Molnár Olívia

Lassan sétált a késő délutáni hőségben a többiek után, nem igazán figyelve rájuk, mert tekintete a környező épületeket pásztázta, melyek a lassan lemenő nap fényében fürdőztek. Ugyan semmi különleges nem volt az egymást követő bérházakban vagy a földszintet elfoglaló üzletekben, mégis érdeklődve futtatta végig, napszemüveggel takart pillantását rajtuk, mintha ilyeneket otthon, Budapesten nem láthatna. Olyan volt, mint a játékboltba bejutó kisgyerek, aki hirtelenjében nem tudja, hogy hová kapja a fejét, mert túl sok a látnivaló és a kedvére való játék.

– Basszus! – Hirtelen ragadta ki a bűvöletből a valóság, mikor az ujjára folyt az olvadt fagylalt. Ösztönösen torpant meg és emelte szájához a kezét, hogy lenyalja a bőréről a tiramisu ízű édességet. Tudta, hogy bőven elég lett volna neki egy gombóc, azonban a bőséges kínálat előtt hosszú pillanatokig állt tanácstalanul és fogalma sem volt, hogy melyiket szeretné jobban, ezt pedig Lozano is észrevette és addig noszogatta, amíg végül kettőt kért. Persze egyedül csak magát okolhatta, mert ismerte önmagát és nem lett volna szabad bedőlnie a csábító suttogásnak, ami bűnbe hívta. Bár biztos volt abban, hogy a férfi szavai sokkal inkább kétértelműek voltak és sokkal szívesebben beszélte volna rá valami egészen másra.

Pár másodperc múlva újra elindult és figyelmét immár az olvadó édességre terelte, melytől épp úgy ragadtak az ujjai, mint kiskorában. Nem igazán volt sose az a nagy édesszájú, ritkán akart süteményt vagy jégkrémet enni, bár csokoládéval meg lehetett kísérteni, azonban azzal is egyre ritkábban. Egy ideje igyekezett odafigyelni az étkezésére, eljárt edzeni és futni, mindemellett pedig nem igazán érezte, hogy kívánná az édességet vagy bármi mást. Szó se volt arról, hogy diétázna vagy sanyargatná magát, nem tagadott meg magától semmit sem, egyszerűen csak tudatosabb volt.

A zebrához közelítve látta, hogy a többiek már a park bejáratától nem messze járnak és nem úgy tűnt a számára, hogy bárki észrevette volna azt, hogy ő lemaradt. A legrosszabb pedig az volt, hogy még Emmának se. Sietve kémlelt körbe, majd sétált át az első zebrán, végig rajtuk tartva a szemét, mivel fogalma sem volt, hogy hová mennek, vele nem igazán közölték az aznap esti tervet. Tagadhatatlanul pocsékul érezte ettől magát, amit nem akart kimutatni a nővérének, mert csak neki voltak problémái a barátaival, viszont most nagyon érezte azt, hogy nem illik oda, hogy nem kellene velük lennie és rossz ötlet volt ez a közös nyaralás. Nem új keletű volt az olaszok részéről ez a viselkedés, de az, hogy végre huzamosabb időt tölthet el a testvérével, felülírta ezt és könnyedén megfeledkezett arról, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát velük. Most már sokkal szívesebben maradt volna a hotelben vagy a part mentén keresett volna egy kis vendéglőt, ahol megvacsorázhat és utána a városban nézelődhetett volna, mivel ott is pezseghetett az éjszakai élet így a nyár közepén a méretétől függetlenül. Egyedül csak azért bólintott rá Emma kérdésére, hogy velük tart-e, mert nem szeretett volna összefutni a megmentőjével, ami egyébként kicsi eséllyel ismétlődött volna meg, de azt a kicsit is ki akarta zárni. A nap folyamán többször felbukkant a gondolatai között a barna szempár, ami ugyanolyan rendíthetetlenül nézett az övébe és bármit csinált épp, az intenzív emléktől teljesen lefagyott, mintha újra ott lenne abban az étteremben. Ötlete se volt még ekkor se, hogy miért volt rá ilyen hatással az idegen, nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mit érez ezzel kapcsolatban, azonban a félénk, kis nyuszi énje nem akarta újra átélni vagy a hatása alá kerülni és ezért az érthetetlen félelem miatt volt ott Leccében, egy olyan társasággal, ahol a nővérén kívül egyedül Lozano örült a jelenlétének.

