A lányról, aki a végtelent akarta

Egy szép arcú, barna hajú lány ült előttem mindig. Nem emlékszem már rá teljesen, a nevére se, csak arra, hogy szép volt. Minden fiú nyála csorgott utána. Féltékeny voltam. Egy ideig. De hamar rájöttem valamire. Neki is van valami orbitális hibája, ahogy nekem is volt.
Önző volt. Soha nem volt neki senki se jó.
A végtelent akarta.
Vagyis csak azt hittem.
Sorban tört mindenkit össze. Engem nem tudott, ennyire se méltatott. Menetelt, megállíthatatlanul. Aztán megértettem, miért tette ezt. Fájt neki is valami. Fájdalomtól pusztított. Önző volt, mert azt akarta, hogy többieknek is fájjon, éppen úgy, ahogy anno neki. Fáradt volt. Az arca beesett, már nem volt szép. Lehunytam a szememet és odaléptem hozzá.