Kínos csend az autóban. Egymásba fúló lélegzet az ajtóban. Kontrasztok füzére az egész este.

Az egyik pillanatban izzasztó kellemetlenségben tengődünk, a másikban lélegezni is elfelejtek Bandó karjai között. Az egyikben még Szabi féltékenységtől éles búcsúzása karcolja a bőröm, a másikban már Bandó feszít neki a bejárati ajtónak, és közben csókol, éhesen, úgy, hogy attól az összes zúgó gondolat elhalkul a fejemben – egyet leszámítva:

– Gyere be – búgom két csók között.

– Jöjjek be?

Kapkodó légzése csiklandozza a bőrömet, kibukik belőlem egy mosoly.

– Ne most kezdj el udvariaskodni. – Hullámzik a mellkasom, de kint állunk a hidegben, és ami még rosszabb, itt vagyunk a faluban, és hiába a sötét, hiába a késői óra, valamelyik szomszéd előbb-utóbb kiszagolná a készülődő nyilvános szexet, szóval meggyőzőbbnek kell lennem: – Anyámék a kocsmában vannak.

Bandó felnevetve hátrahúzódik.

– „Gyere át, nincsenek itthon a szüleim?" – emeli meg a szemöldökét játékosan. – Hány évesek vagyunk? Tizenhat?

– Idefigyeljél, haza is sétálhatsz – játszom a sértődöttet, de közben ott ül az ajkamon a vigyor.

Bandó nem sétál haza. És igen, úgy viselkedünk, mint a kamaszok. Nem tudom, ez kinek fontosabb, neki vagy nekem. Ő talán átéli azt a bugyuta titkolózással átszőtt gondtalanságot, ami kimaradt az életéből, én pedig magamba szívom a tudatot, hogy nem pazaroltam Szabira a legjobb éveimet, mert a felhőtlenség tette azokat olyan jóvá, és a felhőtlenség ott él az elkapkodott csókjainkban is, a padlóra dobált ruháinkban, és a nyikorgó ágykeretben, amin a végén már csak nevetni tudunk.

Könnyed az egész. Végeláthatatlan. Telhetetlenségtől fűtött. Elhangzik vagy százszor, hogy még öt perc, és megyek, hajolunk a másikhoz utolsó csókokért legalább ennyiszer, osztozkodunk abban a forró, kíméletlen kielégülésben, ami alig ér véget, már folytatásért könyörög a fáradtság ellenére is. Félmondatokban beszélünk, lihegésekből, nyögésekből értjük meg egymást. Ránk száll egy jóleső delírium, ahol minden veszít a jelentőségéből, csak az nem, hogy fekszünk egymás mellett az ágyamban, a bőrünk egymásnak simul, és együtt lélegzünk, ki és be.

Valamikor elalszom, mert arra ébredek, hogy anyáék hazaérnek, és Bandó mocorog mellettem, de elkapom a karját, mielőtt felkelhetne.

– Ne menj még – súgom. – Várd meg, míg lefekszenek aludni.

Visszadől mellém, belepuszil a nyakamba.

– És aztán? Másszak ki az ablakon? – szuszog.

– Még jó. – Az oldalamra fordulok, átkarolom hátulról, meztelen hátának nyomom az arcomat. – Szerinted miért mondtam, hogy hozd be a cipődet?

Bandó nevet, megsimítja a kézfejemet.

– Jó. Megvárom, és megyek.

Nem megy. Reggel ugyanígy ébredünk, csak a kezem zsibbad el, és a takarót rúgjuk addigra le a földre. Békés – de különös. Különös, hogy semmi feszengés nincs bennem, de legbelül tudom, hogy ez nem nekem köszönhető, ez Bandó személyes velejárója, amit átragaszt rám annyival, hogy félálmában apró mintákat rajzol a hüvelykujjával a bőrömre.

Nem érzem, hogy mondanom kéne valamit, de azt sem, hogy elijeszteném, ha magyarázkodni kezdenék. Olyan az egész, mintha elnyújtanám az ébredés utáni pillanatot, amikor még semmi nem nyomaszt. Szeretném addig kitartani, amíg lehet. Szeretnék még így felkelni. Szeretnék még ilyen pillanatokat, napokat, heteket, szeretném Bandót az életembe.

