London, LÉN irodaépülete, március közepe

- Kér egy kávét, Mr. Ward?

- Tea jobban esne - mosolygott Ward Mrs. Plummerre, majd visszafordult a vitrinek felé.

- Nekem víz tökéletes lesz - válaszolta meg Leyton a kérdést, amit a titkárnője neki fel sem tett. Mrs. Plummer faarccal és semmi lelkesedéssel bólintott, majd távozott az irodából.

- Fantasztikusan néznek ki ezek a makettek. Ön tervezte őket?

Leyton pár lépéssel Ward mellett termett.

- Zömében az apám és a nagybátyáim - javította ki, majd megállta, hogy ne pontosítsa a "makett" megnevezést látványtervvé. - Horace a legemlékezetesebb és legnagyobb kihívást jelentő projektjeinket állította ki.

- Ez a pálmafa alakú hotel egészen impresszív - válaszolta a férfi, ahogy az üvegezett vitrin fölé hajolt, hogy kibetűzze a feliratot. - Tahitin? Ügyelek majd rá, hogy ha legközelebb arra járok, itt foglaljak szállást - állapította meg jókedvűen. - Egyik tervezésében sem vett részt?

- Az Ambrózia hotelkomplexumhoz volt közöm - válaszolta Leyton, és ujjával a kettővel odébb álló vitrin felé mutatott. - Az utolsó befejezett projektem, mielőtt tíz évre itt hagytam a céget.

- Igen, említette, hogy egy darabig máshol dolgozott. Be kell vallanom, Mr. Landon, nem hittem volna, hogy ilyen izgalmasnak találok majd egy munkahelyet, ahol az emberek zömében csak gépek előtt ülnek!

Pedig találhatta volna kicsivel unalmasabbnak is. Ward kettő után érkezett, Leyton másfél órája gardírozta, miatta elhalasztva két értekezletet és vagy húsz telefonhívást. Kezdett belefáradni a férfi lelkes, de laikus kérdéseibe is. A legfontosabb feladata lett volna meggyőznie arról, hogy elképesztően biztos befektetés a LÉN részvényesévé válni, de legszívesebben ő is a Ward által épp unalmasnak titulált munkát végezte volna: ül a gépe előtt, és tervez.

- Minden szakmának megvan a maga szépsége. Az építészmérnököknek a művészi elképzeléseiket kell összhangba hozniuk a funkcióval, vevői igényekkel és jogszabályokkal.

- Ez lehetetlennek hangzik - nevetett fel Ward.

- Kihívás - bólintott Leyton, és először a nap folyamán mosolyra húzódott a szája. - De izgalmas.

Ő pedig egyre távolodott a szakmától. Ha látott is tervet, annyit vártak tőle, hogy áldását adja rá, vagy visszaküldje a feladónak.

Amikor olyan könnyedén rábólintott Sam ajánlatára, egy régi délibáb lebegett a szeme előtt a realitás helyett. A teamjére gondolt a kezdeti időkből, amikor még nem mérgezte meg a tudatát a megfelelni akarás Horace felé. Akkor is hajtott, de nem azért gyűjtötte a túlórákat, mert azt hitte, minden idő előtt elvégzett munkával egy kicsivel közelebb sodródhat az igazgatói székhez.

Tényleg szerette csinálni. Szépséget látott benne. Nem véletlenül állt ott az asztalán most is a talán kevésbé impozáns, de annál értékesebb hangversenyterem látványterve, amit még a teamjétől kapott búcsúajándékul és mindig bosszankodva vette tudomásul, hogy a ráskiccelt aláírások egyre jobban megkoptak rajta.

Mélyen beszívta a levegőt, de végül megállta, hogy felsóhajtson, mint valami öregember, aki fuldoklik a keserédes nosztalgiában.

- És mi a terv még mára? - csapta össze a kezét Ward, aki közben otthagyta a merengő Leytont, és átvette Mrs. Plummertől a teáscsészéjét. Keresztbe tett lábbal üldögélt a karosszékben, olyan magabiztossággal, mintha már most a zsebében lenne a cég jelentős része.

- Egy projektmegbeszélésem lesz négy harminctól, ha az ideje engedi, nyugodtan velem tarthat, hogy ilyet is lásson. - Leyton elővette a telefonját a zsebéből, hogy ellenőrizze az időt. Még tíz percük maradt a találkozóig.

- Hogyne, ha nem tart sokáig! Viszont estére már van programom - kacsintott Ward, mintha valami közös titkuk lett volna, holott Leytonnak fogalma sem volt, mire akar célozgatni, és különösebben nem is érdekelte. - Mellesleg mi lett azzal a gyönyörű Breguettel? - pillantott Leyton csupasz csuklójára.

- Mára nem vettem fel - válaszolta Leyton némi bosszankodással a hangjában. Igazából fogalma sem volt, hová lett, egy ideje hiába kereste a lakásán vagy az anyjánál, és már látta maga előtt Sam csalódott arcát, amikor a következő találkozójukon az átkozott óra nélkül jelenik meg. - Jobb lesz, ha indulunk - terelte Wardot az ajtó felé. - És nem kell aggódnia, nekem is programom van az estére.

- Valóban, milyen jellegű?

Mi köze volt hozzá?

- A feleségemmel és néhány régi barátunkkal vacsorázunk - válaszolta. Kezdett hozzászokni, hogy a befektetőik nemcsak a cég dolgaiban, hanem a magánéletében is szerettek vájkálni. Steve-ék meglepetésszerűen jelentkeztek be alig egy hete, hogy szívesen vacsoráznának velük, hiszen már több mint négy hónapja nem találkoztak. A pontos okot még nem közölték, de Leyton sejtette, hogy előbb vagy utóbb közlik velük.

- Mindig elfelejtem, hogy maga családos ember. Két lánya van, igaz?

- Igen, és egy fiam. - És ennyit bőven elég volt Wardnak tudnia róluk.

- Nagy család... biztos embert próbáló lehet menedzselni, a felesége otthon maradt velük, vagy épp annyit dolgozik, mint ön?

Mégis hová vezettek ezek a kérdések?

