- Jobb lesz, hogyha összekapod magad, Anna. - figyelmeztetett a bácsikám, George. - Azok az emberek megölnek téged.

- Nyugodj meg, tudok vigyázni magamra. - húztam a szemembe a kapucnimat. - Holnap találkozunk.

- Anna! - kiáltott utánam.

Leereszkedtem az ablakba lelógatott kötélen vissza se nézve.

Ha már belekeveredtem ebbe, végig is kell csinálnom.

A megadott helyre, azaz a Times Square-re mentem. Nem értem, miért választottak egy ilyen forgalmas helyet a találkozóra. 

A telefonom megrezzemt a zsebemben. SMS-t jelzett azoktól, akikkel találkozni fogok.

Annastazia!
A Broadway sarkán.

Eltettem a telefonom, és a Broadway felé indultam.

A bácsikámnak igaza lehet. Ez fog megölni. De mint mindig, most is makacsságom és a kíváncsiságom győzött, így folytattam az utat.

Mindig is ez volt a hibám. A túlzott kíváncsiság, a túlzott kalandvágy. Ha valami belekezdek, nem bírok leállni. Ha az életemet kell kockáztatni, akkor sem.

Újabb SMS.

Annastazia!
Ha nem ér ide időben, meghal!

Miért, ha odaérek, nem? - kérdeztem magamban cinikusan.

De azért gyorsabban szedtem a lábaimat. Mikor a Broadway sarkára értem, nem tudtam, kit kell keresnem, úgyhogy csak egy helyben ácsorogva vártam a következő üzenetre.

Fekete kabátban vagyok. 

Körülnéztem. Az utcasarkon szinte mindenki fekete kabátban volt, ez az állítás nem sokat segített, hogy kiszúrjam az illetőt, vagy illetőket. 

Ennél több támpont kellene. - írtam. 

A válasz rögtön érkezett is: 

Találd fel magad. 

Majdnem visszaírtam, hogy kösz szépen a segítséget, de utána rájöttem, hogy mivel veszélyben van az életem, nem biztos, hogy jó ötlet, ha szemtelenkedek, talán jobb, ha inkább befogom a számat. 

Ismét körbe hordoztam tekintetemet a Times Square-en, de fogalmam sem volt, hogy kit is keresek. Eddig csak SMS-eztünk, szóval azt se tudom, hogy férfi-e vagy nő. 

Rossz irányba nézel, Anna.

Most először szólított Annának, talán rájött, hogy a nevem nem Annastazia.

A másik irányba fordítottam a tekintetemet, de a telefonom ismét rezegni kezdett.

Menj végig az utcán, ott találsz egy elhagyatott raktárépültetet. A társam ott vár rád.

Elindultam, de a Titokzatos (így neveztem el magamban) nem volt képes békén hagyni, és megint SMS-t kaptam.

Az egyik kukában találsz egy pisztolyt.

Belenéztem a legelső kukába, és tényleg egy 38-as feküdt benne. Óvatosan kivettem, és a biztonság kedvéért lecsekkoltam, hogy rendes töltény van-e benne, vagy sem.

Az volt. A fegyvert a ruhám alá rejtettem, és a tömegbe olvadva követtem a Titokzatos utasítását.

Tudtam, hogy kell a pisztolyt használni, elvégre szolgáltam a katonaságnál.

Az üres raktárépülethez értem, bementem. Odabent csend honolt, és úgy tűnt, húsz éve nem járt itt senki.

- Hahó! - kiabáltam a pisztolyomat előre szegezve. - Van itt valaki?

Nem számítottam rá, de valaki mégis felelt a kérdésemre. És az a valaki éppen mögött állt, olyan közel, hogy éreztem a lehelletét a tarkómon.

Fegyvert nyomott a fejemhez, és úgy suttogott a fülembe.

- Anna, igaz? A főnök beszélt rólad. De nem gondoltam, hogy ilyen csinos vagy. - Ajka a fülemhez ért, én pedig szaporábban vettem a levegőt.

- Kár, meg kell hogy öljelek. - sóhajtott, és felhúzta a pisztolyt.

- K-kérem.... Ne tegye... - leheltem..

- Sajnálom, kicsi lány. A parancs, az parancs. - sziszegte, majd meghúzta a ravaszt, és golyót röpített a fejembe.