Molnár Olívia

Igyekezett elnyomni egy újabb ásítást magában, miközben belehelyezte a kulcskártyát a leolvasóba és pillanatokon belül már besétált a szobájába. Egyáltalán nem érezte magát fáradtnak az este folyamán, viszont most szinte ledöntötte a lábáról, pedig még tusolni akart, arról nem beszélve, hogy igazán nehezen tudta megállni az út alatt, hogy ránézzen az Instagramjára és az ott várakozó értesítésekre. Alapvetően egy kíváncsi személy volt, azonban ez jelenleg sokkal jobban fel volt benne tornázva és szinte bizseregtek azért az ujjai, hogy előkapja a mobilját és meglesse az applikációt. Valahogy mégis sikerült türtőztetnie magát, nem nyúlt a táskájába, csak kifelé bámult a sötét éjszakába és hagyta, hogy a gondolatai az elmúlt órák körül kavarogjanak. Mondhatni apró szünetek nélkül látta maga előtt az egészet, mindent, hallotta a fülében a mélyről jövő nevetést, ami őt is mosolyra fakasztotta, aztán az elsuttogott szavakat, érezte, ahogyan az az ismeretlen, meleg érzés átjárja az egész testét, mintha még mindig a közelében lenne Giovanni, aki előidézte ezt benne.

Felkapcsolva a villanyt, becsukta maga mögött az ajtót, majd besétálva a szobába, először ledobott mindent a bevetett ágyra, végül leült rá. Előrehajolva, kicsatolta barna szandálja pántját, amelyet imádott a pár centis telitalpával, mégis teljesen megkönnyebbült, mikor talpát az enyhén hűvös padlólapra rakta. Kora délutánig a kis várost járta, fedezte fel, aztán egy némi időt töltött a szálloda magán, sziklás partján, ami után már készülődhetett, mivel egyáltalán nem akarta azt, hogy véletlenül rá kelljen a többieknek várnia, mert az kisebb katasztrófához vezetett volna egészen biztosan. Leccében is viszonylag sokat sétált, még ha az éjszaka nagy részét annál a kis asztalnál ülve töltötte el. Egyáltalán nem bánta egyiket sem, sőt, kifejezetten örült annak, hogy most nemcsak azért volt mozgalmas a napja, mert bejárta a környéket. Azt pedig már-már teljesen elfelejtette, hogy késő délután még menekült attól a lehetőségtől, hogy újratalálkozzon a megmentőjével. Szeretett volna úgy tenni, mintha ez sose történt volna meg, mivel az tagadhatatlan volt, hogy ez volt élete egyik legjobb estéje, hanem a legjobb.

Engedve végül a kíváncsiságának, a táskájához fordult, magához húzta, majd előkereste belőle a mobilját és feloldotta a képernyőzárat. Egy újabb érintés után belépett az applikációba, aminek bal felső sarkában a kis szív mutatta a számára, hogy több értesítés vár rá, azonban mielőtt erre rábökött volna, elidőzött egy picit. Ha megnézi, nem lesz visszaút, ez volt az utolsó utáni pillanat, amikor még visszafordulhat, amikor pár apró karcolással megúszhatja az egészet, viszont ezután már túl késő lesz, ha mégis meggondolná magát. De vajon visszakozna, mikor épp az imént jutott arra, hogy valószínűleg ez volt élete legjobb estéje? Nem tudta csípőből rávágni az igent, miközben korábban ezt nem egyszer megtette, most mégis némi habozással született meg benne ez, ami sok mindent elárult. Fogalma sem volt, hogy milyen irányba építkezik ez az út, vagy hogy hová tart, azonban most először rá akart erre lépni. Ennek okát sem ismerte, egyszerűen csak az az érzés volt meg benne, hogy muszáj megtennie. Még annak ellenére is akarta, hogy számára az első pillanattól kezdve tiszta sor volt, hogy nagyon messze élnek egymás otthonától, hogy véges idejük van az ismerkedésre vagy bármi másra, többre. Mindemellett pedig még ott volt az is, hogy alapvetően nem volt az a mások felé könnyedén nyitó típus, nem adta be egyhamar a derekát semmivel kapcsolatban sem, ami csak tovább bonyolítja a szituációt, mégis akarta.

