Magányosan ballagtam az utcán. A suliban megint engem cikizett mindenki.

Budapest belvárosában mászkáltam valami jó boltot keresve.

Nem értem, miért van az, hogy én bárhol megjelenek, ott elkezdenek bámulni és mutogatni.

Nincs rajtam semmi különleges. Átlagos, tömegbe olvadó kinézettel rendelkezem, vagyis vállig erő sötétbarna haj, barna szem, közepes magasság, szemüveg.

Ha bemutatkozok, akkor is furcsán néznek rám. A nevem Jankovics Rebeka, nem érzem mi van ebben olyan furcsa.

A suliban végig megyek a folyosón csak rossz szavakat hallok magamról.

Lúzer vagyok. Tehetek én róla?

Egy alak ütközött belém.

- Bocsánat. - morogta, és tovább sietett.

- Bunkó. - dünnyögtem, majd hirtelen megakadt a szemem valamin.

Egy könyv volt az, talán napló, mivel a borítóján nem volt semmi.

- Mi a fene...? - vettem fel a földről és a táskámba süllyesztettem.

Váratlanul elfogott a kíváncsiság, hogy elolvassam a naplót.

Villamosra szálltam, majd hazamentem.

A szüleim és az öcséim otthon voltak, megkértem őket, hogy ne zavarjanak.

Izgatottan felrohantam a lépcsőn, bezárkóztam a szobámba és felnyitottam a könyvecskét.

Kedves valaki!
Nem tudom ki vagy, de ha már hozzád került a naplóm, használd jó célra. A nevem Horváth Linda tizenhat éves vagyok.

Épp mint én. - gondoltam, és folytattam az olvasást.

Nagy bajba keveredtem. Az egész egy egyszerű veszekedéssel kezdődött. Összevesztem a legjobb barátnőmmel, Zoéval. Hülyeség volt az egész, így utólag nagyon bánom a dolgot...

A lényeg, hogy amikor ezt olvasod, én már nem élek. Hátrahagyom ezt a naplót, hogy valaki meg tudja mondani Zoénak, hogy borzasztóan sajnálom.

Bocs, ide írom az elérhetőségét:
Nádor Zoé
+36204235521
Budapest, Kossuth utca 42.

Nagyon jó barát volt, megérdemli, hogy tudja, mi történt valójában.

Folytatom a mesélést.
Összevesztem a barátnőmmel, dogát írtam a kettesért matekból, ami nem sikerült jól, szóval rossz napom volt.

Hazamentem, de otthon csak a kistestvéreim idegesítő dolgaival találtam magam szembe.

Elegem lett. Fogtam egy táskát, belepakoltam pár cuccot, és leléptem. Felszálltam a nyugatiba egy random teher szállító vonatra, amiről fogalmam sem volt, hogy mit szállít, vagy hogy hova megy.

Ideges voltam, dühös és főleg meggondolatlan. Eszembe se jutott, hogy milyen veszedelmekkel járhat egy ilyen kaland, még ha nem is az történik, ami történt.

Emlékszem, éppen hogy felszálltam a vonatra, észrevettem, hogy nem hoztam magammal telefont, vagyis nem tudok senkitől segítséget kérni, ha szükségem van rá.

Az a vagon, amiben én rejtőzködtem, hirtelen kinyitották az ajtaját. Elbújtam, de így is észrevettek.

De nem a vonatellenőrök voltak azok.

Ismeretlen, maszkos férfiak. Kopaszok voltak és magasak. Olyan volt... mintha nem lennének emberek.

Erről eszembe jutott Bud Spencer A seriff és az idegenek című filmje, na azokhoz hasonlítottak ezek az emberek (vagy akármik is voltak).

E sorokat a vonaton írom, pár rakomány mögé rejtőzve, de nincs sok időm, mindjárt észrevesznek.

Add oda ezt a naplót Zoénak, és ő kutassa fel a gyilkosomat! Tudom, hogy meg fogja tenni értem.

Befejezem ezt a rövidke naplót, mert meg fognak ölni. Már felém tartják a fegyvert...

A bátyám tengerész, és miatta meg tudtam állapítani a fegyvertípust. Egy 38-as.

Zoé érteni fogja. Mennem kell.

- 2014. 05. 22.
Horváth Linda

Döbbenten meredtem a kezemben tartott naplóra, és még mindig nem tudtam felfogni a szavait. Ezeket a sorokat egy három éve halott lány írta.

Úgy döntöttem, követem az utasítást és felkeresem Zoét.

A lány nem lakott messze tőlem, így gyalogoltam.

Linda és Zoé barátsága az én példám totális ellentéte volt. Ők nagyon jó barátok voltak, én pedig egy antiszociális lúzer vagyok, akinek nincsenek barátai.

A kapu előtt megtorpantam, majd nagy lélegzetet vettem, és becsöngettem.

- Tessék. - szólt bele egy lány hang.

- Nádor Zoéval szeretnék beszélni. - mondtam.

- Megyek már. - sóhajtott, majd pár perc múlva kijött a kapuhoz.

A lány húsz körüli volt, a napló szerint tizenkilenc lehetett. Magas volt, hosszú, ébenfekete haja a háta közepéig ért, sápadt arcában sötét szemek voltak.

- Ki vagy? - kérdezte. A hangja is barátságos volt.

- A nevem Jankovics Rebeka. - mutatkoztam be. - Ezt szeretném átadni. - nyújtottam neki a naplót. - Lindáé volt.

- Te... Te ismerted Lindát? - kérdezte rekedten.

- Nem, csak megtaláltam a naplóját. Ő kérte, hogy hozzam el neked. - magyaráztam.

Zoé kinyitotta a legjobb barátnője naplóját. Már az első sorokat látva könnyek peregtek az arcán.