Kimegyek. Igen. Kimegyek, mielőtt Szabi észrevehetne, ez ilyen egyszerű.

Vagy nem. Menjen ki ő! Takarodjon, ami azt illeti. Ő jött ide az én kocsmámba, az én falumba, az egyetlen helyre az életemben, amit nem szennyezett be az emlékével, hordja el magát.

Nem akarom látni, ahogy körbenéz.

Nem akarom hallani, ahogy nevet, amint bepárásodik a szemüvege.

Nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarom, hogy itt legyen.

Nem akarom, nem akarom, nem akarom.

Engem nem az ilyen stresszhelyzetekre találtak ki. Az én testem nem tudja, mit csináljon, a szívem már abban sem biztos, hogyan kell vernie, a tüdőm már azt se tudja, tényleg jót tesz-e neki az oxigén. Hideg költözik a testembe, kibélel, nem hagy helyet se a racionális gondolatoknak, se a nyugalomnak. Mint egy őz az autó előtt, úgy érzem magam, ki se tudnék menni a kocsmából, el se tudnám küldeni a picsába, abban sem vagyok biztos, működnek-e a hangszálaim.

– Elmehetsz szünetre. – Felhangzik Bandó hangja mellettem, kikényszerít az elmém legmélyebb zugából, és visszalökdös a testembe. – Nem gáz.

Bólintok, pedig nem tervezek megmozdulni, és egyébként is késő lenne. Tamás vesz észre először; összehúzza a szemöldökét, mint aki próbálja eldönteni, honnan lehetek ismerős, aztán finoman oldalba löki Szabit. Ő lassan néz rám – de amint megállapodik rajtam a tekintete, onnantól vége.

– Helló. – Szabi összehúzott szemöldökkel méreget, ráncait átmossa a zavarodottság, de egy szikrája se ütközik ki rajta annak az idegnek, ami engem feszeget.

– Szevasztok – biccent Bandó. – Mit adhatok?

Szabi rá se hederít, csak engem néz. Várja, hogy mondjak valamit, hogy köszönjek, vagy talán azt, hogy elmenjek. Mintha én lennék a hajszál a levesben, a pók a sarokban, a szabálytalanság egy geometriai formában. Mintha az én ittlétem lenne furcsa és zavaró, nem az övéké.

– Te? – szuszog fel végül.

Én? Én? Én megölöm. Én itt nekiesek, aztán az öregek majd mesélhetnek az újoncoknak igazi kocsmai verekedésről, nem kell hazudni arról a vörösbor foltról a padlón.

– Te?! – vágom vissza rögtön, a hangom zúg az összesűrűsödött dühtől, alig ismerem fel sajátomként.

Szabi lassan sétál közelebb. Feltérképezi a helyet, a szeme felszántja a kocsma összes sarkát. Gyűlölöm azt a kényelmet, ami a lépteiben van, azt a gondtalanságot, amivel körbe tud nézni. Úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha csak én őrültem volna meg, és ő lenne a csendes szemlélődő.

– Mi – kezdi – erre jártunk. Megnéztük a faluházat.

Ja, hogy megnézték a faluházat!

– A faluházat? – Beleszökik egy kis nevetés a kérdésembe, de pont leszarom.

– Aha. – Szabi vállat von, mosolyog, ha nem ismerném, még azt is mondanám, hogy barátságosnak tűnik. – Tamás építésznek tanul, érdekelte.

Ja, hogy építésznek tanul!

– Ó! – Már nevetek. Kezdek begolyózni. – És? Hogy tetszett?

Szabi nem válaszol. Beáll a csend. Tamás vesz egy mélyebb levegőt, mintha közbe akarna szólni, de az elhatározása elillanhat félúton, mert csak a hűtő kattogása hallatszik. Nem is férne el más zaj, a feszültség kitölti az egész teret.

De Szabi végül nem adja meg magát, mert azt mondja:

– Tetszett. Szép.

Ja, ha így, hát legyen így! Ha ő tartja magát az udvariassághoz, ha feltétlen neki kell az érettebbnek, felnőttesebbnek, illedelmesebbnek tűnni, akkor ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Sőt! Szívesen belemegyek a kis játékába.

– De örülök – mosolyodom el, de aztán nem érem be ennyivel, kijövök a pult mögül, és ölelésre tárom a karom. – Jó titeket látni!

Megszorongatom Szabit, esélye sincs mozdulni, olyan gyorsan megveregetem a hátát, aztán lépek is tovább Tamáshoz. Vele csak kezet rázok, megpaskolom párszor a kézfejét, igazán barátiasan, kedvesen, hisz egek! Miért is lennék ideges, hogy idejött az exem és az új pasija?

– Ja, szia – bólogat Tamás sűrűn pislogva.

– Na! Üljetek le, mindjárt viszek két sört. A ház ajándéka – intek az egyik asztal felé.

Egyikük sem mozdul. Bandó bezzeg igen, ő úgy méreget, mint aki fél, hogy elmentek nekem otthonról. Megingatja a fejét, még a torkát is megköszörüli, ez az, amivel felhívja magára Szabi figyelmét. Észreveszi, hogy összenézünk, megrándul az arcán egy izom, és végre valahára őszintén szólal meg:

– Kösz, de nem. Szerintem az a legjobb, ha mi most megyünk.

– Ne viccelj, most jöttetek. – Eddig bírom a nyájaskodást, aztán kifakadok: – Dumáljunk! Meséljétek el, hogy miért kellett pont abba a kurva kocsmába betévednetek, ahol dolgozom.

Szabi élesen beszívja a levegőt.

– Ne idegesítsél már. Honnan kellett volna tudnom, hogy itt leszel?