Leengedve hüvelykujját, több új értesítést látott, aminek jó része az új fotóira érkeztek, de szinte azonnal kiszúrta közülük a követési kérést. Habozás nélkül engedélyezte, még a profilját se nézte meg előtte, nem érezte egyáltalán a szükségét, hiszen tudta, hogy Giovanni az és nem más. Végül aztán csak engedett a kíváncsiságának, másodpercek múlva már a férfi profilján volt, ahol először valamiért a legfelül lévő felhasználónevet nézte meg, melyben rögtön észrevette a plusz r betűt, ami viszont lejjebb a nevénél már nem szerepelt.

– Lenne második keresztneve? – gondolkodott hangosan, majd pillantása áttért a fotókra. Megnyitva a legelsőt, hamar kiderült a számára, hogy Leccében készült, minden bizonnyal még azelőtt, hogy egymásba futottak volna késő délután. Tovább görgetve egyáltalán nem lepte meg az olasz labdarúgóról készült kép, ahogyan aztán a pizzáról sem, mely ínycsiklandónak nézett ki, a következőt látva viszont teljesen lefagyott. Hirtelen azt se tudta, hogy hová fókuszáljon, túl sok volt a látnivaló, pedig egyedül csak Giovanni szerepelt rajta, ráadásul a hátát fotózták, azt azonban meztelenül, nem takarta semmi sem. Egyetlen egy korábbi találkozásuk alkalmával sem merült fel benne az, hogy ennyi izmot rejtenek a pólók, még akkor sem, mikor közvetlen maga mögött tudta és nem választotta el őket egymástól egyetlen milliméter sem. Átlagosnak, szikárnak gondolta, de ez alapján minden volt, csak az nem...

Kinyújtott karral kapaszkodott egy vaskorlátba, így nemcsak a hátán rajzolódtak ki jól az izmok, hanem a vállán és az alkarján is és ő úgy bámulta, mintha életében nem látott volna így pasit. Ez csupa hazugság lett volna a részéről, hiszen az edzőteremben nem egyszer látta, hogy a gyakorlatok végeztével levetik magukról az átizzadt felsőt, de még a jobban kigyúrt testek látványa se volt rá ilyen hatással. Talán csak azért volt így, mert egyikőjüket se akkor látta, mikor mozgásban voltak, valószínűnek tartotta, hogy akkor is úgy reagált volna, ahogyan azt épp a fotó láttán tette. Ráadásul magában igyekezett bizonygatni, hogy egyedül azért volt rá ekkora hatással, mert váratlanul érte a széles, izmos hát látványa. A vállán ülő, gonoszabbik énje vigyorogva dörgölte az orra alá, hogy hiába állította korábban magabiztosan, hogy ő nem olvadozik senki kinézetétől, hogy neki nem számít a külseje, a viselkedése most nagyon nem ezt tanúsította. Épp itt volt erre az élő példa, hogy ugyanúgy képes erre, mint bárki más és ez mindössze egy kép volt, az is Giovanni hátáról... mi lenne vele akkor, ha szemből készült volna? Sőt, ha élőben, közvetlen közelről tenné ugyanezt és megérinthetné a szeplővel, anyajeggyel borított bőrt a feszülő izmok felett...

– Basszus! – Úgy dobta maga mellé a telefonját, mintha égette volna és valahol pont így érezte, főleg a nagyon messzire kalandozó fantáziájával együtt.

Felpattanva, sietve kapta elő a párna alól a pizsamaként szolgáló, több mérettel nagyobb pólót, majd magához véve egy tiszta alsót, egyenesen bemenekült a fürdőbe. Az se állította meg, hogy a mobilja közben jelzett, nem foglalkozott vele, egyszerűen csak minél távolabb akart kerülni az iménti gondolataitól, a fotótól és annak rá gyakorolt hatásától, mert ez már túlontúl ijesztő volt a számára. Sose érezte még magát így, korábban soha senkire nem reagált hasonlóan sem és ezért hitte azt, hogy ő nem esik abba a talán klisés helyzetbe, a skatulyába, amiről a könyvek és filmek egy jó része szólt... persze ezzel sem volt gond, de egészen idáig azt gondolta magáról, hogy jóval több kell ahhoz, hogy megfogják, mint egy izmos test látványa. Sokkal szívesebben gondolt arra, hogy ez majd egy érdekes személyiség miatt fog bekövetkezni, valaki olyan miatt, aki megérti és nem tartja furának, ahogyan annak gondolták rengetegen. Talán az valamit javított a helyzetén a saját szemében, hogy ezt csak utólag látta, hogy csak azért nézte meg a fotóit, mert jól érezte magát vele az este és ezért kereste meg a profilját, máskülönben sokkal korábban kihátrált volna a beszélgetésből. Viszont a látvány tagadhatatlanul beleégett az agyába és tudta, hogy mostantól kezdve nagyon nehezen tud majd elvonatkoztatni ettől és szinte biztos, hogy bármikor jut az eszébe, el fog pirulni, mintha eddig ne tette volna már meg így is túl sokszor a közelében...