– Mhm. – Bandó mély levegőt vesz, így küzdi magát az éberség felé. – Elaludtam.

Felém fordul, orra a nyakamhoz simul. Finoman a hajába simítok, úgy húzom közelebb magamhoz.

– Nem baj.

– De – mormolja a bőrömbe. – Haza kell mennem.

Újabb fél órát alszunk. Majd még egyet. És még egyet. Csak akkor küzdjük fel magunkat, mikor a lusta csókolózást félbetöröm azzal az idilli kijelentéssel, hogy fogat kéne mosnom, és egyébként is hugyoznom kell, szóval ekkor kidolgozunk egy tervet, mert hallom, hogy apámék már sürögnek-forognak a konyhában.

– Én kimegyek – húzom fel az alsónadrágomat –, és mesélek nekik valami drámai sztorit, hogy lekössem őket. Ha azt hallod, hogy olyanokat kiabálnak, hogy „Matyikám, normális vagy?", akkor azt veheted jelnek, hogy szabad a pálya.

Bandó halkan nevet, úgy ingatja a fejét öltözködés közben, mint aki el sem hiszi, hogy huszonöt évesen itt tart az életében, de tehetek én róla, hogy apám a főnöke, és a szüleim tönkretennék annak a csíráját is, ami köztünk alakul?

– Meglesz.

– Délután tali a kocsmában – vigyorgok rá, aztán kisurranok az ajtón, és becsukom magam mögött.

Nagy a csend a konyhában. Kotyog a kávéfőző, de anyámék nem duruzsolnak, a rádió sem szól. Nehéz lepel a némaság; talán összevesztek, azért hallgatnak, talán csak fáradtak még. Bár nem, szembejön velem a nappaliban a falióra, elmúlt tíz, ilyenkor általában élnek és virulnak.

Lassítok a lépteimen. Úgy közelítek, mint egy katasztrófahelyszínhez: felkészítem magam rá, hogy valahogy kitalálták, hogy itt van Bandó, előre befeszítem minden izmomat, hogy ne fájjon annyira, ha ízekre kezdenek szedni engem és a döntéseimet. Ha hívő lennék, még keresztet is vetnék, bár Istennek is lehet jobb dolga, mint egy nyegle baki fiút megsegíteni, de egy próbát megérne.

– Jó reggelt! – Felszívom magam, így kell ezt, gyorsan letépni a tapaszt a sebről, bemenetelni az ajtón. – Hogy aludtatok, drága...

Szabi. Akarom mondani, szüleim, de Szabi ül a konyhaasztalnál, Szabi pillant fel rám vöröslő, kialvatlan szemekkel. Nem szól; a tekintetéből kell olvasnom, a galléros pólójából, amit tegnap viselt vacsoránál, a nyughatatlan ujjaiból, amivel a terítőt morzsolgatja.

Olyan ő, itt, a konyhában, mintha újságpapírból vágták volna ki. Feszélyezően kirí, se apám, se anyám nem néznek rá, pedig ott ülnek mindketten vele szemben. Én se akarok – vissza akarom ragasztani őt a saját világába, mert nem, nem, nem lehet, hogy pont most van itt, hogy pont most tölti be a teret a megbánása bűzével.

– Szia – mondja halkan végül.

– Matyikám. – Anya hátrafordul, hogy rám nézhessen, pillantása kérdések ezreivel éget fel. – Vendéged jött.

– Mit keresel itt? – fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat.

– Tamással... – kezdi, de félbeszakítom.

– Bocs, magunkra hagynátok? – nézek anyáékra hitetlenkedve.

Egyikük sem mozdul. Komolyan mondom, határán állnak, hogy kitöltsék maguknak a kis kávéjukat, és tévénézés helyett végighallgassák a beszélgetésünket, amivel nem segítenek a megállás nélkül dübörgő szívem kínlódásán. Legalább a mentőt kihívhatnák időben, ha már nem állnak fel.

