Sok módja van annak, hogy megismerjünk valakit – például lenyomozhatjuk a közösségi médiában. Ez általában effektív, mert elég megnéznem a posztjait és a követési listáját ahhoz, hogy eldöntsem, leülnék-e mellé a villamoson, de most nem jön be, mert Bandó egy közösségi oldalon sincs fent. Jó, ez nem teljesen igaz, van egy Facebook profilja, de 2016 óta érintetlenül áll.

Aztán ott vannak a pletykák. Veszélyes, mert minden másodkézből kapott történet túlzó, de legfőképp azért, mert be kell hozzá menni a dohányboltos Magdihoz.

– Hát aztán én mondtam az Icának, hogy menjen le szegény lányához, segítsen neki nevelni a gyereket. – Magdi panaszos hangon mesél, még mindig nem pötyögte be a terminálba a két doboz cigi összegét, pedig tíz perce itt állok, és az eredeti kérdésem az volt, hogy „mit gondolsz Bandóról?" – Mert ilyet is aztán ki látott, hogy elhagyja a férje, miután kiderül a babáról, hogy Down-kóros...

– Down-szindrómás – javítom ki.

– Tessék? – néz fel Magdi, mintha hipnózisból ébreszteném fel.

– Ja, semmi – rendezem sorba szín szerint az öngyújtókat a pulton. – Csak így a helyes.

Magdi a fejét ingatja, végre lecsipogja a cigiket, de ez most már büntetésnek érződik.

– Nem tetszel te nekem, Matyikám – sóhajt. – Már mondtam anyádnak is a minap, hogy nagyon elkallódtál. Olyan aranyos kisfiú voltál, hiba volt felengedni Pestre.

Veszek egy mély levegőt, mert csak így nem forgatom meg egyből a szemem, és csak így nem mondom el, hogy itt szó sem volt arról, hogy ők elengedtek, én addig veszekedtem velük, olyan élhetetlenné tettem a légkört, hogy megkönnyebbülve írták alá a felvételi papírjaimat.

– Na, bezzeg a Bandó, ha már így kérdezted – folytatja, mielőtt robbanhatnék –, ő nem volt aranyos kisfiú. Méreg rossz gyerekek voltak a barátaival, aztán követni se lehetett, hogy mikor vannak jóban, mert egyik pillanatban verekedtek az utcán, aztán meg még este tizenegykor is fociztak. Hát én ez nem tudom, mennyire igaz – halkítja le a hangját, pedig csak ketten vagyunk a boltban –, de úgy hallottam, hogy kibukott a középiskolából. Drogozott, azt mondják, de ki hisz nekik? Állítólag ebbe betegedett bele az apja, aztán pár év alatt el is vitte a rák, Isten nyugosztalja.

Összehúzom a szemöldökömet.

– Meghalt az apja?

– Most, egy éve talán – bólint. – Na. Négyezer-hathúsz lesz.

Kihalászom a pénztárcámból a bankkártyámat, de nem akarok még kimenni. Én Bandó múltjára vagyok kíváncsi, minél több információmorzsára, és a francba is, milyen dolog az, hogy a dohányboltos Magdi elzavarjon?! Egész kamaszkoromban azért küzdöttem, hogy kiszabaduljak innen, mielőtt összeprésel másoknak a beszűkültsége, és amint visszajövök, rá kell erősítenie, hogy jól tettem, hogy elköltöztem?

– Mellesleg nem tett nekem rosszat Pest – sérelmezem. – Nem akartam rosszat azzal, hogy kijavítottalak.

– Nem arra értettem, te lüke – legyint. – Na, jól van, azért arra is, hogy megspórolod a pálinkákat a kocsmában, ha te töltesz, de inkább arra, hogy itt pletykálkodsz velem! Ha kíváncsi vagy Bandóra, miért nem hozzá mész beszélgetni?

Szóval vasárnap este átmegyek Bandóhoz. Nem hívott át, félreértés ne essék. Miért is hívott volna? Pénteken és szombaton is együtt güriztünk a kocsmában, együtt dartsoztunk a lassabb órákban, együtt szenvedtünk, amikor a fél falu megjelent meccset nézni, ja, és ott van az az apróság is, hogy Bandó nem hívna át magához azért, hogy megismerhessem. Mert Bandó nem akarja, hogy megismerjem.

De kösz, Magdi, azért jó tanács volt! Alig kellett kikönyörögnöm anyámtól Bandó címét, alig költöttem el a maradék pénzemet a Coopban sörökre, alig fagynak le az ujjaim, mire végre elérek a házig, és becsöngetek.

A szomszéd kutyája amúgy hatásosabb csengőnek tűnik, úgy ugat. Nem mintha sok ugatnivalója lenne, lószart se csinálok, még csak felmérni se tudom a házat rendesen, mint egy betörő. Nincs rajta sok néznivaló, egyszerű Kádár-kocka, a sötétben a színe se látszik rendesen. Bent az egyik szobában ég a villany, egy vékony csíkban villan ki a fény a redőny alól. Az egész ház olyan, mint Bandó: látom, hogy van, látom, hogy az élet rajta hagyta a nyomát, de azt már nem, hogy mi van benne, miért ilyen viseltes, miért ilyen nehéz bejutni.

Az ébreszt a gondolataimból, hogy nyílik az ajtó. Bandó pólóban sétál ki az udvarra, már attól is fázom, ha ránézek, de őt láthatólag jobban nyugtalanítja az ittlétem, mint a fagyhalál.

– Te? – Bandó megtorpan a kapu előtt, nem nyitja ki, a kerítés rácsain keresztül néz.

– Hoztam sört – emelem fel a kezemben lévő zacskót vigyorogva.

– És? – fonja össze a karját a mellkasa előtt.

– Gondoltam, hogy ülhetnénk egymás mellett csendben, és megihatnánk őket, miközben szigorúan semmit nem árulunk el magunkról.

Bandó elmosolyodik, ahogy kinyitja a kaput, és biccent, hogy jöjjek be.

– Fél órát kapsz, bármilyen agymenésed is van.

Becsusszanok Bandó mellett az udvarra. Nem áll arrébb, miért is állna, hadd érjen össze a karunk, ahogy ellépek mellette, hadd érezzem meg a tusfürdőjének az illatát, hadd szúrjam ki a haján, hogy helyenként nedves. Furcsa, mert az előbb még a ház színét se tudtam eldönteni a sötéttől, de most már meg mernék rá esküdni, hogy látom az apró vízcseppeket a tarkóján, és közelebb akarok hajolni, rá akarom simítani a tenyeremet. Hogy meggyőződjek róla. Azt hiszem.

