Nem hányhatom le az ülést. Nem. Ugye?

Azért elgondolkozom rajta. Elvégre ez már egy sokat látott Volán busz, fel van szakadva az üléshuzat, tudom, mert az elmúlt percekben csak az kötötte le a figyelmemet, hogy a kósza cérnaszálakat húzogattam. Dohányszaga is van. Nem. Ez a kabátom.

Akkor inkább nem hányom le. Mármint nem gondolom, hogy a dohányszag felhatalmazást adna arra, hogy lehányjam, és a sofőr még meg is veregetné a hátamat, hogy nem baj, Matyikám, nézz már rá erre a buszra, igazából még szívességet is tettél, amiért a kihányt felesekkel lefertőtlenítetted az üléseket.

Nem is kéne ennyit gondolnom a hányásra, mert egy, undorító, kettő, a testem még a végén elhiszi, hogy tényleg kiadhat magából minden szennyet, amivel a kocsmatúra alatt mérgeztem. Ez egy trükk, Szabi tanította gólyatáborban: mély levegő, figyelemterelés, semmi hirtelen mozdulat, amíg el nem érünk egy vécéhez.

Szabi gondolatára bezzeg kipattan a szemem. Felnézek a kijelzőre, próbálom kivenni, hogy mikor jön az én megállóm, de a betűk elfutnak, mielőtt szavakká rajzolódhatnának, a számjegyek összemosódnak, és azt sem tudom kitalálni, hány óra van.

Mély levegő. Felmérem a terepet.

Előttem pár sorral ül egy idős néni. Ő lesz az áldozatom. Nem bántom, csak megkérdezem, még hány megálló Bak.

Felállok, de Szabi visszahúz, pedig kurvára nincsen mellettem, minden bizonnyal az igazak álmát alussza a pesti albérletünkben, vagyis pontosabban albérletében. De hallom a hangját, a gúnyos szuszogását, az elmormolt megjegyzését, hogy ennyire nem lehetsz gyerekes, maradj már a seggeden.

Ettől aztán mégis erőre kapok. Hirtelen az idős néni már nem elég jó célpont arra, hogy bebizonyítsam, hogy – viszonylag – felnőtt ember vagyok, aki meg tudja oldani a problémáit, és felelősségteljesen vissza tudja tartani a hányását Bak első kukájáig, amolyan üdvözlésképp, hogy hazaértem.

Egyenesen a sofőr felé veszem az irányt. Az ülések fejtámlájában kapaszkodom, ahogy megyek, közben átkozom magam, amiért a busz hátuljába kellett ülnöm, mert minden lépésem egy matematikai feladvány, sok az ismeretlen tényező az egyenletben, és sosem tudom, melyik mozdulatom lesz túl hirtelen, melyiknél mondja azt a gyomrom, hogy már nem bírja tovább a kavargást.

– Jó napo... reggelt. – Megtorpanok a sofőr mellett, erősen fogom a kapaszkodót, ahogy előhúzom a legudvariasabb hangnememet, ami egyben a legkevésbé sugallja azt, hogy részeg vagyok. Vagy már akkor el kellett volna engednem a józanság illúzióját, amikor felszálláskor nem tudtam leolvasni a jegyemet? Nem. Az bárkivel előfordul. De maradjunk témánál. – Hm... – próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy minek is jöttem ide. – Ja. Megkérdezhetem, még hány megálló Bak?

A sofőr rám se néz. Már azon vagyok, hogy megismétlem kissé hangosabban a mondandómat, de aztán megmozdul. Még mindig nem rám néz – helyette megkopogtatja az ujjával az ablaküvegnek támasztott táblát. A betűk újra összekeverednek, az agyam nehezen rendezi őket sorba, össze kell húznom a szemem, mire végre lesz ötletem arról, mi szerepelhet rajta:

Kérjük, a vezetőt ne zavarja menet közben!

Istenem!

– Csak egyet kérdeztem – erősködöm.

Újra megkopogtatja a táblát.

– Ennyi idő alatt már rég válaszolhatott volna!

Felnevetek kínomban, és csak akkor jövök rá, hogy ezt tényleg kimondtam, amikor a sofőr végre rám néz. Egy kissé mondjuk úgy méreget, mintha szerinte az én arcomat kéne rárakni a Durex dobozokra elrettentő példaként, hogy ezért kell védekezni, de próbálom nem magamra venni.

– Ott van maga mögött a kijelző, fiatalember – morogja. – Tessék leolvasni.

– De ha egyszer nem tudok olvasni?!

Erre szánakozó pillantást vet rám. Már majdnem elkezdem magyarázni, hogy tudok olvasni, csak alig látok, annyira forog velem a világ, és különben is, másodikban első helyezett lettem a házi olvasóversenyünkön, de mire ezt kimondhatnám, már nem tűnik olyan nagy érdemnek, és a sofőr egyébként is megszán egy válasszal:

– Még három megálló – sóhajtja.

– Köszönöm – bólintok.

Felnőttes problémamegoldásom öröme egészen pontosan három másodpercig tart, amíg hátat nem fordítok, hogy visszainduljak a helyemre. A mozdulat túl gyors, a számba rohamosan gyűlik a nyál, a levegő élesen hatol a tüdőmbe, és nyelnem kell egy nagyot, hogy ne hányjak az ülések közé.

Két lépést teszek, ez a legjobb, amit tudok nyújtani, mielőtt kiszemelek magamnak egy új áldozatot. Huszonéves srác, bámul ki az ablakon, meg se rezzen, amikor bevetődöm mellé az ülésre.

– Szia, Matyi vagyok – nyújtom a kezem.