– Ezért van saját szobád, nem? – mormolja apa rosszallóan.

Élesen beszívom a levegőt, és biccentek Szabinak, hogy kurva gyorsan pattanjon fel, mielőtt az én agyamban pattan el egy ér.

– Gyere akkor.

Úgyis makulátlan állapotban van a szobám, és ha szerencsénk van, még egy félmeztelen Bandóba is belebotlunk.

– Bocs, hogy idejöttem – mondja Szabi, ahogy próbál velem lépést tartani, miközben átvágok a nappalin. – Én... nem tudtam, hova menjek.

– Zalaegerszeg vasútállomás nem volt opció? – morgom, ahogy lefékezek az ajtóm előtt.

Szabi megtorpan. Összepréseli az ajkát, vállát összehúzza. Kicsinek tűnik így, mintha rázná a kimerültségtől a hideg, de alig tudok rá figyelni. Most ébredek csak fel igazán, most hasítja ketté a valóság azt az elnyújtott, felkelés utáni pillanatot a tudat, hogy mekkora nagy szarban vagyok.

– Hallgass meg, jó? – kéri halkan. – Légy szíves.

Szívok egyet az orromon. Egy ideális világban azt mondanám, hogy nem. Egy ideális világban az arcába vágnám, hogy mindig én figyelek rá, most itt az ideje, hogy ő hallgasson meg engem. De ez nem egy ideális világ: itt szúr a kíváncsiság, itt ki akarom húzni belőle, hogy mindent sajnál, itt valami kárpótlást akarok kapni a fájdalmamért.

Szóval biccentek. Lenyomom az ajtóm kilincsét, bedugom a fejem, hogy felmérjem a terepet. Bandó sehol, a cipője eltűnt a földről, az ablak nyitva. Megmosolyognám, de helyette intek egyet Szabinak.

– Tessék. Hallgatlak.

Szabi belép. Körbenéz, bár nincs itt sok látnivaló. Az ágyamon összegyűrődött a lepedő, a ruhakupacom a sarokba rúgva, a szekrényem jószerivel üres, egy zsepisdoboz árválkodik rajta pár könyv mellett. Ennyi. Nem tudok egy képet, egy bénán felragasztott filmposztert se felmutatni, mert ez történik, ha tizenöt évesen nem vagy hajlandó a szobádra a sajátodként tekinteni, és huszonhárom évesen visszatérve nem tudsz semmi olyat kirakni, amit ne piszkolt volna már be valakinek az emléke.

– Szóval ez a szobád – nézelődik Szabi.

– Ott tartottál, hogy valami fontos mondanivalód van – emlékeztetem, ahogy becsukom az ablakot.

Szabi a hajába túr, a rövid, frissen vágott tincsei szanaszét állnak.

– Tamással összevesztünk.

– Gondok a Paradicsomban? – dőlök neki a falnak.

– Összevesztünk – folytatja, most erőteljesebben, a hangjából süt az ideg. – Csúnyán. És igaza van, mert tönkretettem az egész nyaralásunkat azzal, hogy miattad idegeskedtem, és az egész vacsorának semmi értelme nem volt, és mindenben kibaszottul igaza van, és én mégis ott hagytam. – Kapkodja a levegőt, állkapcsa megfeszül. – Azt mondta, reggelre döntsem el, kivel is akarok lenni, és én otthagytam.

Kiszalad belőlem egy rövid nevetés. Semmi öröm nincs benne, sőt, szinte hisztérikus. Ellököm magam a faltól, leülök az ágyamra. Nyom valami, úgy halászom ki magam alól Bandó itt felejtett telefonját, megremeg a kezem, ahogy leteszem az éjjeliszekrényre.

– Vele akarsz lenni. – Erős a kijelentés, feleannyi erőt se érzek magamban. – Ezt már egyszer eldöntötted.

Ez felér egy könyörgéssel. Eddig azért könyörögtem, hogy működjön a tervem, legyen féltékeny, és most, hogy tényleg az, már nem akarom. Már ismerem Bandót, már beleszoktam Bak szűkösségébe, már érzem, hogy lehet tágítani. Ha Szabi most meggondolja magát, azzal szétrombolja a gondosan felépített kártyaváramat, én pedig félek, engedni fogom neki.