Alig ért a kétsávos út közepére, mikor látta, hogy áthaladnak a kovácsoltvas kapun, amitől frusztráltan sóhajtott fel. Attól egyáltalán nem tartott, hogy eltévedne, egymagában is tervezte felfedezni a várost, attól viszont már sokkal jobban tartott, hogy Lorenzo gondolkodás nélkül indulna vissza a szállásukra és nem igazán érdekelné, hogy ő hová lett, miért nincs ott velük. Sőt, szinte látta maga előtt az önelégült vigyorát, amint közli Emmával, hogy biztos talált magának jobb társaságot és nem kell rá várniuk... ez sajnos korábban már megtörtént, mintha tényleg falta volna a pasikat, egyiket a másik után és imádta volna az egy éjszakás kalandokat. Az ironikus az egészben az volt, hogy a szerelmi élete kimerült egy pocsék első randiban és a még pocsékabb első csókban, amiről igyekezett teljesen megfeledkezni, azóta pedig inkább a tanulmányaira összpontosított, mint azokra a pasikra, akik hozzá voltak szokva, hogy semmit sem kell tenniük azért, hogy egy lány ágyba bújjon velük. Fogalma sem volt, hogy miért az ilyenek bukkantak rá, de általában hamar lehullt a lepel a szándékukról, mikor egy hétnyi beszélgetés után ő még nem állt készen arra, hogy találkozzon velük, neki jóval több kellett, mint pár vicces beszélgetés.

– A francba! – szitkozódott az imént erősen a vállának ütköző férfi, aki már visszafordult felé, míg ő a földre ejtett fagyiját nézte, amiről teljesen megfeledkezett sietségében. – Ne ha... – ahogy felemelte a fejét és a mellette állóra pillantott, már egyáltalán nem érdekelte az aszfalton szétfolyó édesség. Teljesen elmerült a mogyoróbarna örvényben, mely azonnal megragadta és tegnap óta nem eresztette, ami elől egészen Leccéig menekült mindhiába. Lefagyva figyelte, ahogyan a sármos olasz lassan elmosolyodik, ahogy minden bizonnyal felismerte őt, majd aztán az arca felé nyúlva, a fejére tolja a napszemüvegét. Nem akarta elhinni, hogy tényleg ő áll vele szemben, hihetetlennek tűnt és nem gondolta, hogy létezne ekkora véletlen, lennie kellett erre az egészre valamilyen magyarázatnak. – Ne haragudj, Szépségem! Nagyon megütöttelek?

– Nem, csak a fagyimat ejtettem el – szakította el a tekintetét a férfiről és a járdán lassan szétfolyó olvadt tiramisu és nutella keverékét nézte, amit végül meg se tudott kóstolni, viszont mindez teljesen hidegen hagyta. Akaratlanul is minden érzéke az idegenre összpontosult, aki úgy viselkedett, mintha ismernék egymást, mintha nem most találkoznának másodjára, legalábbis a mozdulatai, a vonásai ezt tükrözték. Aztán rögtön visszatért azon gondolata, amely akörül forgott, hogy épp azért jött ide, mert abban bízott, hogy itt semmiképp nem fognak összefutni, erre tessék! Ismét szemben álltak egymással, amiről persze tudta jól, hogy csak a véletlennek volt köszönhető, hiszen ha nem maradt volna le a többiektől, akkor minden bizonnyal csak elsétálnak egymás mellett és észre sem veszik a másikat.

