Zsebemből előhúztam a gyufásdobozt. Remegő ujjaimmal meggyújtottam egy szál gyufát és magam elé dobtam. A száraz fű azonnal lángra kapott. Szinte láttam, hogy szemeimben tükröződik a vörös jelenség. Elárasztott a füst, az égés, az élet, a szabadság érzete. Éreztem minden porcikámban a lángokat. Fel-fellobbant, egyre magasabbra, egyre élénkebben. Elöntött a forróság, a vágy. Lételemem voltak a lángok. A vörös, gyönyörű mozzanataik, fellobbanásaik. Teljesen ellazultam a látványtól, az érzéstől, a füsttől, mindentől. Gyönyörű volt. Perceken, órákon, vagy akár napokig is gyönyörködhettem benne, nem éreztem az idő múlását. Ebben a világban senki sem volt, csak én és a lángok. Ők mindig megértettek, soha nem néztek le, ha valami rosszat tettem. Szerettem őket, tiszta szívemből. Ujjaimmal óvatosan hozzájuk értem. Nem éreztem fájdalmat. Ez számomra olyan érzés volt, mint amikor az embereket megölelik a szeretteik. Kezem lassan megperzselődött, de ez jó érzés volt. Érezni, hogy törődnek velem. Érezni, hogy igenis fontos vagyok. Valahol, valakinek, aki a lángokban lakozik. Ismét a jelenséget bámultam, fel-felcsapó lángjait, hogy égjen egy kicsit fényesebben....

******

ÍÍÍ, ez kicsit beteg lett :D :O. Nem, nem vagyok piromániás, és a leírt dolgok nem az én érzéseim. Egyébként Tóth Árpád Láng c. verse ihlette, amit ma olvastunk irodalmon, és ezt (a végét leszámítva, mert azt később találtam ki) magyaron firkantottam a leckefüzetembe ezt az igencsak rövidke irományt. Azért remélem tetszik, és senki sem tart pszichopatának XD.  A címa "Brighter" című szám egy részlete. Nagyon íráshoz való hangulatba vagyok, úgyhogy lehet hogy ma írok még egyet ;)