– Lehet, hogy hibáztam – rázza a fejét, ahogy megáll előttem.

– Persze, hogy hibáztál! – fakadok ki. – Még csak annyi se volt benned, hogy elmondd, mi a bajod velem, mert egyszerűbb volt lelépni Tamással, és minek? Azért, hogy ugyanazt megcsináld vele, mint velem? – szuszogok. – Neki aztán jöhetsz azzal, hogy kihűlt a kapcsolatotok. Ő már talán az arcodba meri mondani, mekkora szar indok ez.

– Tudom, hogy az. – Szabi leül mellém, vonásaiba mély ráncok költöznek. – De akkor azt hittem, hogy igaz. Azt hittem, hogy már nincs ebben a kapcsolatban semmi, és csak feleslegesen szívjuk egymás vérét. De nyilvánvalóan nem volt igazam, ha... – A fejét ingatja, arcát a tenyerébe temeti. – Ha nem bírom végignézni, hogy valaki mással vagy.

Elszorul a mellkasom.

– Minek jöttél ide, Szabi? Mit akarsz tőlem? – kérdem halkan, ahogy őt vizslatom. – Hogy dobjak el mindent, miközben annyit se vagy képes kimondani, hogy bocsánat?

– Nem. Nem tudom! – Felpattan az ágyról, fel-alá kezd járkálni a szobában. – Csak mondd azt, hogy menjek el. Mondd, hogy látni sem akarsz, mert boldog vagy Bandóval, és vele akarsz lenni, nem velem. – Remeg a keze, amint az ujjait tördeli, úgy folytatja: – Mondd, hogy mekkora hülyeség volt idejönnöm, és soha nem békülnél ki velem.

Ő is könyörög. Egymást kérleljük, hogy ne szeress, mert mindketten tudjuk, mi történne akkor. Tudjuk, milyen könnyedén futnánk vissza a régi életünkbe, bújnánk bele a régi bőrünkbe, és már akkor sem számított, mennyire szűkös és kényelmetlen, mikor hazajöttem anyámékhoz, mit számítana akkor, ha Szabihoz kéne visszatérnem? Felráncigálnám magamra, és felráncigálná ő is, mert nyolc évig ebben éltünk, és ezt könnyebb elviselni, mint az állandó, kiszolgáltatott meztelenség érzését.

Könnyek csípik a szememet. Akár most rögtön összepakolhatnék, délután már Pesten lennénk, és a nyögvenyelős, nehézkes békülős szex közben ez a három hét Bakon csupán egy hosszú lázálomnak tűnne. Szerda este a Kisüzemben már furcsának tűnne, hogy valamikor én csapoltam a kocsmában a sört, közben hallgattam Józsi bá' morgását arról, hogy túl sok rajta a hab, és ittam magamba Bandó elnéző mosolyát, ami mindent elcsitított bennem.

– Mondj valamit – kéri Szabi, ahogy leguggol elém.

– Nem tudok – rázom a fejem, és megdörzsölöm a szememet.

– Szereted Bandót?

Röviden felnevetek.

– Persze.

Úgy szeretem, ahogy az ember egy új könyvet szeret pár oldal után. Úgy, ahogy a hétvége után sóvárgunk. Szeretem benne azt, amit ígér, annak a csíráját, hogy hamarosan szeretni fogom, mert nem lesz más választásom, annyira rajtam hagyja a nyomát a mindent felemésztő odaadás.

De Szabit úgy szeretem, mint egy gyerekkori kedvencet, amihez mindig visszatér az ember, hiába olvasott, látott, hallott már azóta jobbat. Talán ezért mondta apa, hogy a nyolc év nem elég indok. Nem lehet elutasítani minden újat, mert valami már nyolc éve velem van.

– Akkor elmenjek? – Halkan beszél, majdhogynem bocsánatkérően, de közben megfogja az ölembe ejtett kezemet.