– Totál hülye vagyok – mormolta magának lemondóan. Szerette volna száműzni a fejéből az elmúlt perceket, Giovannit, aki túlságosan a hatalmába kerítette és ez még inkább megijesztette. Ugyan semmi rosszat nem tett, egy szavától vagy pillantásától se érezte magát kellemetlenül, azonban ez a felismerés nyugtalanította. Idegen terepen járt és fogalma sem volt, hogy mire számítson, emiatt pedig legszívesebben visszapörgette volna az idő kerekét, még úgyis, hogy percekkel korábban még önszántából lépett rá az ismeretlen útra. – Még mindig nyuszi vagy, Olívia.

***

Tanácstalanul pillantott végig a bőségesen megpakolt asztalon és hirtelenjében egyáltalán nem tudta, hogy mit szeretne reggelizni. Alig múlt hét óra, viszonylag kevesen voltak még az étkezőben és ennek köszönhetően szinte teljesen érintetlenek voltak a különböző tálak. Döntésképtelenségét tovább fokozta az, hogy alapvetően ki szokta hagyni ezt az étkezést, ami miatt az édesanyja folyton megfedte, ennek ellenére sokszor megfeledkezett erről. Most is csak azért állt ott a hosszú asztal előtt, mert otthon ilyenkor szokott hazaérni a futásból, amit ugyan az egész napos városnézések miatt kihagyott, de nem tudott tovább az ágyban maradni, kidobta magából. Végül a kezében tartott tányérra pakolt egy kevés omlettet, két szelet pirítóst, majd egy kisebbre néhány apró péksüteményt, aztán elindult a nyitott teraszajtó irányába. Egy pillanatra megállt, amikor kilépett a friss, enyhén sós levegőre és lehunyt szemmel élvezte a napsugarak finom, kellemesen meleg simogatását az arcbőrén. Hamar megfeledkezett minden nyomasztó gondolatáról, melyek ébredése óta zargatták, sőt, már félálomban is érezte a közeledtüket és tudta, hogy újra abban az ördögi körben fogja találni magát, amiben szinte mindig.

Fél tucatnyi asztal volt csak odakint, melynek nagy részénél már ültek, így sietve pakolta le a kezében lévő tányérokat az utolsó szabadak egyikére. Mielőtt bármi mást csinált volna, tekintete a tengerre tévedt, amely olyan közel volt, hogy hallotta, ahogyan a hullámok lassan csapódnak a sziklás partnak, ahogyan a sirályok átszelik felettük az eget. Gyönyörű látvány volt így reggel, teljesen elvarázsolta és pár pillanatra sikerült szinte mindenről megfeledkeznie, csakhogy ezt a kis békét szinte azonnal felkavarta Giovanni mosolygós arca, a késő esti üzenetének tudata, melytől apró görcs keletkezett a gyomrában.

Megrázva fejét, sietve pördült meg és ment vissza az épületbe egy csésze teáért, amivel pillanatok múlva visszatért. Kihúzva az egyik széket, leült rá és igyekezett elűzni magától a negatív gondolatokat, a menekülést, azt, hogy nem volt jó ötlet beszélgetésbe elegyedni a férfival. Mindig ez történt, alvás után valahogy minden átfordult vele, mintha nem ő lett volna ott, nem érezte volna jól magát a társaságában, mintha nem ő gondolta volna azt az este, hogy ideje rálépnie most először az ismeretlen útra és megnézni, hogy az hová vezet. Elbizonytalanodott és mindezt úgy, hogy nem volt igazán rá oka és fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie. Korábban talán egyszerűbb volt engedni ennek az érzésnek, mert sose érezte magát ilyen felhőtlennek, soha nem sikerült ilyen könnyedre és szórakoztatóra egyetlen beszélgetése sem egy sráccal se. Most viszont teljesen más volt a szituáció, Giovannit nem tudta egyetlen korábbi próbálkozóhoz sem hasonlítani, más volt, benne mégis ugyanazon gondolatok, érzések kezdtek el kavarogni... ezek után pedig már holt biztos volt, hogy nem a lehetséges pasi jelöltekkel volt korábban a gond, hanem vele. Egyes egyedül vele volt, ő volt selejtes.

