- Szeretném azt hinni, hogy nem igaz, amit mondanak. - szóltam csendesen, mélykék szemeibe nézve. - Mondd meg nekem, Frank, hogy hazudnak! Kérlek!

A férfi gyönyörű, kék szemeibe könnyek gyűltek. Amikor megszólalt, lassan, vontatottan beszélt, mintha minden másodpercét lassan akarná megélni.

- Szeretni, csalódni és meghalni. - mondta halkan. Értetlenül néztem rá. - Vége van, Adel. Nincs több esély. Hagyj. Nem akarom, hogy segíts.

- Frank! - kiáltottam rémülten, és a keze után nyúltam, hogy megfoghassam, de ő elrántotta.

- Nem érintkezhetsz rabokkal. - Szavai szíven ütöttek, szemeimbe ismét könnyek gyűltek, és végig csorogtak az arcomon.

- Szeretni, csalódni és meghalni. - ismételtem csendesen. - Mit jelent?

Frank sóhajtott.

- Minden emberre ez a sors vár. Először mindenki szeret, aztán csalódik, és végül meghal.

Borzasztó érzés volt itt ülni a börtönben, életem szerelmével szemben, miközben mindketten sírtunk, és a halálról beszélgettünk.

- Azt akarom, Adel, hogy rád a halál később jöjjön. Már szerettél, csalódtál, és már csak az utolsó szakasz maradt. A halál.

Beleborzongtam abba, ahogy kiejtette a szót. A számba haraptam, a vér kiserkent az ajkaimból.

- Szeretlek. - nyögtem ki.

Frank fanyarul elmosolyodott.

- Tudom. Én is szeretlek, Adel. De ez senkit se érdekel. Menj! Hagyj itt engem. Éld az életed, Adel. Nélkülem.

- Nem tudok nélküled élni. - szaladt ki a számon.

- De fogsz. Nem hagyom, hogy a halál fázisa hamar elérjen téged.

- Mindennap jövök, minden szabad percemben. Soha nem hagylak magadra! - zokogtam.

Frank nagy, szép szemeit rám emelte. Az ártatlanság, a szeretet csak úgy sugárzott arcáról.

- Szeretlek. Menj.

- Jövök holnap, Frankie. Holnap. - mondtam sírva, és kimentem a börtönből.

A hűvös levegő szinte megcsapott. Lassan hazaindultam, miközben egyetlen mondat kavargott a fejemben: Szeretni, csalódni és meghalni.