Ösztönösen rázom meg a fejem, ösztönösen szorítok rá a kezére. Nem mehet csak így el. Nekem kell elküldenem, nekem kell az arcába vágnom mindent, amit a szakításkor nem tudtam, mert csak így fogom megérteni, hogy jogos a dühöm, és azok után, amit tett, semmi keresnivalója az életemben.

De Szabi ezt félreérti. Ő nem tudja, hogy éppen életem legnehezebb döntésére készülök. Ő nem tudja, hogy a maradék erőmet gereblyézem össze magamban. Ő azt hiszi, minden rendben, mert előrehajol, és az ajkát az enyémre zárja.

Ismerős a csókja. Hosszas, gyengéd, kissé hideg. Könnyű lenne belesüppedni a megszokottba, és egy pillanatra könnyű is. Egy pillanatra hagyom, hogy megsimítsa az arcomat, és ekkor nem gondolok arra, hogy el kell küldenem, itt csak az egymásra préselődő szánk létezik, a nyolc év lezárása egy összesűrített momentumban. Ez már nem tölt el izgalommal, se megkönnyebbüléssel, ez tényleg csak két test, ami összeér.

Nyúlok, hogy eltoljam, a vállán a kezem, de kissé erőteljesebben lököm el, mint terveztem. Kopogás hallatszik, megugrom rá, úgy szakadok el Szabitól, ahogy az anyag foszlik szét az olló alatt. Az ablak felé kapom a fejem, bár tudom, ki áll ott.

Bandó a falnak dönti a vállát, nem bámul befelé, de tudom, hogy látta. Unottan nézelődik, viszont a ráncaiban erőltetett a nyugalom, az érdektelenség. Felpattanok, arrébb tolom Szabit az utamból, a szívem zakatol, ahogy kinyitom az ablakot.

Megcsap a hideg, megcsap Bandó tekintete is.

– Itt maradt a telefonom – közli köszönés nélkül.

– Várj meg. – Pillantásom fel-alá jár az arcán, kétségbeesetten kutatok bármiféle érzelem után. – Két perc, és kiviszem, és mindent elmagyarázok, én...

– Nem várlak meg – rázza a fejét, ahogy a távolba mered. – Hozd ide.

– Csak befejezzük, két perc, Szabi már megy, ígérem, hogy...

– Mondom, hozd ide a telefonom, Matyi! – A hangja erőteljesen zendül, dühe apró tűkkel szurkál belülről, és megérdemlem.

Kibaszottul megérdemlem, szóval hátralépek, felveszem a telefonját az ágyról, és odanyújtom neki. Kikapja a kezemből, egy büdös szót se szól, csak ellöki magát a ház falától, és nagy léptekben megindul.

Gondolkodás nélkül, pánikittasan markolom fel a ruháimat a földről. Belebújok egy pólóba, ki van fordulva, de nem érdekel, Szabinak is csak öltözködés közben lököm oda a szavakat:

– Menj vissza Tamáshoz – ráncigálom fel magamra a nadrágomat. – Kérj tőle bocsánatot. Mondd el neki, hogy hülyeség volt idejönnöd hozzám. Reménykedj benne, hogy elnézi ezt neked, és próbálj meg elfelejteni engem, a számomat, a címemet. Ha van bármiféle bűntudat benned, akkor tegyél egy szívességet, és ne keress többet.

Azzal kifordulok a szobámból, és a bejárati ajtóhoz menetelek. Egész csaták, háborúk dúlnak a mellkasamban, mintha kitépték volna pár bordámat, de talán így is van, hisz épp most égettem porig az egész múltamat. De a múltnak ez a feladata, hogy eltűnjön, a jövőmet nem fogom hagyni így elúszni.

– Matyi! – Anyám hüledezve jön ki a konyhából, értetlenül nézi, miért rángatom fel magamra a cipőmet. – Hova mész?

– Ne most! – vágom rá, ahogy feltépem az ajtót.

Rohanok Bandó után, de csak az utca végén érem be. Már méterekkel előtte szólongatom, elkapom a karját, mikor mögé érek. Nehézkesen fordítom magam felé, akkor is izzik a frusztráltságtól, amikor végre rám néz.