– Az én hibám, nem igazán figyeltem. Szóval kárpótlásként meghívlak egy újra – meglepve kapta fel a fejét és nézett a férfire, aki még mindig mosolygott és látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja minden egyes szavát. Szinte sokkolta az a közvetlenség, amit az irányába mutatott, ehhez foghatót még azoktól sem tapasztalt, akiknek nyílt célja volt az, hogy az ágyukba csábítsák. Ha nem nézett volna végig egyenesen a szemébe a fekete hajú, akkor róla is ezt gondolta volna, de nem mustrálta egyszer sem végig a testét, nem a melleihez beszélt és még a mondatai mögött sem érzett semmilyen mögöttes szándékot. Nem igazán értette a viselkedését, hogy miért bánik így vele, hogy miért volt olyan természetes az, ahogyan felemelte a szeme elől a napszemüvegét, hogy miért változott meg annyira az arca, mikor felismerte, miért mosolygott még mindig.

– Erre igazán nincs semmi...

– Valami baj van, Oli? – vágtak a szavába, miközben összevont szemöldökkel nézett jobbra, ahol a vállán megjelent egy kar, majd balra, ahol Lozanót pillantotta meg, aki mereven bámult az előttük álló idegenre. Kényelmetlenül érezte magát a birtokló megnyilvánulástól, feszengett, főleg miután meglátta, hogy a korábbi barátságos mosoly eltűnt a vonzó, szeplőkkel és anyajegyekkel borított arcról. A tekintetéből sem áradt már az a melegség, ami pillanatokkal korábban még körbe vonta, ettől pedig sokkal zavaróbb lett minden, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hiányolta a figyelmét, szerette volna visszakapni az iménti állapotot és minél messzebb űzni a semlegességét. – Gyere, menjünk. A többiek már várnak ránk.

Nem állt ellen, mikor megragadta a csuklóját, majd a park felé kezdte el húzni, miközben legszívesebben inkább maradt volna, még úgyis, hogy ez teljes mértékben érthetetlen volt a számára. Azzal sem törődött abban a pillanatban, hogy pár perce még mindennél jobban el akarta kerülni ezt a találkozást, hogy nem akart úgy összezavarodni, mint előző este, amikor a barna szempárba nézett vagy amikor közvetlenül érezte a közelségét. Kifejezetten frusztrálta valamiért, hogy közbeavatkoztak, még úgyis, hogy épp vissza akarta utasítani a felajánlását, mivel ő is ugyanolyan hibás volt, mint a férfi. Ráadásul sietett és nem igazán figyelt a környezetére, csak arra koncentrált, hogy minél előbb beérje a többieket, így pedig nem érezte tisztességesnek, hogy elfogadjon tőle bármit.

Visszafordítva a fejét, kissé csalódottan vette tudomásul, hogy nem látja a tömegben a fekete hajút, miközben tudta azt, hogy nem lenne szabad ezt éreznie. Teljesen ellentétesek voltak a gondolatai és az érzései, összekuszálódtak és egyáltalán nem értette őket, főleg, hogy harmadjára már biztos nem fog összeállni úgy az univerzum összes szerencsecsillaga, hogy ismét egymás útjába sodorja őket. Ekkora véletlenek nem léteztek, ebben szentül hitt, miközben azt se tudta, hogy egyébként akarja-e ezt vagy sem, hogy miért olyan közvetlen vele a férfi, ő miért fagy le azonnal, ahogy a szemébe néz, hogy miért van rá ekkora hatással... egy apró sóhajjal nézett újra előre, míg legbelül tudta, hogy ezekre nem fog választ kapni, találni. Hagyta, hogy egyre távolabb húzzák, amivel párhuzamosan az iménti pár perc az agya egy hátsó szegletébe került, oda, ahova az előző napiakat is zárta.