– Ja, hát nem tudom – szakad ki belőlem a keserű nevetés. – Mondjuk onnan, hogy itt lakom? Hogy a szüleimé a hely?

– Ha tudom, hogy itt laksz, nyilván nem jövök ide – szűri ki a fogai között, ahogy közelebb lép.

Ha tudom, hogy itt laksz. Ez betalál. Legfőképp azért, mert Szabi sosem járt itt. Egyszer sem látogatott meg nyaranta, egyszer se jött velem haza hétvégére, és elismerem, nem is hoztam meg azzal a kedvét, hogy mennyire szenvedtem, amikor haza kellett jönni, de épp ez az. Ennyi panaszkodás után nem ütötte meg a fülét Bak neve?

– Nem tudtad, hol lakom?!

– Azt hittem, Bagon laksz! – vág vissza.

– Bagon? Bag fél órára van Pesttől!

Szabi összepréseli az ajkát, a szeme ide-oda jár, érzi, hogy ebből már sehogy nem jön ki jól, én pedig nagyon is készen állok rá, hogy még mélyebbre ássam:

– Nem volt gyanús, hogy négy és fél órákat utazok haza? Mi a faszért lettem volna végig kolis, ha ilyen közel lakom?

– Összekevertem, jó? Összekevertem. Ettől még nem áll meg a világ – szív egyet az orrán.

– Dehogy keverted össze. Csak nem figyeltél rám.

Pár pillanatig csak nézzük egymást, és ebben a pár pillanatban valahogy benne van a nyolc évi ismeretségünk. Azok a gimis éveink, amikor kerülgettük egymást, és bizonygattuk, hogy csak legjobb barátok vagyunk, akik minden szabad percüket együtt akarják tölteni, akik összegabalyodnak, akárhányszor berúgnak, akik összevesznek, ha a másiknak megtetszik valaki. Azok az egyetemi éveink, amikor már alkohol se kellett a szexhez, amikor kimondtuk, hogy mit érzünk, és hirtelen minden érintés, simogatás és csók újnak tűnt, mert végre szabad volt megtenni.

Persze ott van benne az elmúlt fél év is, amikor kiütközött minden probléma, amit addig elfedett a kamaszkor és az újdonság öröme. Hogy már egy filmet se tudtunk anélkül megnézni, hogy összevesznénk, annyira kétfelé ment a véleményünk, hogy Szabit nem érdekelte, ha a könyveimről beszélek, engem meg dacból nem érdekelt, ha zavarta a csámcsogásom, vagy hogy nem áztatom be a kávés csészéket.

És én szeretném, én tényleg nagyon szeretném, ha minden további nélkül rá tudnék nézni, de nem megy, mert nyolc évig mindegy volt, milyen jegyet kapok, ki utál, és honnan rúgnak ki, amíg Szabi azzal a ritka, de megnyugtató mosolyával azt üzente, hogy nyugi, én itt vagyok.

– Figyeltem rád. – Először csak ennyit mond, aztán persze hozzá kell tennie, hogy ripityára törje a pillanatnyi nyugalmat: – Ne legyél már gyerekes.

Éles nevetés bugyborékol fel bennem. Itt fogyott el a türelmem.

– Talán tényleg jobb, ha mentek – lépek hozzá közelebb.

Szabi felszuszog.

– Pedig az előbb még milyen nagylelkűen kínálgattál.

– Azóta meggondoltam magam – mormolom, ahogy újra közelítek.

– Gondoltam. Meg is lepődtem, hogy van egy helyzet, amit felnőttesen tudsz kezelni.

Taszítok egyet rajta. Magamat is meglepem, már csak arra eszmélek fel, hogy pár méterrel odébb tántorog, de nem érdekel. Se az, hogy Tamás felhördül, se az, hogy Bandó kilép a pult mögül, se Szabi nevetése, mintha számított volna erre. Ha tehetném, újra taszítanék rajta egyet, és újra, és újra, és újra, hiába lenne gyerekes, hiába aláznám meg magam, csak takarodna végre el innen.

– Keressetek másik kocsmát – köpöm oda.

– Elég nagy ez, elférünk egymás mellett, nem? – Most ő lép közelebb, most neki nem olyan sietős elmenni, ő az, aki az utolsó idegszálamat is ketté akarja hasítani.

– Nem – fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat.

– Sikerülhetne, ha tudnál normálisan viselkedni, és nem féltékenykednél – mászik az arcomba.

Jobbra-balra húzom az orrom, összepréselem az ajkam, a legapróbb porcikámat is befeszítem, csak tartsam bent azt a mérhetetlen mennyiségű dühöt, ami ki akar törni belőlem. Pedig ki akarom adni, rá akarok kontrázni a provokálására, amíg...

– Csak fizető vendégek lehetnek itt. – Bandó hangjára eszmélek fel, már ott áll mellettem, és a vállánál fogva eltolja tőlem Szabit. – Bocs.

Szabi most figyel fel Bandóra igazán. Felszökik a szemöldöke, kibukik belőle egy rövid nevetés, ahogy megingatja a fejét. Jó, hogy végig nem méri Bandót, de látom, hogy akarja, ide-oda jár a pillantása kettőnk között, mintha próbálná eldönteni, hogy milyen viszonyban állunk.

– Persze. Érthető. Akkor innánk két sört – mosolyog.

Én azt hiszem, itt kész, vége, ennyi, Szabi nyert, de Bandó egyből rákontráz:

– Jó, akkor egy személyit láthatnék?

– Ez komoly? – kérdezi szinte felháborodva.

– Ja, komoly.

Szabi nem hátrál ki ilyen könnyen a harc elől. A zsebébe nyúl, végigtapogatja a nadrágjáét és a kabátjáét is, de egyikből sem húzza elő az igazolványtartóját.