– Jóval kevesebbet ittál, mint én, de elég pocsékul festesz te is, Oli – érkezett a kissé rekedt hangú kijelentés, amire felkapva fejét, már csak azt látta, hogy leül vele szemben Emma. Meglepte a jelenléte, hiszen előző reggel szintén egyedül indította a napot, mivel a többiekkel egyetemben délelőtt tizenegyig életjelet se adott magáról.

– Neked is jó reggelt! – dőlt hátra a székén, keze között a gőzölgő teával, amiből lassan kezdett el kortyolgatni. Ahogy végzett hajnalban a tusolással és a fogmosással, egyenesen ágyba bújt, nem nézte meg a telefonját, hiába érdekelte, hogy milyen értesítést kapott. Aludni akart, viszont bármilyen fáradtnak, álmosnak érezte korábban magát, végül csak forgolódott és a fejében az este történtek jártak, illetve az ezekkel kapcsolatos egyre sötétebb gondolatai.

– Kitalálom... a tegnap esti pasiról van szó?! – kérdezett rá a nővére, amire végül csak bólintott egyet. – Mi a baj? Nem úgy tűnt előző este, hogy kellemetlenül érzed magad a társaságában, sőt!

– Nem tudom... egyszerűen megint elbizonytalanodtam és sokkal könnyebb lenne úgy tenni, mintha nem is találkoztunk volna és nem beszélgettem vele annyit – függesztette az égboltra a tekintetét, melyen néhány fátyolfelhőt látott. Bután viselkedett, ezzel tisztában volt, főleg, hogy semmi olyan nem merült fel, ami miatt így kellene éreznie. Közvetlen, figyelmes és kedves volt vele a férfi, megnevettette és végighallgatta a válaszait, miközben látszott rajta, hogy tényleg érdekli és nemcsak tetteti. Egyetlen panasza sem lehetett a viselkedésére, hiszen még azt se gúnyolta ki, hogy folyton zavarba jött a bókjaitól, úgy tett, mintha semmi sem történt volna, mintha nem lett volna paradicsompiros. Úgy bánt vele, mint korábban soha senki és talán épp emiatt akart menekülni, mert a barna szemű őt látta valójában és nemcsak egy újabb strigula lenne a sorban a számára. – Összezavarodtam megint és nem tudom, hogy mit akarok, hogy egyáltalán akarom-e ezt, legyen ez bármi.

– Az a gond, hogy megszokásból akarsz cselekedni, túlgondolni megint mindent és meglépni azelőtt, hogy egyáltalán kiderülne az, hogy fájni fog-e vagy sem. Mindketten tudjuk, hogy ezért sem akarsz ismerkedni, de azzal, hogy beszélgetsz valakivel, esetleg ismét találkozol az illetővel még semmi rossz sem fog veled történni. Szeretlek, Olívia, nem akarom, hogy fájdalmat okozzanak neked, azonban így nem élhetsz... nem is nevezném annak így, hogy minden és mindenki elől elzárkózol. Ideje nyitnod a világ felé és ennél talán jobb alkalom nem lehetne, mert ez a Giovanni a mi asztalunktól is elég dögösnek tűnt – mosolyodott el mondandója végére a testvére. Tudta jól, hogy igaza van, nem egyszer átbeszélték már ezt a témát, ennek ellenére mindig ugyanúgy cselekedett, főleg azóta a borzalmas randi óta, amiből örök érvényű indokot csinált, könnyedén visszavágott vele azokra a kérdésekre, melyek a szingliségével voltak kapcsolatosak. Persze tisztában volt vele, hogy egyetlen alkalom után nem lenne szabad általánosítania, mégis ezt tette, mert ez adott valamiféle biztonságérzetet a számára az ismeretlennel szemben. Csakhogy most itt volt Giovanni, aki nem adta fel olyan könnyedén és hamar, aki felkeltette egy olyan része érdeklődését, aminek létezéséről egészen odáig nem tudott, ami miatt most annyira őrlődött. Akarta is meg nem, döntetlenre állt és fogalma sem volt, hogy melyik irányba fog elbillenni a mérleg és mikor. – Figyeltelek benneteket, amíg bent voltatok és jelét sem láttam annak, hogy ne érezted volna jól magadat a társaságában vagy azt, hogy szabadulni akarsz. Természetesen nem azt mondom, hogy ugorj rögtön a nyakába vagy az ágyába, de attól még nem esik bántódásod, ha beszélgetsz valakivel.