- Háztartásbeli - válaszolta Leyton. - Épp, mint Franklinnek - állapította meg Ward inkább maga elé mormolva. Leytont némileg meglepte, hogy keresztnévvel hivatkozik Ballardra, ennyire nem gondolta bizalmasnak a viszonyt a két befektető között. - Tudja, én is épp találkozgatok valakivel - folytatta Ward, miközben már a liftek felé tartottak. - Intelligens nőnek tűnik, kissé megközelíthetetlennek, de szegény épp egy hosszú kapcsolatból lábalt ki. Talán pont emiatt vonz. Szeretem a kihívásokat.

- Csodás... - mondta Leyton. - hogy ezek szerint kezd révbe érni - és egészítette ki a mondatot kényszeredetten, majd újra emlékeztette magát, hogy ha barátságosnak akart tűnni, egy szónál hosszabbra kell fűznie a válaszait.

- Tudja, nehéz vele időpontot egyeztetni, sokat utazik, igazi karrierista nő. Franklin szerint az ilyeneket meg kell hagyni a macskáknak, mert örökké csak küzdelem lesz, ki hordja otthon a nadrágot, de megkérdezném erről az ön véleményét is.

Leyton megütközve fordult felé már a liftajtó előtt állva. Warddal a gyenge lábakon álló kapcsolatuk gyakorlatilag arról szólt, hajlandó-e az örökölt vagyona tetemes részét LÉN-részvényekbe fektetni, most mégis az ő párkapcsolati tanácsára volt kíváncsi?

- Bocsánat, nem biztos, hogy jól értettem...

- Tudom, fura kérdés, és egyébként igen, bőven vannak barátaim, akikkel ki tudnám vesézni ezt a témát, de meghallgatnám néhány érettebb, és érti, családos férfi véleményét is a dologról. A haverjaim java része maximum egy se veled, se nélküled kapcsolatot tud felmutatni.

- Hány éves?

- Harminchárom. - Tehát majdnem annyi idős volt, mint amikor ő megismerkedett Mirandával. Újra végigmérte, és el sem akarta hinni, mennyire kölyöknek látja Wardot, és mennyire szilárdan hitte ennyi idősen, hogy kikövezett út vezet a biztos jövője felé.

Aztán betoppant Miranda, és felfeszegette a térköveket, hogy sakktáblát rakjon belőlük, kész stratégiai... vagy inkább túlélési játékká varázsolva az elkövetkező tíz évét.

- Próbálja meg, semmit sem veszíthet vele. És nem tekintem problémának, ha valakinek világosak a céljai az életében.

Bár Mirandának is ilyen világosak lettek volna... ha voltak neki egyáltalán. De nem számított, Leyton úgy látta jobbnak, ha ezentúl darázsfészekként kezeli Mirandát, és nem piszkálja, a nő kedélye addig is kiszámíthatóbb maradt.

Leytonnak elég volt a munka frontján helytállnia, és végre felderengett a remény, hogy a befektetett energiája megtérül. Az irányelveinek kezdett híre menni, bár egyelőre új megbízásokat nem termeltek, csak Leytont kérték fel előadónak cégekhez és néhány egyetemhez. Egyet-kettőt elfogadott, bár időpocsékolásnak tűnt a fizetett összeghez képest, viszont ezzel is terjeszthette a LÉN hírét.

Türelmesnek kellett maradnia, de Ward pénzére átkozottul szüksége volt, hogy befoltozhassa végre a tátongó lyukakat, amiket Garrison és Coventry kilépése szakítottak a LÉN testébe.

Közben végre megérkezett a lift is, és bongva feltárult, az éles hangtól, Leyton homlokába nyilallt a fájdalom, míg Ward is felocsúdott. Eddig úgy emésztgette Leyton a két rövid mondatát, mintha a világegyenletet osztotta volna meg vele.

- Szóval a magabiztos nőket szereti? - kérdezte Ward, majd idegesen felnevetett, amikor Leyton rápillantott.

- A feleségemet szeretem - zárta rövidre a témát. Nem hazudott. Dühös volt Mirandára, de tíz évet nem feledtetett el vele néhány sértő megjegyzés vagy egyetlen pofon. - A kettő-tizenötös szobában lesz a megbeszélés - lépett nem sokkal később ki a liftből, és mutatta az utat Wardnak a széles folyosón.

- Nem hiszem, hogy sikkasztana - ütötte meg a fülét egy hang ahogy a megfelelő ajtóhoz értek. - Nem ilyen embernek ismertem meg.

- Miért, te nem hallottad a béranya ügynökséges pletykát? Azt mondják, húszmillió fontot vesztett a peren.

Leyton már a kilincsért nyúlt, de a keze megállt a levegőben. Egy ütemet talán a szíve is kihagyott, ahogy az agya alig két másodperc alatt, de így is túl lassan rakta össze, miről folyik a diskurzus. Ward közvetlenül ott állt mellette, így kristálytisztán hallhatta a folytatást.

- Megmagyarázná a béna bankettet, meg a szánalmas év végi bónuszt, de mindig ez van. Az új igazgató zsebét...

Leyton lenyomta a kilincset, és határozottan benyitott, bár tudta, rég elkésett vele. Fennhangon közölte:

- Kollégák, tudom, hogy közel a munkaidő vége, de azért igyekezzünk hatékonyak lenni.

Háromfős csoport ácsorgott alig egy méterre az ajtótól, és az ő szokatlanul hangos belépőjére holtravált arccal rebbentek szét, mint az iskolás gyerekek, akikre a tanár cigivel a kezükben talál az iskolaudvaron. Ryan, a régi teamjének egyik tagja is köztük volt.

Leyton kényszeredetten megköszörülte a torkát, és a hosszú tárgyalóasztal végéhez sétált. A pulzusa a fülében és az ujjbegyeiben is lüktetett, a száját összepréselte, miközben úgy érezte, egy gránátot nyelettek le vele.