– Szerintem egy másik nadrágomban hagytam – morogja.

– Én meg szerintem már hallottam ezt a kifogást párszor – paskolja meg Bandó Szabi vállát, ahogy visszamegy a pult mögé.

El kell fojtanom egy mosolyt. Legszívesebben szájon csókolnám Bandót – már csak azért is, hogy idegesítsem vele Szabit –, annyira jó, annyira áldom minden szavát.

Szabi leginkább egy agyérgörcsöt próbálhat elfojtani, ahogy megfeszített állkapoccsal a pulthoz lép.

– Szóval nem szolgálsz ki?

– Ja, dehogynem. – Bandó a hűtő felé fordul, miközben egy poharat törölget. – Nézz szét az üdítőink között, azt tudok adni. Már ha nem találod túl gyerekesnek.

Itt már nem tudom visszafojtani a vigyoromat. Bandó rám néz, szája sarka felfelé görbül, de épp csak annyira, hogy megtörje a szokásos morcos tekintetét. Csak mi osztozkodunk ezen a pillanaton, csak hozzánk nem ér a feszültségtől izzó légkör, mert Szabi feje szinte lángol, és Tamás is úgy áll, mint aki azt sem érti, hova keveredett.

– Basszátok meg – veti oda Szabi, ahogy a kijárat felé hátrál.

– Igyekszünk majd – biccent Bandó, de már fel se néz rájuk.

Szabi karon ragadja Tamást, úgy húzza ki a kocsmából. Morog valamit, véletlenül sem köszönést, inkább mintha prikézsiát szórna ránk, de leszarom, tőlem az egész vérvonalamat elátkozhatná, csak menjen el.

Felnevetek, amikor végre becsapódik mögöttük az ajtó. Nem vagyok ennyire boldog, nem találom ezt ennyire viccesnek, de olyan ez, mint amikor végre beüt a fájdalomcsillapító, vagy kidugul náthásan az orrod. Elég az égető harag és a gyomorgörcs hiánya ahhoz, hogy elöntsön a megkönnyebbülés.

– Annyira jó vagy – szökkenek a pult mögé, hogy meglapogassam Bandó hátát. – Kösz!

– Nem kell megköszönni – les hátra Bandó.

Az égnek emelem a tekintetem.

– Azt ne mondd, hogy ez is a munkád része.

– Nem olyan nagy dolog a hozzá hasonló faszokat kezelni – von vállat. – Már bocs.

Furcsa. Az, ahogy fel sem veszem a sértést, pedig bármikor máskor védeném Szabit, belekeverednék bármilyen vitába, még akkor is, ha épp most bizonyította be, hogy milyen ember, mert ha más azt gondolja, hogy rossz, akkor mit mond el rólam, hogy nem csak elnézek neki mindent, de még szeretem is?

Az is furcsa, hogy az agyam még mindig nem kezdte el feldolgozni, mi történt az elmúlt pár percben. Ragaszkodik ehhez a pillanathoz, ebben akar kiteljesedni, Bandó történetére kíváncsi, és semmi másra.

– Sokkal találkozol itt a kocsmában? – kérdem, ahogy felveszek egy rongyot, és én is beállok korsókat törölgetni.

Bandó rám pillant, szemöldöke összeszalad, és valószínűleg annyira meglepi, hogy dolgozom, hogy még egy válasszal is megajándékoz:

– Sokkal találkoztam életem során.

Önvédelmi mechanizmus, ez az egyetlen magyarázat arra, amit az elmém művel. Fizikailag érzem, ahogy hátat fordítok minden rám törni készülő érzelemnek, mert már hallom, Tamás berregő autóját és a viharként dübörgő gondolataimat, de nem, nem érdekel, én csak próbálom kibogozni azt az összekuszálódott cérnagombolyagot, ami Bandó személye. És ez jó, ezzel el lehet szöszölni, ez kell most nekem.

– Hol? Suliban?

Ezt főleg azért kérdezem, mert két hét alatt rájöttem, hogy egy általánosba jártunk. Nem olyan nagy felfedezés, tekintve, hogy egy általános iskola van Bakon, de Bandó kettővel felettem járt, balhés osztályuk volt, ezt már Józsi bától tudom, magamtól nem emlékszem ilyenekre, volt nekem is elég bajom anno, nemhogy még ilyenekre figyeljek.

– Ja, ott is. – Bandó eddig segít ki a figyelemeltereléssel, aztán meglengeti előttem a leltáros lapot. – Megcsinálod, ha összeszedted magad?

Ellenkezni akarok, hogy össze vagyok szedve, de csak a faggatást tudom folytatni:

– Miért, mi volt a suliban?

Bandó oldalra biccenti a fejét, ajkán mosoly játszik.

– Majd elmesélem, ha végeztél.

Ez üres ígéretnek hangzik, de beletörődöm. Veszek egy mély levegőt, lepillantok a papírra, hiába vagyok gondolatban egyszerre Szabiék hátsóülésén és Bandó mellett az iskolapadban. Jön felém a szarlavina, érzem, és nem is lőttünk messzire azzal, hogy leltáraznom kell, mert most veszem számba, mit csitítsak magamban poroltóval, és mit zárjak el pofás kis dobozokba, amiket az elkövetkezendő negyven évben nem tervezek felnyitni. Már éppen rám telepedne az a löttyedt lehangoltság, amit megfűszerez a pislákoló haragom, amikor Bandó megszólal:

– Amúgy nem nézett ki olyan jól – mondja. – A srác.

Bágyadtan elmosolyodva felpillantok.

– Gondolod?

– Akkor már te is jobban nézel ki.

