Kínok

Ülök. Magányosan. Egyedül. Magamba fordulva. Zárkózottan.
Miért?
Utálom. Utálom, amikor olyanoknak okozok csalódást, akiket szeretek. Látom a szemükben. És ez fáj. De valami kínzóan.
Elfordulnak, ha meglátnak. Szüntelenül kattog a fejemben, hogy most valami megbocsáthatatlant tettem. Igazuk van. Nem akarom.
Gyenge vagyok. Fájdalmat akarok. Hogy fájjon! De nem, gyáva vagyok megtenni. Vagy pont ettől leszek bátor? Hogy nem teszem meg?
Nekik is fáj. Tudom. Érzem.
A szememet csípik a könnyek. "Gyenge vagy, semmirekellő, sehogy se vagy jó!" - mantrázom magamban. Lehunyom a szememet. Ha sírok csak még gyengébb leszek!
Kibírod. Erős leszel. Hiszek benned, hiszek magamban. A fogaim az ajkamba vájnak. Fáj.
Döntöttem. Nem akarok fájdalmat, sose megoldás. Ez nem büntetés. Az nagyobb büntetés, hogy már kételkednek bennem. Hogy akik eddig elhittek nekem bármit, ma már csak üres szavak csengenek az ajkukon. De nem...egyszer felállok. Tudom, hogy felfogok.
Taszíts rajtam egyet. Tiporj a földbe! Tégy úgy mindent, ahogy szoktál! Nem hallottad?! CSINÁLD!
Legyél gyors, hogy ne fájjon. Vagy nem is...legyél lassú, fájjon mindenem.
A földön vagyok. Hideg van. A hidegség a csontjaimba mar. Kibírom! Te is kibírtad. Szenvedtél eleget. Most jöjjön az én lassú halálom. Mert megérdemlem, te is tudod. De röhögj ki. Tudom, hogy csak ezt akarod. Hogy nekem is fájjon, ahogy anno neked. Fáj is. Elérted a célod. De egy különbség lesz. Amikor én rúgtalak a földre, nem köptem az arcodba, mert láttam, hogy elég kárt okoztam.
Nem kell segítség! Ne szánjatok meg! Szánalomból ne tegyetek semmit...
Belülről emészt egy érzés. De elnyomom. De erősödik. Hagyom fájni! Hagyom, hogy ez a seb véresen tátongjon. Hagyom, hogy űrt hagyjon.
Kinyújtom a kezemet. Elérlek titeket?
Ülök. Magányosan. Egyedül. Magamba fordulva. Zárkózottan.
De már tudom, hogy miért.
_________________________________________
Sziasztok!
Ehhez most nem fűzök hozzá semmit. Egyszerűen nem megy.