– De mi lesz, ha jobban megkedvelem? Én haza fogok...

– Ez is előfordulhat, meg az, hogy a következő találkozásotokkor kiderül, hogy még sincs bennetek semmi közös és nem megy tovább az ismerkedés. Bár abból, amit tegnap este láttam, nem az utóbbi fog bekövetkezni, ha engem kérdezel. Okos, gyönyörű, fiatal nő vagy, Oli, és épp itt az ideje annak, hogy előbújj a csigaházadból! Élvezd ki, hogy egy helyes pasi csapja neked a szelet, ráadásul miattad még a haverját is elküldte. Ráadásul láttam, hogyan reagáltál, amikor megállt mögötted miután szóltam, hogy indulunk – fojtotta belé a szót Emma. Tisztában volt vele, hogy nem kellene ennyire félnie, hogy bármi lehet ebből, hogy nem kellene attól ennyire tartania, hogy valaki közel akar kerülni hozzá. Azt se tagadhatta, hogy helyesnek tartotta a férfit, sőt, vonzódott hozzá, hogy ne veszett volna el többször a sötét szempárban, hogy ne futott volna végig a gerince mentén a borzongás, mikor megérezte meztelen bőrén a gyengéd, finom érintést. Hatással volt rá, olyannal, ami ijesztő volt a számára és korábban ilyet, de még hasonlót sem érzett senkinél sem. – Azt se felejtsd el, hogy már nem az őskorban élünk és az, hogy hazautazol, nem ugyanazt jelenti, mint anno nálam. Naponta van járat Pest és Róma között, ha jobban megkedvelnéd. – Nem akart ebbe vagy bármi másba belegondolni, az már az a tündérmese lett volna, ami csak fájdalmat okoz, hiszen nagy esély volt rá, hogy meg se valósul, ahogyan azt korábban mindig gondolta, mikor felvetődött benne egy kósza ábrándként egy ilyen szituáció. Ugyan mégis mit akarna tőle egy olyan pasi, mint Giovanni? Az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy nem egy ligában mozognak, más esetben, helyzetben egészen biztosan nem vette volna észre. Emiatt hitte azt szentül, hogy bármilyen jól érezte magát a közelében, bármilyen kellemes volt számára az az ismeretlen érzés, ami eltöltötte a közvetlen közelében, tudta, hogy végül ez semmit sem fog jelenteni, érni. Főleg, ha ott lenne mellette egy olyan nő, aki rendelkezett azzal a magabiztossággal, amivel ő sose, aki tudja, hogy mit kell kezdeni egy ilyen férfivel és ezért őt gondolkodás nélkül félre lökné az útból. Ahogyan tegnap az a vörös is nagyon szívesen megtette volna ezt, csak pechére az érdeklődés nem volt kölcsönös, így semmi esélye nem volt arra, hogy magára vonja a figyelmet. – Ma akkor Nardóban leszel, ugye? Lehet, hogy mi is átmegyünk délután. Azért ne felejts el nekem is írni, hogy még élsz, minden rendben és senki sem rabolt el!

– Igen is, anyu – villantott széles mosolyt, amire csak a fejét rázta a nővére.

– És ha kérhetném, most próbálj meg balesetmentesen közlekedni. Apa már így is meg fog ölni, ha megtudja a múltkorit – állt fel az asztaltól Emma, majd mellé lépve, arcon puszilta. – Vigyázz magadra, Olívia!

Csak bólogatott, miközben kiegyenesedve előredőlt és kezébe véve a villát, elkezdte megenni a kissé kihűlt omlettjét. Különösebben nem törődött ezzel, percek leforgása alatt elfogyasztotta a tojást és a pirítóst, aztán ismét a kezébe vette a teát és hátradőlve a széken, tekintetét a sziklás parthoz fordította. Még mindig bizonytalannak érezte magát, a nyuszi énje nagyon szívesen figyelmen kívül hagyta volna az iménti beszélgetést, Emma meglátásait. Egy másik, egészen odáig ismeretlen része viszont igazat adott neki és hitt abban, hogy nem lehet akkora baj abból, ha tovább beszélget és ismerkedik Giovannival. Ez az addig rejtőzködő oldala vetette elő vele a mobilját és nyitatta meg az Instagramot, ahol hajnal óta várt rá az olasz üzenete.