– Akkor már?! – kapok sértetten levegőért.

– Na – paskolja meg a hátam –, ennyit tudtam hozzátenni az önbecsülésed fenntartásához. Nem elég?

Elégedetlenül morgok valamit válaszként, pedig az az igazság, hogy de, most, ebben a pillanatban, és főképp Bandótól ez bőven elég.

*

Már a harmadik cigi lóg a számból. Na, nem egyszerre, persze. Megvolt annak is az ideje, amikor tizenhárom voltam, és csak azzal tudtam kivívni, hogy ne basztassanak, hogy minden hülyeséget bevállaltam. Nem is emlékszem, kitől lejmoltunk cigit, csak arra, hogy nagyon köhögtem utána, és anyáék jól lecsesztek, mikor megérezték rajtam a füstszagot.

Ez most is valós veszély. Az ablakom tárva-nyitva, dől be a hideg, én meg szorgosan fújom minden slukk után a levegőbe a dezodoromat, de ezek mindent megéreznek. Amúgy szerintem nem is a füstre érzékenyek, azt szagolják ki, ha baj van. Körbeszimatolnak, de jó hangosan, mint azok a drogkereső kutyák, és addig folytatják, amíg az ember meg nem törik a nyomás alatt, és kiteríti a lapjait.

Én még tartom magam. Amíg van cigim, tartom magam.

– Matyikám! – Apám suttogva kiabál a hátam mögül, összerezzenek a hangjára, és ijedtemben kidobom a cigimet az udvarra. Azt sem hallottam, hogy kinyitotta az ajtót, pedig már a szobám közepén áll, épp a ruhakupacom mellett. – Szerinted az utcát fűtjük, kisfiam?

– Mi van? – súgom vissza, ahogy leszállok az ablakpárkányomról, és összébb húzom magamon a takarót.

– Csukjad befele az ablakot, ha fel van tekerve a radiátor – int felém. Hátat fordít, lép kettőt, aztán a válla felett hozzáteszi: – Ha rá akarsz gyújtani, menj ki az udvarra, ahogy azt a normális emberek teszik.

Két perc múlva már az udvaron állunk papucsban, melegítőnadrágban és kabátban. Az utolsó két szál cigimet szívjuk, amiért mondjuk kicsit haragszom, mert így be kell ugranom majd a Magdihoz, de jó pillanat ez.

Kicsit olyan, mint amikor apád először megkínál a söréből, és azt érzed, hogy már nem tart kisfiúnak. Legalábbis gondolom. Engem sosem kínált meg, még akkor sem, mikor már betöltöttem a tizennyolcat, de most próbálok nem gondolni erre. Most a kettőnk titka az, hogy hajnali egykor egy üres kaspóba hamuzunk jobb híján, most itt állunk egymás mellett, kibaszott kínos csendben, de itt vagyunk.

– Voltál már az Icánál? – kérdi.

Felszisszenek, megcsap a bűntudat hulláma.

– Még nem, de tervezem, hogy átszaladok hozzá.

Apám biccent, aztán kihallgató üzemmódba kapcsol:

– Bírod a melót?

A-a. Még van legalább öt slukkom hátra, nem török meg.

– Persze.

– A vendégekkel jól kijössz? – folytatja egy kis idő múlva.

Mélyet szívok a cigimből. Még négy.

– Aha.

– Bandóval? – sandít rám.

A-a. Nem gondolunk Bandóra, mert vele együtt jön az egész mai nap, és Szabi gondolatához nem lenne elég egy doboz cigi se.

– Ja.

– Jó gyerek. Jól dolgozik. – Azt hiszem, apám ennyivel befejezi, de nem, folytatja, én meg most is csak anyámat és a beszédességét látom benne, mintha tényleg elmosódott volna közöttük a határvonal: – Féltem, hogy fog kijönni a vendégekkel, de eddig még nem volt baj.

Összehúzom a szemöldökömet.

– Mondd, hogy nincsenek dühkezelési gondjai, mert túl sokszor játszom a türelmével.

Apám legyint egyet, aztán beleszív a cigijébe.

– Szépen legyél vele. Nem egyszerű neki sem. – Megint elhallgat, tekintete azon a faházon pihen, amit még kiskoromban barkácsolt nekem. – Csak megelőzi a híre. Nem is a híre – ráncolja a homlokát –, hanem amiket az emberek kitalálnak. Unatkozó népség. Azt hiszik, ők kiszínezhetik a hiányzó részeket. Hogy megrajzolhatják őket, csak hogy elszórakoztassák magukat.

Lassan nézek apámra. Nem tudom, mikor beszélt hozzám utoljára egyhuzamban ennyit. Nem tudom, hallottam-e valaha így beszélni, nem csak metaforákban, de ilyen megvetéssel a hangjában. Csak a szobámból kivilágító kislámpa vet fényt az arcára, de így is látom, milyen mélyek a ráncai, így is kiérzem belőlük, hogy ebben több van, mint Bandó ügye, szóval rá kell, kérdezzek:

– Rólam is kitaláltak dolgokat? – köszörülöm meg a torkom. – Amikor elmentem.

– Rólad, rólunk. – A szavai kótyagosak, messze járhat gondolatban. – Hát aztán volt, hogy ráéreztek az igazságra.

Nem kérdezek rá, mire, úgyis tudom. Van valami az emberek szemében, ami megváltozik, ha sejtik vagy tudják, hogy meleg vagy. Mintha már nem is tekintenének rád férfiként, vagy mondok jobbat, már nem is tekintenének rád emberként. Drámai, tudom, de rosszabb esetben elkezdenek ódzkodni, mint egy légypapírba ragadt bogártól, és jobb esetben is csak az a kényelmetlen tanácstalanság ül ki az arcukra, ami akkor, ha összefutnak egy kellemetlen ismerőssel a fogorvosi váróteremben, és ötletük sincsen, miről kérdezzék.