A fiú kihúzza a füléből a fülhallgatót, borzas, sötét szemöldökét összehúzza, ahogy rám néz. Egy pillanatra úgy érzem, határán áll annak, hogy kilökjön maga mellől az ülések közti folyosóra, magamra is veszem, mert a néninek még elnéztem volna, de ő sose volt még abban a részeg, hiperszociális állapotban, amikor muszáj beszélgetnie valakivel ahhoz, hogy tartsa magában a lelket? Meg a hányást?

– Mi van? – állítja le a zenét a telefonján.

– Szia, Matyi vagyok – ismétlem a kezemmel kalimpálva.

A srác kedvetlenül kezet fog velem, aztán visszadugja a fülhallgatóját, de előtte odalöki:

– Szevasz.

Hát ez remek. Ez így hosszú három megálló lesz, egyre nehezebben küzdök az elemekkel figyelemelterelés nélkül, és már azon gondolkozom, hogy faszom az egészbe, leszállok a következő megállónál, és sétálok hazáig negyven percet, de aztán a fiú felém fordul.

– Segíthetek?

– Meddig mész? – dobom fel az első kérdést, ami eszembe jut.

A srác bizonytalanul méreget. Nem úgy, mint aki azon gondolkozik, hogy vajon rajta lehetek-e a körözött személyek listáján, inkább anyámra hasonlít, ahogy nézett, amikor kiskoromban összeszedtem valami vírust.

– Bakig, mert?

– Én is. – Még nem döntöttem el, hogy megkönnyebbülök-e ettől a ténytől, szóval mással folytatom: – Megyek haza a szüleimhez. Beígértem tegnap estére, hogy otthon leszek, de nem jött össze. Tudod, hogy van ez.

– Aham.

– Én megindultam hazafelé. – Csak akkor kapizsgálom, hogy nem kíváncsi az élettörténetemre, amikor lemondóan sóhajtva kihúzza a füléből mindkét fülhallgatót, de most már késő lenne leállni, és nem mindegy, hogy leégetem-e magamat egy idegen előtt? – Szabi a hét végéig adott időt, hogy kiköltözzek, és el is indultam, csak aztán... Ja, Szabi a volt barátom. Ez kimaradt, bocs.

– Mhm – bólogat, ahogy összeszorítja az ajkát.

Az arcán egy szikrányi érdeklődés se tükröződik, pedig durva vonásai vannak, azt gondolná az ember, hogy elég egy rezdülés ahhoz, hogy bármilyen érzelem kiüljön rá. De nem, semmi, szóval bár érzelmeket keresek a finom ráncai útvesztőjében, csak a telt ajkát találom, a sötét szemét, a furcsa, kissé görbe orrát, amit a legkevésbé sem lehetne szépnek mondani, mert olyan, mint egy amatőr szobrásznak az első munkája, de valahogy mégis, mégis ez az, amitől elfelejtem folytatni a történetemet.

Aztán visszakúsznak hozzám a kimondott szavaim, Szabi neve, és ez kijózanít annyira, hogy újra megszólaljak:

– Igazi rohadék – köszörülöm meg a torkomat. – Gimiben ismertem meg. Kolis voltam, zacskós leveseken éltem, ő meg fejébe vette, hogy Miche... Michel... tök mindegy milyen csillagos séf lesz, szóval állandóan főzött, és áthívott magához kajálni.

– Értem – bámul ki az ablakon a srác.

Felszuszogok.

– Tudom, mit gondolsz. Hogy amúgy tök jófej, és velem van a baj.

– Ember, egy szót se szóltam – teszi fel védekezően a kezét.

– Jó – szívok egyet az orromon. – Ne is. Mert megcsalt.

Erre elhallgat. Bár, jobban belegondolva eddig is mélyen hallgatott, amitől nem mondom, hogy nem érzem magamat úgy, mint az az ártalmatlan, de részeges hajléktalan faszi, aki első egyetemi évem alatt mindig beült velem szembe a 4-6-oson, és folyamatosan lökte a szövegét, de nem baj. Szabi utálta ezt, a hadoválást, nem számít, mennyiszer magyaráztam el neki, hogy muszáj, hogy beszélnem kell, mert szorít a mellkasom, mert az alkohol nem is feloldott, de feltépett minden gátat, és most ömlik ki minden szar, és telik a tüdőm vízzel, telik körülöttem is a tér, én pedig hirtelen nem emlékszem, hogy kell úszni.

Erre általában az volt a válasza, hogy huszonhárom éves vagy, nőj fel.

– Azt mondta, az én hibám. – Ezt már halkan teszem hozzá, inkább magamnak motyogom, mint a srácnak. – Hogy kihűlt a kapcsolatunk, és ezért. Kérlek. Mintha pisztolyt szorítottam volna a fejéhez, hogy csaljon meg.

Lehunyom a szemem. A busz fékez egy nagyot, recsegve nyílnak az ajtók. Már csak két megálló. A gyomrom háborog, a gondolataim tombolnak, és eszembe jut, hogy hátul hagytam a táskámat is. Ver a sors.

– Nagyon elhallgattál – szólal meg mellettem a srác.

Rápillantok a szemem sarkából.

– Nem tudom, hol tartottam.

– Még mindig ott, hogy elindultál hazafelé. – Ezt is olyan közönyösen mondja, de közben meg néz, várja, hogy folytassam a történetet, mintha tényleg érdekelné. Bár lehet, csak az érdekli, életben vagyok-e még.

– Ja – veszek mély levegőt. – A vonathoz menet összefutottam pár volt egyetemi haverommal. Kocsmatúrán voltak, elhívtak magukkal, vagy meghívattam magam, nézőpont kérdése.