Gépiesen bemutatta Wardot, elmondta, hogy lehetséges befektetőként vesz részt az ülésen, és nem ellenőr, majd indulatosan levetette magát a székbe. A fennmaradó időben minden szót úgy kellett kipasszíroznia magából. Valamennyi alkalmazottja lesütött szemmel, kínosan kerülve vele a szemkontaktust prezentált. Különösképp idegesítette Leytont, hogy még csak a nevét sem tudta annak a férfinak, aki még azzal is tisztában volt, mekkora összegű bírsággal távozott tíz éve a két ajtóval odébb álló tárgyalóteremből.

Tudta, hogy a titkok előbb vagy utóbb kitudódnak, és nem is ezért rándult meg a lába minden második pillanatban a negyven perces eligazítás miatt. Nem szégyellte a múltját, ha napvilágra került, felvállalta, hogy tíz éve nagy baromságot csinált, amiért meg is fizetett. Nem, nem ez a rész húzta fel.

De tényleg azt hitték, hogy a LÉN ínséges időiről csak és kizárólag ő tehetett? Tényleg azt feltételezték, azért jött ide, hogy kiegészítse a megnyirbált bankszámláját? Még mindig itt tartott, tíz év elteltével is, hogy az emberek automatikusan a legrosszabbat feltételezték róla?!

Az ülés végére már lüktetett a halántéka.

- Ha megbocsát, lenne még egy elintéznivaló ügyem, kérem, várjon meg a folyosón - fordult Ward felé. A férfi szerencsére értett a szóból, és mindentudón biccentett.

Leyton nem tudta eldönteni, hogy a migréntől, vagy a majd egy órája visszafojtott indulataitól remegett-e a gyomra, és szürkült el a látómezője perifériája. Lassan felemelkedett a székből, miközben a team tagjai összeszedték a noteszeiket, laptopjukat, és szivárogni kezdtek a bejárat felé.

A hármas csoport tagjai mit sem sejtve vigyorogtak egymásra, mintha semmi kifogásolnivalót sem tettek volna az elmúlt pár órában. Mintha természetes lenne, hogy a szájukra vehetik a főnöküket, és a magánéletén úgy csámcsoghatnak, mint valami zűrös celebén.

Leyton pedig a türelme végére ért. Az a pohár réges-rég csordulásig telt, csak a férfiban folyamatosan gyűlő felületi feszültség akadályozta meg, hogy kiömöljön.

- Uraim - lépett oda a társasághoz, a hangjára valamennyien felé pillantottak, de csak Ryan vette a bátorságot, hogy magyarázkodni kezdjen:

- Mr. Landon, ez most egy szörnyen kellemetlen helyzet mindannyiunknak, és nagyon szeretnénk, ha nem lenne ebből gond... - Minden bizonnyal remek érveket sorakoztatott volna fel még, régen is jobban ment neki az érvelés amellett, hogy miért nem csinált meg valamit időre, mint tartania magát a határidőkhöz.

- Alig egy hónapja kaptak egy figyelmeztetést - vágott Leyton a szavába. - Ezek szerint nem vették elég komolyan.

- Nem, uram, mi... - kezdte a másik férfi is, akinek Leyton továbbra sem tudta a nevét. De már felesleges is volt megjegyeznie.

- Remélem, naprakész az önéletrajzuk. Szükségük lesz rá - zárta rövidre a témát.

Ryan és a másik két férfi szeme elkerekedett a felismeréstől, még a levegő is bennük rekedt egy pillanatra, mielőtt a harmadik felháborodottan csattant fel:

- Nem gondolhatja, komolyan, mi csak...!

- Nem érdekelnek a kifogásaik, ahogy én sem tartozom bővebb magyarázattal - vágott ismét közbe Leyton. Ryan csak hitetlenkedőn elnyúlt arccal meredt rá. Végül is Leyton vette fel, és most ő is bocsátotta el. Bezárult a kör.

Leyton zsebre vágta a kezét, és nem bírt tovább a társaságra nézni, inkább elfordította a fejét.

- Két napjuk van elrendezni a dolgaikat. Jövő hétfőn már nem kell dolgozni jönniük - búcsúzott, majd ösztönösen hátralépett, mert egy pillanatra elfogta a félsz, hogy dühből képen verik. Decsak síri csend ülte meg a termet, miközben kilépett az ajtón.

Ward vigyorogva pillantott fel a telefonjából a folyosón, mintha fel sem fogta volna, milyen jelenet zajlott az ajtó túloldalán. Leyton egy szót sem bírt kinyögni, és a nyál is megkeseredett a szájában, ezért csak egy biccentés kíséretében indult a lift felé. Fél doboz aszpirinre meg Ward-mentes nyugalomra vágyott.

Még akkor sem akarta elhinni és felfogni, hogy mit tett, amikor visszaértek az irodába. Tényleg kiadta az útját három emberének pár perc leforgása alatt? Közöttük a volt teamje egyik tagjának, akit saját kezűleg választott ki hosszas morfondírozás és több tucat jelentkező közül? Akivel utána fél évtizedet dolgozott együtt eredményesen?

- Köszönöm, Mr. Landon, ez nagyon informatív volt, és tudja, felettébb tetszett, hogy bevezette ezeket a fenntarthatósági direktívákat is.

- Igen? - kérdezett vissza meglehetősen ostobán. Ő a megbeszélésen alig tudott koncentrálni, ezért meglepte, hogy Ward nemcsak passzívan végigülte a meetinget, hanem fel is fogott belőle valamit.

- Tudja, Franklin és Mr. Coventry előtt annyira nem akartam hangoztatni, de szerintem nagyon hatásos volt az a beszéde a banketten - folytatta a férfi, miközben ruganyos léptekkel a karosszékhez sétált, ahol az aktatáskáját és a kabátját hagyta. - Kicsit nyersen fogalmazott, de igazat mondott. Bárhogy is nézzük, ha nem lesz éles paradigmaváltás, nagyon rá fogunk faragni. És én elég fiatal vagyok, hogy ennek megigyam a levét. Franklin szerint ön egy hibbant vészmadár, de szerintem csak előrelátó.