Pár újabb érintést követően már meg is nyitotta az olvasatlan irományt, ami nem volt hosszú, nem volt benne semmi vicces, ő mégis elmosolyodott a szavakon. Hiába tudta, hogy írni fog neki valamit, főleg azok után, hogy meglátta, hogy privát profilja van, nem gondolkodott azon, hogy vajon mit fog kapni a férfitől, pedig alapvetően kíváncsi természet volt és szeretett előre rohanni.

Megleptél! Azt gondoltam, hogy minimum holnap reggelig várnom kell a visszaigazolásra :)

Igazság szerint a hazafelé vezető úton még azt tervezte, hogy csak megnézi a másik profilját, amint azonban a szobája magányában volt, gondolkodás nélkül nyomott az engedélyezésre, mintha eleve így készült volna. Még arra sem foghatta, hogy azért történt így, mert olyan lehetetlenül reagált arra a fotóra, hiszen azt már csak utána látta. Egyikre sem volt elfogadható, értelmes magyarázata, ahogyan a viselkedése, hozzáállása viharos változására sem... alig pár perce még a nővére győzködte arról, hogy ne meneküljön újfent, mert valami jó is kisülhet az egészből, most meg már azon törte a fejét, hogy mit kellene válaszolnia, mintha korábban meg se ingott volna abban, hogy egyáltalán írnia kellene a férfinek.

Letéve az immár üres csészét, a telefont tartó kezét az ölébe ejtette, miközben frusztráltan hunyta le szemét. Zűrzavar uralkodott a fejében, a gondolatai között és ötlete sem volt, hogy ez mitől vagy mikor fog megszűnni, egyáltalán nem látta a végét. Emiatt örült annak, hogy eddig nem kellett ilyenekkel foglalkoznia, hogy minden pasit sikerült viszonylag hamar leráznia, nem mintha olyan sokan lettek volna. Egyikőjük sem gyakorolt rá semmilyen hatást, főleg nem olyat, mint a barna szemű, nem tudott velük szinte semmiről sem beszélgetni, minden kínos volt, így nem volt nehéz dolga, amikor kihátrált az egészből. Tomival is egyedül azért ment el arra a randira, mert tudta, hogy ezt várja el a környezete, hogy egyre többen sutyorogják azt a háta mögött, hogy minden bizonnyal azért utasít vissza minden srácot, mert valójában a lányokhoz vonzódik. Ő tudta, hogy mi az igazság, biztos volt a szexuális irányultságát illetően, mégis érezte magán a nyomást, aminek köszönhetően nemcsak az első randija lett borzalmas emlék, hanem az első csókja is. Nem volt felkészülve rá, nem adott semmilyen jelzést, hogy szeretné, mivel számára teljesen világos volt, hogy ennek nincs folytatása, ami miatt a mai napig nem értette, hogy mit gondolhatott a másik...

Még visszavonhatom, ha ezt szeretnéd?! ;)

Elküldve a válaszát, a kis körben lévő fotóra nyomta az ujját, ami egyenesen a férfi profiljára vitte és egy újabb érintést követően viszonozta a követést. A képernyő alján lévő négyszöghöz nyomva ujjbegyét, kilépett az appból, majd lehúzva az éjszaka érkezett értesítéseket, gyorsan kezdett el azok között szelektálni. Már épp oldalra csúsztatta az összeset, mikor megpillantotta a Facebook által küldöttet, ami alatt látta az új ismerős jelölést és az meg se lepte, hogy Giovanni nevét olvasta el ott. Mosolyogva ingatta meg a fejét, miközben másodpercek alatt itt is visszaigazolt, aztán kilépve az alkalmazásból, az asztalra tette a telefonját. Biztos volt benne, hogy hamarosan meg fog érkezni a válasz, hogy nem fogja annyiban hagyni a csipkelődést, főleg, hogy előző este sem tette és azt se engedte, hogy elmenjen, mikor megtudta, hogy a barátaival van ott a bárban. Bármilyen értelmezhetetlen is volt most a viselkedése, a reakciója vagy a gondolatai a számára, az igazság az volt, hogy izgatottan várta, hogy végre értesítést jelezzen a mobilja és az az Instagramról jöjjön.