– Hogy tudsz ezzel így élni? Hogy ennyire utálatosak az emberek? – szívok a cigimbe.

– Az emberek mindenhol tudnak utálatosak lenni. – Apa rám néz, tekintete fogságban tart, levegőt se kapok alatta. – Pesten is azok, csak elég hangos a város zaja ahhoz, hogy ne halld meg őket.

Ellenkezni akarok. Elmondani, hogy ez nem igaz, mert Pesten színesebbek az emberek, elfogadóbbak, de hogy mondhatnék ilyet, amikor ott laknak másfél millióan, itt meg jó, ha ezerötszázan? Hogy állíthatnám ezt, ha kötöttek már belém, beszéltek már ki ott is, hiába másfajta dolgokért, de megtették? Hogyan ismerjem el, hogy az emberek mindenhol csak emberek, ha azért is mentem el, mert reménykedtem benne, hogy ennél jobbak lesznek?

Kifújom a füstöt, lenézek a cigimre, de már el kell nyomnom. Nem is tudom, mikor szívtam el, csak azt, hogy enélkül megtörök. Hát, ha még rájön a sötét meg ez a beszélgetés.

– Itt volt ma a Szabi – szakad ki belőlem. – A kocsmában, az új barátjával.

Apa biccent egyet, ő is elnyomja a cigijét.

– Bandó említette.

– Ti rólam beszéltetek?!

– Futólag – von vállat. – Csak azért, hogyha kapnánk egy rossz értékelést, akkor tudjam, mi történt.

Milyen szép megfogalmazás ez arra, hogy apámék besúgót csinálnak Bandóból, és elvárják, hogy jelentsen rólam!

– Mindegy – morgom. – Nem hiszem, hogy ilyen kicsinyes lenne.

Apám hallgat. Úgy látszik, eddig tartott a Dalai Láma korszaka, mert erre már semmilyen bölcsességet nem tud elmormolni, csak az összepréselt ajka jelzi, hogy jár az agya.

– Én nem értem – rázom a fejem –, hogy tudott ilyen hamar túllépni rajtam.

– Neked is ezt kéne csinálni – mondja halkan. – Anyád szerint az utóbbi időben már csak veszekedtetek.

Anyának megemlítettem a konfliktusokat, de csak mert kétszázharminc kilométerről is kiszimatol bármit, és mert reméltem, ez elég nagy táv ahhoz, hogy ne érjen el hozzám a keze. Tévedtem.

– Igen, és?

– Nem érezted, hogy a végét járja ez a kapcsolat?

Élesen beszívom a levegőt.

– Én még menteni akartam a menthetőt.

– Szép dolog az – mormolja –, ha még van benne bármi, amit érdemes megmenteni.

– Az a nyolc év ismeretség talán semmire nem érdemes? – nevetek fel keserűen. – Tudom, hogy nem kedvelted Szabit, de...

– Szerintem az a nyolc év nem elég indok – szakít félbe.

Kiszárad a szám. Pár pillanatig ismét nem huszonhárom vagyok, hanem csak tizenhárom, amikor kiböktem, hogy meleg vagyok, és apám szavai csak fröcsögtek és fröcsögtek, mielőtt elhallgatott volna, mielőtt elkezdte volna kerülni a szemkontaktust.

Aztán visszatérek a testembe, felszívom magam, mert az a tizenhárom éves kissrác megérdemli, hogy ne kelljen egy életen át nyelnie a szart:

– Persze, hogy szerinted nem elég indok. Még kezet fogni is alig akartál Szabival, amikor először bemutattalak neki – szuszogok. – Hiába hívtam át, nem akart idejönni, nehogy megharagudjatok rá. Megkockáztatom, hogy nem is azért utáltátok, mert szerettem, hanem mert ő volt az első, aki megértette velem, hogy nem kell mindenben hallgatnom rátok.

– Ez így van – bólint.

Egy pillanatig szólalni se tudok. Ó, hogy most már ilyen könnyen bevalljuk a dolgokat?

– Szóval elismered, hogy ez volt a bajod vele? Hogy nem hagyta, hogy kontrolláljatok?

– Nem így értettem – kezdi, de közbevágok.

– Akkor hogy? Mit ártott neked mégis?

Apám keresi a szavakat, megnyalja az alsó ajkát, mintha csak a keresztrejtvényét fejtegetné, de sürgetem a válasszal, még akkor is, ha belegabalyodik a saját gondolataiba.

– Én csak azt mondom, hogyha nem vágtad volna el magad tőlünk, akkor megóvunk attól, hogy megcsaljon.

Felnevetek. A vállam rázkódik, de a belőlem feltörő hang mosolytalan. Nem is hiszek a fülemnek, csak annyit vetek oda, hogy:

– Ja, értem. Akkor jó éjszakát.

Azzal megfordulok, és bemegyek a házba, mert ha tovább maradnék, még a végén kibukna belőlem, hogyha rajtuk múlik, az egész kibaszott élettől megóvtak volna.

*

Utálok mindent.

Utálom Szabit. Utálom Tamást. Utálom apámékat. Utálom Bakot. De leginkább ezt az életképtelen opeles faszt utálom előttem, mert ember, ötvennel lehet menni, miért vánszorgunk harminccal, és miért kell tíz méterenként lefékezni, amikor az égvilágon nincs előttünk senki?!

– Ez meg tombolán nyerte a jogosítványát, vagy mi van? – morgom, az ujjammal türelmetlenül dobolok a kormányon.

