Sziasztok!
Ez egy fanfiction oneshot, aminek központjában a "McDanno" ship áll. Olvassátok egészséggel!

Az utat figyelte, miközben a másik pedig őt nézte. Az autó belsejében tapintható volt a feszültség, de sokáig egyikük sem szólalt meg. Csak csendben ültek egymás mellett, pedig jó pár dolgot a másik fejéhez vágtak volna, de nem tették, legalábbis még nem.

- Eszednél vagy? - elégette meg végül a csendet Danny Williams, örökös türelmetlenként.

- Ne kezdd ezt - bámulta továbbra is mereven az utat Steve McGarrett, aki úgy tűnt, nem szívesen bocsátkozik vitába.

- Miért ne? - fordult felé a szőke férfi, észre sem véve, hogy megint kiabál. - Miért kell eltűrnöm minden hülye cselekedetet, ami kipattan a fejedből? Te teljesen meg vagy hibbanva, az ég szerelmére!?

- Te meg igazán lehetnél megértőbb is! - állt bele a vitába replikájával a sötét hajú.

- Na, ez már inkább vall rád - vigyorodott el Danny, megvillantva hófehér fogsorát.

- Most meg mit vigyorogsz? - hunyorgott Steve. - Ha nem tévedek, éppen egy vita közepén voltunk!

- Oké, ez tényleg te vagy, tudod, már kezdtem aggódni, hogy csak a klónod...

- Akkor most akarsz valamit mondani, vagy sem? - támaszkodott a kormányra Steve, majd hirtelen kanyart vett, és lehúzódott az út szélére.

- Ó, most valami hosszú kioktatás következik? - fordult szembe a másikkal, felvont szemöldökkel a szőke. - Hogy tartsam tiszteletben az életedet, és hogy te ilyen vagy? Mert nagyon nincs most kedvem ehhez, Steven.

- Danny - sóhajtott a férfi.

- Igen, én vagyok. Mondani akarsz valamit?

- Csak annyit, hogy hagyjuk. Ez egy hülyeség, nem éri meg, hogy megint leordítsuk egymást miatta.

Danny feltekintett a társa mélykék szempárjába, és valahogy különös érzés kerítette a hatalmába. Ebben most nem volt semmi mesterkéltség, semmi álca, semmi, csak ők. Egyikük sem pislogott, sem vett levegőt, csak néztek a másik szemébe, és hangok nélkül beszéltek meg mindent. Nem kellett ehhez kiabálni, nem kellett elrejteni az érzéseiket, nem kellett hozzá düh, semmi. Csak a pillanat, ahogy a szemük összekapcsolódott, egy-egy megcsillanó könnycsepp az íriszekben, bár maguk sem tudták az okát. Ők maguk voltak a pillanat.

Majd a pislogás, a lélegzetvétel megtörte a varázst, mindketten zavartan pillantottak oldalra, kerülve a másik tekintetét.

A pillanat tova illant, az élet pedig ment tovább.