– Azt beszéltük Szabival, hogy kedden találkozunk – húzom össze a szemöldökömet, hátha így jobban koncentrálok. – Addig ki kell találnunk, mit kamuzzunk be a kapcsolatunkról.

– És ez nem ért volna rá holnapig? – ingatja a fejét, ahogy beelőz, hogy mutassa a házba az utat.

– Nem, Bandó – torpanok meg a küszöbön. – Szabi egy sas. Bármit kiszúr, szóval felkészültnek kell lennünk. Mellesleg baromira unatkozom otthon – teszem hozzá, amint a kezébe nyomom a sörökkel teli zacskót.

Bandó felszuszog. Eltűnik a nappaliba, nem vár be, de nem bánom. Így nyugodtan terepszemlét tarthatok, miközben kibújok a kabátomból: két cipő a bejárat mellett, az egyik bakancs, másik tornacipő, mindkettő férfié lehet. Egy kabát az akasztón, ez Bandóé, szintúgy mint a szürke kapucnis felső. Hiányokból tájékozódom: sehol egy ruhadarab, ami nem az övé lenne, a házban csak a tévé zúgásából lehet beszélgetésfoszlányokat elkapni, máshonnan nem.

– Egyedül laksz? – szólok utána, ahogy leveszem a cipőmet.

– Ja.

– Szüleid? – Hülye kérdés, de csak azután jövök rá, hogy kimondom. Tudom, hogy az apukája meghalt, és bár attól még itt lehetne az anyukája, azért hozzáteszem: – Tesók?

Jobbra fordulok, megállok a nappali ajtajánál, nekidőlök az ajtófélfának. Folytatnom kéne a nézelődést, jeleket keresni, vagy legalább eldönteni, hogy a sárgás fény-e az oka, hogy a barna kanapé és a szőnyeg olyan öregnek tűnik, de csak Bandót figyelem, ahogy a szárítóról szedegeti le a ruháit.

Nem szabad elmosolyodnom. Nem, mert akkor azt hiszi, hogy kinevetem, pedig csak szívsajdítóan szépnek találom a gondolatot, hogy akármilyen misztikum ő az én szememben, attól még ő is emberből van, akiknek vasárnap este zoknikat kell hajtogatnia.

És ettől valahogy nem is haragszom annyira, amikor Bandó kikerüli a válaszadást, és annyit mond, hogy:

– Csak én.

Beljebb sétálok, lehuppanok a kanapéra.

– Nem unatkozol egyedül?

– Kiunatkoztam magam gyerekkoromban. – Talán túl izgatottan ülök feljebb, talán túlságosan kiül az arcomra, hogy Magdi pletykái csengenek a fülemben, mert rögtön hozzáteszi: – Na, mesélj, mit találtál ki keddre.

Beharapom az alsó ajkamat. Kell ez az éles fájdalom ahhoz, hogy észhez térjek, mert legszívesebben felnyögnék, és azt kérdezném: kit érdekel a keddi találkozó, amikor rólad is beszélhetnénk? És ez abszurd lenne, mert főképp amiatt akarom Bandót megismerni, hogy ne bukjunk le Szabi előtt. Nem?

– Hát – vakarászom meg a tarkómat –, kelleni fog egy stabil háttérsztori arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg.

– A kocsmában – von vállat, ahogy összehajt egy pólót. – Megvigasztaltalak a szakításod után, aztán összejöttünk.

Elégedetlenül ciccentek egyet, mert ez aztán minden, csak nem stabil, de lesz időnk kidolgozni a következő napirendi pontunk után:

– Oké, még tisztáznunk kell alapokat egymással kapcsolatban. Nem kockáztathatjuk meg, hogy lebukjunk, amiért nem tudom a kedvenc színedet.

– És ugye hazudni bűn lenne... – morogja.

– Aztán – engedem el a fülem mellett a megjegyzését –, hát ezt nem tudom szebben mondani. Komfortosnak kell lennünk egymással. Fizikailag.

Bandó felnéz, abbahagyja a hajtogatást. Egészen furcsa arckifejezést vág, mintha egyszerre tágulna ki a szeme, és vetne rám lapos pillantást. Vesz egy mély levegőt, megingatja a fejét, aztán kibukik belőle:

– Igen, szerintem már láttam pornót, ami így kezdődött. – Azzal visszatér a ruháihoz.

Rávigyorgok.

– Jó, értelek! De ha valamivel lebukhatunk, akkor ez az. Nem rezzenhetek össze, ha hozzám érsz, te meg nem nézhetsz rám úgy, mintha le akarnál köpni, és – teszem fel a mutatóujjam – mielőtt azt tanácsolnád, hogy akkor ne is érjünk egymáshoz, ez nem működőképes. Szabi tudja, hogy ez a szeretetnyelvem, gyanús lenne, ha hirtelen megváltoztam volna.

Bandó felsóhajt, leszedi az utolsó pár zoknit is a szárítóról, aztán összecsukja.

– Jól van – ül le mellém a kanapéra. – Akkor? Mit szeretnél?

Közelebb csúszom hozzá.

– Kezdjük az alapokkal. – Felé fordulok, törökülésbe húzom a lábam, és a térdemre fektetem a karomat. – Fogd meg a kezem!

– Jaj, ne, ez túl gyors – mondja a lehető legunottabb hangon, ahogy megfogja a kezem.

Összehúzom a szemem, de még nem adom fel.

– Ölelj meg – kérem.

Karját most a derekam köré fonja, tenyere rásimul a hátamra, ahogy közelebb húz. A vállára fektetem az államat; elfog egy pillanatnyi zavar, ahogy belélegzem az illatát, hisz mégis csak három hete ismerem, de hamar magával ránt a kényelem. Bandó mozdulataiból süt a természetesség, semmi viszolygás nincs benne, de még csak nevetni se nevet a helyzet szürrealitásán. Egyrészről ez megnyugtató. Másrészről bosszantó.

– Nem hoz zavarba az érintés – állapítom meg, pedig ezt már tudhattam volna a kocsis akciója után is.

– Nem.

– Miért? – húzódom hátrébb, hogy ránézhessek.

– Mert nincs benne semmi – von vállat. – Két test, ami összeér. Ennyi.

– És az, hogy fiú vagyok? Hidegen hagy?

– Nem te vagy az első fiú, akihez hozzáérek, ha ez érdekel – veszi fel a dohányzóasztalról a távirányítót, és átkapcsol egy másik adóra.

– Ó. – Pislogok párat. Őszintén, ez nem rengeti meg a világomat, de azért rá kell kérdeznem, még akkor is, ha bunkóság ilyen nyíltan: – Meleg vagy?