Leyton alig akart hinni a fülének. Rémálmaiban még mindig kísértette a jelenet a bankettről, amikor aláásta a LÉN jövőjét, ezért alig tudott mit kezdeni Ward szavaival. Tényleg neki adott igazat Ballard és Cynthia ellenében?

- Köszönöm.

- Én is tudom, hogy rövidtávon nem kifizetődő, amit próbál véghez vinni, de ahogy az apám mondja mindig, a jó üzletember években gondolkodik, a brilliáns viszont évtizedekben. - Ward közben magára öltötte a kabátját, és újra Leytonhoz sétált, aki valahol félúton az asztala és az ajtó között ácsorgott. - Nagyon örültem, hogy körbemutatta nekem a céget. Megfontolom az ajánlatát. - Leyton már csak arra eszmélt, hogy Ward a kezét nyújtja felé, úgyhogy automatikusan kezet rázott vele.

- Örülök, hogy sikerült időt szakítania a látogatásra.

Majd Mrs. Plummer az ajtóig kísérte Wardot.

Ez most azt jelentette, hogy Leyton sikerrel járt? Eddig nem mert reménykedni, most mégis elkezdte. Olybá tűnt, hogy először amióta ezt az átkozott pozíciót megkapta, valamit végre jól csinált.

Taxit kellett hívnia, különben elkésett volna a közös vacsoráról. Vacillált, hogy egy vagy két pirulát vegyen be, végül kettő mellett döntött, de még nem hatott, mire megérkezett. A meglepően napsütéses idő kegyetlenül ostromolta a retináját, a lüktető fájdalomtól még a gyomra is háborogni kezdett. Miranda az étterem előtt ácsorogva várta. Nem vette félvállról az eseményt, ezúttal egy kiskosztümöt öltött magára, és újra kivasalta a haját. Még a szemét is kihúzta, ezért Leytonban egy egészen komoly, idegen nő benyomását keltette, ahogy közelebb sétált hozzá.

- Régóta vársz?

- Alig tíz perce parkoltam le - válaszolta a nő. - Megvárjuk őket kinn?

Leytont már a hányinger kerülgette az erős fénytől ezért nemet intett a fejével.

- Rendeljünk addig valamit inni.

- Oké.

Kinyitotta felesége előtt az ajtót. Ahogy Miranda ellibbent mellette, ugyanannak a parfümnek az illata legyintette meg, amit a házassági évfordulójukon is használt. Akkor ültek be utoljára együtt vacsorázni egy étterembe, majd Miranda lerázta, mert inkább Pierre-rel akart kávézni...

- Katie szeretné, ha segítenél neki este a francia leckében - szólt Miranda, miközben leereszkedett az asztalukhoz.

- Hm, meglátjuk, lesz-e rá idő - válaszolta Leyton, és összehúzott szemmel tanulmányozta az itallapot, és elhajtotta a pincért, hogy később jöjjön vissza a rendelésükért.

- Kérlek, szoríts rá. Eléggé izgulnak a felvételi miatt.

- Ezen a leckén fog múlni?

Miranda összepréselte a száját, de nem forszírozta tovább a témát, helyette másba fogott.

- Sikerült beszélned a HR-rel?

Leyton egy pillanatra összezavarodott, hogyan került Ms. Kaplan a képbe. Leyton elfogadta a lány bocsánatkérő e-mailjét, hogy a kollégák lássák, kész továbblépni, és nem egy kicseszett szörnyeteg.

De lám, szarra se ment vele. Helyette önbeteljesítő jóslatként tényleg úgy viselkedett, mint egy zsarnok. Talán, ha csak fél perccel többet vár, a csütörtök délelőttjét nem kellene azonnali hatályú felmondási szerződések fogalmazgatásával eltöltenie. Merthogy nem léphetett már vissza, azzal a nehezen felépített, bár konstrukcióhibás tekintélyét azonnal összeomlasztotta volna.

- Leyton...?

- Mi van a HR-rel? - kérdezett vissza.

- Tudod, beszéltem arról a srácról, Brentonról. Szüksége lenne egy biztos állásra, minden pénze elmegy lakbérre.

Áh... csak Pierre kiskorú exéről volt szó.

- Még nem - vallotta be. Másnapra elfelejtette Miranda kérését.

- Leyton...

- A srác kiskorú, és semmilyen végzettsége nincs. Mégis milyen állást ajánlhatnék neki? A cafetériát és a takarítást is külső cég csinálja.

- Nem hiszem el, hogy abban az óriási épületben egyetlen állás sincs, amit Brenton csinálhatna. Rendes srác.

- Fantasztikus, de szimpátiáért nem adhatok neki fizetést. És fogalmam sincs, mi a jogi háttere, ha az ember kiskorút akar alkalmazni.

- Elvileg tizenhat év felett semmi akadálya, csak negyven órában nem dolgozhat. Rákerestem neten.

- Nagyszerű, viszont legjobb tudomásom szerint nálunk minden beosztáshoz legalább felsőfokú végzettség kell, és kérlek, ne várd el tőlem, hogy végignyálazzam az összes lehetséges pozíciót a cégen belül. - És majdnem biztos volt benne, ha be is nyomja Brentont a LÉN-be, a fiú alig részesült volna jobb bánásmódban nála.

Miranda szája lebiggyedt. Remek, pár hónap kihagyással épp azelőtt tör majd ki könnyekben, hogy Steve-ék megérkeznek?

Szerencsére nem sírta el magát.

- Inkább mondd azt, hogy nem akarsz vele foglalkozni.

- Nem ezt mondtam, hanem hogy nincs most időm ezzel foglalkozni.

- Ahogy Katie leckéjével sem.

- Ne kezd most ezt, Miranda... - szólt ingerülten Leyton.

Felesége válasz helyett viharos és ijesztő gyorsasággal változtatta fásult arckifejezését fülig érő mosollyá. Felpattant az asztaltól, és széttárta a karját.

- Katie! - szólt kitörő örömmel. Leyton már el is felejtette, mennyi melegséget és rajongást tudott sugározni a hangja.

- Miranda?! Mi a fene, fantasztikusan nézel ki! - ütötte meg a fülét Katie hasonlóan lelkes hangja, ezért ő is felemelkedett a helyéről.