A tündérmesékhez már túl idős volt és ez nem az egyik romantikus regénye volt, ahol az ilyen váratlan találkozásokat mindig a boldog egymásra találás követte és a happy end vég. Ez mindössze a véletlennek volt köszönhető, hogy ismét összefutottak a vonzó férfival, akiben volt valami különös, ami megfogta és nem eresztette egészen addig, amíg valaki vagy valami nem zavarta meg őket. Megmagyarázhatatlan volt ez és épp emiatt gondolta azt, hogy már tegnap rögtön el kellett volna felejtenie a történteket, mert semmi értelme nem volt valami olyasmin agyalnia, aminek nem volt jelentősége, még úgyse, hogy az imént újraélte az egészet és ismételten elveszett. Csak felesleges időpazarlás az egész, mivel harmadik alkalom egészen biztosan nem lesz!

Giovanni D'Angelo

Unottan könyökölt a bárpulton, míg igyekezett tudomást sem venni a mellette kuncogó vörösről, a kacérnak szánt pillantásairól, arról, hogy egyre közelebb merészkedik hozzá és hamarosan rá fog mászni, ha így folytatja a figyelem felhívást. Alig ültek le az asztalukhoz a Laurusban, szinte azonnal magán érezhette a nő kutakodó tekintetét, a barátnőivel feltűnően nézegettek az irányukba, amit ő igyekezett ignorálni, egyre kevesebb sikerrel a barátai legnagyobb örömére. Sose vetette meg a nőket, nem volt szent és nem az igazira várt, egyszerűen csak a mellette lévő egyáltalán nem volt az esete. Közönséges volt a megjelenése és a viselkedése, a testét alig takarták a rajta lévő göncök és a nyílt felkínálkozást még egy gyengén látó is tisztán látta volna. Arról nem beszélve, hogy mindezzel az exére emlékeztette, akitől egyszerre és mindenkorra szeretett volna már megszabadulni, emiatt esze ágában se volt egy hasonló habitusú nőnél kezdeményezni, akiben sehogy se tudna megbízni. Ráadásul nem akarta magát újra elkötelezni, élvezte a visszakapott szabadságot, viszont ha már mindenképp erre adná a fejét, sokkal inkább kezdeményezne valaki olyannál, mint amilyen az a kék szemű, aki eléggé felkeltette az érdeklődését. Volt benne valami, ami már tegnap este az asztalnál ülve megfogta és ez nemcsak a szépsége volt, annál jóval több és megfoghatatlan. Tagadhatatlanul tetszett neki, hogy egyáltalán nem látszott elveszettnek, amiért egyedül van ott az étteremben, vagy az, ahogyan elpirult, mikor elkapta a tekintetét. Gyönyörű volt, ahogyan lehunyt szemmel, mosolyogva hallgatta a zenét, és ha nem lettek volna ott a többiek, simán odament volna hozzá. Nem értette, hogy miért nem volt vele a barátja, mivel rajta kívül még többen észrevették a lányt, őt is vonzotta, mint jó ideje senki más. Ezért sajnálta annyira, hogy foglalt, mert nagyon szívesen megismerte volna. Sokkal szívesebben, mint azokat a nőket, akik az utóbbi időben igyekeztek az ágyába jutni és...

– Mostantól mindenhol fel fogsz bukkanni, ahol ott vagyok én is? – kérdőn vonta fel a szemöldökét, miközben balra fordult, ahol épp abba a kék szempárba nézett bele, amelynek tulajdonosa az imént még a gondolatai között járt. Csak bámulta a nála évekkel fiatalabb lányt, aki most nem tűnt olyan megszeppentnek, mint korábban, aki most is egyedül volt. Órákkal ezelőtt elég egyértelműen demonstrálta a birtoklását a pasija, most mégse volt sehol, amit már tényleg nem értett, mert ő aztán tuti nem hagyná, hogy a gyönyörű barátnője egymaga sétáljon a pulthoz, ahol hemzsegtek a kiéhezett fazonok. Valójában azt se értette, hogy miért foglalkozik egyáltalán ezzel, mivel egyrészről ez nem az ő dolga volt, másrészt meg csak egy gyökér várta el a párjától, hogy egy zsúfolt bárban egymaga induljon el bárhová. – Kezdem azt hinni, hogy követsz.