– Inkább úgy mondanám, hogy nem vagyok válogatós.

Halkan felnevetek, és ezzel el is engedem a témát. Van itt valami, ami sokkal jobban izgat.

– Jó, de mi az, hogy nincs az érintésben semmi? – térek vissza rá megrökönyödve. – Azt ne mondd, hogy olyan ember vagy, aki szerint lehet érzelem nélkül szexelni!

– Persze, hogy lehet – sandít rám.

Hitetlenkedve felprüszkölök.

– Mivel lehet akkor zavarba hozni?

– Semmivel. – És mellé még mosolyog is, mintha jól szórakozna rajtam.

Provokálni akarom, hogy őszinte legyek. Provokálni, mert önző módon azt akarom, hogy jelentsen neki valamit, hogy az első pillanattól kezdve segít, hogy beszélgetünk, hogy megérintem. De ha ezt mondanám, az úgy hangzana, mintha arra kérném, hogy hadd jelentsek neki én valamit, szóval csak annyi csúszik ki belőlem:

– Lefogadom, hogy én zavarba tudnálak hozni.

– Csak tessék – tárja szét nevetve a karját.

Összepréselem az ajkamat. Jó, talán most tényleg túl nagy volt a szám. Mit mutathatnék valakinek, akit az sem rendítene meg, ha megcsókolnám?

– Még nem – ingatom meg a fejem. – Mert veled ellentétben nekem vannak érzéseim, és ehhez túl józan vagyok.

– Akkor hozom a sörnyitót – tápászkodik fel.

Hosszasan kifújom a levegőmet, ahogy kimegy a konyhába. Ki kell ismernem ahhoz, hogy zavarba tudjam hozni, ez biztos. Elvégre egy bombát se lehet anélkül hatástalanítani, hogy tudnánk róla valamit, nem?

– Mondj egy pletykát, amit hallottál rólam – pillantok fel rá, amikor visszatér. – Aztán én is elmondom, mit hallottam rólad.

Bandó felszuszog. Kiveszi a dohányzóasztalon lévő zacskóból a söröket, felbont kettőt, és az egyiket felém nyújtja.

– Adnál két nyugodt percet?

– Hé, te mondtad, hogy fél órát maradhatok! – teszem fel védekezően a kezemet.

– Istenem. – Sóhajtva visszaül mellém, úgy kortyol bele a sörébe. Összecsípi az orrnyergét, miközben gondolkozik, sokára szólal meg. – Hallottam már olyat, hogy azért mentél el, mert apád vert téged.

Eltátom a számat.

– Ne bassz! Ki mondta?

– Az Ica figyelmeztetett, amikor betanított – dobol az ujjával a sörösüvegen –, hogy erről beszélnek az emberek, ha nagyon unatkoznak.

– És elhitted?

– Nem – húzza össze a szemöldökét. – Apádék sokat beszélnek rólad. Dicsérnek fűnek-fának, én is meghallgattam a diplomás csodagyerekük történetét. Nem számítottam rá, hogy úgy találkozunk először, hogy majdnem telibe hányod a cipőmet, de hát... – Bandó egy pillanatra elmosolyodik, aztán hozzáteszi: – Miért, igaz?

– Dehogy – ingatom a fejemet.

És ennyi. Pedig hozzátehetném, hogy apám a légynek se tudna ártani, de megfertőzi a gondolataimat a dicsekedés gondolata. A szemembe sosem dicsértek meg, csak azt kaptam meg, hogy kitörölhetem a seggemet a diplomámmal, és miért csak másodjára mentem át a forgalmi vizsgán, meg különben is, Szabival miért nem egy jobb környéken választottunk albérletet. Minden döntésemmel elégedetlenek, amit nem ők hozhatnak meg.

– Na. – Bandó meglegyinti a térdemet, mintha érezné, hogy túl messzire kerültem. – Ki vele. Te mit hallottál rólam?

Megdörzsölöm a szememet, ahogy kortyolok párat a sörömből.

– Hát – köszörülöm meg a torkomat –, hogy drogoztál, és ezért kibuktál a suliból.

Bandó halkan felnevet.

– Ez jópofa. Már én is hallottam.

– Szóval nem igaz? – engedem le a vállamat.

– Nem – von vállat. – Csináltunk faszságokat, de azért nem buktam ki a suliból.

– De egyik nap elvittelek az órádra.

– Ja. – Mélyen beszívja a levegőt, iszik, és amíg meg nem szólal, biztos vagyok benne, hogy a további vallomásokat öblíti le. – Mert estire járok, hogy leérettségizzek. Amikor apa beteg lett, abbahagytam a sulit, hogy ápoljam, de kétlem, hogy erről még nem hallottál.

Összehúzom a szemöldökömet. Kérdések kavarognak bennem, az összeset fel akarom tenni, de ismeretlen terep Bandó és a beszédessége, félek, hogy bármelyik percben felszívódhat.

– Nehéz lehetett otthagyni az életedet – mondom inkább, hogy kikerüljem a kérdezést.

– Egy kicsit – szegezi a tévére a tekintetét. – Hülyegyerek voltam hülye haverokkal, akik belevittek mindenbe, én meg mentem, mert könnyebb volt allergiagyógyszerekre inni, mint anyámék veszekedését hallgatni. Éles volt átbulizott éjszakák után hét évet itthon tévézni apával, de legalább valaki itt volt vele.

– Anyukád nem segített? – kérdem halkan.

– Felköltözött Pestre az új pasijával pár hónappal azelőtt, hogy apa lebetegedett. Felajánlotta, hogy keres hospice otthont, én meg menjek fel hozzá, és azóta nem beszéltünk.

Hosszasan kifújom a levegőmet. Hagyom a csendet szétterpeszkedni közöttünk. Majd előbb-utóbb megszólalok, de egy sajnálom, egy részvétem se elég gyógyír erre. Számolgatok, azt a hét évet próbálom elhelyezni az életben. Hogy lehet, hogy amíg én tizenhét éves koromtól kezdve buliztam, tanultam, azon keseregtem, hogy Szabinak más tetszik, addig Bandó itt ült ebben a sárgás fényű szobában, itt gondozta az apukáját, itt nézte, ahogy az évek és az egyetlen megmaradt családtagja lassan elhalványul?

– Nem sokan lettek volna ilyen bátrak, mint te – köszörülöm meg a torkom. – Remélem, tudod.

– Ez nem bátorság kérdése – pillant rám. – Ez kötelesség.

– Azt is bátorság felvállalni.