Négy hónapja nem találkoztak a barátaikkal, és az első, egyben legmeglepőbb fejlemény az volt számára, hogy Steve rendes öltönyt húzott magára. Ezért nem ütött el annyira Katie-től, aki szokásához híven kifogástalanul festett mélybordó koktélruhájában, ami fittyet hányt az időjárásra. A nők boldogan és szorosan ölelkeztek össze.

- Hűha, mintha csak visszarepültem volna tíz évet az időben így, a szakállad nélkül - folytatta Katie, miután elengedte Mirandát, és odalépett Leytonhoz. Őt csak egy röpke pillanatra ölelte magához. - Viszont jól megőszültél - állapította meg, és katie-sen igazított Leyton haján.

- Eddig is őszültem - védekezett Leyton azonnal, de ő is észrevette, hogy a folyamat kicsit felgyorsult.

- Miranda említette, hogy megint majdnem ugyanannyit dolgozol, mint a régi időkben.

- Ez sarkítás - hárított ismét. - Nincs ember, aki azt az iramot tudná tartani.

- Próbálom eldönteni, hogy most önkritikát gyakoroltál-e vagy sajnálkozol - válaszolta Steve vigyorogva, miközben helyet foglaltak az asztalnál.

- Csak tényeket közöltem.

- No és CEO úr, mit hoz a jövő a LÉN számára? - kérdezte Katie vigyorogva, Leyton őszinte érdeklődést olvasott ki a szeméből. - Minden pletykát hallani akarok!

Mennyivel szebb világot éltek volna, ha az emberek a saját dolgukkal foglalkoznak, és nem turkálnak mások magánéletében. Nem használják fel mások családi képeit, vagy a múltbéli botlásait, hogy ezzel erősítsenek a munkahelyi kötelékeken, amiket nyugodtan meghagyhatnának lazának.

Leytonnak elszorultak az izmok a mellkasában a és torkában is. Nemhogy megszólalni, még levegőt venni is nehezére esett egy pillanatra.

Ezért a válasz helyett magára öltött egy mosolyt, és biccentett a pincérnek, aki épp akkor helyezte elé a megrendelt bort. Elibiből belekortyolt, hogy addig se kelljen válaszolnia.

- Ennyire rossz a helyzet? - És abba a szerencsétlen szituációba került, hogy Katie faggatta, aki nyugodtan elmehetett volna túsztárgyalónak is, olyan mesterien látott át az ember testbeszédén.

- Fogalmazhatunk így is - adta meg végül magát, miután kényszeredetten megköszörülte a torkát. - Ebben az évben lényegesen kevesebb megbízásra számíthatunk, és ennek nem örülnek a befektetőink.

Pontosabban fogalmazva az egyik már kilépett, a másik erősen gondolkodott rajta. Ballard meggyőzően tettette magát ostobának, de nem volt az. Akárcsak Coventry, üzletembernek született, és egy-két vacsorameghívás vagy lóversenyen fogadás nem győzte meg, hogy náluk tartsa a pénzét. Neki nagy profit kellett, amit a LÉN nem tudott produkálni. Leyton csak annyit érhetett el a kitartó dörgölőzéssel, hogy kicsit türelmesebb lesz, mint Coventry. És hiába örült úgy az irodájában Ward szavainak is, ő sem ígért semmit. Ha van egy csöpp esze, kivárja, amíg stabilizálódik a LÉN helyzete.

Erre viszont pénz nélkül egyre csekélyebb volt az esély.

- Ez nem hangzik olyan rosszul, legalábbis semmi olyasminek, amit a Landonok ne tudnának megoldani - állapította meg Katie hangosan.

Ő is egy kicseszett varázslónak gondolta Leytont, mint minden alkalmazott. Egy gonosz varázslónak, aki előszeretettel tünteti el a prémiumokat a kalapjába, hogy utána a zsebében bukkanjanak fel.

- Ezért dolgozok többet, hogy megoldást találjak - válaszolta Leyton.

Valamit tennie kellett, nem engedhette, hogy épp az ő irányítása alatt omoljon össze, amire az apja és a nagybátyjai az életüket tették fel.

És voltaképp ketten az életüket is adták.

*

Ilyen érzés lehetett kémnek lenni az ellenséges vonalak mögött? Mirandát egész ebéd alatt gyötörte a borzalmas gondolat, hogy mindenki tudja, neki lesz még egy találkája aznap a városban. Talán nem kellett volna így kiöltöznie, de miután a nadrágkosztüm mellettdöntött, kénytelen volt ékszert is választani az összeállításhoz és kivasalni a szénaboglya haját. Ha egy menő mérnökasszonynak akarta kiadni magát, nem mehetett kinyúlt pulcsiban és kopott farmerben a találkozóra, igaz? Ez úgyis az utolsó alkalom lesz.

Mint az előző, ugye, Miranda?

Az evésre is kényszerítenie kellett magát. Villára döfni a falatot, bevenni, jól megrágni, és lenyelni, miközben ízetlen masszának érezte a szájában az ételt. Alig fogott fel bármit a beszélgetésből, bár úgyis csak a cégről szólt, mi másról? Két ex- és egy jelenlegi dolgozó gyűlt össze az asztal körül.

- Ezért dolgozok többet, hogy megoldást találjak - kapta el Leyton válaszát, és majdnem hangosan felhorkant tőle. Igen, tényleg szívesebben ölte minden energiáját a LÉN-be, mint a családjába vagy a házasságába. Holott, még ha olyan kurva racionálisan is nézték a dolgokat, ahogy a Landonok szokták, Leyton melyiknek köszönhetett többet? Mivel nyújtott neki ez az állás többet, mint amit odahaza, Manchesterben megkaphatott? A szakmai kihívás miatt váltott, és nem a pénz érdekelte, viszont Miranda tisztában volt vele, hogy férje nem kapta meg, amire vágyott. Helyette olyan feladatokat sóztak a nyakába, amik nemcsak terhére voltak, hanem ha lehetett hinni Cynthiának, megbirkózni sem tudott velük.