– És ezért jössz most haza – összegzi a történetet.

Biccentek egyet. A kocsmatúráról már nincs kedvem mesélni; kicsit szar volt, kicsit elfogyott a pénzem félúton, és már csak a sarki kínaiban tudtam megvenni a legolcsóbb vodkát, amit hűségesen hordoztam kocsmáról kocsmára, a vonatra meg most a buszra. Tényleg, a táskám. Még hátra kell mennem érte.

– Csak hánynom kell – vallom be.

A srác lassan kifújja a levegőjét, vele együtt minden életkedvét. Ez rekord lehet, ilyen hamar elbasznom valakinek a napját.

– Szóljál a sofőrnek, hogy húzódjon le.

– Kibírom – vonok vállat. – Ha folyamatosan beszélünk, nem is gondolok rá.

– Akkor megvan az esélye, hogy az ölembe hánysz?

– Csak ha cigiszagod van – szuszogok fel.

Pár pillanatig nem értem, ő miért nem nevet, de valahol aközött, hogy a sofőr vesz egy éles kanyart, én meg csuklok egy nagyot, és azzal együtt megérzem mindannak az előszelét, amit a gyomromban próbálok tartani, rájövök, hogy még ő sem olvashat a gondolataimban.

Vagy de, talán egy kicsit mégis. Feltápászkodik, megveregeti a hátamat, hogy álljak fel, és az ajtó felé terel. Érzi, hogy ketyeg az óra. Vagy félti a kabátját, bármelyik lehet.

– A Szabi – kezdem mesélni, csak hogy egy perc nyugtot se adjak neki – nagyon kritikus ember amúgy. Maximalista, ahogy ő mondaná. Egyszer két napig nem szólt hozzám, mert majdnem ráhánytam. Betegen, megjegyzem. Betegen!

A srác vagy hatszor megnyomja egymás után a leszállásjelző gombot, úgy morogja oda:

– Pedig túl lehet azt élni.

– Ja. – Hevesen bólogatok, ami öreg hiba, szóval inkább nekibiccentem a homlokomat a kapaszkodónak, és szorosan lehunyom a szemem. – Ezt mondta valamikor a Zacher is, nem? Hogy akkor élsz igazán, ha már valaki lehányt. Bár nem. Ez lehet, a Márk haverom volt.

Nem érkezik válasz, de nem bánom. Elég arra koncentrálnom, ahogy a hűvös fémrúd a bőrömnek nyomódik, ez is épp elég nagy harc. A testem összes apró pontja küzd a figyelemért, remegnek, égnek, oxigénért kiáltanak, hátha végre engedek az összes ingernek, ami csak segíteni akarna rajtam.

A busz fékez, a gondolat megszületik valahol bennem, hogy már csak egy megálló, de el is párolog, amint felhangzik egy erős hang mögülem:

– Tessék már kinyitni a középső ajtót – szól a srác a sofőrnek.

Az ajtó kicsapódik, én kérdés nélkül lépek, és a legközelebbi fát választom áldozatomnak. Jön belőlem minden, de valahogy még most sem vagyok hajlandó a testemre figyelni – a gondolataim közt barangolok, azokat adom ki magamból: azt a nyolc évet, amit Pesten töltöttem; azt, ahogy egészen eddig drótkefével dörzsöltem magam, hogy eltüntessem Bak emlékét a mozdulataimból, a beszédemből; azt, ahogy Szabi ez idő alatt belevéste a bőrömbe, nem is, a sejtjeimbe az ígéretet, hogy vele újrakezdhetem; azt, hogy most visszatértem ide.

Már elhajt a busz, mire egy zsepibe törlöm a számat. Még nem egyenesedem fel, még nem tudnék megmozdulni. Csak éppen oldalra lesek, amíg kiszúrom a srácot pár méterre tőlem.

– Jobb? – biccenti oldalra a fejét.

Válaszul csak feltartom a hüvelykujjamat, és visszanézek a művemre. Egy kicsi ráment a cipőmre is, de ennyi baj legyen, még szerencse, hogy van másik pár, és... Ó.

– A buszon hagytam a táskám – nyögöm.

Valami puffan a földön nem messze. Odakapom a fejem, és kiszakad belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, amikor a fiú lába mellett észreveszem a jól megpakolt sporttáskám. Ez jó. Lehet, az égiek néztek, hogy tudod mit, Matyikám? Pasi nem jut neked, de egy morcos őrangyal, aki inkább hasonlít egy fegyőrre, mint védelmezőre, igen.

– Köszönöm – bólintok.

A srác zsebre dugja a kezét.

– Megleszel? Hazatalálsz?

Felpillantok a buszmegálló táblájára. Sárhida. Nem baj. Mire hazagyaloglok, legalább kijózanodom.

– Persze, kösz mindent.

– Akkor szia. – Azzal hátat fordít, nagy léptekkel elindul, és nem sokkal később már csak a körvonalait veszem ki a novemberi, kora reggeli ködben.

Be sem mutatkozott. Bár, lehet nem tragédia, ha nem tudom a nevét, és tulajdonképpen azt is túlélném, ha nem tudnék róla semmit. Nem kell még egy ember, aki előtt szégyellhetem magam, lakik elég belőlük itt Bakon.

Kezdve a szüleimmel.

*

Anyám és apám. Apám és anyám.