– Talán most tanul vezetni – pillant rám Bandó az anyósülésről.

Utálom Bandót is. Egyrészt azért, mert úgy beszél, mintha nála lenne a bölcsek köve, másrészt meg azért, ahogy reagált, mikor szembesítettem a vádjaimmal:

– Miért kellett mesélned apámnak Szabiról? – kérdeztem, mielőtt még elindultunk volna bevásárolni, ha már a tegnapi leltárazás során kiderült, mennyi minden hiányzik a kocsmából.

– Nem meséltem. Annyit említettem, hogy itt volt két srác, és kicsit összebalhéztunk velük. – Várakozóan nézett, szemöldökét felvonta, mintha számítana rá, hogy kifakadok, aztán csak annyit mondott: – Ha ki akarod tölteni valakin a dühödet, válassz mást, oké? – Aztán beült a kocsiba.

És utálom magamat is, mert ez az egész utálok-mindent-és-mindenkit performansz nagyjából tizenhét éves korig elfogadható, és én mégis itt ülök, mégis rá akarok tenyerelni a dudára, és mégis toporzékolva üvöltenék, ha ez társadalmilag elfogadott lenne.

De nem az. A társadalmilag elfogadott dolog a passzív-agresszivitás, szóval ezzel kell élnem:

– Amúgy meg minek jössz bevásárolni? Anyámék küldtek bébiszitterkedni?

Bandó nem méltat válaszra. Meghall, ez világos abból, ahogy lemondóan kifújja a levegőt, de nem néz fel rám, csak az ölében lévő füzetet bújja.

– Tuti – nyugtázom, mikor túl sok idő telik el. – Főleg, hogy szabadnapos vagy. Láttam a beosztásban.

– Nem miattad jövök – morogja végül oda. – El kell intéznem valamit utána Zalaegerszegen.

Pirosat kapunk, rátaposok a fékre. Vetek egy pillantást Bandó füzetére, bár túl sötét van, és a műszerfal világítása is cserben hagy, így egy szót se tudok kibogarászni, mielőtt becsapná.

– Mit? Találkozol valakivel? – babrálok a fűtéssel, mintha nem is a kíváncsiskodás miatt fordultam volna felé.

Bandó még akkor sem szólal meg, mikor a lámpa zöldre vált.

– Igazságtalan vagy – vetem oda elégedetlenül. – Te az egész életemet ismered, én meg a nevedet is csak másoktól tudom.

– Csak Szabiról tudok – néz rám a szeme sarkából. – Ő nem az egész életed.

Felszuszogok.

– Vitatható.

– Nem szomorú ez? Azt gondolni, hogy ő az egész életed?

– De. – Biccentek, indexelek, kanyarodok, és egy ideig kényelmes ez a némaság, de amint egyenesben vagyunk, már nem érzem azt, hogy a helyes úton járnék ezzel a válasszal. – Szomorú, de nem olyan értelemben, hogy jaj, szegény Matyika, elveszítette az első és az egyetlen barátját. Inkább úgy szomorú, hogy minden sztoriban, amit el akarok mesélni, benne van, és minden emlékben, amire szívesen visszagondolok, vele voltam. Szóval ha ismersz engem, akkor hallani fogod az ő nevét is, és ez egy ideig elég romantikus volt, most meg baromira szomorú.

Bandó kinéz az ablakon, a tarkóját vakarássza.

– És az ezelőtti éveid? Amikor még Bakon laktál?

– Azokra nem akarok az életem részeként gondolni – ingatom a fejem.

– Akkor érted, hogy én miért nem szeretek mesélni.

Összepréselem az ajkamat. Értem, azt hiszem. Mit is mondott este apa? Hogy az emberek kiszínezik a hiányzó részeket, nem is, megrajzolják őket. Akkor már egyszerűbb úgy tenni, mintha a lap nem is létezne, mielőtt mások belefirkálhatnának, nem?

– Minden csapos, akivel eddig találkoztam, imádott a saját életéről dumálni – mondom, csak hogy oldjam a hangulatot.

– Én nem csaposnak készültem – enyhül meg. – Senki nem szólt, hogy ez elvárás.

– Minek készültél? – A kérdés még azelőtt kibukik belőlem, hogy rá tudnék harapni a nyelvemre.

– Te biztos riporternek – szuszog.

Halkan felnevetek, a mellkasomban kicsit enyhül a világutálat szorítása.

– Amúgy színésznek, először – kezdek mesélni. – Arról anyámék lebeszéltek, azt mondták, borzalmasan hazudok. Aztán volt egy rövid fellángolásom, hogy állatorvos leszek, mert volt a gondnok Géza bának a kutyája a suliban, tudod, hogy is hívták...

– Zsivány?

– Zsivány, azaz! Egyszer beragadt a lába a kerítésbe, nagyon nyüszített. Segítettem kiszedni, és egy pillanatra elhittem, hogy lehetek állatorvos. Aztán jött a biosz...

Bandó nem szól, de amikor oldalra lesek rá, látom, hogy mosolyog.

– Bírtam Zsiványt. Mindig kivittem neki az ebédmaradékomat.

Meglazul az ujjam a kormány körül. Most először örülök, hogy nem Szabival vagy valamelyik érdektelen haverommal beszélgetek; ők nem tudták, ki az a Géza bá', ki az a Zsivány, de nem is igazán az a bűnük, hogy nem ugyanazon az udvaron szaladgáltak gyerekkorukban, mint Bandó meg én, hanem az, hogy az ilyen apró részletek nem érdekelték őket, hogy nekik csak a rossz részek voltak izgalmasak, a hétköznapiak nem.

– Akkor ezért volt olyan kövér – legyintem meg Bandó karját játékosan.