– Akkor hívjuk inkább tartozásnak – szuszog. – Becsúsztam anyámék életébe tervezetlen, kéretlen gyerekként, és tönkre is vágtam a kapcsolatukat. Ennyivel lógtam nekik.

Megingatom a fejemet, ahogy közelebb csúszok hozzá a kanapén.

– Nem tudom, ez mennyit számít egy késői, lombikos gyerektől – mosolyodok el halványan –, de a létezésedért nem tartozol semmivel a szüleidnek. Nem egy rossz dolog, hogy megszülettél. Nem egy hiba, hogy itt vagy.

Bandó visszamosolyog. Szomorkásan, de visszamosolyog.

– Tudod, mi a vicces?

– Na?

– Te nem fogod annak találni – szögezi le.

– Na! – törleszkedem még közelebb.

– Apád pont ugyanezt mondta, mikor felvett dolgozni – préseli össze az ajkát.

Halkan felnevetek, pedig tényleg nem találom viccesnek. Hiába mentem el, valahogy mégis összefonódtunk, mert talán már a kezdetektől össze vagyunk fonódva, apám, anyám és én. De ha ennyire egyet tudunk érteni, ha ugyanazok a gondolatok futnak át a fejünkön, akkor miért nem tudunk egy egységként működni, miért kell kettejüknek mindig ellenem lenni?

Mindegy. Nem ez a lényeg. Megdörzsölöm a halántékomat, kortyolok a sörömből, és visszaevickélek gondolatban Bandóhoz.

Elbeszélgetünk még egy darabig. Az első sör már csak azon segít, hogy oldjuk a nyomott hangulatot; a második jó kísérő a gyerekkori sztorikhoz, amiket úgy cserélgetünk, mint a kisfiúk a focis kártyát; a harmadik alatt leesik mindkettőnknek, hogy bőven túllógtunk a beígért fél órán, de Bandó akkor sem rúg ki, mikor felnyitjuk a negyediket. Nem is akarok elmenni, kényelmes magamba inni a szavait, a sejtjeimbe vésni a mosolyát, ami ott ül az arcán, miközben beszélek. Egyvalami viszont nem hagy nyugodni.

– Kérdezhetek még valamit? – szólalok meg, mikor beáll a csend.

– Kérdezz – pillant rám.

– Miért mondtál el ennyi mindent magadról, ha nem szeretsz ezekről beszélni?

Bandó vállat von.

– Mert könnyű veled megosztani dolgokat. – Eddig szép. Eddig felmelegszik a belsőm a válaszától, aztán folytatja, és úgy érzem, ezzel kifacsar, mint egy vizes törölközőt: – És mert nemsokára úgyis visszamész Pestre, szóval nem számít, mit tudsz rólam. Úgyis lesz ennél izgalmasabb dolgod.

*

Szabi gyanakszik – és minden oka megvan rá.

Ismer. Tudja, hogy hazudtam, amikor azt mondtam, nekem tökéletes, ha valami puccos étteremben találkozunk. Tudja, hogy valaki más bőrébe akartam bújni, amikor inget vettem fel. Sejti, hogy Bandóval nem is vagyunk együtt, attól a pillanattól kezdve, hogy egyedül ültem le velük szemben.

– Mikor is jön a barátod? – pillant az órájára.

Az ajtó felé lesek.

– Nemsokára.

Bandó csak az órája után tud jönni. Tamás a harmadik kínos csendben eltöltött perc után elmenekült a vécére. Kettőnké a csatatér.

– Minek is jöttetek Zalaegerszegre? – nézek vissza rá.

– Kikapcsolódni – billenti oldalra a fejét. – Tamás itt nőtt fel.

Felhorkantok.

– Biztos nem Zalakaroson?

Szabi összepréseli az ajkát. Megigazítja a fekete galléros pólóját a nyakánál, mintha túlságosan szorítaná, pedig nincs begombolva.

– Tudod, miért hívtalak ma ide?

Ó, hogyne tudnám. Mert féltékeny, mert nem bírja, ha van az életemnek olyan aspektusa, amibe nem szólhat bele, még akkor is, ha ezzel el kell ismernie, mekkorát hibázott.

– Te tudod, miért jöttem el? – kérdezek vissza.

Ó, hogyne tudná. Mert féltékeny vagyok, mert beteges módon szeretném, ha rajta hagyná a nyomát az életemen, még akkor is, ha ezzel meg kell bocsátanom, hogy megcsalt.

Szabi halványan elmosolyodik. Szeretem ezt a mosolyát, amikor kicsit lehajtja a fejét, úgy pillant fel rám. Szeretem, mert így nézett, ha együtt puskáztunk, és lett egy közös titkunk; így nézett, mikor sikerült megnevettetnem, miután először sírt előttem; így nézett, ha tudtuk, hogy mindketten elbaszottak vagyunk, de legalább együtt vagyunk azok.

– Hogy eldicsekedj, milyen Hallmark filmes kapcsolatod van? – húzza ki magát.

– Csakis ezért.

Megingatja a fejét, de mosolyog.

– És hol van a herceged? Ő tudja, hogy együtt vagytok? – támad újra.

Legalább annyira féltékeny, mint kilencedikben, mikor a Novák Peti húzott karácsonykor, és utána róla áradoztam, hogy mennyire jó ajándékot vett. Ennek csak egy pillanatig tudok örülni, aztán az ajtó felé lesek, kiszúrom Bandót, és eltörpül az izgatottságom, ami Szabit lengi körül.

– Tudja – morgom. – Már jön.

Csak Bandót tudom nézni. Találkoztunk tegnap, sőt, ma délelőtt is, nem kéne ennyire néznem. Egyébként sincs semmi érdekes abban, ahogy leveszi a sapkáját, miközben megindul felénk, de mégis. Vasárnap óta csak nézni tudom, keresni benne a kirakós hiányzó darabjait, feltérképezni minden apró mozdulatát, hátha kattan bennem valami.

Azt sem tudom, akarom-e, hogy kattanjon. Néha azt hiszem, igen, mint például most, mikor menet közben összetalálkozik Tamással, és csak vigyorogni tudok azon, milyen érdektelenül fog vele kezet – de ha ennyire akarom, akkor minek ülök itt mégis Szabival?

Sok idő nem marad a rögtönzött pszichoanalízisemre, mert Bandóék megérkeznek az asztalunkhoz. Tamás leül Szabi mellé, Bandó talpon marad; köszönnünk kéne, lehetőleg úgy, mint egy párnak. Ez az első akadály. Ezt nem gyakoroltuk. Erre nem találtunk ki semmit.

