, lassan tápászkodik fel. Megáll előttem, tenyerét a vállamra simítja, de nem húz ölelésbe – bár nem is lök el.

– Akaratos vagy, mondták már?

– Most közöltem, hogy önszántamból felmondok, de persze, nevezz csak akaratosnak. – A panaszom kicsal belőle egy mosolyt. Egy szemforgatós mosolyt, de ezzel is tudok dolgozni. – Sajnálok mindent, tudod? Bárcsak... elölről kezdhetnénk mindent. Más körülmények között találkozhatnánk, amikor már kicsit okosabb vagyok.

Bandó finoman rászorít a vállamra.

– Talán elölről kezdhetjük – ajánlja halkan. – Akkor egyikünknek se kéne felmondani.

Dobban egyet a szívem. Megkapaszkodom ebben a vékony reménysugárban, felé nyújtom a kezem, ami nevetséges, de csináltunk már ennél furcsább dolgokat is.

– Jól van – kalimpálok a kezemmel. – Szia, Matyi vagyok.

Forró tenyere belesimul az enyémbe.

– Szevasz. – Kis szünet, ajkán apró mosoly ül, ahogy hozzáteszi: – Én meg Bandó.

– Na, csak szebb ez így, mint a buszon ül...

A szavak a nyelvemen ragadnak. Bandó egy könnyed mozdulattal magához húz, ajkát az enyémre simítja. Csókja hosszú, én pedig örömmel elveszek benne. Nem figyelek arra, hogy ég a tüdőm, mert levegőt venni is elfelejtek – de helyette figyelek arra, milyen szorosan tart, milyen finoman túr a hajamba, és hogyan remeg meg a lélegzete, amikor a két kezem közé veszem az arcát, és úgy csókolom. Nem akarok elhúzódni, újra és újra érezni akarom a száját a sajátomon, a simogatását a bőrömön, az odaadását a mellkasomban.

Nem is húzódom el. Két csók között súgom oda:

– Milyen munkatársak azok, akik csak most találkoztak, és máris a raktárban smárolnak?

Nem kell kinyitnom a szememet, így is érzem a mosolyát.

– Olyanok, akik sok időt akarnak együtt tölteni.

Elmosolyodva simulok az ölelésébe. Ehhez sem kell kinyitnom a szememet, ezt is tudom, érzem ösztönösen, hogy jöhet ez a sok idő az új kihívásaival, mi akkor is azon leszünk, hogy tartsuk egymást.

*

it takes a village...

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki olvasta ezt a történetet, hogy itt volt! :) Remélem, legalább feleannyira élveztétek, mint amennyire én szerettem írni! Szerencsére rengeteg segítségem volt közben, és sokak nélkül nem is jöhetett volna ez a történet <3

Nagyon köszönöm még egyszer lavande11 a borítót, életed végéig üldözni fog a hálám, amiért ilyen csodálatos módon megcsináltad <3

Köszönöm a bétázást dagdrivare, a sok-sok bátorító szót és a segítséget, nélküled fele ennyire se állt volna össze a sztori :D <3

Végül pedig köszönöm az egyik barátnőmnek, Lilinek, hogy kitalálta ezt a fantasztikus címet, nagyon hálás vagyok minden segítségedért <3