– Ne nehezítsük egymás dolgát, jó? – vág bele, mielőtt megszólalhatnék. – Ne kezdjél magyarázkodni. Nem is érdekel, hogy békültetek ki, és nem tartozol nekem azzal, hogy elmeséld.

– Nem békültünk ki. – Hevesen ingatom a fejem, kifulladva keresem a szavakat. – Pont ez az! Szabi idejött, de én... én már nem vagyok kíváncsi rá. Bandó, én elküldtem, én azt sem akartam, hogy megcsókoljon. – Gombóc szorítja el a torkomat, nyelni is alig tudok tőle. – Hinned kell nekem. Kérlek!

– Hiszek neked – bólogat. – Csak nem érdekel.

Össze kell szorítanom a fogaimat. Lehunyom a szememet, a levegő szaggatottan jut el a tüdőmig. Emlékeztetnem kell magamat, hogy itt nem a szavaknak kell hinni. Hogy itt mindegy, Bandó mit állít, ha mély ránc húzza meg magát a szemöldökei között. Át kell látnom ezen a töredezett maszkon, amit felhúz magára, le kell nyelnem a saját sértettségemet.

– De érdekel – lépek közelebb hozzá. – Haragudhatsz. Kiabálhatsz velem. Bármi, ami jól esik, mert megérdemlem, oké? Nekem... nekem a tegnap este után rá se kellett volna nézni Szabira, főleg nem beengedni a szobámba, és sajnálom! Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, sajnálom, hogy elgyengültem, de befejeztem vele. A nevét se fogod többé hallani a számból.

Bandó összepréseli az ajkát, felvont szemöldökkel méreget.

– Oké.

– Elmondhatod, ha megbántottalak. Megbeszélhetjük – teszem hozzá.

– Nem bántottál meg – néz oldalra, szív egyet az orrán. – Azért ebben nem volt ennyi.

Eddig tartott a tudatosságom. Valami elszakad bennem.

– Miért kell ezt csinálnod? – szakad fel belőlem. – Meddig akarod még eljátszani ezt a „jaj, kemény vagyok, lehet érzelem nélkül szexelni" dolgot?

Bandó felnevet.

– Nekem úgy tűnik, hogy ezt te is így gondolod, nem?

– Nem!

– Akkor csak egy masszív seggfej vagy – bukik ki belőle végre az igazság, ahogy megindul. – Ezen már nem tudok segíteni.

Utána lendülök. Újra elkapom a karját, de kitépi a szorításomból.

– Ne haragudj – kérem. – Elbaszott dolog volt behívni Szabit, meghallgatni, hogy mit akar mondani. De nem azért tettem, mert semmit nem jelentett volna a tegnap este, oké? Vagy mert te ne jelentenél nekem valamit! Könnyű volt visszaesni, de ez ennyi volt. Egy gyenge pillanat, nem több.

– Jó – morogja. – Szuper.

Végre beelőzöm, megtorpanok előtte. Oldalra lépek, mikor ki akar kerülni, nem engedem elsétálni.

– Mondd el, hogy mi bánt. – A hangom megremeg, sűrű pislogással állok ellent a könnyeknek. – Csak beszélj hozzám!

– Mit tudnék még mondani? – tárja szét a karját. – Az bánt, hogy hülye voltam. A vak is látja rajtad, hogy korai még neked ez az egész, de én meg elhitettem magammal, hogy minden rendben lesz. – Megfeszül az állkapcsa, annyi érzelem tódul a vonásai közé, hogy most ettől válik labirintussá az arca. – Ezt akarod hallani? Hogy elengedtem kicsit magamat, mert végre, végre van egy ember Bakon, aki kíváncsi rám, és szépen mosolyog, és úgy kérdez, hogy attól elhiszem, hogy érdemes beszélni, és aztán pofára estem? Ez érdekel, Matyi?

Árvízként mosnak el a szavai. Próbálom állni a sarat, győzködni magamat, hogy tudok olyat mondani, csinálni, amivel helyrehozhatok mindent, de feszít a mellkasom, háborog a gyomrom, és ez a káosz felőröli minden ép gondolatomat.