– Sziasztok. – Bandó biccent, egy pillanatra összehúzza a szemöldökét, ahogy lehajol hozzám, de aztán nyom egy rövid csókot az arcomra. – Szia.

Az ajka puha, a bőröm forró. Tudom, hogy az egész színjáték, de azért megmosolygom, hogy helyettem is tudja, hogyan kell viselkednünk.

– Bocs a késésért – nyújtja Szabi felé a kezét. – Bandó.

Szabi csak félig kel fel, hogy kezet rázzon vele, és ha ez nem lenne elég tiszteletlen, még ingyen és bérmentve meg is ajándékozza Bandót egy elmész-te-a-picsába pillantással.

– Bandi? – vonja fel a szemöldökét.

– Bandó.

– Mint András?

– Mint Bandó – húzza vissza Bandó a kezét, aztán lehuppan a mellettem lévő székre, és kibújik a kabátjából.

– Szüleid Nagy Bandó András fanok? – tippelget Szabi mosolyogva.

Unott pillantást vetek rá, de Bandót nem lehet ennyivel kimozdítani.

– Csak kreatívak – von vállat.

– Oké. – Szabi elengedi a témát, de látom az összepréselt ajkán, hogy elégedetlen. – Nem gáz amúgy. Hogy késtél. Addig elbeszélgettünk – teszi hozzá.

– És? – Bandó nekem címzi a kérdést, karját a háttámlámra fekteti, ahogy közelebb hajol. – Minden rendben volt?

Színjáték, színjáték, színjáték. Én miért nem tudom megjátszani magam? Nekem miért lepi be a kellemes forróság a mellkasomat, amiért Bandó fel sem veszi Szabi beszólásait, amíg nem tudja, hogy én jól vagyok-e?

– Persze – préselem ki magamból elmosolyodva.

– Akkor jó – simítja meg a vállamat. – Rendeltetek már?

– Még nem. – Tamás a kontyba fogott haját igazgatja. – Megvártunk.

Bandó hümmög, felveszi az étlapot. Szabi ennyivel nem engedi ki a markából, oldalra billentve a fejét tovább faggatja:

– Merre jártál?

Elégedetlenül csettintek a nyelvemmel.

– Mi ez, kihallgatás?

– Csak egy ártatlan kérdés – teszi fel Szabi védekezően a kezét.

– Nem gáz – szuszog Bandó. – Az én hibám, hogy így elszaladt az idő. Csak be kellett ugranom az exemhez, mert be akarta mutatni az új párját.

– Komolyan? – szalad össze a szemöldöke.

– Nem, Szabi. – Bandó halkan felnevet, de a hangja mosolytalan. – Én meg szoktam adni azt a tiszteletet másoknak, hogy szakítás után békén hagyom őket.

Tévedtem. Ez a csatatér nem enyém és Szabié – ez Bandóé és Szabié. Ők méregetik úgy egymást, mintha itt helyben képesek lennének asztalt borítani, és nem mondom, hogy nem élvezem a tizenöt percnyi „átlagos tini főhősnő egy szerelmi háromszög közepén" pillanatomat, de már most érzem, hogy pattogzik a levegőben a feszültség, és még tíz perce sem ülünk itt.

– Te mindig ilyen kedves vagy? – veti oda Szabi.

– Hogy őszinte legyek – köszörüli meg Tamás a torkát, ahogy megsimítja Szabi kezét az asztalon –, én sem teljesen értem, mit csinálunk itt.

Szabi hitetlenkedve felnevet, elhúzza Tamás elől a kezét. Kihíján felszisszenek; ez nem hiányzik, az örökös büntetése, egy-egy mozdulata, amivel egy egész estére el tudta rontani a hangulatot.

– Ezt már megbeszéltük – vesz mély levegőt. – Azért vagyunk itt, hogy megismerjük egymást. Tudom, hogy ez nem szokványos helyzet – piszkálja a terítőt –, de nekem fontos, hogy jól váljunk el. Matyival nyolc éve ismerjük egymást, és... szeretnék meggyőződni arról, hogy a következő nyolc évét is jól fogja eltölteni.

Összepréselem az ajkamat. Egy másodperc töredékéig megesik rajta a szívem, mert még mindig azt a Szabit látom mögötte, akinek a keze remegett az első csókunkkor, aki minden reggel elbiciklizett a kollégiumig, hogy együtt mehessünk iskolába, aki egyszer betelefonált egy rádióműsorba a szülinapomon, hogy számot küldhessen, csak mert tudta, hogy a szobatársam minden reggel üvölteti fürdés közben a rádiót.

De ez nem ez a Szabi. Ez az a Szabi, aki bemutatta Tamást, valami sokadkézről összeszedett havert, és azt mondta, ne aggódjak, mert nincs abban semmi, hogy folyton együtt vannak. Ez az a Szabi, aki állandóan somolygott a telefonja fölött, aki üzengetett, míg én aludtam, aki megtaposta azt a híres nyolc évet, mert már nem volt elég új és izgalmas.

És nem tudom, miért ülök itt, ha ezt látom, ha ezt tudom. Talán azt akarom, hogy kattanjon benne valami, és visszakapjam a régi énjét – de ha ennyire akarom, akkor miért nyugtat meg jobban Bandó hanyag cirógatása a vállamon, mint az ő beszéde?

– Szép estét, fiúk! – Egy középkorú pincér fékez le mellettünk, széles mosolyával nem illik bele ebbe a feszült képbe, de ez nem töri le a lelkesedését. – Sikerült választani?

Egy emberként kapjuk össze magunkat, sietősen rendelünk. Én meg sem nézem, mit, csak rábökök a legolcsóbb opcióra, aztán már merülök is vissza a gondolataimba. Próbálom magam valahogy a felszínen tartani: végignézek a sötétbarna lambérián, a kockás abroszokon, a fel-alá sürgő-forgó pincéreken, akik egy hosszú asztalnál ülő társaságot szolgálnak ki. Talán osztálytalálkozójuk lehet, úgy sztorizgatnak, de ez rossz gondolat, mert eszembe jut, hogy nekem minden osztálytalálkozómon ott lesz Szabi is, és...

– Mindenesetre – töri meg Tamás a csendet – sajnálom, Matyi, hogy így alakultak a dolgok.

Felszuszogok. Sajnáljad is, te rohadék.

– Nem kell. – Itt az idő, hogy én is kivegyem a részem a színjátékból, szóval Bandó lábára csúsztatom a kezemet, miközben felmosolygok rá. – Ennek így kellett lennie.

Bandó szája sarka felfelé görbül, odatátogja nekem, hogy „nyálas", és simán láthatják Szabiék is, de nem érdekel, bőven lefoglal az, hogy visszatartsam a vigyoromat.

