Könnyeim, akár az esőcseppek folytak végig arcomon. A szomorúság és a bánat eluralkodott rajtam. Képtelen voltam gondolkodni. Lerogytam a földre. A hideg falnak döntöttem fejemet, a vér az arcomba tódult. Fáztam, féltem, és sírtam. Annyi dolog történt velem egy nap, annyi rossz dolog. Nem tudtam feldolgozni. Megtöröltem a szemem. Már nem tudtam, kinek higgyek. Hogy ki mond igazat, ki hazudik, kinek számítok. Ma tudtam meg ezernyi kérdésemre a választ, és azt hiszem, valahogy mindig is tudtam. Én senkinek se számítok. Az emberek számára nem vagyok más, csak egy rongy darab, amit kedvükre dobálhatnak. Senki sincs tisztában azzal, hogy az embereknek vannak érzelmeik. Gondolataik. Tulajdonságaik. Hibáik. Mások bármit megtehettek velem, de ha én bármit tettem, az sose volt jó. Mindig bennem volt a hiba, mindig én voltam a cél személy. Bárki eszembe jut, akiről azt hittem, számítok neki valamit, mára csak hazugság. Miért is ne lett volna az? Csak akkor voltam annyira naiv, hogy elhittem. Elhittem, hogy szeretnek, elhittem, hogy fontos vagyok nekik. Már nem tudtam, hogy az arcomon az esőcseppek, vagy a könnyek folynak végig. Az esőben bámultam. Azt hiszem, megértettem. Az élet kegyetlen, és soha sem szabad nagyon megbízni valakinek, mivel az bármikor hátba döfhet vele. Felálltam, könnyeim az arcomon csorogtak. Kapucnim a fejemre hajtottam, és elindultam a zuhogó esőben egy új élet céllal.

Ez inkább érzelmi kitörés lett, mint novella. Na mindegy. Egy kicsit szét vagyok esve mostanában, szerintem eléggé érezhető az írásomon, de azért próbálkozok. Sok mindenkivel veszekedtem mostanában, sok mindenkit vesztettem el. De azt hiszem, rájöttem, hogy nem a múlttal, hanem a jelennel kell foglalkozni, de erre sokszor emlékeztetni kell magamat. Oké, befejeztem. További szép estét nektek! ❤❤❤

Eszti