– Akkor így már értem, hogy miért menekülsz el előlem mindig – jelentette ki gondolkodás nélkül, amire halvány pír keletkezett a barna hajú arcán, míg ismét érezte, hogy ez az apró gesztus teljesen leveszi a lábáról. Olyan ártatlannak tűnt, olyan angyalinak, hogy ha még több alkohol lenne a szervezetében, akkor valószínűleg azt is megkérdőjelezte volna, hogy valóságos-e. Tinédzser korából se emlékezett olyanra, hogy egy visszafogott lány tetszett volna meg neki, mindig a rámenősebb csajokat részesítette előnyben, akik tudták, hogy mit akarnak. A kék szemű pedig egyáltalán nem ilyennek tűnt, ennek megállapításához bőven elég volt az a pár perc, amit a közelében töltött, valamiért mégis vonzotta és tudta, hogy ez egyáltalán nem Chiara miatt volt, aki totálisan az ellentéte volt ennek a lánynak. – Bár, ha kérhetném, ezt a barátoddal ne oszd meg. A helyében én se rajonganék a gondolatért, hogy egy idegen fazon koslat utánad.

Nem volt ősember típus, de azért voltak olyan helyzetek, szituációk, amelyek előhozták ezt belőle. Ahogy a tekintete lejjebb vándorolt és kendőzetlenül legeltette a rövid, fehér nyári ruhába bújtatott testen, a formás idomokon, a minden bizonnyal nap barnított bőrön, tudta, hogy egyáltalán nem lenne meglepő, ha így viselkedne. Ugyan Chiara mellett meg kellett szoknia, hogy sehová se tudnak úgy elmenni, hogy ne legyen legalább egy idióta, aki nem tudja értelmezni a felállást, hogy nem egyedül érkezett, amit persze a barátnője különösen élvezett és még inkább kacérkodni kezdett. Ettől függetlenül mindig igyekezett uralkodni az ösztönein, amelyek időként azért szerettek volna a felszínre törni és tombolni.

Ebből is elege volt, nem akarta, hogy ez a jövőben a mindennapjai része legyen. Persze simogatta az egoját, ha irigykedtek rá a párja miatt, viszont az nem volt mindegy, hogy ezt miért tették. Sokkal szívesebben fogadná ezeket úgy, ha egy olyan nő lenne az oldalán, mint amilyen az előtte álló volt, aki ízlésesen volt felöltözve, nem mutatott magából túl sokat, mégis vonzotta a szemét és tudni akarta, hogy mi lapul a könnyed anyag alatt, amit pár apró mozdulattal le tudna venni róla... ez pedig úgy megmozgatta a fantáziáját, mint a bárban vagy az elmúlt hónapokban egyetlen másik nő sem, ami valahol igazán ijesztő volt.

– A barátomnak? – az összeráncolt homlokot látva, fejét oldalra fordította abba az irányba, ahonnan azóta érzete a gyilkos vizslatást, mióta hozzászólt a gyönyörű lány, akinek még mindig nem tudta a nevét. A haragos ábrázat egyáltalán nem lepte meg, az viszont igen, hogy még mindig ott ült a társaságban és nem úgy tűnt, hogy el akarna indulni, miközben magáról tudta jól, hogy már rég cselekedett volna. Sőt, pusztán már udvariasságból se engedte volna, hogy a barátnője intézze a rendelést. – Isten ments attól, hogy ő legyen a pasim! – meglepve nézett vissza a barna hajúra, miközben az új információ megmagyarázta azt, hogy miért nem történt semmi sem. Viszont ettől függetlenül is egy pancsernek tartotta, mert ő nagyon szívesen teljesítette volna bármelyik kérését ennek a szépségnek. – Láttad mellette azt a szőke, savanyú szőlőt? Na, ő a menyasszonya, csak erről időként szeret megfeledkezni, mint ma, amikor korábban összefutottunk.

– Akkor azt hiszem, most már mindkettőjüknek elég savanyú az a szőlő – vigyorodott el szélesen. Kifejezetten örült a hírnek, még annak fényében is, hogy egyébként semmi konkrétat nem tervezett a lánnyal, de feldobta a tény, hogy még sincs barátja.