Mindegy, milyen sorrendben nézem őket, ugyanolyan ráncok szövik át az arcukat. Van valami abban, hogy átveszünk a szeretteinktől mimikákat, mozdulatokat, szokásokat, mert ők az évek során valahogy egyre inkább összefonódtak. Egyre nehezebb eldönteni, hogy tényleg apám szólal-e meg, amikor azt mondja:

– Tudod te, hányszor hívtunk az este?

És egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy anyám emeli égnek a tekintetét, miközben azt sóhajtja:

– Ráhoztad apádra a frászt...

De lehet, ez nem olyan szentimentális, mint amilyennek gondolom. Lehet, csak ez a mocskos másnaposság beszél belőlem.

Aznaposság, hívhatjuk így is. Este fél hét, tizenkét órája ilyenkor épp egy fát hánytam telibe, de hol van az már? Azóta hazakullogtam, könyörögve kértem a szüleimet, hogy várjunk egy kicsit a veszekedéssel, fürdőt vettem, fogat mostam, vécén ültem, és amikor már eléggé úgy érződött minden megmozdulásom, mint annak a Hiperkarma számnak a szövege, amit tegnap este hallottam egy romkocsmában, akkor lefeküdtem aludni.

Aztán felkeltem. Most. Fél órája. És azóta rátértünk a beígért napirendi pontra: a veszekedésre.

– Szóval? – Anya összefont karral dől neki a konyhapultnak, én meg hirtelen újra úgy érzem, hogy tizenhárom éves vagyok, és most lógtam először a suliból.

Akkor ugyanígy voltunk: apa velem szemben az asztalnál valami keresztrejtvénybe mélyedve, amit nem töltöget, hiába ül a pirosodó orrán az olvasószemüvege – az csak megtévesztés, hogy ne kelljen a szemembe néznie, mert bár tíz éve talán még eltakarta az arcát a barna haja, ma már kopaszodik. Anya meg áll a lábos mellett, amiből húslevest szedett, mert nincs olyan, hogy nem eszel, ne idegesítsél tovább, nagy őzike szemeivel méreget, de ez is csak megtévesztés – anya nem őzike, inkább valami tigrisféleség, aki apa helyett is kinézi belőlem a lelkemet.

Én bezzeg megnőttem. Hogy megváltoztam-e, azt nem tudom. Mostani állapotomban mélyen tudok azonosulni egy elhasználódott mosogatószivaccsal, és ilyenkor elég nehéz eldönteni, ragadt-e rám valami azalatt a nyolc év alatt, amikor csak néha hétvégékre és nyárra jártam haza. Látszólag ugyanolyan maradtam: ugyanolyan csíkos, otthoni pulóver lóg rólam, csak nagyobb; ugyanúgy a tarkómat verdesik a tincsek, csak már eltűnt a kisfiús szőkeségem; ugyanúgy meredek magam elé, csak most kevésbé peregnek le rólam a dolgok, mert most nincs az a megnyugtató tudat, hogy nemsokára úgyis elmegyek innen – hisz még csak most értem haza.

– Felnőtt ember vagyok – dörzsölöm meg a halántékomat. – Akkor jövök haza, amikor akarok.

– Felnőtt emberek képesek felvenni a telefonjukat – ingatja anya a fejét. – És ha bajod esik? Akkor mit csinálunk?

De nem lett bajom, akarom mondani, csak a szám túl száraz, a nyelvem túl nehéz, a fejem túlságosan lüktet, és erre egyébként is csak felhördülnének.

– Pár hónapja is megtámadtak a szomszéd faluban egy fiút éjszaka – teszi hozzá apa, ahogy a tollat forgatja a kezében.

– Azt ne is mondd, Sanyi, borzasztó – mered el anya a távolba, és látom, hogy lélekben már a temetésemen van, szóval bevetem a varázsszót:

– Bocsánat. – Egy napja se vagyok itthon, máris bocsánatot kérek valami olyasmiért, amit nem sajnálok. Miért van az, hogy a családunk mellett visszahúzzuk magunkra a régi bőrt, a régi énünket, hiába lett azóta már szűkös és kényelmetlen? – Lemerült a telefonom.

– Fel kéne tölteni indulás előtt – jegyzi meg anya.

Ezt már nem bírom ki sóhaj nélkül. Nagy szerencse, hogy messzinek érzem a valóságot, a hangokat és a küzdőszellememet, mert ez a vita sokkal nagyobbá is kinőhetné magát.

– Legközelebb feltöltöm – mormolom, csak hogy véget vethessünk ennek a beszélgetésnek.

Pillanatnyi siker. Senki nem szól, senki nem mozdul, én pedig szinte már érzem, milyen jó lesz visszafeküdni az ágyamba, és addig telefonozni, amíg vissza nem alszom. Aztán anya megingatja a fejét:

– Itt nem lesz legközelebb. Ha itthon akarsz élni, le kell fektetnünk pár szabályt.

– Mi, lesz takarodóm? – nevetek fel.

Apáék ezt nem találják ilyen viccesnek. Miért is találnák viccesnek, ők voltak azok, akik még nyolcadikban is meg akarták mondani, hogy mit vegyek fel, és akik felhívták a tanáraimat, ha rossz jegyeket kaptam gimiben.

– Nem. – Apa hangja csak egy másodperc erejéig hangzik gyengédnek, amíg hozzá nem teszi: – De ha nem tanulsz, akkor dolgoznod kell.

Felprüszkölök.

– Ezt úgy mondod, mintha eddig nem tanultam és dolgoztam volna.