Bandó felnevet, de mielőtt válaszolhatna, a telefonom pittyen egyet a két ülés közötti tartóban. Látom, hogy felvillan rajta egy üzenet, de nem nyúlok érte, éppen azért küzdök, hogy behajthassak egy körforgalomba.

– Nézd már meg, légyszi – biccentek a mobilom felé.

– Nem hiszem, hogy rám tartozik – vonja fel a szemöldökét.

– És ha apám írt, hogy otthon hagytam a pénztárcámat? – sóhajtok.

Bandó legyőzötten csettint a nyelvével, ahogy felveszi a telefonomat. A szemem sarkából látom, hogy olvas, de még akkor sem szólal meg, mikor már rég kijöttünk a körforgalomból, és egyenes úton haladunk a Tesco parkolója felé.

– Nem apád az – mondja végül.

– Akkor? Anyám?

– Szabi.

Kishíján rátaposok a fékre. Most azonnal látnom kell az üzenetet, azonnal tudom kell, mit írt. A szívem úgy dübörög, mintha üldöznének, egy pillanat alatt lever a víz, de ami a legrosszabb, az az izgatottság, ami eluralkodik rajtam. Mert Szabi írhat ezer dologért, de ha csak ebből az ezerből egy az, hogy béküljünk ki, akkor annak is örülni kell.

– Mit írt? – sürgetem.

– „A tegnapi nap margójára: én a helyedben elgondolkoznék, van-e jogod idegesnek lenni, ha ilyen gyorsan túlléptél rajtam" – olvassa fel Bandó.

Önkéntelenül is vigyor kúszik az ajkamra. Üdvözlök mindenkit a Bevezetés Szabi elméjébe című órán, akkor ma átvennénk az alapokat: „a tegnapi nap margójára" gyönyörűen ábrázolja, hogy Tamás ide vagy oda, tegnap óta csak a történteken gondolkozott; „a helyedben elgondolkoznék" azt kívánja bemutatni, hogy bűntudatot akar ébreszteni bennem, amit Szabi köztudottan csak akkor tesz, ha neki van bűntudata, na de vajon mire gondolt ott a költő, hogy „ilyen gyorsan túlléptél rajtam?"

– Azt hiszi, együtt vagyunk – mondom ki hangosan a felfedezésemet.

Behajtok a parkolóba, leparkolok az első helyre, és épp, hogy behúzom a kéziféket, már fordulok is Bandó felé. Egy részem attól fél, hogy elborzadva fog visszanézni rám, mert valaki hiába nem homofób, attól még veheti sértésnek, ha melegnek gondolják – de nem, Bandónak egy vonása se rezzen, ahogy odanyújtja a telefonomat.

– Féltékeny – folytatom. – Istenem, annyira tudtam, hogy féltékeny! Már a kocsmában is volt egy pillanat, hogy gyanítottam, de...

– Közben megindulunk? – köti ki magát Bandó. – Sietnék.

– Várj! – nyúlok a karja után, mielőtt kiszállhatna. – Csak egy perc. Még ki kell találnunk, hogy mit írjak vissza neki.

– Találnunk? Nekünk? – szalad fel a szemöldöke.

Beharapom az alsó ajkam, ahogy saját szememmel is megnézem az üzenetet. Még nem nyitom meg, egyelőre ötletem sincs, mit mondhatnék. Amint elmondom, hogy nem vagyunk együtt, be is vallom, hogy még nem léptem túl rajta, és azt hiszem, a tegnapi után érdemlek annyit, hogy ne kelljen ilyen megalázó beismerést tennem.

– Egy tízes skálán mennyire zavarna, ha nem tagadnám le, hogy együtt vagyunk? – lesek fel rá.

– Nulla, ha ez azt jelenti, hogy elindulunk, és nem fogok elkésni – sóhajt.

Oldalra biccentem a fejemet. Kár, hogy Bevezetés Bandó elméjébe órára nem lehet járni, mert akkor tudnám, hogyan lehetséges, hogy ennyire nem érdekli, ha valaki melegnek gondolja. Mármint, az egy elég logikus magyarázat lenne, ha valójában is meleg lenne, de... az nem lehet. Ugye?

– Akkor engedélyedet adod, hogy megírjam, és később se fogsz kiabálni velem emiatt?

– Ahogy mondod – int, hogy megsürgessen.

Jó, azért nekem se kell könyörögni, hogy fogadjam el az ingyen segítséget! Megnyitom az üzenetet, az ujjaim gyorsan járnak a billentyűzet felett, ahogy megírom:

„Továbbléptem, igen. Szerintem meg neked nincs jogod idegesnek lenni emiatt."

Amint elküldöm az üzenetet, Bandó már nyitja az ajtót, és ki is szállna, ha nem kapok utána.

– Várj, már látta! Már ír – szívom be mélyen a levegőt.

– Matyi, el fogok késni az órámról. – Bandó hangja kérlelően cseng, de mielőtt válaszolhatnék neki, megérkezik Szabi válasza:

„Akkor jól gondolom, hogy együtt vagytok azzal a gyerekkel, aki tegnap belém állt?"

Vigyorogva pillantok fel, de Bandó elégedetlen tekintete láttán gyorsan rendezem a gondolataimat.

– Az órádról? – húzom össze a szemöldökömet.

– Ja. – Vállat von, mintha ez nem vetne fel kismillió kérdést maga után. – Szóval vásároljunk be, aztán annyit írogathatsz, amennyit akarsz.

– Csak hadd fejezzem ezt be gyorsan – kérem. – Utána eldoblak az órádra, és bevásárolok egyedül.