– Lehet, hogy korai – kezdem a hajamba túrva –, de attól még valódi. Nem kell pofára esned, én itt vagyok neked, csak adj egy kis időt, csak egy kis türelem, és...

– Nem – szakít félbe. – Az első pillanattól kezdve csak segítek neked. Ha hánynod kell, ha besétál az exed a kocsmába, ha féltékennyé kell tenni – sorolja. – És nem azért, én szívesen tettem, de ennek itt vége. Más a haverodnak lenni, és más Szabi mellett örök másodiknak lenni.

Nyelek egy nagyot.

– Ha megmondod, hogy mit csináljak, hogy helyrehozzam, én...

– Nem mondom meg – szuszog kínjában.

– Nem akarod, hogy helyrehozzam?

– Nem akarom, hogy azt csináld, amit én mondok – helyesbít. – Döntsél magadtól, engem nem érdekel. Én nem leszek a következő, akinek lesheted a boldogságát.

De én magamtól szar döntéseket hozok, akarom mondani. Ha magamra maradok, mindig ez történik, mint most: összekuszálok mindent, amíg már kibogozni se lehet a szálakat, és egyszerűbb lenne őket elvágni. Morbid módon arra gondolok, hogy el kellett volna mondanom mindent anyáéknak, hadd javasoljanak ők valamit – pedig az ő karmaikból menekültem Szabiéba. Ők hárman azok, akik minden helyettem meghozott döntésükkel belém karcolták, hogy egyedül természeti katasztrófa az, amit művelek.

– Nekem fontos a boldogságod – préselem végül ki magamból.

– Neked az a fontos, hogy valaki mindig melletted legyen, és mindegy, hogy ki az. – Utolsó döfés, kegyelmesnek nem mondható. Bandó elhalad mellettem, és én nem állítom meg, hagyom, hogy a válla összekoccanjon az enyémmel.

Nézem, ahogy elmegy. Azzal jöttem ki, hogy a jövőmet nem hagyom elúszni, és hát, nem is, helyette ripityára törtem. Nem akarok felseperni utána. Nem akarok mozdulni, úgyis csak belelépnék a szilánkokba. Nem akarok szembenézni azzal, hogy mennyi kárt hagytam magam után.

A mellkasom emelkedik, majd süllyed. A levegő beáramlik a tüdőmbe, majd ki. A valóságnak minden szegmensét érzem, a porcikáim összes rezzenése úgy jár végig rajtam, mint egy földrengés. Önzőnek érezném, ha rá kellene lépnem a fűre, szóval nem mozdulok. Önzőnek érzem azt is, hogy a betonon állok, hogy lélegzem, hogy ennek a falunak a hátán kell hordania engem. Nincs olyan rész bennem, ami ne érezné a hibáimnak a súlyát.

Nehezen indulok vissza a házba. Csak a hideg vesz rá, de akkor sem marad abba a kezem remegése, mikor megállok az előszobában. Alig rúgom le magamról a cipőt, anyám már megtalál, csípőre tett kézzel kérdezi:

– Matyikám, ez meg mi volt?

– Semmi. – Egyszerre hallom túl messziről és túl közelről a hangomat. – Szabi elment?

– Igen, de...

Nem hallgatom végig, befordulok a konyhába. Gépies, ahogy tiszta pohárért nyúlok, és megtöltöm vízzel.

– Matyi. – Most apám tápászkodik fel az asztaltól, leveszi az olvasószemüvegét. – Elmondanád, hogy mi történik?

– Minek, hogy lecseszhessetek?

Anyám és apám egymásra néznek, rosszalló pillantást váltanak. Anya összefonja a mellkasa előtt a karjait, apa megtámaszkodik mellettem a pulton. Körülvesznek, ahogy a ragadozók kerítik be a prédájukat.

– Nem cseszünk le – kezdi anyám türelmesen. – Segíteni akarunk.

– Ezt ismerem. – Fröcsögnek belőlem a szavak, be kéne mennem a szobámba, mielőtt robbanok, de nem bírom visszatartani. – Hogy is mondtad? Hogyha ti segítetek, akkor megóvtatok volna attól, hogy Szabi megcsaljon? – villan apámra a tekintetem.