– Olívia – nyújtotta felé mosolyogva a kezét, ő pedig másodpercekre lefagyott, mert teljesen rabul ejtette, ami nem először történt már meg, mégis ezt érezte a legintenzívebbnek. Hasonlót érzett akkor, amikor az étteremben először összeakadt a tekintetük, viszont így, hogy ilyen közel voltak egymáshoz, még lehengerlőbb volt a kék írisz, amely sokkal inkább a tenger feneketlen mélyére emlékeztette. Nem volt menekvése, egyszerűen elnyelte és mindezt ő ellenállás nélkül hagyta, bármilyen érthetetlen volt ez.

– Giovanni – gyengéden szorította meg a törékenynek tűnő kezet, miközben valamennyire feleszmélt a kábulatból. Egyáltalán nem értette, hogy miért vagy hogyan van rá ilyen hatással, hiszen lényegében semmit sem tett azért, hogy felfigyeljen rá, mégis megtörtént és minél tovább volt a közelében, annál erősebben érezte, hogy nem akarja, hogy hamar elváljanak az útjaik.

– Azt hiszem, hogy most már a te barátnődnek se édesebb az a szőlő – a szeme sarkából látta a sebesen távozó vöröskét, aki a vállának is nekiütközött szándékosan, minden bizonnyal azért, mert rá tized annyi figyelmet se pazarolt, mint Olíviára. Nem igazán akart ezzel tovább foglalkozni, mivel minden érzéke az előtte állóra összpontosult, a lányra, akin végre nem látta a menekülés egyetlen jelét sem. Emiatt volt egyre nehezebb odafigyelni a szavaira, mert a szeme folyton visszakalandozott a puhának tűnő ajkakra és egyáltalán nem szerette volna, ha egy pöcsnek tartja, aki a farkával gondolkodik. Éles váltásnak vélte még ő maga is a gondolatait, a viselkedését, melyek egészen idáig nem merészkedtek annál tovább, hogy kifejezetten csinosnak tartja. Most meg alig huszonnégy órával az első találkozásuk után csak nagy erőfeszítések árán tudta elvonni a tekintetét a csókolni való szájáról. Szerette volna az egészet az elfogyasztott alkoholra fogni, ami miatt egyébként ott volt a pultnál, csakhogy időközben sokkal élvezetesebb dolga akadt, minthogy megrendelje az újabb kört az asztalukhoz. – Szia! Tudnál ajánlani valami édes koktélt, amiben nincs alkohol?

Rögtön akadt több ötlete arra az édesre, alkohol nélkül... ahogyan a pultosnak is, akire ő már hosszú percek óta várt. Fogkrém reklámba illő vigyorral a képén állt előttük és dőlt Olívia felé, jóval közelebb, mint ami szükséges lett volna a hangzavar miatt. Azonnal kiszúrta, hogy a pasas tekintete valahol a dekoltázsa körül kalandozik, ez pedig úgy dühítette, mintha Olívia legalább a randi partnere lenne... azzal nem akart foglalkozni, hogy az imént még azt gondolta, hogy foglalt, hogy alapvetően ő se volt különb a másiknál. Tisztában volt vele, hogy nevetségesek a gondolatai és a reakciói, semmi alapja nem volt annak, hogy így viselkedjen, mégis legszívesebben letörölte volna a fazon arcáról a bájvigyort.

Akaratlanul közelebb húzódott a lányhoz, aki mintha mindebből semmit se vett volna észre. Nem látott egyetlen olyan apró jelet sem, amit Chiarától megszokott, semmi visszajelzést nem adott se a pultosnak, de neki sem. Ugyan korábban elpirult, mikor elkapta a fejét, mégis kezdtek kétségei lenni afelől, hogy kölcsönös lenne a vonzalom, amit ő egyre erősebbnek érzett a saját részéről. Újdonság volt ez a számára, mivel korábban sose volt jellemző az, hogy a nők, akikkel beszélgetésbe elegyedett semmiféle érdeklődést ne mutatnának az irányába, még a visszafogottabbak is egyértelmű jelzéseket adtak. Kicsik voltak ugyan, de észrevehetőek, most viszont a nagy semmit tapasztalta, ami frusztrálta, mert akarta azokat a jeleket.