Utána átnyargaltak a másik égető témára, a meghiúsult szerződésükre a Pilkingtonokkal.

- Ezek szerint nincs újabb per a láthatáron? - fordult Katie első ízben Miranda felé.

- Szerencsére gyorsan leszálltak rólunk - bólintott.

Válaszképp Katie látványosan felsóhajtott.

- Aggódtunk Steve-vel, hogy megbolondultatok, amikor ez az egész béranyás dolog szóba került, szóval örülünk, hogy utólag mégis észhez tértetek.

Miranda zavartan ivott bele a borába. Leyton hasonlóan tett.

- Fogalmazhatunk így is - válaszolta, és Miranda kihallotta a hangjából a finom odaszúrást.

- Szóval jöhet a negyedik? - kacsintott Katie.

- Nem, dehogy - válaszolta Miranda, bár majdnem az orrába szívta fel előtte a bort. - Az kizárt.

- Közeli és távlati tervek között sem szerepel - tette hozzá Leyton. Érthetetlen, minek ragozta ezt ennyire túl.

- Tényleg megjött a józan eszetek - lett Katie vigyora még szélesebb, és szemlátomást tényleg megnyugodott. - Mondjuk, már a beültetés elnapolásánál jobb lett volna visszalépni.

- Szóval mindenről beszámoltál - vetett Mirandára Leyton egy szúrós pillantást. Ő válaszképp enyhén megvonta a vállát. Tényleg el kellett őt ítélni, amiért igyekezett tartani a kapcsolatot a legjobb barátaikkal, ezért igen, szűrten, de mesélt a problémáikról is? Mégis kihez ment volna lelki támogatásért? Ha az emlékezete nem csalt, Leyton kvázi meggyanúsította, hogy az egész az ő mesteri terve volt, hogy teherbe ejtse magát!

- Katie-vel nincsenek titkaink egymás előtt - válaszolta, még ha ez már hazugság is volt. Akkor még tényleg nem titkolózott.

- Tudjátok, mivel kellene ünnepelni? Egy közös nyaralással! - folytatta Katie, és még össze is csapta hozzá a kezét. Steve buzgón bólogatott, és Miranda rájött, ez lehetett a valódi indokuk, amiért annyira össze akartak velük futni.

Katie és Steve nem aprózta el a dolgot, egy teljes európai körutazást eszeltek ki. Természetesen gyerekek nélkül.

- Megbeszéltem anyámmal, vállalja a lányokat - tette hozzá Katie izgatottan. - Már máskor is lógtak vele.

- Igen, egy-egy délutánra, de ez két hét - jegyezte meg Miranda.

- Majd kicsit szoktatjuk őket a gondolathoz, augusztusig még van idő bőven! De nem hangzik fantasztikusan? Mint egy páros nászút! Te mondtad, Miranda, hogy annyira vágynál egy kis kettesben töltött időre Leytonnal, és Steve-vel is ránk fért a minőségi együtt töltött idő. Leyton új fizuja mellett úgyis nevetve kifizetitek az utat!

Miranda minden elhangzott szóval kellemetlenebbül érezte magát, és rimánkodott, hogy a negatív érzéseinek árnyéka se üljön ki az arcára. Szeme sarkából figyelte Leytont, miközben rettegett, hogy mély elutasítást, vagy undort olvas majd le az arcáról. Jelenleg sűrű köd nehezedett a jövőjükre, ami csak pár napra előre volt hajlandó kitisztulni. Augusztus elérhetetlenül messzi időpontnak tűnt.

Tényleg panaszkodott Katie-nek, és milyen ironikus, hogy mostanra örökkévalóságként élt meg minden Leytonnal kettesben töltött percet. A mosolyszünetük minden nappal csak hosszabb, és reménytelenebb lett, és talán már nem is Miranda ballépése miatt nem szakadt vége.

Dehogy, az a rohadt cég állt a háttérben, ami nemcsak a pigmentet szipolyozta ki a férje hajából, hanem felemésztette Leyton idejét és életkedvét is. A LÉN piócaként ült Leyton hangulatán, de ő vagy nem fogta fel, mennyire rátelepedett a munka, mennyire kizsigereli, vagy csak nem akart foglalkozni vele a túlzott kötelességtudata vagy a büszkesége miatt. Legjobban Mirandát mégis az keserítette el, hogy ami tíz éve ment neki, most nem: képtelen volt rést találni Leyton konok pajzsán. A fal közöttük nemhogy omladozott, hanem minden eltelt nappal újabb réteg malter és újabb sor tégla került rá.

- Na, hogy tetszik? - fordult felé lelkesen Katie, valószínűleg hasonló elragadtatást várt tőle. Miranda szívből szeretett volna örülni a barátnője figyelmességének, mert több mint háromszáz kilométer távlatából is az ő boldogságát tartotta szem előtt, de képtelen volt rá.

- Hű, hát Katie, fantasztikusan hangzik, de azért még nem mernék semmit se megígérni...

- Két hét elég hosszú idő - tette hozzá Leyton. Szemlátomást az asztaltársaság egyik tagját sem lepte meg a habozása.

- Ez a nyár közepe, Leyton. Cooperéknél te is rendszeresen szabadságon voltál a lányok születésnapja környékén - jegyezte meg Steve.

- És pont úgy nézel ki, mint akire ráfér a pihenés - tette hozzá Katie.

- Ennyire előre nem tudok tervezni.

- Szóval nyugodtan beírhatod a határidőnaplódba, hogy augusztus elején ne számítsanak az igazgató úrra - kacsintott rá a nő.

Miranda látta a férjén, hogy nem győzték meg, csak nincs kedve tovább ellenkezni.

- Meglátom, mit tehetek.

- Ez a beszéd - válaszolta Steve. Mosolya erőltetett volt, a férfi is átlátott Leyton szavain.

És akkor Miranda úgy érezte, talán megtalálta a megoldást.

- Az igazság az, hogy mostanában kicsit... labilis a viszonyunk egymással - vágott rögtön a közepébe. Nem érdekelte, mi lesz Leyton reakciója. Katie-ről és Steve-ről volt szó. A legjobb barátaikról, az esküvői tanúikról, mégis ki másnak beszélhettek volna a kapcsolati válságukról?