– Azt te is tudod, hogy nem úgy értettem – vonja össze a szemöldökét.

– De, úgy értetted – bólogatok. – Azt meséltem már, hogy Szabi mit mondott rám mindig? Hogy mennyire gyerekes vagyok? Folyton ezzel jött. Gyerekes, ahogy gondolkozom, gyerekes, ahogy beszélek, gyerekes, ahogy viselkedem.

– Hát néha tényleg nem te vagy a legfelnőttesebb ember a világon... – jegyzi meg anyám.

Hihetetlen.

– Gondolkoztam rajta én is, hogy miért. – Mosolygok, bár semmi jókedv nem szorul belé. – Aztán rájöttem, hogy azért, mert nem engedtetek magamtól dönteni.

– Na, látod, ez nem igaz – ingatja anya a fejét. – Miután felköltöztél Pestre, minket kizártál az életedből.

Vállat vonok.

– És aztán? Jött Szabi, és átvette a helyeteket.

– Pont ezt mondtam neked a múltkor. – Apa a tarkóját vakarássza, halkan beszél, innen tudom, hogy ezeket a szavakat már párszor megrágta magában. – Hogy ezért nem kedveltem. Rajongásig odavoltál érte, és csak az érdekelt, hogy ő mit akar. Ez nem jó ilyen fiatalon. Nem kötheted magad hozzá mindenestül.

– Jobb lett volna, ha csak rátok hallgatok? – nevetek fel kedvetlenül.

– Nem, de...

– Nincsen de! – fakadok ki. – El vagyok veszve, ha valaki nem irányít, és ez kibaszott szomorú, mert már nem engedhetem meg magamnak, hogy olyanokat hibázzak, mint tizenöt éves koromban! Hülyeség volt belemenni Szabi játékába, csak Bandót bántottam vele, és én nem akarom Bandót bántani, de ha beleroskadok, akkor sem hiszi már ezt el.

Beáll a csend. Kattog a falióra, minden rezdülésével emlékeztet, hogy mi ömlött ki belőlem. Apám lehajtja a fejét, az ujja szüntelen dobolásából látom, hogy nyugtalan, anyám összehúzza a szemöldökét, hátrasimítja a haját.

– Én ezt most nem értem – köszörüli meg a torkát. – Hogy jön ide a Bandó?

– Sehogy! – lököm el magam a pulttól.

Az érintetlen pohár vizemet az asztalra teszem, loholok az előszoba felé.

– El ne merészelj most menni! – ered anyám a nyomomba. – Mi van a Bandóval? Azt ne mondd, hogy tetszik neked!

– Semmi – bújok bele a cipőmbe. – Semmi nincsen vele!

– Ha elmondod, és segíthetünk, akkor...

– Nem akarom, hogy segítsetek!

Már a kabátomat veszem fel, de nem tudok elég gyorsan öltözködni. Másodpercek kérdése, és fogóhúzóval szednek ki belőlem mindent, és akkor tényleg mindennek vége. Belemásznak a Bandóval való kapcsolatomba – vagy annak a hamvaiba –, találnak benne valami kivetnivalót – mert mindenkiben találnak –, szépen lassan kiutálják őt a kocsmából, és Bandó az utolsó két embert is elveszti, aki ebben a faluban kedves volt vele.

– Most meg hova mész? – jelenik meg apám is az előszobában.

– Nem tudom. Az Icához – tépem fel az ajtót.

– Az Icához? – horkant. – Szerinted ő majd segít?

Felszívom magam. Le kell állítanom őket. Oda kell szúrnom, és nem csak azért, mert már elegem van, hanem hogy védjem Bandót. Hibáztassanak engem, hogy neveletlen vagyok, és csalódást okozok, de az meg se forduljon a fejükben, hogy bármiről ő tehetne.

Szóval mielőtt kilépnék, visszafordulok egy pillanatra, és annyit mondok:

– Most miért? Jobb szülőm volt, mint ti ketten együtt véve.

Aztán elmegyek.