– Gyorsan összejöttetek, nem? – köszörüli meg a torkát Szabi. – Kicsit talán túl gyorsan is.

– Hát, most mondanám, hogy ti is – nevetek fel –, de egyszerű dolgotok volt, ha már akkor belekezdtetek, mikor mi még együtt voltunk.

Egyedül Bandó értékeli a beszólásomat, de ő legalább nagyon, még füttyent is egyet hozzá. Tamás olyan nagyokat pislog, hogy félek, ezután az este után szívritmuszavarral fog küzdeni évekig a stressztől, de majd Szabi segít neki megküzdeni a bűntudatával, mert ő láthatólag dühvel van kibélelve ott, ahol szégyenérzetnek kéne lennie. Megfeszül az állkapcsa, nyel egyet, aztán szórja ránk tovább a kérdéseit:

– És? Hogy találtatok egymásra?

– Unatkoztunk – von vállat Bandó. – Együtt melóztunk, beszélgettünk, aztán ennyi.

Szabi nincs lenyűgözve, és igazából én se.

– Ilyen hamar megismertétek egymást? – vonja fel a szemöldökét.

– Azért nem voltunk teljesen idegenek – teszi hozzá Bandó. – Egy suliba jártunk.

Szabi tekintete rám villan.

– Nekem azt mondtad, mindenkit utáltál általánosból.

Megvakarászom a tarkómat. Remek, keveredjünk csak bele a hazugságokba, azokban úgyis jó vagyok!

– Ja, az osztályomból – veszek mély levegőt. – Bandó felettem járt.

– Értem. – Nem győztük meg. Megrögzötten keresi, mikor hibázunk, és ha eleget kapargatja a felszínt, találni is fog hiányosságokat, akkor pedig soha nem mosom le magamról, hogy mennyire gyerekes húzás volt féltékennyé tennem őt. – Csak fura, hogy sosem említetted.

– Nem az – ingatom a fejemet. – Te is tudod, hogy utáltam Bakról beszélni.

– Tudod, hogy ki volt akadva, mikor megtudta, hogy bak a csillagjegyem? – Szabi mosolyog, tekintete először Bandón állapodik meg, majd rajtam. – Mit is mondtál? Hogy ezért rendeltetésszerűen el van baszva a kapcsolatunk?

És hazudtam volna? Hát persze, hogy nem.

– Nincs szerencsém se Bakkal, se a bakokkal – morgom.

– Matyi utál itt lenni – közli Szabi a nyilvánvalót.

– Tudom – pillant rám Bandó.

– És nem zavar? Hogy miattad se szerette meg ezt a helyet?

Bandó felszuszog. Nem tudom, hogy bírja Szabi provokálását, mert én legszívesebben rákiabálnék, de ő csak mered maga elé, és nyugodtan dobol az ujjával az asztalon.

– Nem – mondja, pedig tudom, hogy zavarja. Ha valamit megértettem vasárnap, akkor az ez volt. – Nem áltatom magam azzal, hogy a pár hetes ismeretségünk felülírhatja az eddigi éveit.

Megszorulnak az ujjaim Bandó térdén, de csak azért, mert hálás vagyok ezért a válaszáért – és azért, mert nem mond vele teljesen igazat. Már nem idegesít, hogy mindig beragad a kocsma ajtaja, vagy hogy folyton nyikorognak a padlólécek; már nem utálom a buszt, ami megannyi osztálykirándulásra vitt minket, mert most már azon gondolkozom rajta, hogy állt szóba velem Bandó az első találkozásunk után, és bár ugyanúgy tudok haragudni anyámékra meg az emberekre, már nem őröl fel ez a düh, mert kiadhatom magamból, amint találkozunk.

– Tudtad, mennyit bántották Matyit a suliban? – ránt ki a gondolataim közül Szabi.

Felkapom a fejemet. Egy pillanatra nem vagyok önmagam – kisebb vagyok, fiatalabb, félősebb, és kész arra, hogy megváltoztassak mindent magamban, hogy az új osztályom Pesten szeressen. Furcsa megint ennek az énemnek a bőrében lenni. Furcsa, mert ez az énem volt az, akinek Szabi azt mondta: adj át egy kicsit a terhedből, segítek cipelni; ez az énem bízott meg benne, hogy őrizni fog minden történetet, amit elmesélek neki, de most zavaros a kép, mint egy tó vize, ha belehajítunk egy követ. Valami már nem a régi, valami már elromlott, és nem bennem. Szabiban.

– Baszd meg magad – szakad ki belőlem. – Minek kell ezt felhozni?

– Csak próbálok rájönni, hogy mennyire ismeritek egymást – védekezik.

– Azzal, hogy megalázol? – Felállok, felmarkolom a kabátomat. – Sok sikert. Addig én kimentem egy cigire.

Kiviharzom az étteremből, a parkolóban állok csak meg egy kuka mellett. Remeg a kezem, ahogy az öngyújtót keresem a zsebemben, de nem is tudom, minek erőlködöm, egy szál cigi nem fogja megmenteni a mentális épségemet.

Alig szívok kettő slukkot, kiszúrom Bandó alakját, ahogy felém közelít. Zsebredugott kézzel áll meg mellettem, egy darabig nem szól, de aztán csak kijön belőle:

– Hát ez katasztrófa.

Megdörzsölöm a tenyerem élével a homlokomat.

– Nekem ne mondd.

– Simán elmehetünk, ugye tudod? – fordul felém. – Nem kell itt lennünk, ha nem akarod.

Megingatom a fejemet. Legbelül tudom, hogy Szabi azért ilyen, mert működik a tervünk – csak azt nem értem, miért kell bántania ahhoz, hogy megmutassa, hogy szeret, és hogy én miért hagyom neki.

– Nem adom meg neki ezt az örömet – szívok mélyet a cigimből.

Bandó biccent egyet. Csendben ácsorog mellettem, kabát sincs rajta. Ebben a hatalmas zizegésben, ami végigfut a bőrömön, és belerágja magát az agyamba, ez tűnik fel a leginkább: hogy nincsen rajta kabát. Ha fázik is, nem mutatja, tűri a hideget, tűri a szótlanságot, tűri az egész estét, és azt sem tudom, miért. Nem élvezi, ez világos, még a szokásos kedvességét is hátrahagyta, pedig Bandó kedves a hangos vendégekkel és rossz sofőrökkel is. Mindenkivel, csak Szabival nem.

– Ha ez segít – szólal meg végül –, engem is basztattak a suliban.

Felé kapom a fejem.