– Persze, édesem. Neked bármit – hányni tudott volna a mázas szavaktól és már épp morgott volna valamit dühében, mikor a kék szemű nemes egyszerűséggel visszafordult felé, mintha semmi sem történt volna. Olyan volt, mintha neki fel se tűnt volna a pultos flörtölése, ami nem lehetett volna ennél nyilvánvalóbb, mintha semmi mögöttes tartalom nem lett volna a szavak mögött.

– A négyes asztalhoz kérnék még egy kört – vetette oda hanyagul a láthatóan lelombozódott csaposnak, majd figyelmét visszaterelte a lányra. Életében először volt ennyire tanácstalan és ötlete sem volt arra, hogy most mit kellene tennie, mert attól függetlenül, hogy kifejezetten tetszett neki, még nem akarta magát ráerőltetni.

– Ó, ne haragudj! Nem akartalak feltartani. – Azonnal Olívia karja után kapott, ahogy ellépett volna tőle. Eszébe sem volt visszamenni a srácokhoz és őt most akkor se engedte volna el a keze közül, ha azt maga a Pápa kérte volna. Bármilyen kétségei voltak afelől, hogy kölcsönös-e az érdeklődés, azt semmiképp se akarta, hogy harmadjára meneküljön el előle. Hülye lenne, ha elengedné, legalább lesz alkalma kiderítenie, hogy az előző esti pirulást mi okozta... nagyon remélte, hogy az éjszaka végén ő nem fog úgy járni, mint most a pultos.

– Ilyen könnyedén most nem fogom hagyni, hogy elmenekülj. Főleg, miután meggyanúsítasz azzal, hogy egyébként követlek téged! – hajolt közelebb, végig a kék szempárba nézve. Nem kerülte el a figyelmét, ahogyan pár másodpercre megdermed és a tekintete a szájára téved, majd kissé rémülten kapja vissza, amitől akaratlanul mosolyodott el lassan. Csak ott volt az az apró jelzés, amit idáig ügyesen elrejtett a lány, de végül csak észrevette. Persze nem vehette ezt egyenes útnak, főleg, hogy igazán még ő maga sem tudta, hogy mit akar, azonban ahhoz bőven elég volt, hogy ne engedje csak úgy el.

– Miért, nincs igazam? – döntötte oldalra a fejét a barna hajú, a szavaiból pedig némi kacérságot és merészséget hallott ki, ami szöges ellentéte volt az előbbi reakciójának, ettől függetlenül nagyon tetszett neki. Az ujjai alatt még mindig érezte a selymes bőr tapintását, egy könnyed, édes illat kúszott az orrába, miközben hagyta, hogy az ő tekintete is elkalandozzon és az egyre finomabbnak tűnő ajkakon állapodjon meg. Megfogta benne valami és nem eresztette, épp úgy, ahogyan ő még mindig tartotta a karját és egyre jobban akarta azt, hogy ugyanazt érezze a lány, mint ő.

– Nincs. – Nehezen szakította el a tekintetét és nézett vissza a ragyogó szempárba. Egyáltalán nem érdekelte, hogy alig pár perce még azt gondolta, hogy nem akar egyetlen éjszakára sem elköteleződni, mostanra azonban megváltozott minden, célja volt és addig nem fog nyugodni, amíg el nem éri azt. – Az igazság pedig úgy nem fog kiderülni, Szépségem, ha továbbra is menekülsz előlem.

Sziasztok!

Szeretném megköszönni az előző fejezethez érkezett kommenteket először is! Nagyon jólestek és tényleg nagyon hálás vagyok értük. Remélem, hogy az a fejezet is ugyanúgy tetszett nektek!

Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet és ne feledjétek, két hét múlva találkozunk a 3. fejezetnél!