Mondjuk van ebben valami igazság, de nekik erről nem kell tudni. Júliusban kézhez kaptam a szabadbölcsész diplomámat, de mivel három évig hallgattam, hogy ezzel majd mehetek a Mekibe dolgozni, már amolyan csakazértse módon nem elégedtem meg bármilyen állással. Egy kávézóban dolgoztam – éles váltás, tudom –, amíg próbáltam eldönteni, hogy hogyan tovább, csak aztán szeptemberben kirúgtak. Nem szerették, hogyha késtem, én meg nem szerettem a 7:04-es buszt elérni, szóval nem voltunk túl kompatibilisek.

– Ideje igazi állás után nézned – szögezi le apa. – Nem lógathatod csak itthon a lábadat.

– Akkor mit szeretnétek? – tárom szét a karomat. – Holnapra nem tudok új munkát találni. Ahhoz idő kell.

Anyáék összenéznek. Ez két dolgot jelenthet: vagy nem gondoltak még erre az eshetőségre – ez lehetetlen –, vagy már kitaláltak valami elfogadhatatlan, megbotránkoztató dolgot, és mindjárt közlik, hogy holnaptól mehetek a Pista bá' ismerősükhöz tehénszart lapátolni.

– Addig besegítesz a kocsmában – közli anya az ítéletet. – Ott mindig elkél egy plusz kéz.

Ezen is kedvem lenne felnevetni, de félek, akkor húsz percen belül már megint a buszon ülnék, és a keresési előzményem valahogy úgy nézne ki, hogy:

„hova menjek ha kitettek otthonról?",

„hajléktalannak számítok ha nincs hova mennem?",

„zalaegerszeg hajléktalanszálló"

Szóval nem merem bevállalni. Pedig ez nevetséges; a kocsma a legnyugisabb hely ebben az egész faluban, amikor hazajártam hétvégente, ott írtam a házimat, és a pulton görnyedve mondtam fel Icának, a csaposnak, a honfoglalásról a tételemet. Nem az a baj, hogy ne járnának oda – járnak bőven, de ismerjük egymást, és az emberek észre se veszik, ha két perccel később kapják meg a korsó sörüket, mert addig elpletykálnak valamiről, vagy bejönnek a pult mögé, aztán töltenek maguknak.

Mindenesetre anyáék élnek-halnak a kocsmáért. A nagyapáé volt, nevezhetnénk örökségnek is, ha én hajlandó lennék átvenni majd utánuk. Ebben van életük munkája, érthető, csak kicsit olyan, mintha a kocsma lenne az idősebb testvérem, aki mindent jól csinált, és nekem már esélyem sincs felérni hozzá.

Mindegy. Jobb, mint tehénszart lapátolni.

– Oké. Besegítek, persze – törődöm bele.

– De akkor ezt komolyan kell csinálnod – teszi hozzá apa. – Nem csak akkor jársz be, amikor kedved tartja.

A plafon felé emelem a tekintetemet, aztán inkább feltápászkodom. Néha olyan velük beszélgetni, mint egy videójáték, ahol nincsenek jó dialógusopciók, és mindegyik leszívja az életerődet.

– Meg se fordulna a fejemben – tolom be a székemet, és az előszoba felé indulok. – Már most bemegyek!

Belebújok a cipőmbe, a kabátomat csak félig kapom magamra, mert jobb a kinti hideg, mint ez a benti feszültségtől pattogzó meleg, de nem menekülök elég gyorsan, mert anya még így is utánam szól:

– Matyikám, azért erről még kéne beszélnünk! És a levest nem eszed meg?

Erre válaszul már csak becsapom az ajtót, és a kocsma felé lendülök. Hihetetlen. Elképesztő. Borzasztó. Szabinak is minek kellett kidobnia? Amúgy meg ki látott ilyet, hogy megcsalsz valakit, és te szakítasz? Nem, akkor már megadod a másiknak azt az örömet, hogy az arcodba vághasson mindent a szakításnál, de ő még erre se volt képes! Pedig neki kellett volna kiköltöznie az albérletünkből is, hadd maradjak én, hadd éljek ott nyugalomban, de nem, nem, dehogyis, ő kitépett a pesti életemből, mint egy lapot, és galacsinná gyűrve Bakig hajított.

Forró az arcom, mire beérek a kocsmába, pedig csípi a hideg szél, de fűt a düh és a rossz emlékek. Nyikorog az ajtó, a vállammal rá kell lökjek egyet, hogy kinyíljon, és aztán bejutok. Az idő itt is megállt: a lámpáknak ugyanolyan sárgás a fénye, a fapadló kopott, az első asztal alatt még mindig ott ólálkodik az a vörösborfolt, amiről az újdonsült tizennyolc éveseknek azt hazudják a törzsvendégek, hogy vérmaradvány egy régi kocsmai verekedésből. A pultnál ül Józsi bá', nekem még technikát tanított általánosban, most már nyugdíjba ment; két férfi a fal melletti boxban terpeszkedik, hevesen vitatkoznak valami meccsről.

Két újítást fedezek fel: egy Darts-táblát a szemközti falon, és Ica hiányát a pult mögött. Bár biztos csak hátul van – ha nincsenek sokan, ki szokott menni a kocsma mögé cigizni.

– Jó estét, Józsi bá' – telepedek le pár széknyire tőle.

– Matyikám. – Egy pillanatra hátranéz rám, éppen kiveszem az ősz szakállát, aztán már fordul is vissza előre, hogy tovább nézze a tévét. – Hazataláltál?

– Haza – zárom rövidre, ahogy leveszem a kabátomat, és a pultra támaszkodva előrébb hajolok. – Ica! – kiabálom. – Elkészítenéd azt a varázsitalodat?