Bandó arcán még mindig nem simul ki minden ránc, de egy fokkal kevésbé tűnik úgy, mint aki meg akarja ölni magát, ahogy becsukja a kocsiajtót.

Én eközben másodpercek leforgása alatt váltok üzeneteket Szabival:

„Ja" – írom.

„Akkor meg miért kell féltékenykedned Tamásra?"

„Kettőnk közül te tűnsz féltékenynek." – Ennek a végére még egy kacsintós fejet is odabiggyesztek.

„Isten ments" – üzeni, majd nem sokkal később hozzáteszi: – „Sőt, szívesen megismerném a barátodat normális körülmények között."

„Én is Tamást." – Hazugság, de kit érdekel? – „De sajna mi nem tervezünk Pestre menni."

„Az nem baj, jövőhét szerdáig itt leszünk Zalaegerszegen, szóval összehozhatunk valamit."

Francba. Erre nem számítottam, de... ez jó. Azt hiszem. Ha Szabi annyira túllépett volna rajtam, akkor nem érdekelné Bandó, és végképp nem akarna találkozni. De ha összefutunk, ha még jobban eluralkodik rajta a féltékenység, akkor talán megtörik. Akkor bocsánatot kér mindenért, és újrakezdhetjük.

– Van egy kihagyhatatlan ajánlatom számodra – lesek fel Bandóra.

Bandó felém fordul, kezét a fejtámlám mellett támasztja meg.

– Halljam.

– Bármikor elviszlek az órádra – ajánlom fel, aztán hozzáteszem: –, amikor apa odaadja a kocsit, és nincsen műszakom. De egyébként bármikor. És valamikor a héten még kajálni is meghívlak!

– Cserébe?

– Eljössz velem meg Szabiékkal találkozni – dobom be lazán az ötletet.

– Szabival, aki azt hiszi, együtt vagyunk?

– Igen.

Bandó felnevet, ahogy előre fordul.

– Nem élnék vele.

Na, most bezzeg feléled benne a homofób gén! Tudtam, hogy valahol ő is meghúzza a határt. Túl egyszerű lett volna – de nem adom fel.

– Csak egy találkozó! – Kikötöm magam, közelebb törleszkedem. – Senki se fog tudni róla, ha emiatt aggódsz. Megfogod a kezem, ennyi az egész. Dumálunk velük, Szabi felrobban a féltékenységtől, visszakönyörgi magát hozzám, és már kész is.

– Nem.

– Miért nem? – emelem az ég felé a tekintetem.

– Te mondtad az előbb, hogy nem vagy jó színész – von vállat. – És van ennél jobb dolgom is.

– De sikerülne – erősködöm. – Azóta jobban hazudok.

Bandó szeme mosolyog, ahogy méreget. Nem tudom eldönteni, hogy jól szórakozik-e rajtam, vagy épp lesajnál.

– Csak a szád nagy.

Sértetten felprüszkölök, de nincs sok időm védekezni. Bandó közelebb hajol, a váltó melletti dobozra könyököl, tenyere a felkaromra simul. A hirtelenség oxigént követel a tüdőmbe, a meglepettségtől legszívesebben hátrahőkölnék, de valami ott tart. Vagy Bandó forró lélegzete a bőrömön, vagy a bizonyítási vágy.

– Nem igaz. – És ezt is súgom, mint valami idióta, aki nem akarja, hogy elhúzódjon.

– Nem tudom – fürkészi az arcomat, majd finoman odanyúl, lesimít a bőrömről egy szempillát.

Lehunyom a szemem egy pillanatra. Átkozom magam érte. Nekem itt most épp meggyőzőnek kéne lennem, kiállnom a tesztjét, nem beleolvadni az érintésébe, de finom az ujja, hiába bőrkeményedéses és hideg. Ez a durvaság a kezében, a vonásaiban, nem is tűnik olyan durvának közelről, mert hozzám ér ilyen finoman, miattam lágyul így meg az arca, és ilyenkor a legkevésbé sem tűnik úgy, mintha valaki egymás hegyére-hátára hányt agyagkupacokból építette volna. Furcsa, a közelség mennyire át tudja szabni az embereket.

– Így is mindennap flörtölsz a vendégekkel – préselem ki magamból. – Miből állna egy este erejéig velem flörtölnöd?

– Semmiből – fújja le a szempillát az ujjáról.

– Akkor?

– Nem akarok olyanban segíteni, amivel nem értek egyet.

Összehúzom a szemem.

– Szerinted nem kéne kibékülnünk?

– Nem.

– Pedig akkor visszamennék Pestre, és neked sem nehezíteném a munkádat – érvelek.

Bandó felszuszog.

– Ennyire utálsz itt lenni? – Amikor biccentek egyet, ő is bólint, aztán hátrahúzódik. Megvakarássza a fejét, a Tesco feliratot bámulja. Az előbbi játékos mosolya már eltűnt, és ha nem kellene megnedvesítenem a kiszáradt ajkamat, abban se lennék biztos, hogy valaha mosolygott-e így rám. – Tőlem aztán. Ne én legyek az oka, hogy itt ragadsz.

Megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy én is visszadőlök az ülésembe.

– Köszönöm! Nem bánod meg.

– Már most megbántam – közli.

Rávigyorgok.

– Mert még nem éltél a taxiszolgálatommal. Kösd be magad!

Aztán bekötöm magam én is, beindítom a kocsit, és a gázra taposok. Bandó útbaigazítása alapján vezetek, és csak akkor eszmélek fel, hogy fogalmam sincs, milyen órájára viszem, amikor bekanyarodunk a célállomáshoz. Egy gimnázium elé.

És ahogy végignézem, amint Bandó besétál, mártudom, hogy a dupla randi előtt sürgősen meg kell ismernünk egymást.