– Tényleg?

– Ja.

– Azt hittem, te voltál a helyi menő gyerek – mondom, hátha oldódik a hangulat.

Bandó halványan elmosolyodik.

– Megvolt annak is az ideje – von vállat. – Meglepően könnyű egy rakat kiskamaszt lenyűgözni. Elég volt beszólogatnom a tanároknak, meg piát lopni otthonról az utolsó osztálykirándulásra, hogy ne álljanak belém.

Lepillantok a cigimre. Ez ismerősen hangzik; nekem is hasonló volt a taktikám, csak én inkább hülyét csináltam magamból, mert az osztály bohóca cím valahogy jobban csengett, mint az osztály buzija.

– Miért álltak beléd? – kérdezem halkan.

– Tudom én azt? – sóhajt. – Mikor miért. Egyszer azért, mert szakadt ruhában mentem suliba, máskor meg mert túl durván fociztam, és elrontottam a játékot.

– Ez nem indok arra, hogy bántsanak – ingatom a fejem.

– Persze, hogy nem. – Bandó rám néz, látszik a lehelete, ahogy beszél. – Miért, Szabinak van indoka arra, hogy bántson téged?

Élesen beszívom a levegőt, ahogy hátat fordítok, és elnyomom a kuka hamutartójában a cigimet. Nem esik jól, nem tisztítja ki a fejem, nem simul ki tőle egy idegszálam se.

– Az más – szögezem le.

– Dehogy más. – Bandó közelebb lép, a vállamra teszi a kezét, mint aki észhez akar téríteni. Nem hagyom, nem akarok észnél lenni, elfordítom a fejem, mire Bandó a tarkómra simítja a tenyerét, hogy elkapja a tekintetemet. – Miben különbözik azoktól, akik bántottak téged vagy engem? Hm?

– Abban, hogy...

– Abban, hogy ő már legalább tíz évvel idősebb – vág közbe. – És te is az vagy. Nem küzdhetsz örökké olyannak a szeretetéért, aki szerint lehet bántani téged.

Szaporán emelkedik és süllyed a mellkasom. Annyira szívesen visszavágnék, veszekednék, megkérdezném, hogy ő megváltozott-e, de tudom, hogy igen, mert látom, hogyan pattan le róla minden beszólás még akkor is, ha Szabi pont olyan lehet, mint azok, akik régen csesztették.

Szóval nem vitatkozom, nem ellenkezem, helyette biccentek egy aprót.

– Jó. Jó – ismétlem, ahogy a hajamba túrok. – Csak éljük túl ezt az estét, és összeszedem magam.

– Legyen – enged el, ahogy hátrál egy lépést. – De bármikor hazamehetünk.

Mondanám, hogy ez nyugtat, és ezért tudok visszasétálni az étterembe, de annak több köze van hozzá, hogy Bandó ott jön mellettem, a hátamon a keze, úgy terelget. Akkor sem enged el, mikor leülünk az asztalhoz, már a kezemet fogja, hüvelykujjával apró köröket rajzol a bőrömre, és ez jó, ezzel itt tart a valóságban.

Szabi jobbra-balra húzza az orrát, ahogy minket vizslat. Tamás köhint egyet, arra eszmél fel, és kezd beszélni:

– Bocsánat – tördeli az ujját. – Szar húzás volt ezt felhozni.

– Az volt – morgom.

– És talán nem kellett volna idehívni titeket – teszi hozzá. – Láthatólag jól megvagytok, szóval... kár volt ezzel felkavarni az állóvizet.

Szabi szomorú. Látom, ahogy megereszkedik a válla, ahogy valamit mindig piszkálnia kell, ahogy a szemembe se tud nézni. Olyan, mintha hozzá most érne el az a gyász, ami bennem már egy hónapja érlődik. Olyan, mintha most esne le neki, hogy többé nem leszünk egymás életében. Olyan, mintha most jönne rá, hogy még érdeklem.

És ami még rosszabb, hogy Tamáson is ezt látom: elmered a távolba, nem figyel arra, hogy Szabi mit mond, csak a száját harapdálja belülről, néha meg-megrándul az arcán egy izom.

– Nem baj – mondom végül. – Azért jöttünk, hogy megismerjük egymást, inkább erre fókuszáljunk.

Motivációs beszédeket sem fogok tartani főállásban, mert hiába az ösztönzésem, ritka szar hangulatban telik az este további része. Jobb híján én beszélek egy darabig, a kocsmáról hadoválok, meg arról, hogy mesterképzés után akarok nézni, és ennek kapcsán kissé Tamás is feléled, mesél az egyeteméről, sztorizgatunk, ahogy lehet, de bármikor túl jól éreznénk magunkat, arcon csap a valósága annak, hogy milyen lehetetlen szituációba kerültünk.

Enni is alig bírok, mikor végre kihozzák a kajánkat, főleg, hogy valami krémlevest rendeltem, ami az íze alapján egyaránt lehet spárgából és összedarált löncshúsból. De van egy pont, ahol felélénkülünk: akkor, mikor már éppen készülnénk fizetni, de mielőtt leinthetnénk a pincért, valaki más torpan meg az asztalunk mellett.

– Bandó? – A pasi a húszas évei végén járhat, arca kipirult a kinti hidegtől, a kesztyűjét húzza le, ahogy mosolyogva körbenéz a társaságunkon. – Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk!

Bandó elenged. Az este folyamán most először elenged. Visszahúzza a kezét a székem háttámlájáról, zavartan vakarássza a felkarját, amint felnéz a férfire.

– Ja, helló.

– Mondhattad volna órán, hogy idejössz, eldobtalak volna – igazgatja meg a barna tincseit, aztán a hosszú asztal felé int. – Apámat jöttem hazavinni az osztálytalálkozójáról.

Bandó lehunyja egy pillanatra a szemét. Szabi életre kap, az asztalra könyökölve hallgatja a beszélgetést, én még csak nézem a pasit, és próbálom eldönteni, hogy ki ő, és miért akarom felképelni, amiért Bandó elengedett miatta.

– Nem gáz – ingatja a fejét.

– Te? Barátokkal? – mosolyog ránk. – Gergő vagyok, amúgy.

– Én meg Matyi – nyújtom felé a kezem –, amúgy.

Gergő kezet ráz velem, a mosolya halványul egy árnyalatot. A féltékenységem bűze emlékeztetheti, hogy nem kívánatos személy ennél az asztalnál, mert a következőt már csak Bandónak címzi:

– Nem zavarok akkor. – A vállára simítja a tenyerét, finoman rászorít. – Azért majd hívj, ha újra felugranál. Csütörtökön találkozunk!