- Ezt hogy érted? - kérdezte Katie komikusan hitetlenkedő arcot vágva, Steve épp úgy ráncolta mellette a szemöldökét.

- Ahogy mondtam...

- Voltak nézeteltéréseink - vágott Leyton a szavába. - A béranyasággal kapcsolatban. Sajnos viharosabb volt az elválásunk a Pilkingtonokkal, mint szerettük volna. De már túl vagyunk rajta.

- Aha, szóval ezt hívjuk a "túl vagyunk rajta" stádiumnak? - kérdezett vissza Miranda élesen.

- Volt néhány hevesebb szóváltásunk, de azóta elcsendesedtek a kedélyek.

Miranda vissza akart vágni, hogy az elcsitult kedélyek mindössze annyit jelentenek, hogy ledugózták őket egy palackba, de a láva még mindig fortyogott benne, és ette szét az üveg falát. Mégsem tette.

Mi lesz, ha Leyton ezt újabb árulásnak éli meg? Hogy Miranda nem egy csapatként dolgozik vele össze, helyette ismét megy a feje után, és mások elé hányja a dolgaikat, amire egyikük sem... amire Miranda nem büszke.

Mert basszus, ha most bevallja, hogy egymásnak estek a béranyás megbízatásán, itt nem állhatott meg. El kellett mondania mindent: hogy megszökött a klinikáról, felültetve a Pilkingtonokat.

És ott volt Damien is. Elment randizni egy férfival. Arról is szeretne színt vallani?

- Ez remek hír. Milyen jó, hogy meg tudtátok beszélni! - válaszolta Katie. Miranda majdnem összerándult a szavaitól, miközben úgy érezte, a falra most már egy betonkoszorú is került. - Mit szólnátok hozzá, fiúk, ha Steve most hazavinné Leytont? Beszélgethetnétek a szakmáról, mi pedig Mirandával pótolnánk a szokásos kávénkat? - ajánlotta fel a nő.

Miranda megfeszült ültében. Már csak két órája maradt a találkozóig, és a katie-s kávézások a végtelenségig el tudtak húzódni...

- Ez remek ötlet - állapította meg Steve. Közben felemelkedett az asztaltól, Leyton pedig akadékoskodás nélkül követte. Talán hogy odahaza nekiláthasson annak az elmaradt feladatnak, ami miatt nem tudta átnézni Katie háziját.

Miranda kért magának egy forró csokit, és igyekezett érdeklődést színlelve fordulni Katie felé, bár a keserűséget nem tudta elnyomni magában. Mintha csak az utolsó vonatot szalasztotta volna el, ami elvihette volna a házassága egy boldogabb állomására.

És mi van, ha Katie mégis megsejtett valamit? Mi lesz, ha faggatni kezdi?!

- Megcsaltam Steve-et.

Erre a vallomásra nem készült fel. Talán még a szemei is kigúvadtak, és a száját eltátva meredt Katie-re, aki válaszképp kevert egyet a kávéján, és hátravetette a haját a válla felett. Várt.

- Hát... hű - préselte ki magából Miranda, és hiába a szánalmas reakciója, ez Katie-nek elég volt, úgy ömlöttek utána belőle a szavak, mintha a csapon fordította volna el a kart:

- Emlékszel arra az ügyvédre nyárról, akinek két öltöny szettet is varrtunk? Amúgy James... Miért mondtam el a nevét? Nem mindegy, hogy hívják? Már a múlté. Egyébként nem csak az öltönyben nézett ki jól, nélküle is... - Elhallgatott hirtelen, mint aki rajta kapja magát. - Szóval ja, vele.

És megint zavart csend ereszkedett közéjük. Katie ismét hátravetett kecsesen pár gondosan besütött fürtöt a válla felett, megcserélte keresztbe tett lábait, és kavart egyet a kávéján. Mirandának lassan leesett, hogy valami reakcióra vár tőle.

- És öhm... Steve tud róla?

- Igen. Pár hete elmondtam neki, de már januárban úgy döntöttünk J... a pasival, hogy nem folytatjuk. Talált magának egy bombasztikus barátnőt. Durva sztori, mi? - vihogott csendesen, majd gyorsan a kávéba kortyolt. - Kérlek ne nézz így, mert kezdek nagyon beparázni tőled, és amúgy se tudok már napok óta aludni emiatt a beszélgetés miatt.

- Mármint miért...? - kérdezett vissza Miranda hitetlenkedve, és kezdett rádöbbenni, hogy Katie tényleg úgy viselkedett most, mint akit rendkívül feszélyez Miranda társasága.

- Ezt most komolyan kérdezed, Mrs. "A férjem átköltöztet háromszáz kilométerrel odébb az infantilis anyósához, de szemrebbenés nélkül vele tartok"? Leyton meg simán elnézte volna, hogy gyereket szülsz George-nak. Nem tudom, miből van az a szál, ami összefűz titeket, acélsodronyból, vagy kevlárból, de ehhez képest a miénk a legócskább cérna Steve-vel...

- Ne mondj ilyeneket, Katie - vetette közbe Miranda most már ijedten, amikor barátnője kifogástalanul kihúzott szemeiben könnyeket látott megcsillanni. Ő csak legyintett a kezével.

- Amúgy képzeld, Steve is megcsalt. Emlékszel Jesre? Egy kicsi, köpcös csaj, baszki! Ő lett a Leyton-pótlék, de ha marad a férjed, lehet vele smárolt volna az újévi bulijukon... De mondj már valamit!

Miranda tényleg csak csendben ült a kivasalt hajával, egészen elfogadható sminkjében, és kényelmetlen, de elegáns cuccaiban, miközben hallgatta a legjobb barátnője érzelmi válságát. Amin Katie már túl volt, hiszen színt vallott már Steve-nek, és amiből Mirandát teljesen kihagyta.

- Elmondhattad volna...