Maga elé húzva a péksüteményekkel teli kistányért, lassan kezdett el azokból falatozni. Ráért, bőven volt még ideje, mire egyáltalán készülődnie kellene, mivel a busz csak órák múlva fog indulni a központból. Ráadásul nem akart hamar Nardóba érni, mert akkor túl korán végezne a városnézéssel. Az estére nézve semmi terve nem volt, talán beül valahová, ahol kivetítőn adják az Európa Bajnoki mérkőzést, de sokkal nagyobb esélyt látott arra, hogy megvacsorázik valahol, aztán visszajön a szobájába és olvasással üti el az időt. Több könyvet is magával hozott, már Pestről elindulva sem hitt abban, hogy lesz kedve Emma barátaival tölteni az estéket, egyáltalán bármilyen napszakot. Tisztában volt vele, hogy ő se úgy áll hozzájuk, hogy abból bármi pozitívat ki lehessen hozni, viszont az is igaz volt, hogy a nővére barátai voltak és ez tükröződött az egymáshoz fűződő hozzáállásukon, amelyet főként a kényszer jellemzett.

A telefonja pittyegése ragadta ki a tervezgetésből, amiért kíváncsian, izgatottan kapott oda. Az persze már nem volt olyan meglepő, hogy Giovannitől érkezett a Messenger üzenet, ahogyan aztán annak tartalma sem.

Tényleg azt hiszed, hogy hagyom, hogy megint lerázz?

Mondtam már, hogy késő menekülnöd, Szépségem ;)

Nem tudta megállni, hogy ne kuncogjon fel hangosan, mikor elolvasta az üzeneteket, pedig tudta jól, hogy valami hasonló reakció fog érkezni a felajánlására. Ugyan magában még mindig bizonytalan volt, azonban az olasz szándékait illetően már nem, számára is egyértelmű volt, hogy komolyan megszeretné ismerni és nemcsak játszadozik vele. Ebben teljesen biztos volt annak ellenére, hogy a pesszimista énje, a negatív Olívia nem akarta elhinni még most sem, hogy egy ilyen helyes pasi érdeklődik iránta, hogy valóban felkeltené bárki érdeklődését... hiszen egyedül volt, ami főként pont ennek az oldalának volt köszönhető, de ettől függetlenül elhitte és mindig az volt a fejében, a gondolataiban, hogy ő sose fog kelleni senkinek se.

Neked is jó reggelt :)

Gyorsan pötyögte be a pár szót mielőtt még túlságosan ellepnék a szürke felhők, melyek egyre jobban beárnyékolták a gondolatait, a hangulatát. Tudta, hogy épp ez volt a felelős a megingásáért, mint korábban rengeteg máskor, emiatt érezte most azt, hogy jobb lenne, ha menekülne, ha biztonságban tudná magát és a szívét is, ha örökre elfelejtené az elmúlt két napot. A régi énje épp ezt tette volna, viszont volt már benne valami új, valami olyan, amit a barna szemű hívott benne életre. Még nem ismerte, korábban soha nem érezte magában és legnagyobb döbbenetére, ez olyan könnyedséggel válaszolt a hívásra, menni akart és a férfi közelében szeretett lenni, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog a számára. Elképzelése sem volt, hogy ez idáig is benne volt-e vagy miért épp Giovannira reagált, miért volt ő más, azonban amint kapcsolatba léptek ez az oldala előtérbe mászott, átvette felette az irányítást és csírájában elfojtotta a félelmeit, kétségeit. Egy olyan Olíviát varázsolt belőle hirtelen, aki nyitott volt, aki izgatottan várta, hogy a mozgó pontok szavakká váljanak, aki képes elhinni, hogy vonzó lehet egy ilyen pasi számára, aki akár több is lehet, mint egy nyári kaland és aki hírből se ismerte az önbizalom hiányt vagy a magányt. Ez az Olívia magabiztos volt és kétségek nélkül tudta, hogy meg akarja ismerni a megmentőjét, hogy újra találkozni akar vele.

Ma merre leszel?

Csakhogy még véletlenül se fuss belém és ne tudj meggyanúsítani azzal megint, hogy követlek :P