Gergő int, Bandó odamorog neki valami köszönésfélét, az asztalnál beáll a csend. Van egy világmegváltó tippem arra, hogy ki ő, és miért feszült be tőle Bandó, de azért kibukik belőlem a kérdés:

– Ez meg ki?

– Egy ismerősöm – köszörüli meg a torkát.

– Közeli ismerős? – vonja fel Szabi a szemöldökét.

– Te ebbe ne szólj bele – villan rá Bandó tekintete.

Innen tudom, hogy ideges. Eddig nem támadott ilyen nyíltan, de most érzi a vesztét, vagy azért, mert túlságosan beleláttunk az életébe, vagy mert minden szavával és reakciójával közelebb sodort minket a lebukáshoz.

– Lefeküdtél vele? – szakad ki belőlem.

– Régebben – szűri ki a fogai közt a szavakat, ahogy közelebb hajol hozzám.

– Mennyire régen? – Még engem is meglep, mennyire átitatja a hangomat a kétségbeesés.

– Mielőtt találkoztunk – vizslat.

– Tőle jöttél haza reggel a buszon?!

– Ezt ne itt beszéljük meg – kéri, de késő.

A szívem ügyetlenül kalimpál, a tüdőm nem tűri meg magában a levegőt. Nem tudom, mi perzseli fel a nyugalmam utolsó szikráját: az, hogy látom Szabin az elégedettséget, mintha most telibe talált volna, vagy az, hogy lehet, Bandónak valaki más kell.

– Mondd meg, mennyivel tartozom, és átutalom – mondom Szabinak, aztán megragadom Bandó karját, és feltápászkodom. – Gyere.

Húzom magam után a kijárat felé, de még így is elér Szabi odaszúrt mondata:

– Azért érdekes – szól utánunk –, hogy ennyi idő alatt nem szóltál neki, hogy barátod van.

Kivágom az étterem ajtaját. Haragszom magamra – ha nyugodt maradok, simán kimagyarázzuk magunkat, de ez már rég nem opció. Nem tud opció lenni olyankor, amikor se a hideg, se a nagy lépteim nem csillapítják a lázként tomboló gondolataimat. Serceg a bőrömön az elveszettség billogja, azt sem tudom igazán, mit mondjak Bandónak, mikor végre lefékezek a parkolóban.

– Mi az? – tárja szét a karját.

– Lebuktattál minket – vágom az arcába, pedig nem ez feszíti a legjobban a mellkasomat.

– Ezzel még nem buktunk le – ingatja a fejét. – Mit számít az, hogy mit csináltam, mielőtt megismertelek?

– Az számít, hogy úgy tettél előtte, mintha nem lennénk együtt – ellenkezem.

– Mert nem is vagyunk – nevet fel kedvetlenül.

– Mert vele akarsz lenni!

– Dehogy akarok. Én... – Bandó mélyet sóhajt, összekulcsolja a tarkóján az ujjait, ahogy fel-alá jár rajtam a tekintete. Belőle is kiszipolyozták a higgadtságot, nyomát se látom rajta annak, hogy ura lenne önmagának. – Mindegy. Hogyan hozzuk rendbe?

Az étterem felé lesek. Tamás éppen fizet, Szabi a kabátját veszi fel. Egy perc, és kint lesznek, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan menthetnénk a bőrünket. Nem pörög az agyam, nem lepnek el az ötletek, szóval amikor végre megszólalok, nem tudom, hogy tényleg megoldást javaslok-e, vagy csak azt mondom ki, ami a legjobban kiürítené a fejemet:

– Csókolj meg.

Bandó halkan felnevet, de hamar elhallgat, amikor rájön, hogy nem viccelek.

– Csókoljalak meg?

– Te mondtad, hogy nincs mögötte semmi – vizslatom.

Összepréseli az ajkát, a szemöldökei közötti ránc elmélyül.

– Így nem jó.

Dobban egyet a szívem.

– Így?

Most. Most jött zavarba. Elkapja a tekintetét, az éttermet nézi, de hogy látja-e, azt nem tudom. Vér dübörög a fülemben, alig hallok valamit, alig jut levegő a tüdőmbe, fogalmam sincs, mit csinálok, ha tényleg megcsókol, de nincs időm kitalálni.

– Te fogsz a sírba vinni, komolyan mondom – morogja, ahogy közelebb lép.

Először csak a kezét érzem az arcomon, aztán az ajkát a sajátomon. Van egy pillanatnyi megrökönyödés, egy milliszekundum, amikor egyikünk se mozdul, egyikünk se hagyja, hogy maga alá terítse az az örvény, ami kibontakozik kettőnk között. De ez megszűnik.

Megszűnik, mikor forró ajkával végigszánt az enyémen.

Megszűnik, mikor a nyelvünk összesimul.

Megszűnik, mikor beleivódik a mozdulataimba a telhetetlenség, akár a haján simítok végig, akár a hátán, és megszűnik akkor is, mikor két csók között meghallom, ahogy levegőért kap, és mikor az ujjai megszorulnak a kabátomon, olyan erősen húz magához.

Összegabalyodunk, csak így tudok rá gondolni. Nem érzem, hol végződöm én, és hol kezdődik ő, mert az én mellkasomban dübörög az ő kapkodása, az ajkaink sietős találkozása, mert újra, és újra és újra érezni kell a puhaságot és a nyers durvaságot, aminek az egyvelege ott van minden apró csókban. És talán az ő bőrén izzik az én sóvárgásom, hogy tartson minél tovább ez a pillanat.

Mert ez az a pillanat, ahol felmorzsolódik bennem az ideg. Ahol érzem, vagy talán remélem, hogy számára is több van mögötte, mint a puszta sóvárgás. Ahol kattan bennem valami, és ahol ez már nem csak egy szikra – sokkal inkább egy erdőtűz.

Nehezen szakadunk el, de hátrébb húzódunk, amikor meghalljuk Szabiékat közeledni. Nem lépünk el, Bandó keze a hátamon, az enyém a karján. Mélyeket lélegzek, nem merek felnézni rá, még akkor sem, amikor Szabi megköszörüli a torkát:

– Szent a béke?

– Igen – biccentek.

– Hazadobunk titeket – ajánlja fel Tamás, ahogy előveszi a slusszkulcsot a zsebéből. – Már... feltéve, ha együtt mentek haza.

Felpillantok Bandóra, éget a tekintete. Izzik benne valami, talán remény, talán valami egészen más, amit most nem tudok kibogarászni, de később lesz rá időm, mert előrefordulva csak annyit mondok:

– Együtt, persze.