- Miért? Hogy közöld velem, amit én is tudok? Egy felszínes ribanc vagyok, és mindent hagyok veszni, csak mert Jamesen jól áll az öltöny? Steve-vel is azért jöttem össze, mert baromi jó teste volt, de ezt te is tudod. Én nem látok az emberek lelkébe...

- Most csak feldúlt vagy, azért vagy ilyen rossz véleménnyel magadról.

- Lehet... Mindenesetre talán megérted, miért nem épp neked dicsekedtem ezzel.

Miranda próbálta, de nem ment neki. Katie szavaiból az a sejtése támadt, hogy barátnője valami erkölcsi magaslatra helyezte őt, aminek eddig a létezéséről sem tudott. Mégis milyen okból nézne fel rá Katie?

Ekkor döbbent rá, hiába a sűrűn megejtett telefonhívások, rettenetesen eltávolodtak egymástól az utóbbi hónapokban, és a bensőséges barátság közöttük végzetesen megroppant. Nemcsak Miranda gyüjtögette szorgosan a titkait, hanem Katie is, miközben egyre jobban idelizálták egymást a fejükben.

Felhúzta, Katie mennyire vak volt. És elkeserítette, hogy barátnője magát ostorozta, amikor még ebben a helyzetben is különb volt Mirandánál. Ő legalább Steve elé állt, és bevallott mindent.

- És most mihez kezdtek? - kérdezte félve és sóvárogva. Tudni akarta, mi lehet ezek után a folytatás, amivel talán nem sokára neki is szembe kell néznie. Talán van remény, hiszen együtt jöttek a találkára, kézen fogva, Steve még egy öltönyre is beruházott, szóval kész volt változtatni a szokásain...

- Nem tudom - sóhajtotta a barátnője. - Nyugisan telnek a napok, de a legapróbb dolgokon is egymásnak esünk. Gondolkodtam a családterápián, már kigyűjtöttem pár nevet, meg telefonszámot, de Steve egyelőre meg van róla győződve, hogy ezt magunknak kell megoldani, és nincs hozzá szükség harmadik személyre.

Szóval jól sejtette, Katie-ék mérföldekkel előttük jártak, nemcsak felismerték, hogy baj van, már a megoldáson dolgoztak.

- Segítened kell, Miranda! - érezte meg hirtelen Katie kezeit az övén. - Kérlek, beszéld rá Leytont arra az útra, tudod, hogy Steve csak neki nyílik meg igazán! Talán ha jól kipanaszkodja magát, hogy mekkora egy rohadék vagyok, végre megnyugszik, és... megbocsát.

Vajon tényleg van ebből visszaút, vagy az ember olyan súlyos bélyeget süt magára, amit már semmi sem mos le róla? Katie nem tűnt elkeseredettnek, legfeljebb kissé megrendültnek, de miért is kellett volna annak lennie? Egy gyönyörű, magabiztos nő volt, és Steve elhanyagolta őt és magát is, miközben Leytonnal lelkesen bővítgették a céget.

- Szerinted meg tudna? - kérdezte Miranda félve.

- Nagyon remélem, hiszen ő is megcsalt! Jó, csak smárolt, de akkor is!

Ó, igaz is. Náluk kettőn állt a vásár. Nem csak Katie kacsintgatott ki a kapcsolatból, mert csak egy új személyiség kreálásával bírta elviselni önmagát. Egymás szemébe mondták a problémáikat, majd felsorolták a pontokat bűnlajstromjukról, mint az igazi felnőttek.

- De nem muszáj ám augusztusig várni. Lehet akár június is, vagy május? Május túl korán? Jaj, a lányok felvételije akkor van, ugye? Akkor mégis inkább június közepe. Minél előbb lenne, annál jobb. Leytonra úgyis ráfér a pihenés, elég leharcoltnak tűnik. Tényleg ilyen komoly problémák vannak a LÉN-nel?

- Nem tudok sokkal többet, mint amit elmondott - tért ki Miranda a válasz elől. Egyre jobban viaskodott az érzéssel, hogy azonnal fizessen, és faképnél hagyja a barátnőjét. A hosszúra nyúlt beszélgetés szinte agyonnyomta, és a gondolat, hogy Katie minden tekintetben elérhetetlen távolságra került tőle; érzelmileg és erkölcsileg is, hiszen már megtette, amihez Miranda talán sosem fogja összeszedni a bátorságát: bevallott mindent. És Katie ebből semmit sem érzett.

Vagy elfutni akart, vagy mindent bevallani. De hiába szívta magába újra és újra a levegőt, hang nem hagyta el a torkát.

- Te viszont nagyon jól nézel ki, Miri! Rég láttalak már így kiöltözve - kapta a váratlan bókot. - Az anyósod végre kezelésbe vett?

Csak ennyin múlt, hogy a barátnője ne lásson át a nevetséges álcáján, szép ruhákon. Miranda rájött, többé nem akarja lebuktatni magát, és ezzel kellett megelégednie, a látszattal. Ha Katie megtudta volna az igazságot, nemhogy tiszteletre, szeretetre méltót sem talált volna többé benne.

A következő fél órában műmosolyt műmosolyra halmozott, miközben igyekezett lelkesen bólogatni Katie összes őrült programötletére, hogy milyen látnivalókat fűzhetnének fel az Európai körútjukra. Minden egyes hamis mosolyával újabb méterrel sodródott távolabb a barátnőjétől. Amikor egy órával később ölelkezéssel elváltak egymástól, úgy szorította magához Katie-t, mintha most utoljára tehetné meg. Talán így volt, talán mire újra találkoznak, barátnője olyan oldalát ismeri meg, amit nem képes elfogadni tőle.

Végül a kocsit az étteremnél hagyta, és leintett egy taxit, hogy átvigye a másik helyszínre. Tíz percet így is késett.

Amikor finoman benyomta a kávézó ajtaját, valami megváltozott benne. Mintha szép kosztümöt húztak volna egy féregre. Ilyenkor az lehetett, amire még álmaiban sem volt képes.

A sikeres, Szőke Miranda.

-----------------------------------------------

Következő rész tartalmából:

Spike videóchatel Katie-vel, és elhatározásra jut.