Ica várat magára. A másnaposság nem. Lüktet a fejem, a gyomrom összerándul, amint felpillantok a szemközti falra tűzött unicumos plakátra. A legjobb gyomorerősítő likőr, hirdeti, de nem győz meg, hiába nézi rajta olyan elvetemülten az a hajótörött faszi az üveget. El is kapom róla a pillantásom, az kéne még, hogy az a pár kanál húsleves is távozzon belőlem. Inkább a pultot kezdem kaparászni a körmömmel, a kisebb-nagyobb karcolásokra figyelek, addig se gyűr le a fáradtság.

– Ember, neked súlyos problémáid vannak – hangzik fel egy mély, ismerős hang előttem.

Ne. Ne, ne, ne, ne.

Lassan emelem fel a fejem. Lassan, mert így több esélyét látom annak, hogy csak a képzeletem játszik velem, és így kitalálhatom, mit mondjak, ha ez mégsem életem legdurvább, hallucinációval fűszerezett másnapossága.

Hiába a lassúság, a levegő így is bennreked a tüdőmben. Hiába a sötét, rövidre nyírt haj és a fegyőr külső, egészen idáig így is megfeledkeztem a reggeli találkozásunkról. Hiába nézem, hiába látom, ahogy a pult mögött áll, hiába fogja fel minden porcikám, hogy ez ő, itt, a kocsmában, törlőronggyal a vállán, így sem tudom helyrerakni a gondolataimat, és bármit kinyögni azon kívül, hogy:

– Te nem Ica vagy.

A srác felszuszog.

– És varázsitalt sem tudok neked készíteni.

– Pedig – pillant hátra Józsi bá' a válla felett – kutyaharapást szőrivel, úgy kell azt, Matyikám!

Egyikükkel sincs erőm leállni vitatkozni Ica csodaszeréről, nem ebben a pillanatban. Az emlékeim közt kutatok, az összes telefonbeszélgetésemet pörgetem vissza anyával a fejemben, hátha választ kapok arra, hogy hova lett Ica, és ki ez, akit felvettek helyette dolgozni. Rémlik valami születendő unoka, talán a nyugdíj is, de az utánpótlásról semmi.

Pislognom kell párat, hogy visszahúzzam magamat a valóságba. Józsi bá' még mindig mellettem, a srác még mindig előttem, de most már nem szentel nekem sok figyelmet, az új társaságnak köszön, akik épp bejönnek a kocsmába.

– Bandó, legyél jó gyerek, hozzál már még egy kört – szól ki a boxból az egyik pasi.

Bandó, Bandó... Milyen név ez?! Nagyon ismerős, de most nem ez a lényeg! Nézem a srácot – Bandót, ezek szerint –, ahogy kijön, és felveszi a két üres korsót az asztalról. Gyakorlatiasan mozog, menet közben a lábával tol be egy széket, mielőtt a dohányboltos Magdi megbotlana benne, ahogy hátrafele lépkedve a kínálatot olvasgatja.

– A szokásos lesz? – mosolyog rá Bandó Magdira, amint elhalad mellette.

Baszd meg, hát ez tényleg itt dolgozik!

– Ha így mondod, azt fogom érezni, hogy túl sokat járok ide – paskolja meg nevetve Magdi a karját.

– Dehogy. – Bandó megingatja a fejét, leteszi az üres korsókat a pult mögött, és már fel is kap egy poharat, amibe vörösbort tölt. Mielőtt odaadná Magdinak, azért oldalra biccenti a fejét, ajkán mosoly játszik: – Sőt, ami azt illeti, egy személyit láthatnék?

Baszd meg, hát még a vendégekkel is flörtöl!

Magdi felkacag, most hangosabban, de ugyanúgy megsuhintja Bandó kezén. Ha ennyiszer hozzáér, már nekem is vetnem kell rá egy pillantást. A szürke hosszúujjú pólója feltűrve feszül a karján, és igen, jó, izmos, értelek, Magdi, de elég lesz, most nekem kell Bandóval beszélnem.

– Hé – szállok le a székemről, de be se tudom fejezni a mondatomat, Bandó egyből közbeszól:

– Téged nem szolgállak ki – állapodik meg végre rajtam a pillantása.

Sértetten kapok levegőért.

– Merthogy?!

Bandó vár, ad pár másodpercet, hogy mentsem a bőrömet, de nem élek a lehetőséggel.

– Mert kicsit még mindig részegnek tűnsz – zárja le ennyivel, aztán hátat fordít, és egy tiszta korsóba kezd sört csapolni.

Szorosan lehunyom a szemem. Szeretném összehúzni magam, nagyon kicsire, szeretnék a takaróm alá bújni, bár ott is elérnének a szégyen apró tüskéi. De jobb lenne, ott nem képzelném azt, hogy minden csigolyámra jut egy-egy ítélkező pillantás, és nyugalomban végigvehetnék mindent, amit kikotyogtam magamról és az életemről Bandónak.

– Nem vagyok részeg – préselem ki magamból.

– Szuper – szól hátra.

– És nincsenek problémáim az alkohollal – teszem hozzá.

– Örülök.

– Most sem inni jöttem. – Mielőtt Bandó válaszolhatna, besasszézok a pult mögé, és megállok mellette. – Tényleg. Az Ica... Az Ica tudná, miről beszélek, mindig csinált valami másnaposság elleni löttyöt, azért jöttem. Meg dolgozni. Anyámék küldtek, ők... övék a hely, ezt talán említenem kellett volna.

Erre már Bandó is felnéz. Nem rám, az Unicum poszter alatti kis megsárgult képre, amin anyáékkal állunk a kocsma előtt. Régen készült, én még babakocsiban ülök, még a kinti Banyatanya felirat is pirosan világít.

