Tekintetem az órára tévedt. Három perc és éjfél. A mellettem fekvő fiúra néztem, aki békésen szunyókált mellettem. Mosolyogva figyeltem, ahogy kusza, sötét tincsei a homlokába lógnak, arcán a jellegzetes félmosoly látszott. Visszafeküdtem a párnámra, és tovább figyeltem az órát. Amióta csak az eszemet tudom, minden este megvártam az éjfélt, és csak ezután tudtam elaludni. Fogalmam sem volt, hogy ez miért van így, mára természetes volt, megszoktam. Erről senki sem tudott, mindenki úgy gondolta, egyszerűen rossz alvó vagyok. Mindig éjfélig várni, hogy elaludjak, mindig fáradtan kelni, és nem tudni, hogy miért. Másodpercek, percek, órák, amikor arra várok, hogy az óra éjfélt üssön, és én pedig elaludhassak. Ilyenkor a pár perc óráknak tűnik, mintha az idő lelassult volna. Emlékszem, amikor kicsi voltam, egyszer megkérdeztem a szüleimet, hogy miért nem tudok éjfél előtt elaludni, amire ők először ijedten és aggódva összenéztek, majd biztosítottak róla, hogy ezt ki fogom nőni. De nem nőttem ki. Azóta is minden éjjel éjfélig várok, hogy szememet lehunyhassam, és az álmok világa magával vigyen. Régen azt hittem, kis kori rossz szokás, később azonban megbizonyosodtam róla, hogy valami nem stimmel velem. Régen leintettem magam, hogy fölösleges aggódnom, elvégre csodálatos életem van. De ez az egész soha nem hagyott nyugodni. Két perc van még mindig éjfélig, pedig olyan, mintha hosszú órák teltek volna el. Azt hiszem, sose fogom megtudni. Régebben nagy álmom volt, hogy egyszer kiderítem, mi folyik velem. Mára azonban feladtam. Ez van és kész, ezt kell elfogadni. A következő másfél percet további elmélkedéssel és emlékidézéssel töltöttem, illetve mint minden este, most is felmértem a szobámat. Mintha nem láttam volna elégszer. Tekintetem ismét az órára esett, az óra éjfélt ütött. Lehunytam a szemeim, és beszippantott az álmok világa...