– Ez te vagy? – bök rám a képen.

– Ja – biccentek.

– Matyi – állapítja meg, inkább magának, mint nekem. Hallgat, amíg egy másik korsót is teletölt, aztán fordul csak felém. – Emlékszem. Említette a Sanyi bá', hogy majd egyszer jössz.

– Nekem nem mondta, hogy te itt leszel – dőlök neki a falnak.

Bandó vállat von.

– Már itt vagyok egy fél éve.

Fél éve?! Akkor kellett, hogy anyáék említsék. Bár fél éve, hogy elkezdődtek Szabival a gondok, azóta nem tudok holmi világi dolgokra figyelni, hogy mi történik itthon a kocsmában.

– És az Ica? – kérdem reménykedve.

Bandó elindul a két korsóval a kezében, úgy kell utána lódulnom, hogy halljam a válaszát:

– Ő már nincs itt.

– Azt észrevettem – mormolom az orrom alatt. – Hová lett? Jól van?

Bandó lefékez a boxban ülő két pasas előtt, leteszi az asztalra az italokat, és biccent egyet feléjük.

– Uraim, tudjátok, mi van az Icával?

Az egyik férfi, a kordkabátos legyint egyet.

– Arról a Magdit kell megkérdezni. A Józsinak meg legyél már szíves, és mondjad meg, hogy intsen búcsút a műsorának, mert mindjárt kezdődik a meccs.

Bandó bólint, már megy is tovább, én meg loholok a nyomában. Nem olyan nagy ez a kocsma, hogy ennyit kelljen futkorászni, és hogy ennyire kifáradjak benne, de ínséges időket élünk, főleg Ica nélkül.

– Mindegy – mondom, mielőtt meginterjúvolnánk a dohányboltos Magdit is. Ica mindig azt mondta rá, hogy az embernek néha már megjön a kedve, hogy leszokjon a dohányzásról, olyan hosszan tud mesélni, ha betévedsz hozzá, bennem pedig nincs elég türelem most ahhoz, hogy végighallgassam. – Majd kiderítem. Inkább mondd, hogy miben tudok besegíteni.

Ahogy ezt kimondom, a térdemet belezúzom egy székbe. Az ép lábamon próbálom megtartani az egyensúlyomat, ugrálok rajta párat, az egyik újonnan érkező fasziban kapaszkodom meg, hogy talpon maradjak. Megveregetem a vállát, de ez nem segít a helyzetemen; Bandó összevont szemöldökkel figyel, ahogy visszasétál a pult mögé.

– Csak menj haza aludni. Majd holnap visszatérünk rá – ingatja a fejét.

– Én esküszöm neked, hogy nem vagyok olyan gázos, mint amilyennek ma láttál – teszem a szívemre a kezem.

Erre nem válaszol, mert befut a rendelésével a faszi, akit az imént használtam kapaszkodónak, meg a haverjai. Visszaülök a helyemre, mély levegőkkel próbálom kisimítani az összes összegubancolódott idegszálamat, de hiába. Ezen se egy, se öt alvás nem segítene, legfeljebb az, ha visszamehetnék Pestre, a régi életembe, ahhoz a Szabihoz, aki még szeretett.

– Na. – Most Bandó húz ki a gondolataimból, megtámaszkodik előttem a pulton, ahogy a tekintetemet keresi. – Mondjad, mik vannak abban a varázsitalban, és megcsinálom neked.

– Tényleg? – kapom fel a fejem.

– Tényleg.

– Jó, hát... Nem annyira tudom, mi van benne. Talán kóla. Ja, az biztos. De savanyú is volt, és...

Bandó felsóhajt.

– Nincs egy recept?

– Én nem tudok róla – harapom be az alsó ajkam.

Bandó egy pillanatra lehunyja a szemét, látom, hogy ma másodjára veszem el minden életkedvét. Ez is egy rekord.

– Mindegy. Összedobok valamit.

– Köszönöm. – Ezt nem csak a varázsitalra mondom, próbálom sugallni, hogy hálás vagyok a reggeliért is, de Bandó csak vállat von, elfordul, és úgy mondja:

– Nem kell megköszönni. Ez a munkám.

Nem kedvel, de nem baj. Adjon két hetet, összeszedem magam, és máris jóban leszünk.

*

Két hete tettem valami ígéretszerűséget. Arról, hogy összeszedem magam, meg hogy megkedveltetem magam Bandóval.

Szerintem egészen szubjektív, hogy jó vagyok-e az ígéretek betartásában. Például másfél hete megígértem apámnak, hogy rendes munka után nézek, és ha úgy vesszük, betartottam, mert tegnap a tévében ment egy dokumentumfilm a NASA űrhajósairól, akiknek igenis rendes munkájuk van, én meg igenis néztem egy darabig, ahogy dolgoznak. Vagy ott van az, hogy anya a lelkemre kötötte, hogy rendezzem be normálisan a szobámat, mert még mindig a sporttáskámból öltözködöm, és a lepedőt se húztam fel rendesen az ágyamra, szóval ráhagytam annyival, hogy persze, hétvégén mindent kipakolok – ami igaz, mert egyik nap éjszaka a vécéről visszajövet belerúgtam véletlen a táskámba, és a ruháim nagyrésze már a földön hever egy kupacban.

Szóval igen. Szubjektív.

– Matyi. Matyi! – szólongat Bandó. – Végeztél a leltárazással?

Lepillantok a papírra, és gyorsan lefordítom, mielőtt Bandónak feltűnne, mennyire üres. Most fontosabb dolgom van, még az sem érdekel, hogy a ragad a pult, amin könyökölök, mert a világ éppen összedől körülöttem, mert a tüdőmből éppen kiszorul az összes levegő, mert Szabi éppen kitett egy új képet.

Szubjektív, hogy összeszedtem-e magam. Mondhatjuk, hogy igen, mert a két héttel ezelőtti énem már egy olyasmi üzenetet fogalmazna ennek az anyaszomorítónak, hogy:

„remélem ott rohadsz meg helyben ezzel a tamással, ahol vagy!!!"

Most meg csak hagyom, hogy maga alá gyűrjön ez a halk apokalipszis. Elszorul a torkom, ahogy a képet nézem. Nincs rajta semmi különös, csak Szabi meg Tamás, az új srác, az egykori haver, aki miatt nem kellett volna aggódnom. Kocsiban ülnek, Tamás vezet, az utat nézi, de puszit nyom az összekulcsolt ujjaikra, a szeme mosolyog.

Szabinak rövidebb a haja. Ez az, ami a legjobban szíven üt. Nyolc éve ismerem, nyolc éve hallgatom, hogy „szerinted levágassam a hajam?", nyolc éve kérlelem, hogy hagyja meg azokat a szőke, bongyor tincseket. Nem az a baj, hogy levágatta, hanem az, hogy most nem kérdezett meg róla, hogy nem engem kérdezett meg róla, hogy nem küldött képet fodrász után, hogy nem nekem küldött képet fodrász után.

Szóval mondhatjuk azt is, hogy nem szedtem össze magam, mert két hét éppen elég ahhoz, hogy észrevegyem, mekkora lyukat hagyott az életemben, mennyire nem tudom, kinek írjak, ha furát álmodtam, mennyire hiányzik, hogy halljak arról, mi volt ma vele a munkában, ki idegesítette fel, ki mosolyogtatta meg, miért döntött mégis úgy, hogy levágatja a haját.

– Egy dologra kérlek meg. – Mire feleszmélek, Bandó már rég kihúzta a kezem alól a lapot, és a nagy ürességet tanulmányozza. – Egyre.

Felsóhajtok, ahogy elszakítom a tekintetem a telefonom képernyőjéről. Az is szubjektív, hogy jóban vagyunk-e Bandóval. Mondhatjuk, hogy nem, mert most is szívesen az arcába vágnám, hogy pont úgy beszél, mint anyám, és ilyen körülmények között nem is prioritás, hogy megkedveltessem magam vele.

– Mindjárt megcsinálom – tépem ki a kezéből a papírt.

– Ezt már hallottam párszor – mormolja, ahogy finoman arrébb lökdös a pulttól, és elkezdi letörölni. – Úgy ötször dél óta.

– Én értem, hogy pikkelsz rám, amiért jöttem, és belerondítottam itt a kis magányodba...

– Nem pikkelek rád – szúrja közbe.

– És értem, hogy jobb szeretnéd egyedül intézni itt a dolgokat...

– Tulajdonképpen jól jönne egy kis segítség – szakít újra félbe.

– De nekem most fontosabb dolgom van! – Azzal visszamélyedek a telefonomba, és ráközelítek a képre, hátha kiszúrok Szabin bármi apró ráncot, ami arra utal, hogy bán mindent, ami történt.

Hiába próbálom kizárni, a szemem sarkából látom, ahogy Bandó a fejét ingatva letakarítja a pultot. Végülis mondhatjuk azt is, hogy valamennyire csak jóban vagyunk, mert ő sem szól be úgy igazán, hiába hallom néha a kattogást, mintha egy robbanó bomba lenne, és én is megtöröm a jeget, ahogy odalépek mellé, és az arcába tolom a telefonomat.

– Szerinted ez a srác jól néz ki? Nem a Szabi – teszem hozzá –, hanem aki vezet.

Bandó vesz egy mély levegőt, ahogy felegyenesedik, és rápillant a mobilomra. Pár érzelmet már megtanultam leolvasni róla – például azt, ha elege van belőlem –, de még mindig erősen kell figyelnem, hogy mit jelenthet egy-egy rezdülése. Labirintus az arca: ha egyszer ránézek, nem tudom, hogyan kapjam el a tekintetem, mert mindig megakadok valahol – hol az apró kis seben, amit borotválkozás közben szerezhetett, hol az állán, hol a szemén, azon a sötét szembogarán.

– Nem tudom – vizslatja. – Te se foglalkozz vele, már nem a te dolgod.

Az égnek emelem a tekintetem.

– Jó, Gandhi, köszönöm a tanácsot, de még jobban megköszönném, ha válaszolnál is! Egy sima igen vagy nem is megteszi.

A kocsma ajtaja nyílik, recseg, ahogy szokott, és itt érzem a vesztem, hogy Bandónak a maradék figyelmét is el fogják lopni előlem a vevők, ezért még közelebb tolom hozzá a telefonom.

– Na?

Bandó pillantása először a képernyőn, aztán az ajtón.

– Mit gondolsz? – erősködöm, ahogy ráközelítek a képen a Tamásra.

Most újra visszanéz a telefonra. Aztán megint az ajtóra.

– Csak válaszolj, és aztán...

Békén hagylak, akarom mondani, de Bandó tekintete olyan gyorsan jár ide-oda, hogy már én is felnézek. És meglátom. Szabit, a piros sálját, a szőke fürtjeit. Tamást, a kontyba fogott haját, a borostás arcát. Őket. Együtt. Kézenfogva, nevetgélve. Itt, Bakon.

– Nem tudom – mondja halkan Bandó. – De azt hiszem,most megnézhetem magamnak élőben.